Part 25

Az apja beleëgyezëtt. Mingyá is kihirdettette, hogy a lyánya férhëmënendő, a ki magáénak akarja, hát győjjék!

Mëntek is elëgenn, a kirá allyig győzte a lovaikot abrakkal. Vót ott gazdagná gazdagabb, szëbbné szëbb kiráfi, ëgyik messzibbrű való, mint a másik.

Mikor szalajtattak a királyányé, még csak ëgyik së tudott sëmmit, pegyig nagyon hirës kiráfiak vótak.

Mëhhallotta ezt Nemtudomka is. Mëgrázta a kantárszárat, a kis ló mingyá ott termëtt, gyémántos szërszámmal fëlszërszámozta, ő maga gyémántos ruhába őtözködött, avval fëlült a tátosra, oszt mënt a lyányé. Lë is kapta az ablakbú az almát is, a gyűrőt is mëg a selyëmkendőt is! Mikor má mind a három nálla vót, akkor csak illa berëk! szát! ki tuggya: mére!? Elmënt. Sënki së tutta azt së, hogy kicsoda? azt së, hogy hovavalósi! Csak a kirákisasszony egyetlen maga!

Alkonyodásba Nemtudomka kívël hatta a lovát a selyemmezőnn, ő mëg mënt a helyire, az ëstállóba. Az aranyalmát, arangyűrőt mëg a selyëmkendőt betëtte a csuhújjba, oszt lëfekütt.

Másnap rëggel még Nemtudomka alutt, mikor valaki az ëstállóba járt. A mindënës vót, a ki a pipáját kereste, mer elveszëtt. Keresgéte mindënhun, utóllyára a Nemtudomka csuhájába is benyút. Hát lelkëmatta! pipaszár helyëtt mit tanát? a kirákisasszony jegyajándékját, a kit Nemtudomka kapott lë az ablakbú.

Szalatt be ëgënyesenn mondanyi, hogy mismit tanát a Nemtudomka csuhújjába.

A kirá csak hallgatta, mit beszé a mindënës, először nem akarta hinnyi. De mikor a lyánya is a mellett bizongott, hogy csakugyan Nemtudomka vót, a ki lëkapta az ablakbú, akkor hitte el.

– Hát akkor ereggy el hozzá, de itt velünk nem laktok, ha ott van a tyúkól, oszt lakjatok abba, ha má a Nemtudomkát választottad!

A kirákisasszony bánta is azt! örűt, hogy a Nemtudomkáé lëhetëtt!

Még az nap ëgybe is keltek, oszt bemëntek a tyúkólba. Ott éldegéltek ők, nem vót sëmmi bajok, az új asszony csak azé bosszankodott, hogy az ő ura mindënre aszongya, hogy »nemtudom«. Monta is az urának, hogy mongyon má mást is, de az arra is csak aszonta:

– Nem tudom.

Nem tutta ám az asszony, hogy Nemtudomkának hét esztendeig nem szabad anná ëgyebet mondanyi!

Má jó sokáig élt Nemtudomka a kirá lyányával, mikor ëcczër kívël ült a tyúkól előtt, a két sógor vadásznyi mënt lovonn, oszt hítták őt is.

De ő csak aszonta: – Nem tudom!

– Hát mé nem gyössz?

– Nem tudom.

– Eh! nem tuccz të sëmmit, szamár vagy! ne ë! ëgy ló! ülly rá, oszt gyere velünk! Avval odalöktek neki ëgy rossz lovat, a ki mikor ráült, az árokba dőt vele.

Nemtudomka bemënt az óba, mëgrázta a kantárt, mëjjelënt a lova mingyá. Szép szërszámmal, szép ruhába el is indút Nemtudomka a két sógor után.

Az útonn csak annyit mondott a lovának, hogy bá csak a két sógor në lőne sëmmit!

Úgy is lëtt. A két sógor még nem lőtt ëgy fiaverebet së, mikor Nemtudomkáná má annyi nyúl vót, hogy allyig birta a lova.

Azok csak nézték, hogy ki az a fényës vitéz? de nem ösmerték mëg. Kérték tűlle a nyulakot, hogy aggya el?

Nemtudomka azt felelte, hogy a nyúl pézé nem eladó, de ha a homlokokra rá hannak süttyni ëgy négykrajcárost, akkor odaggya. Azok nagynehezenn beleëgyeztek.

Mikor má a bélyag mind a kettőnek a homlokánn vót, Nemtudomka odatta a nyúlat mind.

Avval mëssarkantyúzta a tátost, hogy jóval hamarabb hazaérjën, mint a két sógor. Mikor má azok a kapuná gyöttek, ő újra ott ült a tyúkól előtt.

– Ládd-ë, Nemtudomka! mënnyi nyulat lőttünk mink, të mëg sëmmit së!

– Nem tudom.

– Szamár vagy! oszt jót nevetëtt rajta a két embër.

Másnap mëmmëg hítták Nemtudomkát. Ő mëmmëg úgy cselekedett. Sok nyúlat lőtt, de csak úgy atta oda, ha a farokba patkát süt nekik. Azok as së bánták, csak nyúl lëgyék!

Harmannap mëgint. De má akkor Nemtudomka aranszarvast fogott elevenen, azt is odatta a két sógornak, ha a markokba ëgy krajczárt bele hannak sütynyi.

– Ha má a nyulé annyit kiátunk – monta az ëgyik sógor – akkor ëgy eleven aranszarvasé azt má csak elszënvedhettyük!

Mëg is engették.

Nemtudomka hamar hazaért, a tyúkól elejbe ült, mintha ő ott várná a jó szërëncsét. A két sógor agyonn is csúfolta az aranszarvassal, de Nemtudomka úgy gondolta, hogy lëssz még e másképp is!

Odbe a kiráná dicsekëdëtt a két vő, hogy ëhun ë! mink most is aranszarvast fogtunk, Nemtudomka mëg úgy ül ott a tyúkól előtt, mint szent Gugg.

Hát bizony a kirá së nagyon szerette Nemtudomkát vejinek, de má belegyőződött, hogy má ússë lëssz másképp, csak rosszabb vóna, ha még ő bántaná azé, mer olyan hülye.

Hanem az aranszarvasnak annyira mëgörűt, hogy mëhhítta a két vejit is mëg Nemtudomkát is magáho vacsorára.

De Nemtudomka azt üzente, hogy aggyig ő el nem mëgy, még ő hozzá nem mënnek.

A kirá még haragudott is, hogy »né! ez a rossz Nemtudomka mit akar!« de utóllyára aszonta, hogy »nézzük mën no! micsiná velünk?«

Mikor este elmëntek, allyig birtak a tyúkólba bebúnyi, de má mikor odbe vótak, akkor látták, hogy mi van ott!

Csupa arany mëg ezüst oszlopok, a kalincsok is végig, as së tutták, hogy lépjënek. Bëzzëg bámút most mindënki!

Ott vót olyan lakoma, hogy a kirá nem felejtëtte el sosë, még élt.

Másnap csapott oszt a kirá lakomát, vót ott mindën, a mi jó, ott vótam én is, új jó laktam túrós lepénynyel, még most is négyszögre áll a hasam a szilvátú!

Nemtudomka látta, hogy az ő két sógora së lë nem vëszi a kalapját, së lë nem ül, mëg keztyűs kézzel ësznek.

Aszongya nekik:

– Hát minő embërëk vattok tik, hogy az ételné fël tartyátok a kalapot?

Azok hímëltek-hámoltak, de Nemtudomka tutta, mé szól!

– Mëg oszt lë së ültök, azutánn keztyűs kézzel ësztëk! hogy van a?

Az öreg kirá is csudákozott rajta.

– Vessétëk lë a kalapot! – monta nekik.

Azok nagynehezen lëtëtték, a homlokokrú csakúgy virított lë a bélyag.

– Azutáng üllyetek lë!

De azok aszonták, hogy: – nem lëhet, mer ott valami van! ëgy patkó helyi!

– Tëgyétëk lë a keztyűt!

Lëvették, de a markokba ott szorongatták a tüzes krajcár helyit.

Azutánn kérdőre vonta őköt a kirá, hogy hun szërëzték azt a bélyagot?

Azok még akkor së tutták, hogy Nemtudomka vót az, a kitű a sok nyulat mëg az aranszarvast kapták, hát mást beszétek, mint a ki igaz vót.

De Nemtudomka ám a szavokba vágott. Elmonta tövirű-hëgyire – má ekkorra, de még előbb lëtelt az ő hét esztendeji – a hogy törtint a nyúlfogás mëg a bélyagsütésëk mëg hogy mënnyire csúfolták őt a két sógor. Azutánn kinyilatkoztatta azt is, hogy ő kirának a fia, elmonta az életyi törtinettyit, lëvëtte a kalapját, mëgmutatta a haját, szinarambú vót.

A kirá ezënn annyira fëlharagudott a két vejire, hogy mingyá elcsapta őköt.

Nemtudomkának mëg odatta a felibirodalmát, a ki a feleségivel olyan boldog lëtt, hogy még!…

De vigyáztak is ám magokra, jód mën në hallyonak.

Hát mëllëhet, hogy még most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Molnár Margit, öreg paraszt özvegy asszonytól. Lejegyzés ideje: 1904. augusztus._

66. Ribike.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen volt, Csakugyán innen, Csakugyán túlnan élt egy szegény öreg özvegyasszony. Annak volt egy szép lyánya. Az asszony meghalt, a lánya árván maradt, Ribikének hívták, mert nagyon szerette a ribizkét.

Szegény embernek kevés a gyámola, Ribike is azon kezdett gondolkozni, mihez fogjon? hova forduljon, hogy meg tudjon élni? Abban a városban, a hol ő lakott, apáczák is voltak, azok hirét hallották, hogy milyen szép és jó lány, elüzentek érte, menjen hozzájok, valami keveset majd dolgozik a ház körül s azért eltartják holta napjáig. Ribike el is ment. Ott élt gondtalanul, nem bántotta senki, mint az árvát szokták. Ha elvégezte a dolgát, odaült az ablakhoz és horgolgatott, kötögetett.

De lakott abban a városban egy király is. Annak volt három fia. Azok egyszer épen akkor mentek el a Ribike ablakja alatt, mikor épen kinézett az utczára, a legkisebb királyfi meglátta és megszerette annyira, hogy se itala, se étele nem volt, esze-kedve mindig csak ott járt Ribikénél. De Ribike is megszerette ám! azt meg a hogy az apáczák megtudták, elcsapták, elkergették s megátkozták, hogy örökkön örökké a világ végén éljen.

Volt Ribike, nincs Ribike, a legkisebb királyfi hiába járkált az ablakja alá, nem láthatta többet. Csak szomorkodott egész nap, mint a bús gerlicze az ágon.

Egyszer az apja magához hivatta mind a hármukat. Azt mondja nekik:

– Fiaim! a birodalmam fel akarom osztani, gyerekeim csak hárman vagytok. A ki közületek hoz nekem olyan gyolcsot, hogy széle-hossza száz rőf és a gyűrűmön mégis keresztülhúzhatom, annak odadom a birodalmam harmadrészét.

Mit volt mit tenni a három királyfinak, szedték-vették sátorfájokat, elindúltak, ki merre látott. A legkisebb királyfi meg épen azon az úton haladt, a melyik a világ végére vezetett.

Ment, ment, mendegélt bújában, hetedhét ország ellen, addig ment, míg a világ legvégére nem ért. Ott talált egy kis kőhidat. Hogy nagyon el volt fáradva, leült a karjára. Ott gondolkozott magában. Mit csináljon már ő? itt van a világ legvégén, és se gyolcs, se semmi! A hogy ott gondolkozik, a hid mellől a fűből elébújt egy kis gyík.

– Min szomorkodol, szép királyfi!?

A királyfi csak akkor vette észre, mikor megszólalt, máskép tán meg se látta volna. Azt mondja neki:

– Min szomorkodom! mit keresed te azt! van én nekem elég bajom! Eredj innen, mert majd széttaposlak!

A kis gyík felveti a kis ártatlan szemét, ránéz a királyfira.

– Ugyan mért taposnál te engem szét? mit vétettem én neked? Ne taposs szét, jótét helyébe jót várj!

A királyfi nem taposott rá és tovább gondolkozott. De a kis gyík nem tágított, ott futkározott előtte a fűben.

– Ugyan mondjad már, szép királyfi, mi bajod lehet? hátha én segíteni tudnék rajta!

No! erre már a királyfi elmosolyodott. Ugyan mit tudna ő rajta segíteni ez a kis féreg? rá se hederített. De a kis gyík ostromolta:

– Szépen kérlek, szép királyfi! mondd meg, mi a bajod? segíthetnék-e én te rajtad?

Azt mondja arra a királyfi:

– No! ha olyan nagyon erősen vagy avval a segítéssel, hát megmondom. Azt parancsolta az apám, hozzunk neki olyan vég gyolcsot, a minek széle-hossza száz rőf s mégis átférjen a gyűrűjén. A két bátyám is ezért vándorol, meg jó magam is, de nem tudom, lesz-e sikere a sok fáradságnak!

– Nohát ha csak az a baj! – mondja a kis gyík, talán tudok rajtad segíteni. Várj itt egy darabig, mindjárt jövök.

Avval a fű közt eltűnt. Ment egyenesen a tündérpókokhoz. Elmondta, mi járatban van: kellene neki olyan vég gyolcs, a minek széle-hossza száz rőf, de a gyűrű lyukán át lehessen húzni!

Azt mondják a tündérpókok:

– Nohát, kis gyík! neked megteszszük, csak várj egy kicsit, mindjárt meglesz.

Abban a perczben vagy száz pók kezdett ide-oda mozgani, kerűltek-fordúltak, a vég gyolcs készen volt, széle-hossza száz rőf, mégis átfért egy gyűrű lyukán.

– No! kis gyík, itt van a gyolcs, most már viheted!

Szaladt is a kis gyík, a hogy tudott, egyenest a királyfihoz. Az meg csak ott ette magát a hidon. Csak akkor nézett fel, mikor valami koppant előtte a földön. Odanézett, látta a kis gyíkot, a mint a szájából egy diót kiejt.

– Mit hoztál te, kis gyík!?

– Hoztam, a mi neked kéne!

– Ugyan mit hoztál volna, te!?

– Hát a vég gyolcsot, széle-hossza száz rőf, mégis átfér egy karikagyűrűn!

– No! azt megnézem! mondta a királyfi. Avval felnyitotta a dióhajat, kivette belőle a gyolcsot. Bontja, bontja, de olyan nagy volt, hogy ki se birta teríteni. Nagyon megörült, most már biztosra vette, hogy ő megkapja a birodalom harmadrészét. Megköszönte a kis gyíknak a jó’karatját, avval indúlt hazafelé. De útközben mindig tapogatta a zsebét, benne van-e a kis dió?

Mikor odaért, a hol elvált a két bátyjától, a hármas útnál találkoztak mindnyájan. A két nagyobb királyfi ott ült egy nagy szekér hegyében, alattok meg csak fejérlett ki a rengeteg sok gyolcs meg vászon. Azt mondják az öcscsüknek:

– Hát te nem hozol semmit? mire nézed a napot? te ugyan eljöhettél hazulról!

– Jól van! gondolta magában a kis királyfi, csak beszéljetek, majd meglátjuk otthon, ki hány garast ér!

Mikor hazaértek, a két nagyobbnak egy napi dolgába került a sok gyolcsot mind behordani, míg a legkisebb csak nevette őket.

Akkor elejbök áll az öreg király:

– Nohát, fiaim! hadd látom, mit hoztatok. S avval sorra nézte a két nagyobb fiának a gyolcsait, de neki egyik sem tetszett. Mikor a legkisebbhez ér, az csak felnyitja a dióhajat, a gyolcsot kiveszi s odadja az apjának.

– Ez már ni! mondja a király, széle-hossza száz rőf, mégis átfér a gyűrűm nyilásán! – Fiam! tied a birodalmam harmadrésze!

Azzal mindnyájokhoz fordúlt s azt mondta:

– A ki nekem most olyan kis kutyát hoz, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása és hetedhét ország ellen hallassék a hangja, annak adom a birodalmam másik harmadrészét.

A fiúk megint elindultak, a hol az út három felé ágazott, ment ki-ki a maga régi útján. A legkisebb királyfi megint csak elért a kis kőhídhaz, a világ végire. Leült és elkezdett gondolkozni. A kis gyík megint kiszalad a fűből s ott futkároz előtte.

– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan szomorú vagy?

– Hej! nagy az én bajom! – mondta a királyfi. Azt parancsolta az apám, hogy olyan kis kutyát vigyünk neki, hogy egy skatulában megférjen, ezüst legyen az ugatása s hetedhét ország ellen hallassék a hangja!

– Meglesz az is! – mondta a kis gyík – csak várj itt türelemmel, mindjárt jövök.

Azzal szaladt a fű közé. Ment egyenest a tündértörpékhez, ott is egyenest magához a királyhoz.

– Felséges tündértörpe király! olyan kis kutya kéne nekem, a kinek ezüst az ugatása, hetedhétország ellen szóljon a hangja meg egy kis skatulában megférjen!

– Jól van! – mondta a tündértörpék királya – neked megadom, mert mindig jó voltál hozzánk.

Azzal elévett egy skatulát, abban volt a szép kis ezüst kutya. Vitte is a kis gyík olyan sebesen, hogy egy szalmaszálban úgy felbukott, alig tudott talpraállani. Mikor a hídhoz ért, a királyfi már alig győzte várni, odadta a kis kutyát, de azt mondta neki, hogy ne igen nézegesse az úton, mert a kis kutya ha elugrik, míg él, sem találja meg!

Boldog volt a királyfi, hogy most már másodszor járt jól a kis gyíkkal. Indult hazafelé, de a skatulát nem bontotta volna fel a széles világért!

Mikor a hármas keresztútnál a bátyjaival találkozott, majd megpukkadt nevettében, mikor a sok madzagra fűzött kisebb-nagyobb kutyát meglátta. De nem szólt semmit, nem akarta magát elárulni. Mikor az apjok házához értek, a vén király a két öregebb fiát, csepp hija volt, hogy pokolba nem kergette a sok kutyával. A kutyák meg éhen voltak s tettek olyan lármát, hogy felvette az egész várost.

A legkisebb elévette a zsebéből a skatulyát, odadta minden kis kutyástól az apjának. Igy a birodalom másik harmadrésze is az övé lett, mert a kis kutyának ezüst volt az ugatása s hetedhét ország ellen hallatszott a hangja.

Harmadszorra azt mondta a király a fiainak:

– A ki a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a hátralevő harmadrész birodalmam.

Elindultak. A legkisebb ezt már nem hitte, hogy övé lesz. De ment azon az uton, a kin idáig láttuk. Mikor a világ végére ért a kis hidhoz, azon mód leült, mint először meg másodszor s várta a jó szerencsét. Nem soká várt, jött a kis gyík.

– Mi bajod, szép királyfi! hogy olyan búsulásnak eresztetted a fejedet?

– Jaj! édes gyíkocskám! nagy az én bajom! Ha nem én viszem haza a legszebb menyasszonyt, nem lesz az enyém apám birodalma, meg félek is, hogy elcsap!

Azt mondja neki a kis gyík:

– Jaj! de nagyot mondtál most, szép királyfi! ha megfogadnád a szavamat, én még erről a bajodról is tudnék tenni!

A királyfi kiváncsi volt, mit is kell hát neki megtenni?

– Tudod-e, mit, szép királyfi!? fogd meg a farkam végét, vágj ehhez a hídhoz, de a hogy csak birsz, de forditsd el a fejedet s nézz a lovadra! akkor meglesz a legszebb menyasszony!

No! még ilyet a királyfi nem hallott! A ki a legnagyobb bajban kisegítette, most ő neki azt meg kell ölni!

– Már azt nem teszem meg, kis gyíkocskám! én neked hálával tartozom, nem azzal, hogy megöljelek!

– Hát akkor – mondta a kis gyík – nem lesz szép menyasszonyod!

A királyfi semmiáron nem akart a kis gyíknak végére járni. De a kis gyík tovább rimánkodott, nem hagyott békét neki. A királyfinak már a könny is pergett a szeméből s úgy sajnálta elpusztítani az ártatlan kis állatot. A gyík csak könyörgött neki, míg ő meg nem hallgatta a kérését. Lehajlott, megfogta a farka végét s úgy vágta a hídhoz, hogy tán ezer darabra is szakadt a kis jószág. Ő meg addig a lovára nézett. Egyszer csak megszólal a háta megett valaki:

– No! szép királyfi, hátranézhetsz már!

Hátranéz a királyfi, de majd elvette a szeme fényességét, a mit látott. Csudálatos szép lány állt ott. Homlokán a nap, mellén a hold, térdekalácsán pedig egy-egy csillag. Még ilyen szépet nem hogy nem látott, de nem is álmodott. Azt mondja neki a szép lány:

– No! szép királyfi! most már vihetsz, tudod-e, ki vagyok én? Én vagyok az a Ribike, a kit te az apáczáknál láttál, meg én vagyok az a kis gyík is, mert annak átkoztak el, de most te itt megváltottál. Ásó, kapa válaszszon el egymástól! feleséged leszek!

A királyfi nem tudott hova lenni örömében. Azt mondja neki tovább Ribike:

– Most én csúnya czigánylánynyá változom, mert ha engem a bátyáid meglátnak, biztosan végedre járnak s nem lehetsz az enyém. Jó lesz? otthon apád előtt újra visszaváltozom.

Ribike a hogy mondta, úgy is tett, mindjárt czigánylány lett belőle, olyan boglyos, mint egy szénásszekér.

Mikor találkoztak a két öregebb királyfival, azok még csufolni kezdték őket. No hiszen! szépek vagytok! majd kikerget az apánk benneteket. Otthon már a kapuban várta őket az apjok. Mikor a legkisebb fiának a menyasszonyát meglátta, csakugyan majd kirugta mind a kettőjüket. De Ribike se volt rest, mindjárt olyan szép lett, mint a piros hajnal. A többi még csak meg sem árnyékozta.

– No! édes fiam! tied az egész birodalmam! mondta a király, te eleget tettél mind a három kivánságomnak. Tik meg – mondta a másik kettőnek – menjetek, a merre láttok! gyámoltalanok vagytok, azok is maradtok! Aló mars!

A legkisebb pedig Ribikével megesküdött, csaptak olyan lagzit, volt benne olyan sok jó étel, hogy még most is számban van az íze! Még most is élnek, hogyha meg nem haltak.

_Tisza-Füred, Heves vármegye. Járdány János parasztlegénytől. Lejegyzés ideje: 1905. január._

67. A Varga-gyerek meg az Olenburisz király fia.

Hol volt, hol nem volt, az üveghegyeken túnan volt, az operencziás tengeren innen volt, vagy volt vagy se, tán igaz se volt. A ki nem hiszi, menjen ki innen, a ki meg elhiszi, mondja meg, hogy fejéhez vághassam ezt a kancsót.

Hát volt a világon egyszer egy király, annak volt három fia. Kimegy egyszer az erdőre mind a három fiával fát szedni, mikor beesteledett, már feküdni is készültek, azt mondja a három fiának:

– No! fiaim! most feküdjetek le, de reggel a mit álmodtok, elmondjátok!

A gyerekek már nagyon álmosak voltak, csak azt mondták rá, hogy: »jól van!«

Lefeküdtek, alszanak. Egyszer úgy éjféltájban felébred a legkisebb s messziről lát egy kis világosságot. Nem tudott aludni, gondolta, hogy ő elmegy, megnézi, micsoda ott az a világ!

Úgyis tett, otthagyta a vaczkot s ment a fényesség felé.

Mikor odaér, látja, hogy egy fa tetejében ég egy szál gyertya, az világított olyan messzire. Nézi sokáig, egyszer csak leszól neki a gyertya:

– Hallod-e, jó barátom! vágj egy vékony, hajlós nyárfasuhogót, ott van melletted két lépésre az éjfél, kösd gúzsba, hogy meg ne mocczanhasson s ha azt elvégezted, vágj egy másik suhogót is, avval meg a hajnalt kötözd meg, az is ott van mindjárt. Azután ha azt megtetted, keress egy nagyon hosszú nyárfavesszőt, vágd le s nyújtsd fel azt hozzám.

A legkisebb királyfi, a kit máskép Varga-gyereknek is híttak, csak eltátotta a száját, mikor hallotta, hogy a fa tetején a gyertya beszél. Ő még ilyent se nem hallott, se nem látott. Mit volt neki mit tenni, rendre megkötözte az éjfélt is meg a hajnalt, úgy, a hogy parancsolva volt, azután levágott egy rettentő hosszú nyárfavesszőt, lenyesegette s felnyujtotta a fa tetejére. Alighogy felnyujtotta, szalad le a gyertya a vesszőn egyenesen a kezire, onnan meg a nyakára, arra rácsavargódzott s rögtön kigyó lett belőle. Akkor azt mondja a Varga-gyereknek:

– No! most már arra menj, a merre a fejem nyujtom! Nemsokára elérünk egy kastélyhoz, ott lakik az én apám meg anyám, oda megyünk. Akármit akarnak adni, a mért hazavittél, ne fogadj el semmi egyebet, csak a rossz csikót meg a rossz nyerget!

A fiú hopp kénytelen – nem örömest ment is arra, a merre a kigyó a fejit nyujtotta. Mindig várta, mikor fojtja már meg! De nemsokára elérték a kastélyt. Odabent még aludtak javában. A Varga-gyerek felzörgette őket.

– Keljenek fel, itt hozom a lányukat!

Gyöttek is kifelé mindjárt, vitték be a kis kigyót, ölelték, csókolták, mert hát nekik az lányuk volt. Azt mondják akkor a Varga-gyereknek:

– No! fiam! hát te a mi lányunkat megváltottad, mit adjunk már ezért neked? hány véka aranyat, hány véka ezüstöt?

Azt mondja a Varga-gyerek:

– Nem kell nekem se ezüst, se arany! adják ide a csikót, a ki mindég a szemétdombon hempereg, meg azt a rossz nyerget, a ki a tyúkólpadláson van már vagy tiz esztendeje. Egyebet nem kivánok én semmit!

Azt mondja rá a király:

– Ugyan minek volna neked az a rossz csikó meg az a tyúksz...s nyereg? mit érnél te avval? csak kinevetnének vele!

– Nem bánom én, felséges királyom! ha kinevetnek is, – mondta a Varga-gyerek – csak nekem azt adják ide!

A király sehogy se akarta. Csak ódódzkodott volna, hogy így meg amúgy, nem jó lesz az, minek az? De a Varga-gyerek azt mondta, hogy akkor inkább semmi nélkül megy haza, de neki egyéb nem kell.

Utoljára azt mondja a király:

– No! jól van, odadom, de megládd, megöl téged ez a ló!

– Hagy öljön, csak adja ide! – mondta a Varga-gyerek.

Meg is kapta oszt a lovat meg a nyerget is. A kert végiben volt egy zsombék, azt felrúgta, alá tette a lovat meg a nyerget, jól betakargatta mind a kettőt, avval ment vissza az alvó helyire keresztül az erdőn. Útjában az éjfélt is meg a hajnalt is eloldozta s mikor a fekvő helyére ért, a többi még aludt, setét volt, lefeküdt ő is.

Mikor eljött a reggel, kérdezi őket az apjok:

– No! hát mit álmodtatok?

Az egyik elmonta, hogy őt a bika kergette, oszt szaladni nem tudott, a másik meg, hogy már nem kellett több fát szedni az erdőn. A harmadik, a Varga-gyerek, azt mondta, hogy ő nem mondja el.

A király még ilyen szót nem hallott, rettenetesen megharagudott, elévett egy jó nagy botot, azt mondja a fiának:

– Ha el nem mondod, úgy elverlek, mint a kétfenekű dobot, te kutya! hát nem apád vagyok én neked?

De a Varga-gyereket ijesztgethette, csak nem mondta el az álmát. Az is oszt felkapja a botot, veri a fiát, mint a jégeső, az meg elkezdett orditani, mint az oroszlány, mintha most is hallanám. De a gyerek nem szólt volna a világért.

Hát a hogy a király verte a fiát, megy arra hintón egy másik király, hallja, hogy sivalkodik a gyerek, megáll az úton, azt mondja:

– Hallja-e, barátom! ne verje azt a gyereket! nekem nincs, adja el, megveszem!

De a vén ember annyira neki melegedett a verésnek, hogy nem hallotta a szót. Odakiáltanak neki még egyszer:

– Barátom! ne verje azt a gyereket, adja el, adok érte száz forintot!

Ezt már meghallotta a király, mindjárt abbahagyta a verést. Elmondta oszt, hogy még olyan rossz gyereket! minő engedetlen! még az álmát se mondja el! Azt mondja arra az idegen király:

– Nohát azért nem érdemes verni, de ha akarja én megveszem a fiát, adok érte száz forintot!

Nem sokáig tartott az egyezkedés, a Varga-gyerek felült a hintóra s ment az idegen király udvarába. Annak otthon volt egy lyánya, olyanforma korácsú, mint a Varga-gyerek, napokig is eljátszottak együtt. Egyszer eléveszi a király a gyereket:

– Gyere csak, mondd el, mit álmodtál!

A Varga-gyerek azt se vette többe, mint az apját.

– Bizony nem mondom én, ha felakasztanak se!

– Nem-e? – mondta a király – hát majd megbánod!