Part 26

Avval eléhivatta a kőmiveseket, megparancsolta nekik, hogy rakjanak kőből egy házat, a miben egy ember megfér, falazzák be a Varga-gyereket. Azok szót fogadtak, mindjárt hozzá is fogtak a befalazáshoz. Meghallotta az esetet a király lánya, a Varga-gyerek játszó pajtása, odamegy a kőmivesekhez, oszt szépen kérte őköt, hogy csak úgy falazzák be, hogy egy kő mindég kijárjon, mert ő a Varga-gyereket nagyon szereti. Hát úgyis lett. A falból mindig kijárt egy kő, a király lánya azt húzta ki, mikor ennivalót vitt a szegény Varga-gyereknek.

Ment az idő, már nagyon sokáig volt a falban a Varga-gyerek, a királylány is nagy lett, még se únta meg az ételhordozást. Egyszer csak a szomszédország királyának, Olenburisz királynak a fia megy hozzájuk, azt mondja a királynak:

– Én holnap elküldök ide magához három csikót, egy egyesztendőset, egy kétesztendőset meg egy háromesztendőset, ha maga nekem meg nem tudja mondani, melyik másik meg hányesztendős? én háborúval jövök magára!

Nagyon megijedt ettől a király, nem tudta, mittévő legyen. Eljön a dél, a királykisasszony viszi az ételt a Varga-gyereknek, de nagyon szomorú. Látta ezt, a kinek szeme volt, a Varga-gyerek is észrevette.

– Édes szerelmem, szép királylány! mondta neki, hogy van az, hogy idáig mindig olyan vígan hoztad az ételt, most meg olyan szomorú vagy!

– Jaj! édes szivem, szép szerelmem! mondta a lyány, nem tudsz te azon segiteni!

– Dehogynem, hátha! biztatta a Varga-gyerek.

– Hát az Olenburisz király fia nálunk járt, hogy a tűz égesse meg! azt mondta az apámnak, hogy küld ő ide három csikót, ha meg nem tudjuk mondani, melyik az egy-, két- és háromesztendős, akkor jaj az életünknek, háborúval jön a nyakunkra!

– No! ez még sebaj! mondta a Varga-gyerek. Tegyetek ki az udvarra három teknőt, az egyikbe tegyetek tavalyi zabot, a másikba kétesztendőset, a harmadikba harmadévit, ki melyik teknőből eszik, annyi esztendős, mint az a zab. De meg ne mondd ám apádnak, édes szívem, szép szerelmem! hogy én adtam neked ezt a tanácsot! mondjad, mintha álmodtad volna az egészet!

Ugy is volt. A lyány nagy örömmel mondja el az apjának, hogy mit álmodott. Ott is volt oszt öröm meg öröm.

Kirakták a teknőket mindjárt, mindegyikbe más-más zabot öntöttek, várták az Olenburisz király fiát, a csikókkal. Meg is jött az nemsoká, hozta magával a gyönyörű szép három pejcsikót. Azok meg a hogy a zabot meglátták, nem volt maradásuk, mentek egenyest a teknőkre. Az egyesztendős csikó a tavalyi zabra, a kétesztendős a kétesztendősre, a háromesztendős a harmadévire. A király csak mutogatta az Olenburisz király fiának, hogy ez ilyen, ez meg ilyen idős! Ugy is volt az igaz! mert mind annyi volt, a mennyinek mondta. Azt mondja akkor az Olenburisz király fia:

– Hát ezt szerencsédre kitaláltad! De majd küldök én holnap egy botot, ha meg nem mondod, hogy melyik vége a töve felől, melyik meg a teteje felől való, háborúval jövök az országodra!

Volt nagy elszomorodás megint. A király lánya viszi az ételt megint, de éppen olyan szomorúvan, mint azelőtt. Azt mondja neki a Varga-gyerek:

– Édes szivem, szép szerelmem! már megint olyan szomorú vagy? mi lelt?

– Hej! nagy a mi bajunk megint! mondta a lyány. Az Olenburisz király fia azt mondta az apámnak, hogy küld neki egy botot, ha meg nem tudja mondani, melyik vége a töve felől s melyik a teteje felől való, háborúval jön ránk!

– No! az még nem baj! mondta a Varga-gyerek. Vegyetek elé egy kádat, öntsétek tele vízzel. A botot tegyétek bele a vízbe, a melyik vége hamarabb ér a fenekére, az a vége a töve felől való! De el ne árulj apádnak, mert végem van, ha megtudja, hogy én élek! csak ugy mond el, mintha ezt is álmodtad volna.

Megy a lány, elmondja az apjának, mit álmodott. Az meg kapott rajta, mint éhtyúk a taknyon, úgy tett, a hogy a lánya mondta. Ki is kerűlt a csávából most már másodszor.

De nem nyughatott az Olenburisz király fia. A harmadik nap egy tizenkét mázsás buzogányt hajított a király udvarába, egy emberétől pedig azt üzente, hogy ha valaki még az nap ebéd alatt vissza nem hajítja és a poharat a kezéből ki nem lövi, vége az egész országnak. Ezzel adta már rá az ijesztet! A vén király majd megbolondult, majd hogy hova nem volt. Ki teszi már azt meg? ő vén meg gyámoltalan már ahhoz!

Hanem ott volt a lánya! Épen vitte az ebédet a Varga-gyereknek nagy szomorúvan, mikor megszólítja:

– Ejnye, ejnye! szívem szép szerelme! mi már a baj, hogy újfent olyan szomorú vagy?

Elmondja oszt a lyány, mit üzent az Olenburisz király fia. Azt mondja arra a Varga-gyerek:

– Ez már bajos dolog egy kicsit, de ha ügyes vagy, minden jó lesz. Eredj, mondj el apádnak mindent, hogy be van itt falazva egy legény, ha azt kiereszti, az megmenti az országot.

A lyány szót fogadott, bement az apjához, elmondott mindent sorba. De a király már alig emlékezett valamire, olyan régen volt, mikor a Varga-gyereket befalaztatta. Azt mondja a lyányának:

– No! jól van, ereszszék ki azt a legényt, de ha nem váltja be a szavát, két halállal hal meg.

Egyéb se kellett a legénynek, csakhogy kieresztették! Odament a tizenkét mázsás buzogányhoz, próbálgatta emelni. De nem nagyon birta. Fogta magát, jóllakott, mindjárt úgy pergette a kis ujján, mint az asszonyok az orsót. Mikor az ebédidő elérkezett, felkapta, úgy vágta az Olenburisz király házára, hogy mindjárt kidőlt egy fala. Azután elévett egy rozsdás puskát, mikor az Olenburisz király fia épen a zájához emelte a poharát, úgy kilőtte a kezéből, mintha ott se lett volna. Erre már azt mondta maga az Olenburisz király fia is, hogy már akárki volt is segitségére a vén királynak, de jó karja lehet meg jó szeme.

A vén király megszabadúlt a háborútól, látta is, hogy milyen szép, derék gyerek ez a Varga-gyerek, nem gondolkozott tovább egy cseppet se, összeadta a lyányával, a birodalmának felit meg egyenest neki ajándékozta.

Alig múlt el a lagzi, tán harmadnappal rá elment a kigyókirály udvarába a rossz csikóért meg a nyeregért. Ott találta a zsombék alatt, a hogy betakarta. Vitt magával három zsák zsemlyét, három akó bort, azt megetette, megitatta a csikóval, mikor az utolsó kortyot nyelte, a kis ló megrázta magát, lett belőle olyan aranyszőrű paripa, hogy azon a járásföldön nem volt nála szebb. A Varga-gyerek akkor rátette a nyerget, de alig hogy a ló hátához ért, az is olyan szép lett, mint az új. Avval felült a szép lóra s ment haza a maga birodalmába.

Otthon kiválogatott vagy tizenegy legényt, de épen olyanokat, mint ő volt, még ruhával is olyannal látta el őket, mint a milyen neki volt, lovat adott mindegyik alá s elindúlt az Olenburisz király fiát meglátogatni. Az meg már régtől fogva haragudott rá, mert megtudta, hogy ő hajította vissza a tizenkétmázsás buzogányt, fel is tette magában, hogy hacsak lehet, elveszti.

Ment, mendegélt a tizenegy legény a Varga-gyerekkel, nemsokára a tetthelyre értek. A kapuban az Olenburisz király fia várta őket. A hogy odaérnek, azt mondja a királyfi:

– Melyik köztetek a Varga-gyerek? jőjjön ide!

Igen ám! de össze voltak már beszélve, nem árulta el senki, hogy melyik köztük a Varga-gyerek, az meg nem magától nem ment oda, mert az Olenburisz király fia mindjárt megölette volna. Látta a királyfi, hogy se nem rendül, se nem mozdul de egyik se, abbahagyta a dolgot s behivta őket, hogy szálljanak meg écczakára, ne fagyoskodjanak odakint.

Volt ott egy öregesszony, a ki mindennap bejárt az udvarba sepreni, azt mondja az Olenburisz király fiának:

– Felséges királyfi! bizd csak rám a dolgot, majd kitudom én, melyik a Varga-gyerek! Este a szobában elbujok s ha megösmerem, a kabátja aljának a szögletét lenyirom, másnap reggel majd könnyebben megösmerheted!

Úgyis volt. Az öregasszony belopódzkodott a legények közé, elbújt az ágy alá, onnan vigyázta a Varga-gyereket. Mikor megtudta, melyik az, elévette az ollóját s lenyikkantott a kabátjából egy darabot. A legények még nem is sejditették, hogy kutya van a kertben. Másnap a hogy felkelnek, a Varga-gyerek is öltözik, hát látja, hogy-a kabátja csonka. Megkérdezi a többit is, hogy olyan e az övék, de bizony azokénak semmi hibája nem volt. Mindjárt tudta, hol itt a bibi: a többiek kabátjáról is levágatott ugyanolyan darabot. Mikor az Olenburisz király fia megnézte őket, hoppon maradt, mert most is mind egyforma volt. E felett olyan mérges lett, hogy lófarkára köttette az öregasszonyt, a mért ilyen csúfosan elámította.

A Varga-gyerek meg látta, hogy biz ott nekik nem sok keresni valójuk van, hazament meg a tizenegy legény is. Útközben talált egy zsiros inget meg egy zsiros gatyát, felvette magára, de még hétszerte erősebb lett benne.

Úgy két hét mulva ki látogatja meg a Varga-gyerek házát, mint az Olenburisz király fia. A Varga-gyerek épen aludt, mikor ez odaért, a király lánya meg kível ült a lóczán. Olyan szép volt, hogy Olenburisz király fia megszerette. Azt mondja neki:

– Hallod-e, szivem szép szerelme! én az ettéd, te az enyém! most alszik az urad, hogy járhatnék én a végire?

Már akkorra a király lánya is megváltozott, nem nagyon szerette az urát, azt mondja:

– Hát majd kihozom a zsiros ingét meg a zsiros gatyáját, ha azt felveszed, hétszerte erősebb leszel, oszt könnyen végire járhatsz.

Úgy is volt. Kihozta a zsiros inget meg a zsiros gatyát, az Olenburisz király fia magára vette, kezibe kapott egy kardot s odaállt a Varga-gyerek ágya mellé.

– No! kutya, ha olyan hires vagy, hát gyere, birj meg velem!

Arra felébredt a Varga-gyerek. Nézett maga körül, de nem találta a zsiros ruháját. Azt mondja az Olenburisz király fiának:

– Most már megölhetsz, ha akarsz. De ha megölsz, olyan apróra vagdoss, mint a kolbászbavalót, azután köss egy zsákba s akaszsz a lovam nyakába.

Úgy is lett. Megölték a szegény Varga-gyereket, apróra vágták, a húsát egy zsákba kötötték, oszt a lova nyakába akasztották. A lovat meg elcsapták, menjen, a merre lát.

Az asszony meg az Olenburisz fia összeálltak, oszt éltek együtt.

Hanem az aranyszőrű ló okos volt ám! Hogy elcsapták, tartott egyenesen haza a kigyókirály udvarába. Mikor belépett az udvarra, a kigyókirály mindjárt tudta, hogy oda a szegény Varga-gyerek. Belefújt egy sípba, a sípszóra csak hempergett elé a sok féreg, utóljára meg gyött a százötvenesztendős béka.

– Itt vagyok, uram! – mondja a béka – mivel szolgálhatok!

– Forraszd össze ezt a testet!

Nekiállott a béka, egy-kettőre összeforrasztotta a Varga-gyereket. Az meg mikor fellélegzett, csak annyit mondott:

– Ejnye, de elaludtam!

– El ám! mondja a kigyókirály, megmondtam, hogy ne vidd el azt a lovat, mert megöl, hát meg ölt, mert te most olyan apróra voltál vagdosva, mint a mák. Hanem a lovat többet nem adom oda, mert megint rosszul jársz vele, eredj, keress magadnak szolgálatot valahol. Hogy mégis legyen valamid, a kantárt neked adom, kerits rája lovat.

Elindúlt a szegény Varga-gyerek, magában, mint az újjam. Útközben találkozott egy koldússal. Megkérdezte:

– Hova mégy, szegény koldús!?

– Megyek a vásárra, uram!

– Hát hol lesz a vásár? – kérdezte a Varga-gyerek.

– Hát az Olenburisz király fia apósánál, te nem is tudod?

– Bizony csak most tudtam meg.

De jutott az eszibe valami a Varga-gyereknek, azt mondja a koldúsnak:

– Hallod-e, barátom! ha ráhallgatsz, a mit mondok, gazdag ember lehet belőled.

A koldús ráállt mindenre.

– Tudod-e, mit? mondta a Varga-gyerek. Itt van ez a kantár, csapd a fejemhez, gyönyörü szép ló lesz belőlem, de ne ijjedj meg, hanem ülj rám, oszt vezess be a vásárba; én addig ugránczozok, addig kényeskedek, mig az Olenburisz király fia meg nem lát. Az majd odajön és alkudik rám. Ha az áramat kérdezi, csak azt mond annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér. Biztosan megvesz, a pénz pedig mind a tied lehet.

Szénégetőnek tőkén a szeme, a koldus kapott a szép szón. A kantárt fejéhez csapta a Varga-gyereknek, lett belőle olyan szép ló, hogy madarat lehetett volna róla fogni. Avval a koldus lovagol be a vásárba. A ló viczkándozik, ugrál, szedi a lábát, karikába vágja a nyakát, nemsokára meg is látta az Olenburisz király fia. Odamegy a koldushoz.

– Barátom! mi a lónak az ára?

– Annyi arany, a mennyi két oldalról a marjáig felér! – mondta a koldus.

Alku sem volt, az Olenburisz király fia abban a szentben kifizette, a lovat meg vitte haza.

Alig ér haza az Olenburisz király fia, alig kötik be a szép lovat az istállóba, azt mondja az asszony az urának:

– Hallod-e, fiam! én félek ettől a lótól, ez a Varga-gyerek, az én hites uram! Tedd el láb aló, mert nem jót tart!

Gondolta az asszony, hogy a kölcsönkenyér visszajár, azért beszélt igy. Az Olenburisz kiráy fiának nem sok kellett, hogy megijedjen, kivezettette a szép lovat mindjárt s agyonüttette. Mikor a legény a fejszével szegény Varga-gyereket, mert ő volt a ló, homlokbavágta, annak a fejiből kiugrott egy csont, oszt másnapra egy gyönyörű körtefa nőtt belőle. Olyan körték csüngtek róla, mint az öklöm! Mintha most is látnám!

Mondják a királynénak másnap, hogy tudja-e, mi ujság? körtefa nőtt az udvaron, olyan körték vannak rajta, hogy majd megszólalnak a szépségtől! A királyné mindjárt tudta, hogy no! a Varga-gyerek nem halt meg, körtefa lett belőle. Kivágatta abban a minutában. A fáját tűzre hordták a legutolsó forgácsig.

Egy szolgáló szedte össze kosárba a forgácsot, már épen az utólját csipkedte, kapta magát egy szálkányi forgácsot belehajitott a halastóba, az meg rögtön aranykacsáé változott.

A királyné majd meghalt ijedtében, mikor ezt látta, mert az ablakból nézett mindent, mit csinál a szolgáló.

Ment is az urához.

– Hallja-e, ha Istent ösmer, pusztitsa el már egyszer azt a Varga-gyereket, ne szíviszakadoskodjak itten! a hol e, már aranykacsa lett belőle, ott uszkál a halastóban!

Az Olenburisz király fia a tóhoz ment, a partján levetkezett, a zsiros inget, zsiros gatyát is levetette, azután usgyi be a tóba a kacsáért, hogy majd megfogja. Már ott volt a kezében, mikor a kacsa lebukott s uszott ki egyenest a partra a zsiros inghez meg a zsiros gatyához. Az Olenburisz király fiát mindjárt átlépte a halál.[68]

– No! most van végem vagy soha!

Az aranykacsa megrázta magát, a Varga-gyerek lett belőle, gyorsan magára kapkodta a zsiros ruhát, oszt azt mondta az Olenburisz király fiának:

– No! kutya! te engem kivégeztél, a feleségemet elszeretted, most már véged, gyere ki!

Az Olenburisz király fia tele volt borzongással. Kiment a vizből s azt mondta a Varga-gyereknek:

– Ha már megölsz, vagdoss apróra, mint a kolbászbavalót, köss egy zsákba, oszt akaszsz a lovam nyakába!

Azt hitte, hogy ha a ló nyakába kötik, ő is majd úgy feléled, mint a Varga-gyerek, de messze járt ő attól.

A Varga-gyerek összevágta, zsákba tette, a ló nyakába akasztotta, de úgy, hogy a földig csüngjön. Avval elcsapta a lovat. Vitte a ló, vitte, mig csak zsákostúl együtt szét nem taposta. Azután meg a kutyák csaptak belőle délebédet.

A királynéból koldus lett. A szolgálót pedig, a ki a forgácsot a vizbe dobta, elvette a Varga-gyerek, király lettek meg királyné, de oly boldogok lettek egymással, hogyha azóta meg nem haltak volna, tán még ma is élnének.

Eddig volt, több se volt, tán igaz se volt!

_Mező-Tárkány, Heves vármegye. Németh János, 40 éves parasztembertől. 1905. február._

68. A síró-nevető szemű király.

Hol volt, hol nem volt, Csakugyán innen volt, Palóczónián túnan vót, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, abban lakott egy öreg király. Olyan király volt az, hogy olyat még az öreg János bácsi se látott, mikor Mántovába katonáskodott: az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Különös egy király volt.

Volt neki három fia. Azok nem tudták elgondolni, mi lelte az öreget! az egyik szeme mindig úgy sír, mint a folyóvíz, a másik szeme meg úgy nevet, mint a tót rózsa. Összebeszéltek, hogy ők akárhogy! de megtudják, mért van az? aztán meg az öreg király olyan morcsos-haragos volt mindig, hogy nem birták állani, a kutya is megúnta volna már, hát annak is a nyitjára akartak jönni.

A hogy megbeszélték, úgy is cselekedtek.

Másnap reggel a legöregebb királyfi bemegy az apjához.

– Kedves apám! az Isten áldjon meg! mondd már meg, mért sír az egyik szemed s mért nevet a másik? osztán mért haragszol te úgy mi ránk?

A király nem szólt semmit, csak felkapott az asztalról egy kést és vágta a fia felé. Annak is az volt a szerencséje, hogy félreugrott, máskép kampecz lett volna az életinek! ment is kifelé esze nélkül. Odaki már várták. De nem nagyon örültek meg az újságnak, a mit a bátyjok elmondott.

Másnap azt mondta a középső királyfi, hogy majd végire jár ő a dolognak, neki majd csak elmond az apja mindent.

Úgyis volt, bement. De ő se járt jobban, mint a bátyja, úgy vágta feléje az apja a kést, mintha egyben meg akarná ölni.

El voltak búsúlva nagyon. Már azt hitték, hogy vége a vállalkozásnak, ott vannak, a hol elindultak: nem tudnak semmit.

De a legkisebb királyfi nem hederített a rossz hírekre, hogy az apja így meg úgy… a kést hogy vagdossa utánok… mi egymás… biz ő bemegy, feltette magában, ha az apja az ördöggel határos is!

Be is ment. Elmondta ő is, a mit a bátyjai, az öreg király most is kapott egy kést, úgy vágta a legkisebb fia czombjába, hogy mindjárt megállt benne. De a királyfi nem szaladt ki, ha kihúzta a kést a lábából, az asztalra tette az apja elé.

– Kedves apám! ölj meg! szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd meg nekem, a mit kérdeztünk már tőled mind a hárman!

Az öreg ekkorra már megcsendesedett, szünt a mérge egy kicsit. Azt mondja a fiának:

– Kedves fiam! úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, hogy olyan két gyáva fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van, hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, meg szomorú se lennék többet!

Hallotta ezt a kis királyfi, jól eszibe véste. Eltökélte, hogy az élet meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat megszerzi a föld alól is.

Másnap feltarisznyázta magát, vágott egy jó bunkósbotot az útra, avval elindúlt.

Megy, megy, mendegél, magában mint az Isten madara. Talál egy öregasszonyt. Elmondja neki ügyét-baját, ezt meg ezt szeretné ő megkeríteni! Az öregasszony adott neki egy lókefét meg egy korsót s csak annyit mondott:

– Eredj a hegyen túnan, ott van az öreganyám, az bizonyosan többet tud!

A kis királyfi oda is elért. Ott is kapott egy lóvakarót, egy korsót meg azt a szót:

– Eredj a hegyen túnan, ott lakik az öreganyám, az bizonyosan többet tud.

Elment ő oda is, a harmadik öregasszonyhoz. Mikor elmondta, mit akar, azt mondta neki a vén boszorkány:

– Jól van, ha azt akarod, de ember légy magadért! van én nekem hét lovam, három nap egy esztendő nálam, ha azt a hét lovat egy esztendeig meg tudod őrzeni, jól lesz minden.

Beállott béresnek. Mindjárt bement az istállóba, megvakarta, megkefélte a lovakat, azok mindjárt szelidek lëttek. Ereszthette aztán akárhova őket, estefelé mindig együtt voltak. Harmadik nap alkonyatkor, mikor ballagott a királyfi már hazafelé, azt mondja neki a legkisebb ló:

– Hallod-e, kedves gazdám! ha az asszonyunk valamivel meg akar fizetni, el ne fogadj egyebet annál a rossz csikónál, a ki a szemetdomhon hempereg! tudod-e?

A királyfi megköszönte a kis ló jótanácsát, mikor hazaértek, nem szólt az asszonynak se fejéret, se feketét, ha odament a szemétdombra, talpraállította a kis szőrmók csikót, megvakarta, megkefélte, az istállóból egy kötőféket a fejére húzott, a kis rossz csikóból egyszerre csak olyan szép aranyszőrű ló lett, hogy olyan a királynak sincs. Akkor bement az öregasszonyhoz.

Elmondta, hogy őneki szolgálata fejében ne adjon egyebet, csak azt a rossz csikót, a ki az ól előtt a szemétdombon hentereg. Az öregasszony ácsánkodott először, de utoljára – végre mit volt mit tenni, a királyfi annyira kötte az ebet a karóhoz, hogy odadta neki.

– No, fiam! ha már van lovad, tanácsot is adok. Eredj, eredj az erdőben, míg csak egy aranyvárra nem találsz. Annak az ablaka mindig nyitva van. Kösd fel a lovad farkát jól s ugrass be valamelyik ablakon, de vigyázz, hogy az aranyvár meg ne zendüljön, mert a sok sárkány meg fenevad, a ki odabe van, felérez és szétszaggat! Eredj aztán a tizenegyedik szobába, ott találsz egy szépséges királylányt, meg ne csókold valahogy, mert baj lesz, ott folyik az élet meg a halál vize, merítsd meg a korsókat, a szépen szóló madarat kalitkástúl együtt akaszd le a szegről, aztán újra jól felkössed a ló farkát, hogy észre ne vegyenek.

Elbúcsúzott a királyfi, felült a lóra. Az aranyszőrű ló egyet ugrott, hármat szökött, ott álltak az aranyvár előtt. A királyfi leugrott, felkötötte a kis ló farkát, aztán beugrajtott az egyik ablakon. Bement a tizenegyedik szobába, ott ült a karosszékben a szép királylány, mellette meg két oldalt az élet és halál vize. A lyány olyan szép volt, nem birta megállni, hogy meg ne csókolja. Úgy ám! de az is javából volt a vászonnak, nem hogy kurját ütött volna a házban, még vissza is csókolta a királyfit, bevezette a tizenkettedik szobába, ott telemerítették a három korsót, leakasztották a szépen szóló madarat, avval irdócz! mentek. A hogy kiugrajtottak az ablakon, a ló farka nem volt jól felkötve, a vár megzendült. Felébredt a sok fenevad meg a sárkány, utánok. Már száz lépésre se voltak egymástól, mikor a királylány azt mondta a királyfinak:

– Hajítsd el a lókefét!

Eldobta a királyfi. Lett is belőle utánok olyan vadont ezüsterdő, hogy nem lehetett rajta átlátni.

De nem sokáig mehettek, mert a sárkányok a sarkukban voltak. Akkor a lány eldobatta a lóvakarót. Abból meg egy aranyerdő lett. De azon már senki emberfia keresztül nem tudott menni, olyan sűrű volt, így osztán békességben mehettek egy darabig. Az öregasszonyoknak bevitték a korsó vizüket s tartottak hazafelé. Otthon az ország határában már várt rájok a két öregebb testvér. Se szó, se beszéd, odamennek az öcscsükhöz, megkötözik s viszik haza. A kirákisasszonyt vitték magukkal az élet- és halálvizével meg a szépen szóló madárral együtt, de a lovat bekötötték az apjok istállójába s a kis királyfit meg bezárták egy kamrába. Mikor az öreg király kérdezte, hogy hát a legkisebb fia hol van? azt mondták, hogy meghalt még az úton.

Hej! ha tudta volna az öreg, majd adott volna!

Idő múlik, nap halad, egyszer a király csak látja, hogy a szépen szóló madár meg az aranyszőrű paripa nagyon sehogy sincs. Kérdezősködik mindenütt, de senki se értett a dologhoz. Fogta magát megkérdezte magát a szépen szóló madarat, hogy mi baja?

– Mi a bajom! hogyne volnék én szomorú, mikor a szép királykisasszonyt a legöregebb királyfi vette el, a legfiatalabb királyfi meg, a ki minket az aranyvárból elhozott, ott szenved a kamrában. Szalmán fekszik és kenyéren, vizen él!

Az öreg király csak nagyot nézett. Felnyittatta a kamrát mindjárt s a legkisebb fiát csakugyan úgy találta, a hogy a madár mondta.

A két legnagyobb fiát mindjárt négyfelé hasíttatta, a legkisebb fiával meg elvetette a szép királykisasszonyt, a fele birodalmát neki ajándékozta, az egyik szeme már nem rítt úgy, mint a hogy másik nevetett, szomorú se volt már, csak vígadtak nap-nap után. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

_Eger, Heves vármegye. Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január._

69. Szegény János.

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken túl, de még az óperencziás tengeren is túl, a hol a kis kurtafarkú disznó túr, reczeficze fékető, ugyan mi lesz még ebből? Gallér híjján köpenyeg, toldd a mesét, ha lehet, hazudjunk, mert van kinek. Mikor az én subámat szabták, hét vég posztó kimaradt, de gallérja nem telt.

Volt egyszer egy szegény ember. Annyi adósságot csinált, hogy sohse birta kifizetni, elköltötte volna a jövő hetet is, ha lehetett volna. Egyszer meghalt. A holt tetemét elvitték a templomba, ott ki is terítették. Mikor az adósai megtudták a halálát, odamentek s hogy máskép a pénzüket nem birták rajta megvenni, el kezdték püfölni, mint a kétfenekű dobot. Már majdnem szétverték, odalép hozzájok egy legény, azt mondja nekik:

– Halljátok-e, emberek! ha már ez a szegény ember nem fizetett meg nektek, ne így álljatok rajta boszút! mondjátok meg, mivel tartozott, én kifizetem!