Part 28

Elért ëgy pusztára, annak a közepinn vót ëgy juhodály. Bemëgy, hát odabe a juhász épen fejt. Odaszól neki a czigány: »hallod-ë juhász! aggyá nekëm ëgy kis tejet!« De a juhász aszonta, hogy a tejbű nem ő rendëlkezik, mer an nem az övé, ha ëgy borzasztó sárkányé, ő abbú nem adhat.

Hát ez a szó a czigánnak nem sokat ért. Vót nálla ëgy nagy czipó, csak belenyomta ëgy dézsa tejbe úgy, hogy a dézsába sëmmisë maratt, a czipó mind fëlszítta.

»No! mëgá czigány, maj lëssz nekëd kapsz, csak ideérjën a sárkány!« »Lëss? lëss-ë hát? izséllye ű mëg azs annyát, majd adok én neki!«

»Accz-ë hát!« hallacczik ëgy nagy kiátás az ajtónn. Odanéznek, épen gyött a sárkány. Mëgihett a czigány is, majd elejtëtte a czipót a kezibű. »Adok ám! mi vagy te! hê! te egy rongyos sárkány vagy! de én a világerejű czigány vagyok! gyere hát ide, de új járs, mint ezs a kődarab: tejet csavarok bëlülled!« A sárkány mëcczondollott erre a kemény beszédre.

»No! pajtás, ha olyan erős vagy, gyere el nálunk, ott hóttyig tanáhaccz jó kënyeret!« »Jó van no! elmënëk, vágjon sét a zsizs, te büdöss! de úgy lëgyék ám, a hogy én parancsolom!« Henczëgëtt a czigány nagyon, mintha ő vóna a kiskirá.

Mikor a sárkány házokho érnek, a sárkánt férehítta az annya, oszt aszonta neki, hogy »vidd ki ezt a czigánt a kertünkbe, të tudod, hogy van ott ësz szép csërësznyefa, kűggyed ahho, csërësznyét szënnyi, majd elbányik av vele!«

Ki is mëntek. A sárkány odavezette a morët a csërësznyefáho, hogy ëgyék belülle. De allyig ért hozzá a czigány, úgy elvágta, hogy hetet bakázott. Mikor esëtt lë a fűbe, ép ëgy nyúlra esëtt, am mëg elkiátotta magát, hogy: más! »Nem más, izsédd mëg az anyádot, én vagyok Jónás, a csigány!«

Má akkorra a sárkány is odaért. Monta a czigánnak, hogy »no most má vót, a mi lëgyőzött!« »Lëgyőzsött!? engëm!? ennye! hogy a fricsinyavalya törjön ki, hát má hogy győzsött vóna lë! mëlláttam a kis öcsémët itt a fűbe, la! ehhë ugrottam oda! Né! hogy fogna má rám valamit! Ne gondold, büdös, huzszsun össe a gercs!«

A sárkány elhitte, a mit a czigány mondott.

Mëntek befele. De útközbe a sárkány aszonta, hogy elhiszi a czigány nagy erejit, de ő mëg szalannyi tud jobban. Aszongya rá a czigány: »Jobban!? tëë?! is’ a kis öcsém is jobban tud të nállad, te nyavalyás! hát próbállyuk mëg, no!«

A sárkány beleëgyezëtt, el is indút a mucival versent, de ëgy ürgelyukba úgy hasravágódott, hogy a mucit itiletnapig së tutta vóna má utóérnyi.

A sárkány má látta, hogy nem fog ki a czigányonn. Az annyátú kért tanácsot. Az aszonta neki: »tudod-ë, mit? mënnyetëk el az erdőre, hozzatok fát. A ki többet tud hozni, al lëssz az erősebb!«

El is mëntek ők. Rakott a sárkány olyan hát fát, hogy a czigány mingyá mëddöglött vóna alatta. A czigány mëg kivitt ëgy szörnyű hosszú kötelet, kerítenyi akarta vele az erdőt. Látta ezt a sárkány, mëkkérdëzte, hogy »mit csinász, te bolond!?« »Mit?! fëlkötöm azs egés erdőt, ost hazsavisëm, ráhajítom a házsatokra, hogy fordúllyék fël azs a büdös anyád! Én nem sajnálom!«

Még a sárkány fogta könyörgőre a dolgot, hogy így në tëgye, úgy në tëgye, má csak az annyát kimillye mëg.

De a czigány nem akart tágitanyi. Ő viszi, nem bánnya, hagy dögöllyön mëg az a vén kutya!

Utóllyára oszt mégis engedëtt, nem vitte haza az egész erdőt, nem vitt ëgy mákszëm fát së, mig a sárkány vitt olyan háttal, hogy el nem birná ëgy fé falú.

Mikor hazaérnek, a sárkány elpanaszollya az annyának, hogy járt, hogy a czigány az egész erdőt el akarta hoznyi, oszt a házra boritanyi. Akkor aszongya neki az annya: »fiam! horgyatok vizet! a ki többet tud hoznyi, al lëssz az erősebb!«

A sárkány vállalkozott.

De a czigány ott is az eszivel élt. A Duna mellett kezdëtt ő ëgy árkot ásnyi árafele, a mére a sárkány lakott.

»Micsinász të avval, hé!?« – kérdëzte a sárkány.

»Hát elvisëm azs egés Dunát mëg a bennevaló vizset mind, hagy dëgëllyen mëg bennë azs a kutya anyád! fúllyék mëg! én nem sajnálom!« A sárkány mëgihett most is, mer fétëtte az annyát, hogy ez a bolondos czigány még mëttëszi, a mit mond. Rimánkodásra vëtte a dógot, hogy csak haggyon fël a dologgal, má láttya, hogy ő a vitézebb! »Vitézseeebb!? mëghisem ast! kösönd annak, hogy sépenn kérté, máskép végi lëtt vóna annak a tetyves anyádnak! hogy a zsizs rágjon séjjel, olyan apróra, mint a mák!«

Mikor mëgérkëznek, mongya a sárkány az annyának, hogy nem lëhet evvel sëmmire së mënnyi. Olyan vitéz.

Másnap láttya a sárkány, hogy a czigány zsákokba horgya a csutkát a házok mellé. Mëgkérdëzte: mit akar? A czigány ép akkor gyútott a pipájára: »Mit akaroook!? rátok gyútom a házsat, ha nekëm nem accs ëgy zsák pést mëg engëm hazsa nem visël! Sebësenn ast a pést, mer ha mëhharaksok, nincs azs a pézs, a mé innet elmënnék. Üssön el a ross!«

A sárkány hamarosan mëttőtött ëgy zsákot pézzel, arra a czigány ráterítëtte a szűrit, annak a tetejibe mëg fëlült maga. Úgy vitte a sárkány a czigánt haza a falujába.

Mikor betérnek az udvarra, a sárkány lëvetyi a vállárú a nagy zsák pézt, úgy hogy a czigány háza mingyá szërte-szét szakatt.

»Micsinátá, sárkány!?« – mongya neki a czigány – »mé dőtötted sét azs én házsam!? rëskess tűllem, mer mëgëslek, te kutya! – Gyerëkëk, gyertëk csak elé, pofozzsuk fël est a samár sárkánt!«

Azok elégyöttek, vótak elëgendővenn, úgy fëlpofozták a sárkánt, hogy az ihettyibe táng mém most is szalad.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Tinger Jóska czigánykovácstól, a ki nem vándorol, hanem ipart űző helybeli lakos. Lejegyzési idő: 1903. deczember._

74. A három örökség.

Hun vót, hun nem vót, vót a világon három gyerëk. Az a három gyerëk háromfélit kapott az apjátú örökségbe: a letnagyobb ëgy macskát, a közepső ëgy kakast, a letkisebb mëg ëgy sóstülköt.

Hát biz ez egyik olyan nagy valami, hogy mëg is lëhetne belülle ényi, elindútak vándollanyi, világot próbányi.

A letöregebb olyan házho ért, a hun annyi vót az eger mëg a potykán,[74] hogy a házba allyig lëhetëtt tűllök laknyi. Panaszolkodtak is a legénnek, hogy minő keserves az ő sorok ilyen helyzetbe. Aszongya a legény:

– Hát ha az a baj, van nekëm olyan macskám, hogy kifogja a világ egerit.

– Van?

– Van bizony!

– Hát hogy aggya el? – kérdëzgették, faggatták a legént.

– Hát mënnyit annak érte?

Adtak érte ötezer forintot, a mivel a legény mëg is elégëdëtt.

A közepső is elindút a kakassal. Beér ëgy faluba, de szörnyű setét vót. Abba a faluba hat ökrönn hordták a hajnalt, oszt soká virradt mëg. Aszongya ëcczër ott valakinek, hogy:

– Ha az én kakasom kukorikol, má tudom, hogy nem messzi van a hajnal.

A népek elkezdtek ezënn is csudákoznyi. Hát hogy lëhet a? mint lëhet a?

A legény oszt elmongya, hogy ha a kakas elsőt kukorikol, az jelëntyi a hajnalnak, hogy mëgy, a másogyik kukorikolás azt jelëntyi, hogy a kakas má a hajnalná van, a harmagyik mëg azt, hogy má itt van a hajnal, fël lëhet kelnyi!

Összenéztek az embërëk, ilyent ők még nem pipátak. Aszongyák ott ëgymásnak, hogy:

– Vëgyük mëg!

Aszongyák a legénnek:

– Hát hogy anná a kakast?

– A mennyit adnak érte!

Adtak is a legénnek valami tizezër forintot. Hát mëgélhetëtt a kakasbú az is tisztësségësenn!

A harmagyik ëgy sóstülköt kapott, de nem lëtt vóna má aj jó kutyát ütyni së!

Fogja magát a legény, mëghallotta, hogy a pokolba fogva van ëgy királyány, elmënt a pokol elejbe, oszt elkezdëtt rémisztővenn tülkölnyi. Kigyönnek az ördögök, kérdëzik, hogy:

– Mit akarsz të itt, hé!?

– Aggyig tülkölök, még a pokol össze nem szakad.

– Jaj! në tülkölly má aggyig, inkább adunk, a mit kérsz!

– Hát aggyátok ide a királyánt mëg ëgy kád aranyat hozzá!

Az ördögök as së tutták örömikbe, mit csinállyonak, hogy ilyen könnyű szërrel szabadútak! Vitték is a lyánt mingyá a kád aranynyal ëgyütt. A legény befogott ëgy rossz kocsiba, fëltëtte az aranyat mëg a királyánt, oszt ballagtak.

Allyig mënt ëgy kicsit, utánna szalad ëgy ördög:

– Hallod-ë, hé! nem viszëd ám el olyan könnyen a szép lyánt mëg az aranyat! a mëllyikünk jobban tud szalannyi, azé lëssz.

– Jó van! beleëgyezëtt a legény is. De hallod-ë, ördög, elébb tróbádd mëg a kis öcsémmel, maj mëlládd, azt së tudod lëgyőznyi, nem még engëm!

Avval ëgy bukorho vezette az ördögöt, abbúl kiugrott ëgy kis muczi, de olyan futásnak eredt, hogy az ördög hármat së lépëtt, mikor ő má a másik határba járt.

Az ördög szégyënszëmre hazamënt.

A legény mëg ballókázott tokább.

Allyig mënt ëgy darabonn, mëgint mëgállíttya ëgy ördög.

– Hallod-ë, legény! nem ettéd ám még a szép lyány!

– Hát kié? – mondta a legény.

– Azé, a ki a vizbe nagyobbat tud buknyi! – felelt az ördög.

Vót ott ëgy patak, de nagy vót mëg mély, abba bukott az ördög. Beletelt ëgy félórába is, még fëlgyött. Aggyig mëg a legény fogott ëgy vadkacsát. Mikor az ördög fëlgyött, aszongya neki:

– Ládd-ë, komé! nekëm ez a húgom! mëllásd: minőt bukik e! hátha még én buknék!

Avval behajitotta a vadkacsát a vizbe. Lëbukott az úgy, hogy a fene győzte vóna bevárnyi, még fëlgyön. Az ördög is otthatta.

De a legény még most së mëhetëtt békével. Gyött a harmagyik ördög is. Am mëg aszonta, hogy a ki nagyobbat tud kiátanyi, azé legyék a szép lyány mëg a kád arany!

A legény ebbe is beleëgyezëtt. Kiátott az ördög olyant, hogy a ló is majd elszaladt a kocsival, a legénnek mëg maj berekedt a fili. Akkor aszongya a legény:

– No! ördög! maj kiátok én olyat, hogy a fejed is mëghasad! jó lëssz, ha előre beabroncsozod!

Az ördög sihetëtt a fejit jó előre beabroncsolnyi. Behúnta a szëmit, oszt úgy várta a kiátást.

A legény mëg fëlfogott ëgy nagy követ, úgy vágta az ördög fejihë, hogyha mëg nem lëtt vóna abroncsolva, csakugyan szétesëtt vóna.

Látta az ördög, hogy evvel nem lëhet sëmmire së mënnyi, otthatta, csak annyit mondott:

– Nem bir tëveled még az ördög së!

A legény mëg elvitte a kád aranyat mëg a szép lyánt. Mëgesküttek, lagzit laktak, faggyút sz....k, anná világítottak. Boldogok lëttek. Még most is ének, ha még mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa öregasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. június._

75. Nem igaz!

Az egyszeri czigány egy urasághoz elszegődött inasnak. A czigány nem kötött ki magának semmi bért, csak azt, hogy hazudhassék kedvire, de az uraságnak semmire se szabad azt mondani, hogy »nem igaz«!, máskép az uraság fizet a czigánynak egy véka ezüstöt. Megegyeztek.

De a czigány kapta magát, mindjárt előljárójában nem ment szolgálatba vagy három napig. Mikor megkerűlt, megkérdezi az uraság:

– Hát te hol voltál, te akasztófáravaló?

– Jussoltam, nagyságos úr! Kaptam az apámtól három lovat: egy keheset, egy kaptást meg egy kapcsost.[75] Az egyikre felültem azután, oszt kimentem a dinnyeföldünkre, a hol az apámék épen szüreteltek. Mihelyt megláttak, elbújtak egy nagy dinnyébe. Kaptam magam én is, meglátok egy görgöt,[76] beleugrajtok. De nem álltam ám meg, hanem szalajtottam tovább. Útközben egy meredekhez értem, hát a hogy ugrajtanám, már odaát is voltunk, akkor vettem észre, hogy az én lovam derékon kettészakadt. Ugyan mit csináljak most már? Volt egy nagy kerek fűzfa, arról kipkedtem-kapkodtam le egy pár galyat, avval kötöztem össze a lovam. Akkor mentem árébb. Hát egyszer hátranézek, látom, hogy a lovam oldalából egy égig érő fa nőtt ki. Fogtam magam, a lovat otthagytam, felmásztam a fán az égbe, ott elszegődtem az Úristenhez béresnek. A legelső dolgom az volt, hogy kölest biztak rám, azt kellett őrzeni. De nem jól őriztem, az Úristen úgy a faromra vágott a botjával, hogy otthagytam a bérességet is meg a mennyországot is. Csüngött ott egy kötél, azon leereszkedtem a pokolba, hátha majd ott jobb szolgálatot találok. A hogy beértem, hát mit látok, – az úrnak az apját épen akkor nyomták nyakig a szurokba.

– Nem igaz! nem igaz! – kiáltott rá az uraság. – Hazudsz, kutya czigány!

Avval a czigány feláll, meghajtja magát az uraság előtt s azt mondja:

– Ugyan, nagyságos úr! nem fizetné ki a véka ezüstöt?

Az uraság akkor vette magát észre, de már későn. A czigányt jól összeszidta s azután kifizette.

_Eger, Heves vármegye. Fónagy József parasztlegénytől. 1905. február._

76. Czene.

Hát tuggya, lelkëm! hun vót, hun nem, de vót, – bá në lëtt vóna az olyan, – vót ëgy embërnek olyan feleségi, hogy az akarmit csinát vele, oktatta, hun szóval, hun a dohánzsacskóval mëg ëgyeb jó fűszërszámval: kapanyellel, piszkafával, ázott kötellel, biz annak hijába vót. Nem ért az ëgy irgalmas kiátást së. Buta vót, rossz vót, lusta vót, mindën vót az a világonn, csak jó nem.

Az ura má nem tudott vole micsinányi, beatta az ëskolába, hátha az maj fog rajta valamit. Járt is az asszon naprú-napra, lógott a tarisznya a nyakába tele könvvel, de azé csak am maratt ő, a ki vót. Mer a hogy ëcczër gyött haza az ëskolábú, ép javába rítt, mer mëvverte a tanító, lát az útonn valamit. Fëlvëszi, hát ëgy zsacskó péz.

Viszi haza, mutattya ëgënyest az urának. Hű! az is mëgörűt nagyonn, elvëtte Czenétű mingyá, oszt magáná tartotta. Ëcczër, mikor gondolta, hogy a feleségi, Czene nem láttya, elásta a fődbe. Mer úgy gondolta, hogy ez az istenszamara még kituggya: hova tëszi?

Öhön! de mëllátta ám Czene! Aszongya az urának, hogy »mit gyugtá të oda, hë!?« Aszongya az ura, hogy »ëgy kis hájat, nagyonn avas vót má!«

Az ura elmënt hazúrú, gyött ára ëgy fazëkas nagy kocsi fazékkal, kiabáta, hogy »fazëkat vëgyëneek!«

Czene ezt mëhhallotta. Usgyi! mingyá a pézé.

Fëlásta, mëvvëtte a sok fazëkat mind. Ësz szályig. Fëlaggatta szépenn a kapura. De ëgy kis bögrének nem jutott hely, nem tudott hova lënnyi nagy gongyába: hová tëgye má ő azt a kis bëgrét? Végre oszt kitanáta.

Kapta, lëverte a kapurú a többit mind, így oszt jutott hely a kis begrének is. De në nevessék, hallya-ë! mer maj kaphat mém maga olyan feleségët!

Ott gyönyörködött ő, Czene, abba a kis bëgrébe, minő fájin helyet tanát ő annak. A hogy ott áll, nevet, mint ëgy fakutya, elejbe áll ëgy úr, aszongya, hogy ő elvesztëtt ëgy zacskó pézt, nëm tanáta-ë mëg? Czene nagy acsorian aszongya, hogy tanát biz ő valamikor, még ëskolába járt! »Vén bolond!« – monta neki az úr – »isz mikor vót má a! ez nem olyan régënn törtint!« De úgy mëhharagudott Czenére, hogy többet szóba së át vele.

Este hazagyött az ura, éhënn vót, mint a kutya, szini is vátozott ëgy falat ënnyivalóé, am mëg jó elcsátyizta Czenét, mer azé, hogy egész nap a határba dógozik, mint a bolond, oszt ételt mëg nem visz neki. Hász’ mëg is érdemlëtte Czene.

Akkor aszongya neki az ura: »hallod-ë, Czene! ereggy të ki dógoznyi, maj viszëk én nekëd ételt! Jó lëssz-ë?« Czene nem bánta, ő mindënre ráát.

Másnap débe viszi a kantárba az ura az ételt, hát láttya, hogy Czene alszik ám, nemcsak, de ugyancsak! Aszongya neki az ura, de fëlkőtenyi is allyig birta: »Hallod-ë, Czene! így mëgy-ë em mindég? én hordom az ételt, të mëg nem dógozol, ha mëg én dógozok, të nem hordasz ételt? igy nem lëszünk jó!« Czenének annyi vót e, mintha simogatták vóna, nem szót rá sëmmit.

Utánna való nap az embër débe kivitt ëgy fazék meszet mëg a Czene dunnáját, Czene akkor is alutt javába. Az ura fogta, lëvetkëztette szűzanyameztelenre, bekente a testyit mészszel, azután behempërgette a tollyúba. Azutánn otthatta, mënt haza. Czene mëg olyan vót a tollyúba, mint a valóságos ördög. De ő vele lehëtett vóna akarmit csinányi, hogy maj fëlérzëtt vóna!

Má jó este vót, mikor ámábú fëlkelt. De szörnyenn mëgütődött, mikor magamagát mëllátta. »É! hát én vagyok-ë én? vagy ki vagyok hát? ha mëcscsipëm magam, érzëm, hogy fáj! ha kiátok, hallom a magam rekett hangját! de azé méssë én vagyok én! De iszën! mëttudom. Hazamënëk, ha a kis kutyánk mëgösmer, akkor én vagyok én, de ha nem ösmer mëg, az ablakra mënëk, bekiátok a gyerëkëknek, hogy: elé van-ë anyátok? ha azok aszongyák, hon: nincs, akkor is én vagyok én!«

Úgy is vót. Otthon a kis kutya majd elrágta a lába szárát, hiába monta neki, hogy: Pufi ne! Pufi ne! az csak ugatta. Mikor az ablakra mënt, kérdëzte a gyerëkëkët: »elé van-ë anyátok?« Azok má jó be vótak tanitva, aszonták, kikiátották, hogy: »elé!«

Má Czene maj mëbbolondút, pegyig azelőtt së vót ott, a hun az embër eszit osztogatták, nem tutta kitanányi sëhossë, hogy vallyon ki lëhet ő?

Nasz szomorúságába elmënt a szomszéd kertyibe, ott bebújt ëgy méköpűbe. Ára mëg zsiványok jártak, elvitték a méköpűt Czenével ëgyütt. Panaszolkottak is, hogy jaj! de nehez, jaj! de nehez! de hát csak azt tutták, hogy a méz benne a nehez!

Ëcczër, a hogy vitték, Czene elkezd huggyoznyi, hallyák a zsiványok, aszongyák, hogy »vigyük lassabban, mer má hull a méz!« mikor mëg más baja vëtte elé Czenét, aszonták, hogy »állyunk mëg, mer má a sejt is putyog!« Mëg is átak, ép a kántor kertyibe vótak.

Ott letëtték a zsiványok, hogy má nem is viszik továdabb ezt a csudanehez köpűt, mëbbeszéték, hogy lopnak ëgy birkát, oszt ott a kerbe mëffőzik. El is mëntek.

Akközbe rëggel lëtt, Czene kibújt a köpűbű, a kántor mëg ahogy lëmënt a kerbe, mëllátta, de maj kitörte a nyavallya, úgy mëgihett tűlle. Szalatt ëgënyest a papho, hogy szentëllye fël az ő kertyit, mer abba az ördög tanyázik.

De jókor vót, a pap lábán mëg nem vót még czipe, aszonta, hogy elmëgy, ha a kántor a hátára vëszi, oszt úgy viszi el. A kántor még abba is beleëgyezëtt.

Viszi a kántor a papot, viszi, Czene má messzirű látta, azt hitte, hogy a zsivány hozza a birkát, odakiát neki: »hozzad, hozzad! a farka maj jó lëssz a káposztába!« A pap mëhhallotta, mint kit a puskábú kilőttek, úgy mënt haza, mezitláb. A kántor mëg utánna.

Czenét mëj jó elverték, úgy kerüt haza.

_Besenyőtelek. Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. január._

77. Futyika[77] János.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy Futyika Jankó. Az ëgyebet së tëtt egész nap, csak szalatt, nem is fogatták mëg bérësnek sëhova. Pegyig máskép mëg fájin embër vót.

Ëcczër beállított ëgy gazdáho, aszonta neki: fogaggya őt fël napi háromszori szaladásra! azé ő dógozik mindënt, csakhogy napjába háromszor szaladhasson, a hova kedvi tartya.

A gazda először csak nevetëtt rajta, de gondolt ëgyet:

– Isz ússë vót mén nekëm ilyen furcsa cselédëm, eh! Isten neki fakërëszt, ha eltörik as së lëssz! – fëlfogadom!

Fël is fogatta. A bér av vót, a mit mëgëszik.

Hát a letelső nap is kimëntek szántanyi. Má jó csomót szántottak, elgyött a früstök ideji. Futyika Jankó a helyëtt, hogy ëtt vóna, olyan szaladásnak atta magát, a gazdája azt hitte, hogy mëg van a bolondúva, nincs ki neki a tizënkettőre.

De iszën vót Jankónak eszi. Ëgënyest hazaszalatt a gazdája házáho. Ott aszongya az asszonnak:

– Azt üzente gazduram, hogy a pinczébe a hordókot mind ki këll forróznyi, mer jód mëddohosogyik.

Ütölt-hatolt az asszony, még a képi is szint vátott erre a szóra. Igën ám! mer a pap járt hozzá, oszt ő mëg, hogy a bérëssik mën në lássa, a hordóba bújtatta.

De azé beleëgyezëtt, azt hitte, hogy azt a hordót maj csak elkerűlyik. Futyika Jankó nagyon jó tutta a dürgést, hogy az asszonho pap jár, a nagy kanta forró vizbű beöntött valahány hordó vót, mindbe, még csak valaki ëgybe el nem kiátotta magát.

– É, tán borférëg van ebbe a hordóba! forrózzuk csak ki jobban!

Oszt jót löttyentëtt a hordó szájába. Nagyot kiátott a pap, mer hát bizony rosszú eshetëtt an neki.

Beszól Futyika Jankó:

– Hát ki odbe!?

– Én!

– Ki az az »én«!?

– A pap!

– Aha! a pap!? Hát majd lëssz magának a mënyecskéhë járnyi! Maj mëmmondom a gazdámnak!

– Jaj! jaj! lelkëm! csak mën në mondd, nem gyövök többet ide! úgy-ë, lëlkëm! nem mondod mëg! Në ë!

Avval odacsúsztatott neki ëgy százast.

Aszonta arra neki Futyika Jankó:

– Hát jó van! most az ëcczër nem mondom mëg, de ha még valamikor itt tanálom, Istenszentuccsëg! mëmmondom!

Azután eltëtte a százast, oszt mënt kifele a fődre, mint a forgószé.

A gazda épenn akkor nyelte lë az utóllyát, mikorra ő odaért. Hozzáfogtak szántanyi, mënt a dolog, délyig mës së állottak.

Mikor delet húzták, kifogták az ökröt, Futyika Jankó nem várt sëmmit, ha szalatt mëgint haza.

Mos mëg aszongya a gazd’asszonyának:

– Azt üzente a gazduram, hogy a fészërbű hánnyam ki a szalmát, mer a még ott kárt csiná!

– Hát jó van, hányd ki!

Fëlvësz Futyika Jankó ëgy nagy vasvillát, szurkállya bele a szalmába, ëcczër csak nagyot pisszen valaki. A pap vót.

Futyika Jankó tutta, hogy av van ott!

Odaszól neki:

– Ki a!?

– Én vagyok, a pap!

– Hát nem mëmmontam má én magának, hogy ide be në tëgye a lábát!?

– Nem gyövök többet, jaj! nem gyövök többet!

– No! hát má mindëgy, hiába fogadkozik, én má mëmmondom a gazdámnak.

Jankó annyira beszét, hogy tán el së át vóna a szava, ha a pap mëgint ëgy százassal be nem gyugja a szájját.

De még akkor is neki állott fëllyebb, mer aszonta:

– Ide në győjjék többet, mer jaj az életyinek! mëgölyi a gazdám!

Jankó nem bánta së a papot, së az asszont, csak hogy a péz nálla vót!

Akkor mënt kifele újra, úgy danolt mëg süvűtött, mint a rossz! mëg úgy szalatt, mint a firjóka.

Mulasztanyi nem mulasztott ő a dógábú sëmmit, de a má gazdája nem birta mëgányi, hogy mën në kérdëzze:

– Hun jársz të ilyenkor, hé!

– Mëmmëg ott! Mit keresi! a hun jártam, ott jártam! jó helyënn jártam!

– Jó van no! monta a gazda, de kényës vagy, az ebatta!

Avval mëntek szántanyi.

Mikor elgyött az uzsonna ideji, Jankó mëgint nyaka közé kapta a lábát. Az embër mëg mosolyogva nézëtt utánna, oszt csak úgy magába monta, hogy:

– Bolond!…

Jankó most aszonta az asszonnak, hogy azt üzente a gazda, hogy a kádbú ki këll a pëlyhët dőtenyi, hasz szíjja mëg a nap, mer má nemsoká úgyis el këll annyi!

A kád pëhëly a komrába vót. Odamënt Jankó, kihempërgette az udvar közepire, ott leótta rúlla a nagy kendőt, oszt zuhi! borította fël!

Kigurút a pap is. A hogy kiesëtt, úgy vágta szét a tenyerivel a tollyút, mint ëgy lapát.

– Hát maga újfënt itt van? ennye! ennye! no! vigyázzék a bőrire! ha még mos së mondom mëg!…

De a pap tutta az orvasságát most is, elévëtte a bugyëllárissát, odatta a harmagyik százast is Jankónak.

Szép napszám ëgy nap alatt! – háromszáz forint!

Jankó mëgigirte, hogy nem árollya el, de kikövetëlte, hogy a pap többet oda në mënnyék.

Avval kimënt újra, otki is maratt, még aznapra a szántást el nem végezték.

Másnap, a hogy kimëntek szántanyi, látták, hogy szánt javába a pap is.

Futyika Jankó törte is a fejit mingyá, mit csinállyék most vele? de nem tudott kitanányi sëmmit.

Débe az asszony ételt hozott nekik, mikor mëgëttek, a maradékot a gazda a papnak szánta.

– Vidd el ezt a bogácsát, Jankó! a papnak, mondd, hogy én kűttem!

Szalatt is Jankó a bogácsával. Mikor a szántásonn mënt, lë-lëhajolt, mintha rögekët vënne fël, pegyig a bogácsát hajingálta el.

Mikor a papho ért, aszongya neki:

– Hallya-ë, ha a gazdám êre gyön, szëggye össze a sátorfáját, mer nem jó végi lëssz. Aszonta pegyig, hogy gyön mingyá!

Avval mëgfordút, mënt vissza a gazdájáho.

Annak mëg aszonta:

– Gazduram! tisztëlyi a pap, köszönyi a bogácsát, azt üzente, hogy mënnyék át, de fejszét is vigyék, mer az ekéjinek baja van!

Az embër kapta a fejszét, oszt mënt ëgënyest a pap fele.

Mikor ezt látta a pap, csak a hogy a lába engette, elkezdëtt szalannyi. A gazda nem tutta mire vélnyi a szaladást, ő is utánna, oszt kiabáta:

– Állyék mëg! állyék mëg!

Jankó ezt látva odafordút az asszonho is:

– Ha kedves az életyi, szalaggyék maga is, még szépenn van!

Szalatt is az asszony.

Az ura látta, hogy most má az asszony is szalad, nem a pap után, hanem a feleségi után iramodott.

De sosë tutta elgondolnyi ezt a szaladást.

Mikor utóérte a feleségit, am mán ëgënyest azt hitte, hogy agyonütyi az ura, ríva rimánkodott neki:

– Jaj! csak në üss agyon! a papot többet nem eresztëm be a házba. Igazán mondom: nem eresztëm be!

Az embërnek szívi ágába së vót a feleségit bántanyi, de nagyon mëghőkűt, mikor a feleségi beszéggyit mëgértëtte.

– Mit beszész të?

Az asszony rimánkodott tovább, hogy csak në báncsa, a pap nem jut többet a házba.

– Hát mellyik?

Az asszony elmonta.

No! ezé má oszt úgy elverte a baltanyellel, hogy kék maratt a helyi.

– Ne ë! majd adok én nekëd papot!

Az asszony is, a pap is hazaszaladt.

Este a gazda mëg Futyika Jankó is hazaértek.

Az asszony el vót szontyorodva, de azé adott nekik vacsorát.

Az embër lëfekütt hamar, de Jankó ámatlankodott sokáig.