Part 12

Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt szüksége.

Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű, szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.

Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.

Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta azontúl véges-végig az egész istentelenséget.

Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot, keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a sült pontyé:

– Hát te nem sírsz ilyenkor, érzéketlen békasófajta?! rivalla rá.

A fiu vigyorgott.

– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó lavinái?!

A fiu még jobban vigyorgott.

– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?!

A fiu röhögni kezde, hogy a szája két vége a füleit fenyegette.

– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen, buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot, melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé esik.

Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd fölvette a házat ordításával.

Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.

Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít, megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt örömben részesült, hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…

Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.

Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen, én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve. Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni, ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet, mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után lemetszeni. Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju!

A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.

Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak, s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.

Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom, vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem maradt.

Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel fogott, szinpadi véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.

A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.

Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva bajusza alól.

– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!

– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.

Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására, erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján, elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét hazafelé lógatta magát.

A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete, mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából, irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már egy kicsit nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett, most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó, hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.

Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki:

«Mi hoz téged ide, jó öreg Sybilla? Nem terem itt gomba, sem sassaparilla. Minek a kezedben az a nagy parasol? Inkább elsül a nap tőled, mint te attól…»

Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra megtanított!

Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét, míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni, abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa _e_-, másik sor csupa _ő_-ből állott, úgymint:

«Hej ne perelj vélem te szegény vén ember e télen; Sőt őrözd bőröd s göndör fődön ősz szö-szőröd.»

Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most. Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a fabakternek.

E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt, mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)

Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect adót atyafitól és nem-atyafitól.

Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet, őt illesse a megtiszteltetés. Az ember egyik háztól a másikhoz pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó, paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret, hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget. Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.

Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ, ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.

Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni bálmélkodásában, amaz _ő_-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint irígylette a leányt, s mint búsult előtte.

«Megbocsáss, szép dáma, hogy megbántottalak, S nézz reám kegyelmes szemmel, oh gyöngyalak.»

Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:

«Tudd meg, hogy kit itt látsz, a híres Fulvia, Kit győzve nem látott semmi ember fia. Megbocsátok neked egy föltétel mellett: Hogy mivel még a hold eddig meg nem tellett, Nekem, mint Baucis egykor Jupiternek, Mai nap szállást adsz; különben megvernek Az istenek téged, mint Lycaon urat, Ki farkassá válván, most a holdra ugat.»

Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint Cleopatra varrótűje a pusztában.

«Jer! vörös krétával jegyzem meg e napot A kalendárjumban, mely téged ott kapott. Ünnep lesz ez nálam életem fogytáig; Enyim a dicsőség mind a diófáig.»

Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki, büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.

Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok, Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S Péter úr nem főzetett otthon.

De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.

Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag, czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?), kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb, szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló, tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű, óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra.

Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.

Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor az, hogy a másé.

Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta, mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.

«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta); de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak, már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó kő, megállíthatlanul.

Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost, belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé, mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.

– Már most szentem barátom, jerünk ebédelni.

Ebédelni, lelkem adta? hiszen a bakter épen most kiáltja az éjfélt…

* * *

Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését, mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol, megtanul tőle czigányul.

* * *

Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem se vegyen el senki semmit.

VI. KÖTÉL ÁZTATVA JÓ.

(Komáromi mendemonda.)

Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, a mikor nem iszik.

Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcseség van; a ki bort iszik, az idegen nyelveken beszél s mindenféle tudományból bevesz, a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak egyátalában olyan természetek, a kik csak akkor értenek igazán a maguk hivatásához, a mikor illő mértéke által e háladatos nedvnek elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő csak addig volt bölcs ember, a míg meg nem nézte: mi van a pohárban? mihelyt azon átesett, nem lehetett vele birni; házsártos, kötelőzködő lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a bárány. Az ismerősei már azt az elménczséget csinálták felőle: hogy «délelőtt Borsos, délután Paprikás.»

De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla tudni, milyen volt? hogyan volt?

No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való, különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram?

Hát nem ismernéd azt a derék szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön, zöld dolmányban, kék nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a ludlelke, a kit nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbiró urat a sessióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a Füzitőn nagy halebédeket adnak a magistratus urai. Ő ül a bakon, mikor a város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval oculátára, vagy deputatióba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piaczon a kofák kosaraiból kiforgatja az éretlen baraczkot? félnek ám tőle nagyon! no, vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, a ki lobogó mentében, csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a Borsos István, a kiről beszélek. Ha pedig mind ezekre nem emlékeznél, az annak a tanúsága, hogy soha sem laktál Komáromban, a mi persze nem a te hibád.

Borsos István uram a legjobb ember volt a világon, a milyet csak ismerni lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni, az igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb hibáját azután keresve sem lehetett találni.

Egyszer, – épen a kukoriczatöréskor történt, – úgy emlékezem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, a mikor a kalvinista toronyba felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez készült, a főispán urat igtatták be, a mit magyarul úgy hínak, hogy instellatio.

Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész nemesség lóháton jött be a ráczutczán végig, nagy zászlókat vittek elől, tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbiró urak vezették a járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos dolmányban; volt ott egy úr, a kinek csupa aranyóra volt mindenik gombja helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leirni. Az utczákon két felől pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a czéhek felállítva sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácsczéh zászlóját emelni, nyolcz a molnárokét, a csizmadiákét sem birta el kevesebb öt mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a czéh zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot! Hát még azután az iskolás gyerekek, a mint hosszában fel voltak állítva az iskolák előtt, hát még a czigányok, piros öltözetben, meg a polgárok zenekarai pofoncsapott kalapokban! Soha sem láttak Komáromban ilyen dolgot többet!

Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi tűzhelyéhez, a hol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem jelent, a míg István maga jól nem lakott s csak azután szokott maga is leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.

– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? kérdé István tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.