Part 10

Benedekné asszonyom is most mosolygott még kedvéből. Az itéletnap fejében szépen aláiratta szomszédasszonyával a számadást. Annyi világi szép jóban nem kell mással megosztozni. Nagy gyönyörűséggel vette elő fiókjából azt a számadást, hogy meggyőződjék róla, miként most is rajta van azon az irás.

Hát a zsoltár? hát az Isten?

Hejh, zsoltárral és Istennel kevesen foglalkoznak akkor, a mikor jól megy dolguk, a jó öreg Daykayné vette elő csak a jó Szikszayt, hogy hálákat adjon az Úrnak e csodás megszabadulásért s eszébe sem jutott volna, hogy ő neki milyen nagy kára van abban, hogy a világ el nem múlék?

Lőn azonban, hogy az Úrnak nem tetszék ez az égig törő kaczaj, mit az emberek támasztának, tréfát és játékot űzve az ő rettenetes itéletéből, a mely kimondá, hogy egykor föld és ég semmivé lesznek. És ime egy por fia meg meri annak óráját jövendölni, a mi az örök titkok könyvébe van irva, és a balga vakhit utána megy e hírnek és retteg tőle, és a midőn be nem teljesült az, a helyett, hogy hamut hintene fejére és mondaná: «oh én bűnöm, én ostobaságom, ki megcsúfoltam magamban az Isten lelkét, mert hittem azt, a mit ember mondott, Isten nevében», megy dalolni, tánczolni hegedűszóra, és kaczagva fordítja arczát az ég felé, mintha azt kérdené: «honnan jöhet hát a veszedelem?»

Egyetlen szavára az Úrnak, egy rövid percz alatt, egyszerre elborult az ég! Fekete felhőtömegek emelkedtek ki a láthatárból s gyorsabban, mint a gondolat, választák el a földet az égtől. Mint egy rettentő zenekar, dördült meg egy pillanatban Európa nyugati szélétől a keletiig a villám, s megrázkódtatá a nyomorú földet köröskörül.

A szélvész nekiereszté csattogó szárnyait, a forgószél óriás dæmona végig tánczolt a zúgó zene mellett tengereken és szárazon, ott hajókat sodorva a felhők közé, itt őserdőket tépve pozdorjává, míg a villámos felhők öléből ökölnyi jégdarabok omlottak alá, elpaskolva virágot és állatot, szörnyű szegletes jégcsodák, mintha szeges buzogányok volnának.

Hol vagytok vidám, könnyelmű, kaczagó emberek?

Ah ilyenkor minden féreg bú az ég alól. Ime szakad az ég! tűzben, jégben hull alá a földre, a villám harsog a városok fölött s megrendíti a földet, midőn lecsap belé s a jégeső dörögve pattog a tetőkön, hová a reszketők meghúzták magukat. Rejtsd el magadat ember és remegj! Bizony itélet ez.

Ez óriási jelenet alatt mik folyhattak oda lenn a sötétben, a beszélő állatok között?

A jámbor Daykayné ölébe szorítá bibliáját és nyugodtan ajánlá lelkét Isten irgalmába, de nem úgy szomszédja, a mindig mosolygó Benedekné asszony. Csak a legelső villámcsapásra ijedt föl, annyira el volt merülve a kiterített számadások vizsgálásában, összeszámítgatva, mennyire lehessen becsülni Daykayné engedékenységét, a mint egy lúdtojásnyi jégdarab mind a két ablakán áttörve, épen odacsapott az irások közé.

– Isten irgalmazz!

Az utczákon sikoltozó nép szaladgált, lélekvesztve kiáltozva Isten kegyelme után.

Egyik villám a másikat üldözte, egyik mennydörgést a másik múlta fölül; a szél szabadon süvöltött már a betört ablaktáblákon keresztül.

A mindig mosolygó asszonyság most elfeledte, hogyan kell vidám arczot mutatni? Ő csak csalfaságból ijesztgeté áldozatait a világ végével s ime most az komolyan beteljesül, és ő a túlvilág kapujában oly terhet ruházott a nyakára, a mi őt egyenesen lerántja, le a legmélyebb másvilágra, a minek a nevét kimondani sem jó.

Hirtelen összenyalábolá mind az iratokat s a zivataron, jégesőn keresztül futott ki az utczára és a szomszédházba, ott beesett a szobába és kitálalta a szoba közepére valamennyi számadását.

– Itt vannak! Nem kellenek. Semmije sem kell nekem a szomszédasszonynak. Oh Isten irgalmazz. Visszaadom mindenét; ne száradjon a lelkemen! Ne száradjon az én lelkemen.

A jámbor Daykayné nem gondolt egyebet, mint hogy a szomszédasszonynak ijedtében elment az esze. Kérte, hogy ne lármázzon, hanem hallgassa, hogy ő énekel.

Igen. Éneket hallgatni. Lehet is azt, mikor úgy csattog odakünn, úgy veri a jég az ablaktáblákat, szerencsére vastáblák voltak, Károly csukta be.

Benedekné asszonyom eldugta a fejét a vánkosok közé, úgy, hogy a sötét szobában észre sem lehetett venni.

Károly gyertyát gyujtott, hogy jobban lássanak, és azt nagyon okosan tette, mert abban a perczben rohant be a szobába Czenczike is, szétzilált fürtökkel és derangirt öltözetben, ki a mint Károlyt meglátta, egyenesen a nyakába borult s átölelte mind a két kezével, azt rebegve fülébe:

– Oh Károly, kedves Károly, ha meg kell halni, haljunk meg együtt.

A szegény gyermek, midőn anyját a szomszédba futni látta, ő is utánaszaladt, s gondolván, hogy úgyis itt az utolsó óra, elárulá rejtegetett titkát.

Károly gyöngéden magához ölelé a leánykát, s biztatólag mondá neki:

– Ne féljen kedves Czenczikém, nemsokára vége lesz a zivatarnak.

– Vége bizony a világnak, nyögé fájdalmasan Daykayné. Jobb, ha készülsz az Isten elé.

– Mindig előtte állok, anyám, és épen úgy bámulom őt a falevélben, mint a zivatarban. Vannak azonban emberek, a kik nem hallják meg másképen beszédét, mintha menydörög, azoknak szól a leczke. Adja az ég, hogy okuljanak rajta.

– Ne beszéljen, ne beszéljen! rikácsolá Benedekné; a maga hitetlensége lesz az oka, hogy mi sülyedünk el legelőször.

– Kicsinyhitűek, mond Károly; s már lassabban kezdtek koppanni a táblákon az esőcseppek. Odament, kinyitotta az egyiket. Nézzék: a szivárvány fönn az égen, az isteni irgalom zászlója. Sokkal szebb ez a természet, hogysem azt a teremtő a mi bűneinkért oly hamar elrontsa.

A két asszonyság valódi könyeket sírva adott hálákat az égnek, hogy még egyszer megmutatta nekik mosolygó kék szinét, s Daykayné ez órától fogva elismeré Károlynak, hogy erősebb az a hit, mely ismerettel párosult, mint tudatlansággal, s azontúl ha Károly azt mondta valamire: ez nem lehet! azt, legalább nyilván, nem merte hinni.

Dehát Czenczike? A nap újra kisütött, s ha valami még egyszer pirosabb lett tőle, az az ő arcza volt. Most már nem bánta volna, hogy ha titkát el nem árulja vala ijedtében. A halál küszöbén nem lehet tettetni.

Károly észrevette a leányka zavarát, s azt inditványozá, hogy nézzék meg az eltett virágokat: nem történt-e valami bajuk?

Oh azok épen maradtak. A zivatar más oldalról jött, ezek fedve voltak Károly szobájában s igen szépen zöldültek mind.

Károlynak az a megjegyzése volt rá, hogy miután már a virágok úgyis olyan jól érzik magukat ide át, nem volna-e czélszerűbb, ha azoknak szép gazdasszonyuk is ide költöznék közéjök?

Ezzel a kérdéssel természetesen az édes mamához utasíttatott, a ki e pillanat örömében maga is férjhez ment volna akárkihez; ilyenformán a fatális számadások mégis csak legjobban ki lőnek egyenlítve – Károly és Czenczike által.

Beleegyezésül Benedek úr is fölkeresteték. Ott feküdt ő most is az ászokon, a feje lelógott a földre, a kulacsot a markában tartá. A mint sok rázás és fülbekurjongatás után fölébredt, első pillanata a kulacsra vetődvén, örömteljesen kiálta föl, a hogy csak rekedt torkán kifért:

«Hálpaklacs»!

A mi széllyelhúzva talán annyit jelent: «hála légyen a papnak, a másvilágon is van kulacs».

Persze capacitálták, hogy még most csak az innenső világon vagyunk, a miért nagyon megneheztelt; mert ő már a mi kis maradék bora volt, azt is kieresztette a földre, hogy a hordóban ne maradjon. Sehogysem volt megelégedve ezzel a kimenetellel, kivált még miután azt is megtudta, hogy a jég minden szőlőt elvert a határban.

Hejh! de nemcsak a határban, hanem elkezdve Spanyolországtól végig az egész szárazföldön keresztül dúlt a rettenetes vihar, elpusztítva egy hosszú vonalban Frank-, Német- és Magyarhont, fölkerülve déli Oroszországnak, míg végre a tatár sivatagokban enyészett el!

Az Úr csak egy ujját mozdítá meg s egy betűt irt vele a föld lapjára, mely sokáig, évekig meglátszott azon, kifacsart erdők, letarolt mezők nyomain.

A kik mást is tudnak olvasni, nemcsak az iskolában tanított betűket, ebből a leirt nagy betűből megtanulhattak egy mondást:

«Ne játszék azzal az ember, a mi Isten dolga!»

Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltánczoltatók, kopogószellemek: hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál gerjedni miattuk és a jövendőmondót szavánál fogja.

IV. A NÉPDALOK HŐSE.

Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki teremti a népdalt?

Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?

Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe, minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a holt madár csontjaira?

Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?

Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi szép, a mi ragyogó, a mi kedves.

Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza feketére festett éjszaka.

Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál, tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol, virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek hagyja.

Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó, mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.

Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva arra, hogy lelke túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.

Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?

* * *

A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt hegedülnek».

A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.

Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták miért?

S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája, Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében, valami vágyó ösztön, mely a virágot nyilni, a csalogányt énekelni parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal, valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre, nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától, de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.

A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása, gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré, senki sem tudta, hogy honnan került?

A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza, sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig malmot kapott közelebb is.

És nem sokára szájról-szájra szállt a népdal:

«Szinyva mellett van egy malom, Bánatot őrölnek azon.»

* * *

Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk:

«Buzát kötöttem keresztbe; Nem tudom hány van ezerbe? A hány szem van egy ezerbe, Annyiszor jussak eszedbe.»

A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva néha.

A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.

A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.

Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.

A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított, minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház tetejére hajlottak alá.

Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető volt bennök, azt mind szemei szívták föl?

Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve, majd ismét nekilassult, hagyta magát lovától vitetni, a merre annak tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt újra tovább.

A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a napsugáros vízfenéken.

Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban, vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.

A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő rojtjai körülrepkedték vállait.

Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes füstje.

A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva s nem vette észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:

«A pünkösdi piros rózsa Kihajlott a kocsiútra. Ha arra jársz, szakaszsz róla, Rózsa nélkül ne járj soha.»

A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A lódobogásra előlépett a dalos leányka.

A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a szép gyermek arczán.

– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb toporzékolva.

– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza, s addig csak egy kőre őrölünk.

– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide, egy rózsát jöttem szakítani.

A leány felnézett a legényre s elpirult.

– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz, lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a lovagnak.

A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen nézett szemeibe.

A leány lesütötte azokat s zavart hőséggel hebegé:

– Szebbet maga sem lelne kend.

A legény közelebb vonta őt magához.

– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment.

A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült, szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.

A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok dala:

«A hány szem van egy ezerbe, Annyiszor jussak eszedbe.»

* * *

A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében. Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem volt tökéletes hivatal nélkül.

A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még sírkövére is rákerült.

Két fia maradt, Endre és Albert.

A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott, lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.

Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.

Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint három emberé együtt s arcza deli és férfias s lelke őszinte és érzelemteli, ha hiába járt iskolába.

Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt, vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett, cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott, táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten, hol járt azalatt!

Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.

A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett tiszteletére.

A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s szigorú szemölddel tekinte rá.

– Hol jársz annyi ideig? kérdé tőle végignézve pórias öltözetén.

– A mezőn, anyám. Láthatja ön ruhámról; takarítás után látok.

– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz velök?

– Jó emberek azok, anyám.

*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló nevetésből, miközben az Istenhez kiálta, hogy szüntesse meg pokoli kínjait s engedje meghalni.

A mint magához tért, folytatta a beszédet:

– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és már szolgabiró…

– Rossz biró, de jó szolga, veté közbe Endre.

*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.

– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje egészségét.

– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is. Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?

– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt, a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetsz az. Férfinak, ki oly állásban van, mint te, kötelességei vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának, családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből, büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk szolgálatában őszültek meg.

– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a hazának. Rosszkor születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet lehajtva vallom meg, hogy semmi.

– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.

Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja folytatá: