Part 29

A hogy fekütt a legény, heverésibe hallott valami sugdolódzást. Az asszony mëg a pap vót.

Azt beszéték, hogy az embërt is mëg Jankót is el kék vesztenyi, mëg hogy el is vesztyik, oszt mint másnap bemënnek a várasba, vésznek mérëggyükeret.

Futyika Jankó ezt mind hallotta végig.

– Mëgállyatok! – monta magába, – maj kibánok veletëk!

Fëlőtözött mint vándollónak, ásott a szomszéd kertyibű vagy háromfajta répát, oszt elindút arra az útra, a mellyik a várasba vitt, ott lëfekütt az árokba.

Má jókor rëggel gyött ára ëgy kocsi, ketten ültek rajta: a pap mëg az asszony.

Mëgállította őköt.

– Vigyënek be a várasba, mëgadom az áldomást!

– Üllyék fël no!

Azok nem ösmerték mëg.

– Hát mit árol maga?

– Répát, mérëggyükeret mëg affajtát!

– Igazánn-ë hát!?

– Né!… igazánn hát!

– Hogy aggya?

– Ki micsodás!… Az ëgyik drágább, mint a másik. Van olyan, a kitű bókol az embër, mint a ló, az száz forint; azutánn van olyan, a kitű haldoklyik, az kétszáz forint; a harmagyiktú mëg ëgënyesenn mëghal, az háromszáz forint.

Összenézëtt a pap mëg az asszony.

– Mëvvëgyük-ë?

– Hát vëgyük mëg!

Mëvvëtték, ki is fizették. Jankó mëg lëszát a kocsirú, oszt mënt, a mérű gyött. Amazok mëg visszahajtottak a faluba.

Dére Jankó is hazakerűt azé.

Otthonn aszongya a gazdájának:

– Gazduram! minkët mëg akarnak ölnyi, në haggyuk magunkot! Majd a feleségi ad vacsorára háromfajta répát, ha azt ëszük, maga csak tëgyék úgy, a hogy én! Ëgy tiz csombékos ëstráng má akkorra a vizbe lëssz, ha aszondom, hogy – hajcsa ki a kecskékët, verje ki őköt, a hogy birja!

Az embër mëgigirte, hogy úgy tësz.

Mikor elgyött a vocsora ideji, Jankó mëg a gazda lëültek az asztalho.

Nemsokára hozták is az első tál ételt.

Mëgëtték. Nézi a gazda Jankót, hát am má úgy rázta a fejit, mint al ló, mikor melegi van. Elkezdëtt ő is úgy csinányi.

Kivël a konyhába összebútt a pap az asszonval, hogy – nécscsak! ott van má!

Beviszik a másogyik tál ételt is. Jankó úgy rángatta magát mëg tátogtatta a szájját, mintha haldoklana. A gazda, mikor látta, szintazonszerint cselekëdëtt.

Mikor előttök vót a harmagyik tál étel, Jankó mëkkóstolta, oszt csak úgy vágta magát hanyatt, hogy maj szétesëtt a feji.

A gazda látta, de magába aszonta, hogy ő mán vigyáz, arra hogy nagyon mën në üsse valamijit. Avval ő is elvágódott.

Az asszony mëg a pap most má csakugyan azt hitte, hogy végire járt a két embërnek. Négykézlábra átak mind a kettenn, oszt a pap elkezte:

– Bak, bak, bak, bak, bak, bak!

Rá az asszony:

– Be e e, be e e, be e e!

Jankó akkor hirtelen odaszólt a gazdájának:

– Gazduram! hajcsa ki a kecskét!

Fëlugrik a gazda, ëgënyesenn a kádho. Elévëszi őköt az ëstránggal amúgy istenigazába, csihi-puhi, êre is, ára is, ne neked! tënekëd is! Azok úgy mëgijettek, hogy szaladóra vëtték a dógot, oszt ha mëg nem átak valahun, tán mém most is szalannak.

_Puszta-Hanyi, Heves vármegye. Molnár Lojzi dohányosbojtártól. Lejegyzés ideje: 1904. április._

78. Egy helyett százat!

Vót ëcczër ëgy katona. Az annyátú kapott ëgy aranyat, oszt effelëtt való nagy örömibe, hogy ő neki ilyen nagy pézi van, bemënt a templomba hálát annyi az Istennek!

Mikor beért a pap épen akkor rógyikáta, hogy a ki ëgy krajczárt ad a szëgénnek, száz krajczárt kap érte az Istentől, a ki ëgy aranyat ad, annak száz aranynyal fizet vissza az Isten! Mëgörűt nagyon, allyig várta, hogy kimëhessënek a templombú. Mikor kimëntek, ott át ëgy vak kódús az ajtóba, benyút a zsebbe, annak a markába nyomta az aranyat.

Avval mënt tovább. De allyig lépëtt ënnëhányat, má mëbbánta. Mënt visszafele, hogy maj visszakéri, de má a kódús akkor nem vót ott, hazamënt.

Kitudokáta, hun lakik a kódús, oszt tartott oda.

Kérte ő az arannyát, de a kódús aszonta, hogy ő nem látta az arant, Isten ucscse! a hogy csakugyan igaza vót, mer vak vót! De a katona követelte ám nagyon. A kódús esküdözött égre-fődre, hogy ő visszaanná szívesenn, de ő neki fussék ki a szëmi, ha tud rúlla!

– No! jó! mëgá! gondolta a katona, úgy tëtt, mintha kimënt vóna: mëgnyitta az ajtót, de vissza betëtte, oszt odbe maratt a házba.

A vak kódús azt hitte, hogy kimënt a katona, aszongya a pajtásának, ëgy másik vak kódúsnak:

– Hát hounë! maj bolond vagyok vissza annyi! minek atta akkor!

Elmonta oszt, hogy van ő neki arannya anná több is, az ágy alatt van ëgy szakajtóba.

– Bolond kend! – mondja a másik kódús, – mé tartya szakajtóba, onnat könnyen ellopják! lássa! én sipkába tartom!

Avval elévëtte a sipka aranyat:

– Emellye csak mëg!

De a kódús helyëtt a katona emelte mëg, így oszt könnyen el is emelhette.

Otki mëgolvasta, hát épen száz vót.

Az Isten ëgy helyëtt csakugyan százat adott neki.

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._

79. Jézus, Szent Péter, Szent János.

Ëcczër összekerűt három vándolló. Vót azoknak mindënik a szélësatta világonn, csak pézik nem. Törték a fejiket: hot tëhetnének rá szërt?

Aszongya ëcczër az ëgyik:

– Tuggyátok-ë, hogy lëssz? Maj lëszëk én Krisztus, valamellyitëk lëgyék Szent Pétër, valamëllyitëk mëg Szent János. Hallottam ide nem messzi a révésznek sok pézi van, elmënnyünk oda! Kerítünk valahonnét ëgy szép nagy halat, ëgy jó magosra sült nagy kënyeret mëg ëgy kupa jó bort! A többi maj lëssz valahogy.

Úgy is vót. Bemëntek a halász gunyhójába, onnat ellopták mind a hármat. Akkor oszt indútak a templom fele. Onnat ellopták a nagy selyëmpalástot, két fejíringët, a palástot Jézus vëtte magára, a letöregebb vándolló, az ingëkët mëg a két másik. Süvegët mëg papírbú nyírtak, azt tëtték a fejikre.

Elindútak oszt a révészhë.

Bekopogtatnak. Szabad vót bemënnyi.

Az asztalonn égëtt ëgy kis mécsës. Jézus mëgát az asztal mellett, Pétër az ajtóba, János mëg a pitarajtóba. Elmonták oszt, hogy kik ők?

– Én Jézus vagyok, ez itt Pétër, az apostolom, a harmagyik mëg: János, otki áll a pitarba.

Összecsapta a két kézit a két öreg: a révész mëg a feleségi. »Szent Isten! honnat érdemëllyük mink ezt a nagy tisztësségët, hogy a mi hajlékunkba elgyön a Krisztus két apostolával! – Siessék mán, hozzék valamit! – Jaj! lelkëm, Jézus Krisztus! në haraguggyék má, hogy nem tugyuk[78] këllően kiszógányi!«

Akkorára begyött az öreg révész, hozott ëgy hitvány halat a feleséginek, hogy süsse mëg.

De aszongya Jézus Krisztus:

– Aggyák csak ide! – Pétër! vidd ki ezt a halat Jánosnak, mongyad, hogy ággya mëg!

Pétër kivitte, de mikor begyött, a nagy hallal gyött be, a kit a halásztú loptak.

Az öregek majd elestek, annyira csudákoztak a szép halonn.

Azt oszt nemsokára mëgsütték, elég lëtt mind az ötyiknek.

Vocsora közbe kënyeret hozott az asszony, de olyan szëgény vót, mint a főd.

– Pétër! vidd csak ki Jánosnak: ággya mëg!

Pétër a szép nagy kënyeret hozta be.

Az öregëk méj jobban csudákoztak.

A vocsora utánn elévëtt az öreg révész ëgy rossz kancsót, abba vót ëgy kis bicskanyitogató, avval kínáta mëg Jézusékot, de Jézus nem itt belülle! azt is mëgáldatta Jánossal; mikor Pétër begyött, vót bor ëgy nagy kupával, ihattak hasig!

No! arra mán csakugyan elhitték, hogy Krisz tussal mëg a két apostollal van dógok! allyig mertek szónyi.

Ëcczër az asszony odafordú az ura filihë:

– Hallya-ë, kend! van ott nekünk az a szakajtó aranyunk, në áldatnánk azt mëg? most, még itt van a Krisztus!?

– De – mondta az öreg nagy hangosann – jó vóna biz a!

Az öregasszony be is hozta mingyá a szakajtó arampézt.

– Ereggy, Pétër, monggyad Jánosnak: ággya mëg azt a kis pézt!

János vót a letjobb szaladó köztök, szalatt a pézzel mingyá. De Pétër ëgy kicsit kívël maratt.

Aszongya odbe Krisztus:

– Mënnézëm má, oszt mëgáldom magam is, hátha hasznosabb lëssz az én áldásom!

Kimënt Krisztus is, de mikor a pitarajtóba ért, ő is csak azt nézte, mére van a másik kettő? Akkor aló! vesd el magad! utánnok a palástba, ammëg úgy a lába közé verődött, mindég hasra akart benne esnyi.

Sokállották má az öregëk az áldást, kinézëtt az embër: ugyan mit csináhatnak má?

De ő is úgy látta őköt még ëcczër, akar én! nem vót ott sënkiféli, még ëgy lélek së.

Szalatt be mondanyi a feleséginek, hogy:

– Jaj! jaj! nincs péz! elvitte a Krisztus! elvitte a Krisztus! még ilyen zsivány Krisztust.

Aszongya neki a feleségi:

– Në káronkoggyék kend! hát ha a Krisztus adta, a Krisztus elvëtte! mit ugat kend annyit a Krisztusra?

Bëzzëg nem bánta má a három vándolló legény, akarhogy szitták, csakhogy a malaszt velëk maratt!

_Eger, Heves vármegye. Özv. Bozsik Imrénétől, 70 éves. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._

80. Krisztus és Szent Péter.

Mikor Krisztus az embërt teremtëtte, ott kajfërtoskodott[79] mellette Szent Pétër is.

Kapta magát Szent Pétër, fëlütött benne a ke, fëltëtte, hogy ő is csiná má embërt.

Csinát is. Nagy hëgyësenn vitte Krisztus elejbe az embërt. De mikor Krisztus mëllátta, olyant nevetëtt rajta, hogy még a könnyűji is hullott bele.

– Hát mit nevet? – kérdëzte Pétër.

– Azt, te szërëncsétlen! hogy a fejit mëffordítva tëtted a nyakára!

Pétër elszégyëllëtte magát, hogy nem tud sëmmit, de azután maga is nevetëtt rajta. De azé nem törte össze, ha odaszót Krisztusnak:

– No! Uram! azé jó lëssz ek kötelesnek!

Igy teremtëtte Szent Pétër a kötelest.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Ragó Jánostól. Lejegyzés ideje: 1904. julius._

81. Ne mindig mondj igazat!

Mikor még Krisztus Urunk a fődönn járt, vele járt Szent Pétër is.

Szent Pétërnek vót ëgy szamara, a kit hordozott ő a vásárra ide-oda, de mikor árolta, mindég igazat mondott. Elmonta, hogyha kérdëzték: van-ë valami baja az állatnak? – elmonta, hogy biz a kehës, nem húz, kényës, hát hogy ëgyszóval nem jó a szamár.

Hogy vëtték vóna mëg!?

Elkezdëtt Krisztusnak panaszolkonnyi, hogy a szamáronn sëhogysë bir túlannyi, nem tuggya, mé!?

Aszongya neki Krisztus:

– Hát azé nem tudod elannyi, mer igazat mondol rúlla, gyalázod! Dícsírnyi këll agyba-főbe! nëfé! majd eladod akkor!

Pétër letközelebb úgyis tëtt, oszt minőt csudákozott, hogy elatta!

Innet mongyák azt, ha valaki igazmondásáé rosszú jár, hogy – új járt, mint Szent Pétër: igazat mondott.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Putyó Rago Jánostól. Lejegyzés ideje: 1904. február._

82. Isten áldása nélkül hiábavaló a munka.

Valamikor, mikor még Jézus meg Szent Péter a földön járt, két asszony kiment a búzát aratni. Meleg volt, sütött a nap tizedmagával, de a két asszony vágta a búzát, oda se hederített a hőségnek. Épen javában aratnak, arra megy Jézus meg Szent Péter. Odaszólnak az egyikhez:

– Adjon Isten jó napot! van-e jó termés!? le lesz-e már?

– Majd csak le lesz már ez! – mondta az asszony.

– Le, fiam, ha a jó Isten segít! – mondta rá Jézus.

– Le lesz már ez, ha nem segít is! – vágta vissza az asszony, mert már alig volt vagy két lépés a búzája.

– No! majd meglátjuk, – mondta Jézus. Azzal tovább mentek a másik asszonyhoz, az is már majd a végén volt a dolgának.

– Adjon Isten jó napot! le lesz-e már!?

– Le, ha a jó Isten segít, mindjárt! – mondta az asszony, de csak vágta tovább a búzát.

– No! fiam! – felelt Jézus, – ez már biztosan le lesz!

Úgy is volt, az első asszony mëg másnap is vágta az életet, a második meg már akkorra el is felejtette, hogy aratott.

_Eger, Heves vármegye. Ujj Sándor parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. január._

83. A légy meg a bolha.

Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.

Azt kérdëzi a bóha a légytű:

– Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?

Aszongya a légy:

– Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg, azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok nevetéstű van nekëm nagy szëmem!

Ezënn még a bóha is nevetëtt.

Akkor aszongya a légy:

– Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?

Aszongya a bóha:

– Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!

A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.

_Gyöngyös, Heves vármegye. Emlékezetből. Lejegyzés ideje: 1903. augusztus._

84. Mit mond a varnyú nyáron meg mit mond télen?

Nyáronn nagyon kényëss a varnyú, csirkehússal, mivel él, oszt hogyha mëlláttya az útyi micsodát, csak aszongya: Ka-ka! Ka-ka!

De télënn, mikor egészenn sëmmitlen, fëlkeresi a szántófődekënn a ganajrakást, belevágja az órát, oszt aszongya: Ko-lács! Ko-lács![80]

Illyen az embër akkurát, mint a varnyú!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Néhai édes Atyámtól. Lejegyzés ideje: 1902. január._

85. A kis kakas.

A kis kakas kapirgát, kapirgát, ëcczër kakás lëtt a lába.

Mënt az írëmhe, de az nem akarta letürűnyi.

»Hallod-ë, írëm! türűdd lë lábam kis kakáját, mer mënëk a báránho, oszt majd mëgësz!« Aszongya az írëm: »ereggy, mit bánom én!«

Mëgy a báránho, eléaggya a panaszszát. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhe: türűllye le a lábam! fenëgettem, hogy maj mëgëszëd të, de ő aszonta rá: »mit bánom!« Ereggy, oszt ëdd mëg!«

A bárány aszonta, hogy ő nem mëgy.

»Ëdd mëg, bárány, mer mënëk a farkasé!« »Mit bánom én, ereggy!« – monta a bárán.

A kis kakas akkor mënt a farkasho. »Hallod-e, farkas! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte. Fenëgettem, hogy maj mëgëszi a bárány. Mëntem a báránho, hogy ëgye mëg az irmët, aszonta, hogy nem mëgy, montam neki, hogy elgyövök tëérted, de ő aszonta: »mit bánom én!« Ereggy, oszt ëdd mëg!«

A farkas is aszonta, hogy ő nem mëgy.

»Ëdd mëg, farkas! mer mënëk a puskáé, oszt mëllő!« »Nem bánom én, de nem mëk!« – monta nagy fittyen a farkas.

A kis kakas mënt a puskáho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt, mëntem az irëmhë: türűllye le a lábam! nem türűte. Mentem a báránho: ëgye mëg az írmët, nem ëtte, mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt, as së ëtte, most elgyöttem hozzád: lődd mëg a farkast!«

De a puska aszonta, hogy ő nem lövi.

»Lődd mëg, puska! mer mënëk a sulyoké!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta a puska.

Akkor mënt a sulyokho. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët; nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt; nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast; nem lőtte! most elgyöttem hozzád: törd össze a puskát!«

A sulyok aszonta, hogy bizon nem töri ő.

»Elmënëk a tűzé, oszt mëgéget! törd össze!« »Nem töröm ën!« – monta újfënt a sulyok.

A kis kakas elmënt a tűzhö. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam; a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte! mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáé: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; most má hozzád gyüttem: égesd mëg a sulykot.«

De a tűz is csak aszonta, hogy ő nem égetyi.

»Égesd mëg, tűz! mer elmënëk a vízé!« »Ereggy, mit bánom én!« – monta a tűz.

A kis kakas mënt a vízhë. »A szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az irëmhe: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhö: égesse el a sulykot! nem égette; mos má hozzád gyöttem, ócsd el a tüzet!«

A víz mëg kötte magát: ő nem mëgy!

»Ereggy, víz! mer mënëk a bikáé!« »Ereggy!« – monta a víz.

Mënt is a kis kakas. »Hallod-ë, bika! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az irmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhe: ócscsa el a tüzet! nem mënt; mos má hozzád gyöttem: idd mëg a vizet!«

De a bika ën nagyot bődűt, hogy ő nem iszsza.

»Bika! idd mëg a vizet, mer mënëk a mészárosé!« »Ereggy, Isten hírivel!« – monta a bika.

A kis kakas mënt a mészárosho. »Hallod-ë, mészáros! a szëmetënn kapirgátam, kapirgátam, a lábam kakás lëtt; mëntem az írëmhë: türűllye lë a lábam! nem türűte; mëntem a báránho: ëgye mëg az írmët! nem ëtte; mëntem a farkasho: ëgye mëg a báránt! nem ëtte; mëntem a puskáho: lőjje mëg a farkast! nem lőtte; mëntem a sulyokho: törje össze a puskát! nem törte; mëntem a tűzhő: égesse mëg a sulykot! nem égette; mëntem a vízhë: ócscsa el a tüzet! nem ótotta; mëntem a bikáho: igya mëg a vizet! nem itta; most má, mészáros! hozzád gyöttem: öld mëg a bikát!«

A mészáros ölte a bikát, bika itta a vizet, a víz ótotta a tüzet, a tűz égette a sulykot, a sulyok törte a puskát, a puska lőtte a farkast, a farkas ëtte a báránt, a bárány ëtte az írmët, az írëm a kis kakasnak lëtürűte lába kis kakáját!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Éva parasztasszonytól Lejegyzés ideje: 1904. január._

86. Hogy mentem én mennyországba?[81]

Hát azt tuthassátok tik is, hogy az én apámnak száz járás főggyi vót mëg hogy hat ökör járt ki az udvarábú. Gazdagok vótunk mink. Szükségët nem szënvedtünk, az, hogy néha ëgy harapás kënyér së vót a házunkná, nem vót nagy baj, mëgesëtt má a sokkal szëgényebbekné is, mint mink vótunk.

Hát ëcczër is olyan bővibe vótunk a kënyérnek, hogy az anyám nem tudott mibű sütyni. Écsapám veszekëdëtt, hogy ott a hambár, tele búzával, oszt olyan gyámoltalanok vagyunk, hogy még sajtalan bogácsát së tud sütynyi az anyánk.

Nem tuttam hallgatynyi, ha écsapám veszekëdëtt, befogtam a hat ökröt, rátëttem a szekerre tizënkét zsák buzát, oszt elindútam a malomba, écsapámék mëg mëntek a Budahátra szántanyi.

Hát a hogy mënünk az útonn, tudhassátok, hogy még abba az időbe Abanyonn nem vót csinátút, a Laskóná a hat ökör a szekerrel elakatt. Olyan sár vót, hogy az ökör mës së birt mozdúnyi.

Micsinállyak má? otthagygyam a búzát, oszt győjjek haza ököré? nem birtam okos lënnyi benne. Ëcczër csak eszëmbe jutott, hogy isz’ láttam má én ezt másoktú is: kifogtam az ökröt, a szekerrű lëhántam a búzát, az ökröt fëlraktam a szekerre, a zsákokot mëg befogtam a járomba. Ha némëllyik kötelőczködött, olyant vágtam a hátára a járomszöggel, hogy mingyá mëszszelidűt!

Akkor elévëttem az ökörhajtó ostort, végignyútottam rajtok, úgy kihúzták az én szekeremët a sárbú, mintha ott së lëtt vóna.

No! hál’ Istennek! eggyig má vótunk!

Akkor lëhajingátam az ökröt, a zsákokot fëlraktam vissza, oszt ballagtunk a malomba. Ott köszönök, aszongya a mónár, hogy várjak ëgy kicsit, mer a malom nincsen itthonn, odavan eprésznyi!

Hű! a kutyafitta! – mondtam magamba, – mit csinálok én most? Hát azt csinátam, hogy elmëntem, mëgkerestem a malmot! Ott ëtte az eprët ëgy nagy fa tetejibe. Montam neki, hogy győjjék lë, mer hat a beteg, hét a halott, oszt sihetëk! De csak a vállát húzogatta, oszt aszonta, hogy aggyig ő nem gyön, méj jó nem lakik!

Mit vót mit tënnëm? – vártam. Ott átam má sokáig, de més së gyött lë. No! – mondok magamba, – engëm në tëgyék bolondá! Az ostort a kezembe hortam, kaptam magam, lëszúrtam a fődbe, oszt fëlmëntem én is. Eprészëk, mondok, én is!

Jólaktam oszt otfël a malommal ëgyütt.

Ëcczër má oszt a malomnak së këllëtt az epër. Aszonta, hogy mëhetűn!

Lë is gyöttünk, má fël is tëttem a garadra a búzát, mikor eszembe jutott, hogy hát az ostorom!?

Kerestem mindënütt, de rá nem birtam akannyi.

Eccër csak mëppillantottam ëgy nagy jegënyefánn, ott lógott az ostorom a tetejibe. De a nyelit nem láttam.

Hát akkor mongya a mónár, hogy táng a szëmitű nem láttya, hogy a jegënyefa vót a kend ostornyeli? – Akkor néztem csak mëg jó! hát a disznókutya úgy elámitott, hogy csak akkor ösmertem rá. Ez a! csakugyan ez a! az én ostorom nyeli! oszt hogy mëgnyőtt! Tele vót má galylyal mëg levellel, a dërëka mëg olyan vastag vót, allyig birtam két kézzel átérnyi!

Má, mondok, az ostorom més së hagyom itteng!

Fëlmásztam a fára. Útközbe mëg eszrevëttem, hogy tele van az a fa seregélyfészëkkel, fogtam magam, mëgóttam a gatyám madzagját, oszt arra kötözgettem a seregélyëkët lábokná fogva. Gondoltam, hogy maj mëssütyi otthon écsanyám, jó lëssz vocsorára! Mikor mán elëget kötöztem fël, mëntem tovább az ostoromé.

De láttyátok-ë, micsinát velem az a disznófogonású seregély? A hogy másztam fëlfele, az ágak, galylyak verdësték őköt, eszre së vëttem, mikor elszátak velem a fárú. Szátak velem a Laskó[82] irántyába. Abba mëg mosott a sok asszony. Mikor engëm mëlláttak, mind csapdosta össze a kézit, oszt elkezdte kiabányi: deó grácziász! deó grácziász! De én úgy értettem, hogy: te, ódd mëg a gatyád! te, ódd mëg a gatyád!… Hát nem tudom, mé kéritëk! mëgóttam oszt nekik. Ez épenn a Laskó fëlëtt vót.

Mikor a gatyám mëgóttam, no! csak gondollyátok-ë, mi történt velem? még olyant! A seregélyek a gatyámmal elszátak, én mëg zu! be a Laskóba! Ki is üttem a farom csimájával a vizbű olyan halat, hogy három szeker së birta haza Besenyőre!

Allyig birtam onnat a malomho vánszorganyi.

Ott mëm má vártak javába. A liszt régënn mëv vót pitléve.

Befogtam, oszt gyöttem haza.

Itthonn kérdëzte écsapám, hogy: no! fiam! mit hoztá?

– Mitacskot!

Ű! fiam! de jó mëffelelté apádnak, oszt vágott úgy filtövönn, hogy mém mos së vënném fël ëgy ötvenesé!

Ott bőgtem odbe a sutba. Ëcczër csak kérdëzi écsapám:

– Hány óra?

– Ëgyik së hánnya a másikát! – szótam nagy mérgesenn a sutbú.

Écsapám mëmmëg jó eldahutolt.

Vót oszt magam mé jó kibőgnöm!

Má este vót, mikor kimëntem a konyhába. Écsanyám épen a gomolyát gyúrta. A hogy gyúrta, a hogy gyúrta, az ajtón csak szalatt be ëgy farkas. Écsanyám nem fét tűlle, csak fogta a filit, oszt gyömöszölte be a gomolyába. Azutánn oszt én së fétem!

Écsanyám még gyúrta a gomolyákot, de mink mán lëfeküttünk, mer écsapám aszonta, hogy rëggel jókor lëmënnyünk Tepére,[83] vágjuk má lë azt a kis sarnyút, në vénüllyék mëg a naponn!

Fël is keltünk jókor. Écsanyám betëtt a tarisznyánkba ëgy fékënyeret mëg ëgy gomolyát, avval elindútunk.

Mikor lëértünk, lëpakoltunk a kocsirú, hát én aszontam az embërëknek:

– Embërëk! nem vóna-ë jó, most mingyá kënyereznyi? Ha most elvettyük a gongyát, akkor egész nap kaszáhatunk!

Az embërëk aszonták, hoj – jó van!

Én vágtam ëgy kis sarnyút alánk, oszt lëültünk kënyereznyi. A kaszák mëg csak úgy vótak körülöttünk szanaszét.

Kivëttem a tarisznyábú az ennyivalót ëcs csëppig avval a szándékkal, hogy nem hagyunk mink abbú ësz szikurdumot së!

Letelőször is a gomolyáho nyútam.

A hogy fëlszegëm, hát ëgy nagy lompos farkas csak kiugrik belűlle (écsanyám felejcségbű azt a gomolyát atta ide), el akar szalannyi. De a fara beleakatt ëgy kasza hegyibe, oszt úgy ugrát végig a farkas mëg a kasza a sarnyúfődönn, úgy, hogy mikor mënnéztük, hogy mit csiná az a farkas, akkorára úgy össze-vissza rángatódzott a kaszával a fődönn, hogy a sarnyúbú ëcs csëpp së vót lábonn.

Hogy mëgörűtünk mink ennek!

Aszondom oszt az embërëknek, hogy:

– Láttyák-ë, kentek! de jó hogy elébb kënyereztünk, nekünk estyig mëttartott vóna vágnyi, igy mëg má lë van. Együnk sebësenn, oszt dologra.

Mikor mëgëttünk, akkorára a sarnyú mëszszáratt, úgy, hogy ëgënyest gyűtenyi mëg boglyáznyi lëhetëtt.

Én raktam a boglyát, a többiek mëg ki gyűtött, ki adogatta nekëm fël a villával.

Hát jó nagy boglyát raktam! mikor má ëcs csëpp së vót odalë, egészenn az égig ért.

Gondolkoznyi kezdtem: hogy mënëk én lë innet? mére? de nem tuttam a móggyát kitanányi.

Ëcczër csak eszembe jutott, hogy lakik nekëm az égbe ëgy nagynéném, mos közel vagyok hozzá, mondok, mos mëllátogatom.

Nem törtem rajta a fejem sokáig. A garádics épenn előttem vót, csak ráléptem, oszt mëntem. Hanem nagy az a mënnyország, az embër könnyenn eltévedhetne benne, én së tanátam mëg mingyá a Kata néném házát.

Az útonn kérdëztem ëgy kis gyerëkët, hogy tuggya-ë, hun lakik az én Kata néném? Aszonta: maj mëmmutatom!

El is vezetëtt szépenn.

Benyitok hozzá, hát épenn a pitarba lëncsét válogatott Kata néném. Odaköszöntem neki, oszt mëmmontam, hogy ösmer-ë még engëm, Kata néném?

– Hát honnë ösmernélek! hát hun jársz të itt, hé!? Ülly má lë no, lelkem! ülly má lë no! elfárattá, úgy-ë!