Part 11

Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe: »Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe vettek, izrí-porá szaggatta.

Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet; mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda bevették szëgént.

De mi törtínt oszt ezután!

A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt, mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán kinyőtt a jobb karja.

Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott, pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun, szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«

Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt pihenőre tértek.

Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót, lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.

Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.

Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel, aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.

»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«

»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia biztosan kocsi által múna ki a világbú!«

Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még jobban, mint az elébb.

»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égënn!?«

Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë, hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá? Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«

Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy, oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a gyerëk má mëg is vót.

A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.

Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.

A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.

Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«

Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!« »Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.

Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram! Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«

»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.

Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű úgy hút szét a péz, mint a falevel.

Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!

Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet visszamennyi!«

»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në fé! most nem kapsz ki!«

Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt harmagyikszor is.

»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!« A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.

Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten ággya mëg!« avval loholt haza.

Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló, tátos, mëllácczott azt mingyá!

Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.

A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott, mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.

Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki. Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A háborúbú mëggyöt a kirá.

Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi nem mert sënki së.

A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së, »te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë. Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany, oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.

Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy, fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint fëltötte.

Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta, össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők mëg magok éltek boldogann.

De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg majd kivégeztetyi.

Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki, hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi lëssz.

Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya, hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta, hogy bajba van.

»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve. »Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó van, kis lovam! úgy tëszëk!«

Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«

Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt, fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót fújtattak, utnak indútak mëgínt.

Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë, de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.

Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.

Mëntek tovább.

Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.

Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is kivánkozott, nem hatták ott azt së.

Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte, eltëtte a zsebibe.

Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte, hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.

De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy kirá, a czudarországi kirá.

Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá udvarába a tizënkettegyik kocsis.

A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.

Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót jobban, mint a világító.

A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!

A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«

János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá, mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való, véged! Tudod-ë?!«

Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.

»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«

»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka, abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit! Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné, bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt hozzad haza!«

János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi »Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«

Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a világszépasszony.

Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka! Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót. Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël, akkor mëgátkozlak!«

Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«

Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá elejbe. Az bevitte a maga házába.

Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt tizënëgy órára fejedët vétetëm!«

János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta, hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«

János mëghozta mind.

Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot, János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör, mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«

Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János. Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.

Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot, de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.

Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.

Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz sëmmírű!«

Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd lëtt, mint a bárán.

A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«

Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.

A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket, fürgyön is mëg a tejikbe.

Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a többi az én dógom!«

Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.

Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt. »Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg csak mëgsült, mint a tëpërtő.

Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no! kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«

Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd lëszëk!«

Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«

A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy talyigára mind.

Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa alatt megátak.

A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn betörtek, elgyugták a talyiga alá.

Akkor oszt elbújtak.

Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a gyönyörű szép aransast.

Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.

Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak, még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.

_Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz._

24. A boldogtalan királyné.

Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnat vót, vót ëgy kiráfi.

Annak a kiráfinak ëcczër sëmmi dóga së vót, hát csak úgy passzijóbú átsétát a szomszéd faluba.

A szomszéd faluba mëg lakott ëgy asztalos, annak vót három gyönyörű szép lyánya. Azok látták, hogy a nagy úcczán sétá a kiráfi. Ëcczër csak meszszólal a letöregebb: »én szeretnék ennek a kiráfinak szógállója lënnyi!«, aszongya a másogyik: »én mëg szobalyánya!«, a harmagyik mëg: »én mëg feleségi szeretnék lënnyi!«

Mëhhallotta ezt a kiráfi, mëkkérdëzte őköt, hogy csakugyan igaz-ë az, a mit montak? vacs csak azé monták, hogy ëgyebet nem birtak beszényi? Azok bevallották, hogy igaz, a mit montak, mëg igazánn is monták. »Nohát – monta a kiráfi – a ki közűlletëk az én feleségëm akart lënnyi, azt elvëszëm, a ki pegyig szobalyányomnak mëg szógállómnak kinákozott, azokot is fëlfogadom!«

Úgy is vót, a letfiatalabbat hazavitte, másnap mëg is esküttek.

De úgy gyött a sora, hogy a kirának nemsokára háborúba këllëtt mënnyi, otthonn këllëtt hannyi az asszont. Annak mëg nemsokára ëgy gyönyörű szép fia lëtt, aranhaja vót, csillag a homlokánn.

A testvéreji ekkor levelet írtak a kirának, hogy a feleségi mëszszaporodott, de két kutyafia lëtt.

Nem is várták vissza a választot, betëtték a gyerëkët – ëgy kosárba, elerësztették a Tiszánn.

A kirá hazagyött jó darab idő múva. Szomorú vót, de mit csináljék avval a gyámoltalan asszonval? mëg nem ölhette!

De csak rövid látogatóbú gyött haza, allyig ëgy hét múva útnak erett mëgint.

Az elmënetel után keves idő telhetëtt el, az asszony mëgint mëszszaporodott, mëgint csak olyan fia születëtt, mint az első vót. A testvérjei azt is eleresztették a vizënn, a kirának mëg mëgirták, hogy újfënt ëgy kutyafiú lëtt az asszontú.

Nem írt vissza mossë, ha hazagyött, oszt mëkkérdëzte az asszont, mi igaz abba, a mit a testvérjei írtak? Az asszony, szegény tagatta, ő mëmmonta az igazat, hogy aranhajú, csillagos homlokú gyërëkëk vótak, csakhogy a testvérjei lëeresztëtték a vizënn. Abba mëk hazuttak, hogy őneki kutya gyerëki lëtt vóna.

A kirá elhitte de azé belő fájt neki valami.

Dóga vót, elutazott otthonrú mëgint jó darab időre.

De ezalatt az idő alatt az asszony tehërbe esëtt, mihentést az ideji elgyött, olyan szép lyána születëtt, a kinek párja akkor nehezenn vót: aranhaja vót mëg hód a homlokánn. Azok a farígy testvérjei a kis lyánt is vizre tëtték, elvitették a Tiszával. Oszt mëmmëg csak azt írták a kiráfinak, a mit az első kettőné.

Erre má rögtön hazagyött a kirá, látta, hogy gyerëk nincs mos së, tizenhat öl mély gödröt ásatott, abba fektette lë a feleségit, az arcza fëlé mëg ëgy hosszú csövet csinátatott, oszt mëhhatta az őrnek, hogy a ki csak ára mëgy, köpessën az asszony arczára mindënkivel!

De a gyërëkëk nem vesztek el, ëgy halász kifogta őköt, nevelte, tartotta