Part 11

– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. – Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te szeretsz.

Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni készült, *falviné visszatartá.

– Feleletet várok.

– Egyiket sem, anyám. – Soha – senkit.

– Mit mondasz?

– Szabad vagyok, mint a madár.

*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének. Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz ujját.

– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.

Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból. Három napig nem látták otthon.

Anyja azalatt úgy kaczagott, úgy kaczagott; mindenki azt hitte, hogy meghal.

Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a gulyások:

«Nagy a világ! végtül végig bujdosom: De bánatom felejteni nem tudom.»

* * *

Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény zörgetett a kis malom ajtaján.

Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást, arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.

Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap, három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.

Piroska bevezette apjához a legényt.

Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette, a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai, vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem? magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt, ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt, s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s előre érzi, hogy ott vesz.

A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.

A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel vette, a czigány észre sem vevé. Piroska széket tett neki apjával átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé, pillantását néha rálopva.

A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.

– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat mondok: adja nekem feleségül!

Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt az ifju arczába.

– S ki és mi légyen kend aztán, öcsém uram?

– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam emberségéből.

Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri gulyás», a czigány utána czifrázta.

– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?

Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett szerelmesen a huzódó lányra és felele:

– Nem régen, de igen nagyon.

– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán keresztül.

– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam, akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?

Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A czigány félig aludt és hegedült.

Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.

Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s nagy mámorosan elkezdé dudolni:

«Csalom a szemedet, Te is az enyimet; Csókolom a szádat, Piros két orczádat, Te is az enyimet, Én is a tiedet.»

A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként, s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom, álom, édes álom».

Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a szerető lelkekre.

A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta, hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.

* * *

A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta Piroskát a rózsabokor alatt.

– Mit álmodtál, gyöngyvirágom? kérdé tőle.

– Kend az első elmondani, szólt az, rózsalevélkéket tépegetve.

– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele, rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.

A lány lehinté a kötényébe tépett leveleket s elmondá álmát.

– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy sírtak valamennyien.

– Hát én rólam nem álmodtál?

A lány elhallgatott. Csak felét mondá el álmának.

A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza.

– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az ifju legény.

– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg magadat s maradj otthon.

Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.

Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné, dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:

«Mikor az a száraz bokor kivirít, Akkor leszek kedves rózsám a tiéd.»

* * *

Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre vetődött haza.

Hidegen fogadta mindenki.

A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és testvére.

Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről porolna le valamit:

– Hol lisztezted el magadat?

Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak, de testvére arcza jég volt.

Oly közel álltak egymáshoz, hogy lehelleteik találkoztak.

Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.

– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga volt itt, téged elárulni.

Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá.

– Átok reád, ha azt teszed, ha valaha még oda mégysz.

– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.

Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott reá és kaczagott és meghalt bele.

* * *

Azon éjjel valaki felgyujtá a szinyvai malmot.

Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt, a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.

A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.

* * *

A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.

Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott leszállnak megpihenni.

A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi magát szeretője keblén.

– Mi néven hívjalak angyalom? kérdi az ifjutól.

– Ha angyalnak neveztél, minek lennék egyéb?

– Másik nevedet mondd!

– Az a másik «Bandi».

… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve Angyal Bandi.

A *falvi ház soha sem látta az eltünt fiut többé.

* * *

Elhervadt a letört rózsa. Elhervadt a letört leány.

Kedvese elment világgá, valami szerencsét keresni, olyan soká oda maradt!

Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká visszajön.

Nap jött nap után, de a várt kedves nem; a leány hervadt, enyészett.

Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult, szemei ki voltak sírva.

Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról, göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor, nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.

Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a lányok s éneklik:

«Harangoznak Csengerbe, Vajjon ki halt meg benne? Egy szép barna legénynek Szeretője, szegénynek.»

A lovag vágtat tovább, az ének utána hangzik.

Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; – az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:

«Nem jöttél a nézésemre, Jőjj el a temetésemre; Vess rám egy-két kapa földet – Talán megérdemlem tőled…»

A kis piros lány, a távol vidék csalogánya, rég a sírban alszik.

Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett Angyal Bandi haramia.

* * *

A csalogány elhallgatott, holló szólalt meg helyette.

Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.

Angyal Bandi híres lett a Hortobágyon.

Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.

Élete jobb fele, a kis piros lány, sírjába volt betemetve.

Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült, búsan dúdolta magában:

«Holló károg utam elé, Holló követ mindenfelé; Kezemben a csákány pereg, De szememből köny csepereg.»

Az árvalányhaj búsan csüggött le arczába.

* * *

Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.

A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem ért akkor nyomába.

A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép menyecske; szép, de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.

Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske visszatartá.

– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be rajta.

– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz, derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.

E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.

Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.

Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik legénykedve:

– Már most csak utánam, urak!

A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva, kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi széles!

– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták lovaikat, nehogy utána vesszenek.

Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz másik felében a gát túlsó felén állt meg.

A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta magát vissza az átugrott árokba.

A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte, hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni, ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.

– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe. Akkor tették rá a vasat.

S nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

«Lám megmondtam Angyal Bandi, Ne menj az alföldre».

* * *

Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el. Magára vallott mindent.

A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.

– Nem laktál soha B* megyében? kérdé tőle.

– Soha életemben, felelé a rabló.

– Mi volt az igazi neved?

– Angyal Bandi voltam mindig.

– Rokonaid nincsenek?

– Sem e világon, sem a más világon.

Itélete kimondatott. Halál volt.

– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal. *falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»

– Rabló vagyok, nevem Angyal Bandi.

Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság engesztelő áldozatot kivánt.

Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal:

«Tisza mellett van egy hajó kikötve, Abban van egy barna legény megölve, Jertek lánykák öltöztessük biborba, Temessük el egy nefelejtsbokorba.»

KESELYEŐ PÉTER.

Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.

Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést aligha ki fogom kerülni.

Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a krónikát – azt nem bánom.

Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte, mondván:

– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter neve a maga falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy nem köszönni.

De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják? ijedtében.

Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni, saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.

Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is: Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.

Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és szabadíts meg minket a poétától!»

Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, egy cornu copiæ, tele verssel, mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a határt.

Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé, hogy ilyforma verset ne halljon:

«Óh te zsiros ködmen, van rajtad pityke de ötven! Mit használ de a kincs, zsebbe ha poltura sincs.»

Ezzel aztán elmehetett.

Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:

«Úri dáma volnál Ha még czifrább volnál, Otthon két könyökig Czafatos nem volnál.»

Ha vasas szekeret látott maga felé döczögni, azt is megszólta:

«Fakó kocsi, kenderhám: Nemes ember, szürdolmán.»

Ha hintó robogott felé, azt is megszólta:

«Szállj le Balázs a hintóbul, mert nem pénzed ára. Ha elmulik zsidóünnep, nem marad csizmára.»

Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban, sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem kerülheté:

«Nem mind kakas ám az, ki sarkantyúval jár; S a ki bóbitát hord, az sem mind struczmadár. Hej nagy vitéz vagy te – a kemencze mellett, De még nagyobb tudós – a csutora mellett.»

Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden ütésre új verset mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz ütleggel.

Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul visszaverselé:

«Elpusztulj oktalan állat és ne voníts! Mert tudd meg ezennel, hogy a gazdádnak is Vagyon kutyabőre, ugatni még sem mer; Te se légy gazdádnál tehát különb ember.»

Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás bolt oly közel nem volna». A mester falára:

«Mester uram pedig, tudós Ostyepka Pál, Odakinn a kertben kukoriczát kapál. Préceptor a mezőn bibicztojást keres; Tanítja a népet kaloda és deres.»

Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele, vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő kommancsát emelte föl, hogy az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére. A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…

… Ilyen veszedelmes hírű lélek volt Keselyeő Péter uram a maga falujában s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén, delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni, mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette, hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.

Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát szakácsnéra nem volt szüksége.

Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége.