Part 14

Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…

– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik. Mindenik tudta: miért?

Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven mumia.

– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig busítani? te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a toronyból.)

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje biczegtem én is.

A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha sem bánt többet senkit.

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»

VIII. SIC VOS NON VOBIS.

Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel úrnak hítták. Született itt a continensen, oda lenn, Nyirbátorban. Soha, sem ő, sem valahány apja volt, édes apja, nagyapja, ős apja, szép apja, csunya apja, és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hítták.

Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez mindenkit, a ki nem szakasztott ismerőse, szeret újra keresztelni, megbérmálni, megajándékozni extratitulusokkal; a hogy pedig a nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg plane túl megy minden egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek; a kire haragszik, zsidónak, a polgári zenekart polgári czigánynak, sőt mióta egy hajdani franczia nyelvmester egyúttal a város hivatalos levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett levélkihordót francziának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utczára valami bolondos frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába kásájában, a kis lencsényi gimbek gombok fel voltak varrva a háta közepére; vagy mikor végig íjesztgette az utczát valami embertől soha nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolcz zsebje volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki, hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a képéről minden oda tartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni, hogy ez mekkora sensatiót okozhatott, oly vidéken, a hol a papon kívül nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba vásárlani s a fiu azzal fogadta, hogy «mivel szolgálhatok ő anglusságának?» elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még eddig nem producált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak. Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta valamenyi utczára nyiló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt semmi élő teremtéssel s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különczködésből, később haragból, végre kénytelenségből idézett magára.

Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzá jutni. Szomszédunkban lakván, pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s midőn egyszer rajta kaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal, hova piaczon vett halakat szokott eregetni, azt igérte, hogy meglő.

Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy neki feleség kell és e mellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez menendő némberek közől neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog feleséget nevelni, egy növendék gyermekből, ki még a világ hivalkodásai által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagytenyerű borbély, a kit, mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan szilvának is neveztek városszerte, a kinek kilencz magzatja volt, mind a kilencz leány, a legidősebb kilencz esztendős és így sorban a többi.

Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolczat akart neki adni. Az anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítni. Kiválasztá tehát a kilencz közől a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a legkevésbbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi jelességképen mind görbe szemmel nézték a világot.

Az örökbe fogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai megajándékozni, az anglusnak ez derogált s meghagyá, hogy ezentúl Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a czukrot, meg a képes könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy már is mily szeretettel ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha valahonnan megjön, s mily szenvedélylyel kutatja ki mind a nyolcz zsebét kaputján, füge és czukros mandola végett s ha néha a szakácsné megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öreg úrnak a kitálalt holmire: «ezt én főztem».

Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mind addig, míg feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni, mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt elküldeni a növeldébe, s ott hagyni, a míg megnő, s majd csak készen venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolcz éves koráig nem látta Zsuzsabella kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer levelet, megtöltve irott szarkalábakkal, – minden születésnapján egy kis fogpiszkálót vagy óratokot, s minden évnegyedben egy nagy árjegyzéket: felfogyasztott tű, czérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász, toll, tenta és kitörött ablakokról s ilyenkor soha soha sem mulaszthatá el magával azon észrevételt közleni, miszerint vannak piszkálók és óratokok, melyek igen sokba kerülnek.

Mikor aztán a tizennyolcz évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr a szomszéd városnak, a hol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a szellemi üvegházból a házasság paradicsom-kertjébe átültetendő.

Nyolcz esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre meglátja, az e közben történt átváltozás hatása rettenetes legyen. Csakugyan rettenetes is lett.

Zsuzsabella ez alatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe neki terült s a mi legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt ölte magára, mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat daczára marokkal ette a meszet, meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzá jutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre s felpakolta a csézába a sárga plusquamperfectumot, ki is az egész úton olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent, a mit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó városokat, szárazföldi czethalakat, technologiát, porczellánkészítést stb. stb.

Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal megölte volna.

– Tudja bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja én tudom – «Dublin»…

– Tudja bácsi, mit eszik az armadilla?

– Az ármádia? Prófontot, fiam.

– Haha! az armadilla! a pikkelyes armadilla! Lám én azt is tudom. Fülemüle-tojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemile-tojást, az armadilla, – magyarul hangyászmedve, – az – az – izé – izét eszik, – édesgyökérrel él.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miből csinálják a porczellántányért?

– Azt tudom fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt.

– Haha! Hát egy adag szén, meg két adag salétrom és három adag kéngyertya…

– Abból aztán majd lesz puskapor.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit?

– Nem bánnám én, fiam, ha ott hagyta volna is.

– Haha! Gutenberg…

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom. Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.

– Hát azt a szép verset tudja-e bácsi: Kennst du das Land, wo die Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, a ki irni tanított bennünket.

– Hát francziául tud-e bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz az, hogy «sé fu zém té dú mon kér?» Hihi, úgy-e furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a «haudujudú»-ra kerül a sor s nézte, hogy merre lehet kiugrani a kocsiból? Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az examen.

– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobbán?

– Ugy-e szép volt az a rózsa, a mit nevenapjára festettem?

– Hát az rózsa volt, fiam? én pipacsnak néztem.

– Ugy-e szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a «Potpourri für die Jugend»-et hallaná; az ám a szép opera.

– Tud-e bácsi kacsukát tánczolni? Látja, én azt is tudok.

– Kancsukát? Hisz az fájhat.

– Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van irva, hogy «chachucha».

– Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tudsz.

– Főzni is tudok ám – szereti a dara smornit?

– Az apám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele.

– Ugy-e még énekelni sem hallott. Disquantot énekelek, a hangom igen szép, egy kicsinyt ternolo is, a mi nagy ritkaság.

– No fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban.

Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, a mire csak szükség volt a háznál, mire nézve, a mint haza értek, kezébe szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, a mint legjobbnak látandja.

Lett is reorganisatio. A miniszterium tárczákat cserélt, a szakácsnéból lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A szállások új felosztásban részesültek, a pipázó szobából lett ebédlő, a zongora a dolgozó-szobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe rendeztetett el, úgy hogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a luczernás helyébe tulipántokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett provisorie kaporral, s egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a baromfias udvarba a közbátorság fentartásául sinkoránok eresztettek a rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták paréjjal, tudván, hogy azt a malaczok szeretik. Egyszóval fenékkel felfordult az egész administratió.

A mi pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az épen minden kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megczukrozva, s fövés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velök négy szem közt találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandolával és mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, a mit pedig Sámuel úr szivéből gyűlölt és lenézett.

– Nem fiam, ez így még sem lesz jó, szólt végre egyszer Zsuzsabellához az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább, csak hadd főzzön ezután is a Jutka, te pedig légy kisasszony s ülj a zongora mellett.

A conservativ rendszer helyre álltával, lőn kínja a füleknek. Mert nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongora-agyalásnak, hanem a mellett hallhatta, a kinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó mik-mákolást, a mit merész phantasiával éneklésnek is lehetett volna nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a közellevők füleit.

– Lelkem Bella, szólt egyszer az öreg úr a zongoradöngetőhez, megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot, danoltál már nekem eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt, nem mondom, hogy profánus szinházban, sőt inkább nagyon is istenes helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nem sokára híre terjedt, hogy ekkor s ekkor az anglus kisasszonya énekelni fog a templomi zenekarban.

Az nap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kiváncsiak voltak, ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és bőgők kisérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.

Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát «nem tud biz ez semmit, mondá jó magában, no de legalább szép és az enyim, s nekem ez is elég».

Ekkor valami ismerőse találkozott vele, a ki rég nem látta, ki is, hogy megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette azt a birsalmát?

Minden illusio oda volt. Sámuel úr soha sem tudta többé kiverni fejéből azt a «birsalma» szót, annyira megfeküdte a phantasiáját. Tehát nem is szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan a milyen, be kell vele érni.

Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak, hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki, hát nem is tudná meg azt soha.

– Látod fiam, szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához, maga mellé ültetve azt valami akáczfa alá, mert nagy és nemes hivatása van ám az asszonyi nemnek.

Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arcza sárga voltára igen kedvező változást gyakorolt.

Az emberi szívnek vannak titkos kivánatai, miket nem bir magának kifejezni.

Zsuzsa felsóhajtott.

– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.

Zsuzsa el akart szaladni.

– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek, szólt megkapva a futni akarót az anglus, ide s tova férjhez is kell menned.

– Nem merem én azt, szepegé az ártatlan.

– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kivánatodnak ellene nem állok, teljesítem a mit akarsz, mert vétenék a természet ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit s a kezében levő batiszt kendőt félig betömte a szájába.

– No én nem kivánom lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel egy vagy két hónapot.

– Majd holnap, mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt.

– A tatárba! hisz ez túl a rendin jól megy, mondá magában a kérő, én két hónapot akarok neki engedni s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultságban lépett be Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát? elkezde sűrűn zokogni s a mennyire a szepegés megengedé ismerni az emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: Hm – hm. Édes bácsi. – Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. – Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves bácsi megigérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, a hogy kivánta.

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe s azzal oda rogyott – nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz s kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.

– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam, biztatá Sámuel úr, fel akarva őt emelni, a mi pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart kelni, míg áldását ki nem nyeri.

– Magamat csak nem áldhatom meg, mondá magában Sámuel, s a míg azt mondá magában, bebukik az ajtón egy piros pozsgás siheder, két nagy, kifelé fordított vuklival a füle mellett, s az is oda rogyik a lábaihoz, s szinte megragadja egyik kezét és áldását kéri.

– Hát te ki vagy?

Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek titkos kivánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek, s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is beéri.

Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem birt szóhoz jőni; hát ez a leány mindazt, a mit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt, hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta, hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna megczibálni, mert azt már nem biztatta.

– Hát hogy mersz te ide furakodni?

– Mert velem jött a szerelem…

– Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy, micsoda vagy?

– A bátyám Posenben Stadt-Commissæren-Hallunk.

– Adjunkt! szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad?

– Hegedüvirtuoz leszek.

– Tán bizony czigány?

– Nem, a chorusban én húzom a bőgőt.

– Hát ott ismerkedtetek meg? S te akarod elvenni a birsalmát? Te?

– Csak kegyes áldása vagyon még hátra.

– De biz abból semmi sem lesz.

– Hát ha már lett is valami?

– Megütheti a forgószél!

– Csak atyám uram meg ne üssön.

– Atyád urad? tán biz engem értettél alatta?

– Hát kit is mást, az én Izaballám atyja énnekem is atyám, mert én neki férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két liffleffegő vukli.

– De már akkor eltévesztettétek az ajtót, röffent rá a felül kerekedő Lear, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke, tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.

Az ifju fidicinnek torkán akadt a hang, ránézett azzal a két kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.

– Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.

– Hát azért kevésbbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? kérdé nemes érzékenységgel a birsalma.

– Igen, de hol fogunk lakni?

– A bátyád Posenben Stadt-Commissæren-Hajdunk…

– Igen, de meghalt.

– Erről meg te nem szóltál nekem semmit.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez végre is megszánta őket.

– No hogy azt ne mondjátok, hogy soha sem adtam semmit, megveszem számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a mesterséget; hanem én szakált növesztek, engem nem borotváltok meg többet.

Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá, mondván, ne válogass Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel úr kezeit, a ki is nevének megfelelő phlegmával adta rájuk áldását, mondván:

– Már most hát vigyen benneteket az ördög.

Az ekként vallott kudarcz annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e percz óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, a ki pedig nem volt az.

Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset irt, melynek az volt a refrainje, hogy «ördög az asszony».

És Sámul úr épen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, a mióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és soha sem átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz, mihez Szerényfi úr soha sem volt rest utána tenni: «és nagyon szép».

IX. A HAZAJÁRÓ LÉLEK.

Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes czímtől: nem jelent ez valami lánczczal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben csavargó másvilági nem-tom kicsodát, a ki előkerül innen-onnan, s búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket ijesztgessen s a fonalat a motólán összerágja; – hanem jelent ez a czím egy olyan asszonyszemélyt, a ki mihelyt valami csekélységen összekap a férjével, rögtön szalad haza az édes anyjához, a miért aztán csúfságból elnevezték «hazajáró léleknek».