Part 16

6. egy koldus atyafia is van, a ki péntek napon perselylyel jár az utczán,

7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,

8. multkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a petrenczerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a fejét a fabakterbe,

9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,

10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,

11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon főkötőben, mint más asszony,

12. sajnálja a kávéhoz a czukrot a feleségétől,

és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, a mit épen csak a felesége hiresztelhet el az emberről, úgy hogy Herczeg András azon vette észre, hogy az egész városban mindenütt és mindenkor ő róla beszélnek, minden apróságot tud, hall minden ember, a mi négy fal között történik, még azt is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.

Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében s felfogadta, hogy csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.

Természetesen soha sem tartotta meg a fogadását.

Egyszer, épen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.

– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombóczot, tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.

Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, a míg a tüzet megrakják, a míg a víz megforr, ráér hazajönni.

Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.

– Tudod-e mi ujság? megjött az apád. Itt van a hajóval Ujszőny alatt, de még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk ő hozzá, hozott mindenfélét.

Juczinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen Ujszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle, mit hozott? oh mindenféle szépet, czirkász kendőt, vapör-ruhát, blondfejkötőt, a mi csak szép és divatos.

Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondani valójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent András tornyában a tizenkettőt.

– Jaj az aratók gombóczai! kiálta fel ijedten Juczi lelkem, már tizenkét óra, siessünk haza szaporán.

Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta. Juczinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.

Herczeg András uram ez alatt csak áldogatta magában a be nem következő gombóczokat s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy óra volt az, halottra harangoztak; elmult azonban egy óra is, két óra is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább, hanem fogta az egyik villát s ügetett vele haza a városba.

Épen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juczi lelkem.

– Hát te honnét jösz? kérdé András elhüledezve.

– Édes atyám uramtól, felelt nagy bizton a menyecske, nézze csak milyen szép czirkász keszkenőt hozott, ni.

– Hát az ebéd az aratóknak?

– Mindjárt meglesz, mondá Juczi lelkem könyű lélekkel.

Hej, András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt, megmondta, hogy kibe bújjék bele, s a mint a kezébe volt adva a czirkász keszkenő, olyat ütött vele Juczi lelkem hátára vagy kettőt, a milyen csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy czirkász keszkenővel.

De nagy dolog lett abból, mert Juczi szaladt rögtön, nem is haza, hanem apjához a hajóba; elmondta keserves könyhullatásokkal, hogy őt az ura hogy megverte ártatlanul, ország világ szeme láttára.

Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.

– Hol van az a gyilkos, gonosztévő haramia? E szókkal köszönte be; berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. Gyere elő te gyilkos istentelen, gyere elő.

De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő hanem felszaladt a padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.

– Gyere ide! Ide gyere a szobába! ordíta rá fel Máki uram; hadd töröm össze a csontodat ezzel az evezővel.

Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.

Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy azt ne cselekedje; mind a mellett addig hadonázott ottan Máki uram az evezővel, mig haza érkeztek az éhes aratók s azok, a milyen jó kedvükben voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába sem érte a földet.

Ebből aztán olyan keserves dolog vált, a min igazán csak a pap segíthet.

Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett összebékíteni.

A derék öreg úr jól megpirongatta mind a kettőt.

– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a biróhoz, ne álljatok ki a piaczra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig besúgni másoknak. A ki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha kibeszélik, nagy baj!

Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az valamit. Akkor kibékültek, haza mentek együtt, félesztendő múlva megint eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.

Elébb csak a pap elé, de később a biró elé is került a dolog; még a törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juczi lelkem azontúl is csak hazajáró lélek maradt…

… Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett volna ennek hét-nyolcz esztendő alatt úgy megvénülni, a mióta itt nem jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.

– Nem kegyelmed Herczeg András uram?

– De biz én volnék az.

– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a kocsisa?

– De bizony magam vagyok most a kocsis.

– Hát a többi lovai, ökrei?

– Azokat mind eladtam.

– Hát már most mivel szánt?

– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.

– Miért tette azt?

– Kellett a pörre, meg más egyébre.

– Hát micsoda pöre van?

– Válok attól az asszonytól; szólt nagyot sóhajtva a jámbor.

– Tán megint odahaza van?

– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, soha sem tudtam rendbe jönni magammal, búmban, haragomban aztán neki adtam magam az italnak, elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyi te ráró, gyi te szellő, ne búsulj az asszonyodon!

S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő maga a jámbor.

Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!

X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.

Micsoda pálya az, melyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?

Micsoda pálya az, melyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?

Micsoda pálya az, melynek követői legszegényebbek, s mégis legboldogabbak?

Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömöktől?

Egy ilyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.

* * *

Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk, egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.

Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzású van még.

Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik.

A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.

Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.

A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik.

Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna a sokszor elmondott igéket.

A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt; nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.

A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt, a ki óhajtásukat meghallgatta volna.

Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni.

Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt.

Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.

Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.

Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a megélhetésre.

Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.

Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel.

Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.

Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül reggel, délben, este terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban: «Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»

Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület számára egy elvesztett végpontot fentartson?

Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.

Pedig ez mégis úgy volt.

Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy férfinak.

Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.

A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes: «Czenczi néni».

Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis processusnál.

Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott, valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal a fején.

Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.

Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:

– Hogy is híják kegyelmedet, uramöcsém?

– Bálna Bertalan, szolgálatjára.

A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?

– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segéd-lelkész gyanánt?

– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.

– Hol végezte iskoláit?

Bertalan megnevezte a tanodát.

Péter úr nagyon csóválgatta rá a fejét.

– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak kegyelmednek iskolai bizonyítványai?

Bertalan előmutatá azokat.

Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az eminentiákat.

Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.

– Szokott-e öcsém uram bort inni?

– Soha sem.

– No, mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?

– Nem.

– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?

– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.

– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek. A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.

– Nem volt rá eddig okom.

– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók? Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve, mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.

Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált, hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.

Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.

– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy itt nagyon szegény szállása lesz.

Bertalan biztosítá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.

– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.

Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.

Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon be.

Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.

E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.

Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.

Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.

Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.

A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.

Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.

Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta.

Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud még állani, el tudja olvasni a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.

Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.

Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt.

A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép búcsúztatót.

Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.

– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg élek, meg nem engedhetem.

Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére bizta magát.

Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:

– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.

Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.

A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a kik látták, ugyancsak megnézték.

A templom tömve volt már; messze földről eljöttek az ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt maradnak.