Part 12

Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak, tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az élelmik.

Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót, tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára, de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.

A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe, tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam! tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«

Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.

Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.

A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába, hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.

Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.

»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«

A lyány ráát, a mit az öreg mondott.

Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy cselekëdëtt.

Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.

Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.

A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.

Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is, a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.

Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!

Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.

Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a gyöngy.

Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló öntöttek rá.

Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«

De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.

Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók? A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit, hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű, de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.

Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember._

25. Az ördöngős asszony meg a lyánya.

Vót ëcczër a világonn ëgy ördöngős asszony, annak mëg ëgy lyánya.

Az az ördöngős asszony olyan vót, hogy, mikor süttek, ëgy nagy könyvbű mindég azt akarta olvastatynyi, a lyányával a kemence szája előtt áva, hogy: »ló lëgyé, ökör lëgyé, szamár lëgyé!« De a lyány nem olvasta ám, hanem e helyëtt a könyvet bevette a kemenczébe.

Ezé nagyon mëgharagudott rá az annya, mëghatta a mindënësinek, hogy vigye ki az erdőbe, hozza be a két karját, a tüdejit mëg a máját.

Ki is mëntek, de velëk mënt ëgy kutya is. Mikor az erdőbe értek, a mindënës lëvágta a lyánnak mind a két karját, de a tüdejit mëg a máját nem bántotta, megölte a kutyát, abbú vëtte ki, úgy vitte haza.

A kartalan lyány pegyig magába elindút.

Mëgy, mëndëgé, ëcczër ëgy nagy kőfalho ért, a ki a kirá palotáját vëtte körű.

Éhënn vót má nagyonn, tovább ússë tudott vóna má mënnyi, a fal tövibe mëgát.

Elkezdëtt gondolkoznyi magába: »Istenem! csak kinyína ez a fal, maj mëhhalok má éhënn!«

Hát a hogy fére néz, látja, hogy a fal csakugyan kinyít. Ő is, fogta magát, bemënt a kerbe, de mikor belépëtt, a fal visszacsapódott utánna.

Látta, hogy a szëbbné szëbb gyömőcsfákon szëbbné szëbb körték, almák lógnak lëfele, odamënt, oszt ëtt.

A hogy ott ëszik, gyön rá ëgy katona, az mëgfogja, a vállát még nagyon mëg is lökte, hogy csurgott belűlle a vér, azután vitte fël a kiráho, hogy majd megbüntetjük.

Mikor a katona beviszi a kiráho, hogy mëgbüntesse, a kirának csak elállott a szëmi-szája. Mer a lyány, ha a karja nem vót is, de szép vót nagyon. Dehogy büntette vóna mëg a kirá, úgy beleszeretëtt, hogy el is vëtte feleségű.

Hogy-honnem ëcczër azonban háború üt ki, a kirának el këll mënnyi. Allyig hogy elmëgy, utánna ëgy pár hétre két szép gyerëki születyik az asszonnak, ëgyiknek a nap, a másiknak a hód vót a homlokánn.

A kirá annya errű az esetrű levelbe akarta tudatynyi a fiát, írt is levelet, odatta a kocsissának, hogy vigye el a táborba, a fiának.

Mëgy a kocsis, hát a hogy mëgy, ëgy helyen mëglepí az écczaka. Má itt mëg këll hányi! Be is mënt ëgy házho, szállást kért. Attak is szívesenn.

Az a ház pegyig az ördöngős asszony háza vót.

Mikor a kocsis elalutt, – muszáj vót neki, mer az asszony álomport kevert az itallyába, – az asszony fëlbontotta a levelet, elolvasta. Hát láttya, mi van benne! Tutta, hogy az ő lyányának születëtt az a két szép gyerëk! Gondolta, hogy most jó mëbbosszúllya magát, az irást kitürűte belűlle, helyibe mëg azt irta, hogy »a feleségëdnek két kutyafiú született!« Avval a levelet visszatette a helyire.

Másnap a kocsis jókor rëggel elindút, úgy früstöktájra má a táborba is vót a kiráná. Átaggya a levelet. A kirá olvassa, olvassa, de nem akarta elhinnyi, a mi oda vót írva, hát csak annyit írt vissza, hogy »várjatok aggyig, még én hazamënëk!«

Gyövet a kocsis a levellel mëgínt ára vëtte úttyát, a mére a táborba mënt. Az ördöngős asszony elaltatta mëgínt. A levelet fëlbontotta, most mëg azt írta bele, hogy »az asszont vigyétek ki a két gyerëkkel, oszt veszíjjëtëk el!«

A kirá annyja olvasta a levelet, nagyon sajnálta a mënyit mëg a két onokáját, de micsinállyék?

A kocsissal kivitette őköt az erdőre.

Az lëtëtte őköt az erdő közepibe, az ëgyik gyerëkët az annyának hátára, a másikot mëg a mellyire csüngesztëtte.

Szegény asszony ott át, gondolkozott, mos má mére mënnyék? Hát a hogy ott gondolkozik, mëgláttya őt ëgy embër. A kis gyerëkëk mëg má ekkor az annyokon összepiszkolták magokot. »Hé! asszony! – szól az ember neki – ott van a tiszta folyóvíz, mosd mëg a gyerëkeidët, piszkosak!« »Ugyan mivel? – kérdezi az asszony – iszën kezem sincs!« De az embër csak erősködött, hogy »de csak mosd mëg őköt!«

Azt annya oszt a folyóho mëgy, férehajtya a vállát, mintha vizet akarna merítenyi a kezivel, ha vóna, hát a jobb vállábú csak kinyút a jobb karja, hajtya a bal vállát is, a bal karja is kinyúlyik. Megörűt nagyon. Azután mëgmosta a gyerëkëkët, mënt, a mére a szëmi látott.

Nem soká këllëtt mënnyi: az erdő mellett tanát ëgy falut, ott mëgtelepëdëtt, fonogatott, dógozgatott másnak, abbú éldëgélt.

Az alatt ám a kirá is bevégezte a háborút, hazatért, de otthon nem tanáta a feleségit. Tutta, hogy gonosz embërëk jártak végire, azé elhatározta, hogy ha él még valahun, fëlkeresi, ha csak lëhet.

Egy sëtét este a faluba fonogató szëgény asszonynak az ablakját mëzzörgetyi valaki. Két utas vót, szállást kértek écczakára. Beeresztëtte őköt. Az asszony az ëgyikbe az urát, a másikba a kocsist ösmerte mëg. De azok nem ösmerték őt fël! Az asszony mëg nem vót olyan, hogy elárolta vóna magát, së azt, hogy őköt ösmeri.

A kirá – mer az ëgyik utas av vót – lëfekszik ëgy keskeny lóczára, a kocsis mëg a hova, oda, oszt aluttak.

Ámába a kirá a lóczárú lëejtëtte a fél lábát. Az asszony mëllátta, aszongya a kis fiának: »eregy oda, Ádám, csókold mëg a lábát: apád vót an neked valaha!« A gyerëk odamënt, mëcscsókolta. Kis idő múva lëejtette az ëgyik kézit, mos mëg a lyányának szól oda az asszon: »ereggy oda, Éva, csókold mëg a kézit, apád vót an neked valaha!« – a kis lyány is megcsókolta.

A kocsis ébrent alutt, ő hallotta ezt mind.

Másnap rëggel elindú a kirá, búcsúzáskor látta, hogy szép ez az asszony, az ő feleségihë nagyon hasollít, csak hogy annak nem vót karja.

Mikor már az úton vannak, mongya neki a kocsis: »Uram! hallottam én az écczaka valamit, a mi téged illet!« »No, mi lehet a?« – mongya rá a kirá. A kocsis oszt elmonta apróra, a mit hallott.

Nagyon mëgörűt a kirá. »No hát estére majd visszamenünk oda, akkor oszt maj mëttudom én: ő-ë acs csakugyan?«

Úgy is vót. Bekopogtatnak este, beeresztyik őköt. Lëfekszënek mëmmeg.

De a kirá nem alutt, csak a két szemit húnta be. Ëcczër csak lëeresztyi a lábát, az asszony kűgyi mëgínt Ádámot, lëeresztyi a kézit, kűgyi Évát, hogy csokollya mëg.

De má ekkor fëlugrott a kirá is. »Hát të vagy az, kedves feleségëm!? Jaj Istenem! Hát a karodho hogy juttá?« Az asszony nem igën érkëzëtt azt elmondanyi, mer ha még ének, még most is tart az ölelkëzésik.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._

26. A faladár ló mëg az aranyhajú kirákisasszony.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.

A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy këllëtt elmënnyi utánna.

Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy faladár[33] lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot[34] is, avval útnak eresztëtte.

Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra akattak az erdőbe.

Aszongya a gubërnátnak:

– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!

– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!

– Hát mé nem merítesz?

– Csak!

Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.

A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a lyánho:

– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.

De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos së adott neki vizet.

– Hisz ott van a szájába,[35] lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!

A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:

– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!

Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok szokásokat, sohajgattak a kendőbe.

Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.

Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit, de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.

Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:

– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët, üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! – De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott![36] siessünk!

Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya el senkinëk.

Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.

Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!

Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.

Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel. Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.

Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő is aszonta:

– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.

Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal ingësztelyi[37] a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!

A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.

Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz, eléveszi, oszt azokot csókolgattya.

Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol a hajábú, de az elkezte:

Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját, Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!

Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi mëffoghatta.

Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.

De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.

Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.

Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a faladár ló esténkint mikët beszé!

A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!

Másnap leste is őköt.

A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább, elévëtte a verset:

Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját, Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!

Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.

Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte, lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.

A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.

Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt nagyon boldogok lëttek.

Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól. Lejegyzési idő: 1904. aug._

27. A gallyból gyött királykisasszony.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá. Az a kirá olyann nagyonn szeretëtt vadásznyi, hon néha egész napokot is az erdőbe tőtött.

Ëcczër úgy esëtt valahogy gyött haza az erdőrü, az erdő szélyinn lëvágott három gallyacskát. Egyikbü – ő azt hitte, hogy káprádzik a szëmi vagy mi lelte! – kigyött ëgy gyönyörű, de nagyon szép lyány, a kirá úgy elcsudálkozott, hogy allyig tudott szóho jutynyi. Mikor má maga is látta, hogy nem csuda e, hanem valóságos szent igaz, mëgfogta a lyány dërëkát, magáho ölelte. »Szivem szép szerelme! nem tom, hogy ki vagy? de én tégëd szeretlek! én az ettéd, të az enyim, ásó, kapa válaszszon el ëgymástú!«

A lyány nem taszingáta el magátú, ha még jobban hozzásimút.

A kirá hazamënt, vitte magával a szép lyánt is, oszt feleségijé tëtte.

Ëcczër aszongya a kirá, hogy »hallod-ë, feleségëm! maj fëlülünk a hintómba, oszt kimënünk az erdőbe járkányi, úgy-ë, jó lëssz!?« Az asszony beleëgyezëtt.

Mëntek is, kifele az erdőbe. A kirának útközbe valami dóga akatt, lëszát a hintórú, a feleségit ott hatta. Ára mënt ëgy csúf vén czigányasszony, nagyon mëgirigylëtte a kiráné sorát, fogta magát, a kiránét belevette ott ëgy kútba. Ő mëb beleült a hintóba, a kiráné helyire.

Gyött vissza a kirá, láttya, hogy minő ocsmonda ábrázatú asszonszëmély ül az ő hintajába, nagyon mëgihett. De a czigányasszony csak egész bátran elkezte, hogy »hm! de soká jártá, kedves uracskám! ládd-ë, má azóta mëg is csúnyútam. De gyere csak, ha a kútba nézëk, csak olyan szép pagyok, mint azokelőtt!« Avval odaugrott a kutho, oszt belenézëtt. Igen ám! de az igaz kiráné még akkor nem ült lë a vízbe, a kirá annak az arcát látta, nem a vén czigányasszonyét. De nem is vëtte igímbe së, hogy a kútba az ő valóságos feleségi van, nem a czigányasszony képi.

Mëntek az erdőbe, onnat haza, de nem tudott belegyőzőnnyi, hogy az ő feleségi mëcscsúnyút, csak hallgatott, nem szót sëmmit.

A kútba mëg a szép asszony azalatt ëgy kis halé vátozott.

Ëcczër otthonn beteg lëtt a czigányasszony. Kérdëzte a kirá: mi baja? mi lelte? Az aszonta, hogy az erdő mellett van ëgy kút, abba van ëgy kis hal, ha ő azt mëgëhetné, mingyá jobban lënne!

A kirá elhozatta a kis halat. Lëvágták, mëgsütték, az asszony mëg is ëtte. De mikor hasították, ëgy mákmakula csëpp véri férecsëppent, oszt nemsokára fa nyőtt belülle.

Az asszony is mutatta magát, mintha má jobbann vóna, kimënt az udvarba, hogy maj szétnéz. Hát láttya, hogy ëgy azon új fa nyőtt azóta. Ëgyet gondolt, aszonta a kirának, hogy ha őt ëcs csëppet is szerette, hát vágassa ki azt a fát. Ő nem tuggya: mé? de egésszenn rosszú van, ha azt a fát láttya.

A szomszédba vót ëgy szëgény embër, annak szót a kirá. Az át is mënt mingyá. A szép fát kivágta. De ëgy fëdőnek valót kifaragott belűlle magának, oszt hazavitte. Otthon a tejesfazékra fedőnek hasznáták.

A szëgény embër napszámos vót, mindën nap dologba këllëtt neki járnyi egész családostú. Ëcczër rëggel, a hogy elmënnek, hát a házat csak úgy hatták, së ki nem vót söpörve, së az ágy fël nem vót vetve, este gyönnek haza, láttyák, hogy mindën tisztánn, rendbe van. De ez naprú-napra mindég! nem tudhatták, hogy ki járhat ott, a ki ott mindënt tisztába tësz.

Fëltëtték magokba, hogy mëllesik. Úgy is vót. Ëcczër otthonn marattak, elbújtak, ki az ágy alá, ki a sutba.

A nyakonn vót a tejesfazék, azon vót a fëdő. Hát láttyák, hogy a fëdő ëcczër lëgurú a fődre, ott mërrázkógyik, valami szép tündérlyány lëssz belülle, Akkor fëlöntözi a házat, kisöpri. Amazok akkor elégyöttek, mëffogták. De a lyány nem tudott szabadúnyi mëg má vissza së vátozhatott fëdőnek. Ott élt velëk.

De nagyonn szép vót. Az embër aszongya, hogy ő elviszi a kiráho szobalyánnak, ilyen szépek këllënek oda!

El is vitte. A kirá elcsudákozott a szépséginn. Igaz, hogy vót má neki huszonnégy szobalyánya, szëbbné szëbbek, de – gondolta – a hun huszonnégy van, még ëgy elfér. Fël is vëtte szobalyánnak.

Hát ëgy este, mint nálunk is, télënn ők së tuttak micsinányi, elkeztek mesényi, mindënki sorba valamit. Ëcczër erre kerűt a sor. Elmonta tövirű-hëgyire, a kit én itt elmontam mind. A kirá mëg hallgatta. Mëgörűt oszt mingyá, a lyánt magáho vëtte, mëgesküttek újra, a vén czigányasszonyt mëg lófarkára köttették, az szaggatta széjjel. Ők mëg boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Demeter Kata szolgálótól. Lejegyzési idő: 1904. jan._

28. A hét holló.

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy asszony.

Annak az asszonnak vót hét fia.

Ëcczër csak lëbetegëdëtt, gyönyörű szép lyánygyerëkët hozott a világra.

A gyerëkágy után, mint a hogy szokás, ő is elmënt a templomba az avatóba. Mikor má ott elvégezte, gyövet látta, hogy a hét fia ép akkor gyön ki a kocsmábú, mikor ő a templombú. Annyira mëhharagudott rájok, hogy mëgátkozta őköt: »vállyatok hollóé, ha még a kocsmába jártatok inkább, mint a templomba!«

Allyig hogy ezt kimonta, a hét holló ott szát el a feji fëlëtt, az ő hét fija.

Ő mëg mënt hazafele.

Má a kis lyány nagyocskára nyőtt, szép lëtt, annyányi, látta, hogy az annya mindér rí. »Mé rísz, të anyám?« kérdezte az annyát. »Në kérdëzzé engëm, hogy mé ríjok? csak ríjok. Ússë tuccz të engëm mëvvigasztalnyi!« »Dehonnem, écsanyám! hátha tunnék valamit én is! Mongya csak mëg, maj mëllássa, hogy jobb lëssz!« »Mëmmondom, fijam! ha olyan nagyon erősködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-ë, mikor tégëd születtelek, oszt utánna mëntem az avatóba, hát vót nekëd hét bátyád, a ki épenn akkor is, mikor én a templomba vótam, a kocsmábú gyött ki. Én őköt mëgátkoztam, hogy »vállyatok hollóé!« ők azé vátoztak, elszátak, azóta úgy odavannak, hogy së hírik, së nyomok, nem tudok rúllok sëmmit!«

Ezt monta az asszony, de nagyon keserves rívásba fogott. Vigasztalta vóna azt a kis lyány, de már rosszabb bót. Anná jobban rítt.

Egy nap rëggel, aszongya a lyány az annyának: »écsanyám! süssék nekëm bogácsát. Én elmënëk, fëlkeresëm a bátyájajimot!« »Hova mënné të, te! isz’ as së tudod, hun, mére keresd!«

De a lyány kötte magát, az annya së áhatott elejbe, hogy në mënnyék. Sütött neki bogácsát, avval útnak eresztëtte.

Mënt a lyány, mëndëgét hetedhét ország ellen.

Úttyába tanákozott ëgy farkassal. A farkas mëgállott előtte az útonn. A lyány mëg nagyon mëgihett. »Sosë iheggy mëg tüllem, jó lyány! nem bántolak én! aggyá inkabb ëgy falat ënnyivalót, mer má olyan ëhetném, hogy majd elveszëk!« A lyány is oszt mëbbátorodott, kivëtt a tarisznyábú ëgy bogácsát, odatta neki. Az mëg ëgy sípot adott neki érte, hogy ha akarmi baja lëssz is, csak fújja mëg, ő azonnal segíccségire mëgyën.

Avval elvátak ëgymástú.

Mënt a lyány tovább. Útközben most mëg ëgy rókával tanákozik. »Hallod-ë, jó lyány! fordí mëg engëm a másik ódalamra, má hét esztendeji nyomorgok a fé ódalomonn. Jótét helyibe jót vársz!« A lyány mëssajnáta azt is, adott neki ëgy bogácsát, a mé a róka lëszakított magárú ëgy szál szőrt, azt odatta, hogyha szükségi lëssz valamire, azt csak szakíjja ketté, ő rögtön ott terëm. Jó van, a lyány azt is eltëtte.

Harmacczor mëg – a hogy mëgyën, ëgy galyrú szó lë neki ëgy kis madár. Az is bogácsát kért. Adott ő annak is. A kis madár mëg hála fejibe olyant mondott, hogy »ha a vërës tengërhë érsz, ott ëgy szép alma esik elejbed; të azt vëdd fël, ëdd mëg, a csutáját mëg tördeld el, oszt hajingádd a vízbe!«

A lyány megköszönte a madár jóakarattyát, oszt indút. De a kis madár attú a përcztű fogva mindég vele mënt.

Sokszor fëlgyött a nap meg sokszor lëmënt, még ëcczërcsak nagysokára a Dunáho ér a lyány. Próbáná, próbáná, de nem tud rajta átjutynyi.

Benyút a zsebibe, elévëtte a sípot, oszt mëgfútta.