Part 2

Csak kettő volt. – Le kellett szakitanom a virágokat, pedig nehéz, nagyon nehéz volt hozzájutni, a lapos szélén nőttek. Vagy husz lépést kellett lemászni a szirt oldalán.

ÜNŐ:

Ugy.

VIRÁGSZÁL:

Igen a szirt oldalán. (Hátranéz.)

ÜNŐ:

Ugy, ugy.

VIRÁGSZÁL:

Vagy husz lépést lefelé. Mikor leszakitottam mind a kettőt, lenéztem a völgybe. Kissé szédültem is. – Olyan függőlegesen meredek ott a szirt. Azt a kanyarulatát a völgynek nem is ismertem. Ah! Mennyi rózsabokor van ott, soh’sem láttam annyit; és mind telis teli voltak feslő vérszinű rózsákkal, mintha nem is völgybe, rózsabokrok közé, hanem valami csillogó vörös tóba tekintettem volna. A nap sugarai rézsut tüztek a sötétedő völgy fölött, és mintha tüzes köd uszott volna a tenger rózsavirág fölött. Elragadó volt a ragyogás… És képzeld,… a mint lefelé bámulok a bokrok pirosló, vadul hullámzó tavába, a bokrok ingani kezdenek, rezegnek, hullatják vérző virágaikat, és… – képzeld a hulló rózsaeső közül, merész szökéssel…

ÜNŐ:

Egy szarvas?

VIRÁGSZÁL:

Nem. (Hátratekint.) Egy ember jött ki. És megállt.

ÜNŐ (nyugtalanul):

Egy ember?! – Talán a fiaim egyike?

VIRÁGSZÁL:

Nem. Egy csodás külsejű ember, a milyet eddig nem láttam. Képzeld, Ünő, világos rőt haja van, mint a pirosas porond, mint… mint az én hajam: a testén is sárga bőr van, párducz bőr és az oldalán valami csodás tündöklő fegyver, sárga az is, mintha egy napsugarat vinne magával…

ÜNŐ: (növekvő nyugtalansággal).

Mit mondasz?! Egy rőthaju idegen?

VIRÁGSZÁL:

De tündöklőbb volt még a hajánál, a prémjénél, a fegyverénél, az idegennek a szeme. Ah! Mintha zölden égő zsarátnokok lettek volna, halovány arczában. Mint az éhes farkas izzó szemepárja.

ÜNŐ:

De nem látott meg téged, ugy-e nem látott? Téged nem látott Virágszál?

VIRÁGSZÁL:

Olyan csodálatosan igéző volt a nézése. Éhes… és követelő… és kegyetlen. Mintha ölni vagy szeretni akarna!

ÜNŐ:

És meglátott? Mondd leány! Hát szólj, látott?

VIRÁGSZÁL:

Igen. Látott… én megdermedve álltam ott… meg nem tudtam mozdulni… Soh’sem éreztem ilyet! (Elejti a virágot.) Szédültem tán. Ugy huzott lefelé a völgy, a mélység, az idegen nézése, mintha valami rejtett csodás titok nyilna fel zengve előttem… Esengve, követelve szállott fel a tekintete, majdnem perzselte az arczomat.

ÜNŐ:

Nagy ég! Beszélj! És azután?

VIRÁGSZÁL:

Ugy álltunk ott, mereven mozdulatlanul. Én fenn a szirten, ő a mélységben a virágok között… sokáig… nem tudom meddig. Még most is látom az alakját, vérpiros rózsáktól körülvéve, tűzzel, fénynyel végigöntve… Végre – akaratlan – nem tudom, hogy történt – leejtettem az egyik liliomot – rémülve láttam, mint száll lefelé, mint, egy sebzett madár.

ÜNŐ:

De leány!

VIRÁGSZÁL:

Nem tudom, hogy történt. Kábult voltam talán. Az idegen lehajolt, fölvette a virágot, és neki indult a meredek sziklának… Ekkor megijedtem és elszaladtam… haza.

ÜNŐ:

Borzasztó! Egy idegen! És utánad indult! Nem tanitottalak százszor, hogy mit tegyél, ha idegen embert találnál az erdőn, hogy elbujj, hogy meglapulj, menekülj. Hogy meg ne lásson, semmi áron! És te a helyett, hogy elbujtál, eltüntél volna a vadonba, hogy hamis nyomot csináltál volna, vagy hogy meglapultál volna a kövek között, ha egyebet már nem tehettél, – te mutattad magad, te ingerelted, hivtad, mint őszkor a gyim a bikát. Elszaladtál! De hisz ő követ!

VIRÁGSZÁL:

Azt hiszed, követ?

ÜNŐ:

Követ és reánk talál! Szörnyű! Szörnyű!

VIRÁGSZÁL:

Óh gondolod?

ÜNŐ:

Hogy gondolom-e? Követ, az biztos. Eljön a nyomodon, még éjjel is, sötétben, esőben utánad találna. Tüzesebben követi a férfi a nőt, mint a párducz az erdő őzeit! Mint a sólyom a szálló vadgalambot! Nagy ég, és az Ijjas nincs itthon. A veszély közeledik. Szörnyű! Szörnyű!

VIRÁGSZÁL:

És félni kell?

ÜNŐ:

Egy idegen! Óh, ha ide talál! és ha téged meglát! Be! gyorsan, menj, menj a barlangba, bujj el!

VIRÁGSZÁL:

De tán nem talál föl a szirten…

ÜNŐ:

Jön, jön, ha mondom. Nem ösmered te mi az! Sem meredély, sem mélység föl nem tartja! Be, be Virágszál, be a barlangba, ha az életünk kedves neked. Egy szerelmes férfi veszedelmesebb a megvadult sörényes bölénynél, mindent eltapos, a mi utjában van. Halált hoz magával, halált! Szerencsétlen, milyen veszélyt hoztál reánk! És az Ijjas nincs itt! Be! Be! (Virágszált a barlang felé tolja.)

VIRÁGSZÁL:

Nem, Ünő, hagyj, talán megengesztelem, ha…

ÜNŐ:

Menj! Pusztulj! Meg ne lásson, mert végünk van. Be a barlangba veled és ki ne jőjj, ki ne jőjj, bármi történjék is itt! Bármi történjék is itt! (Virágszált betuszkolja a barlangba.)

IV. JELENET.

ELŐBBIEK Virágszál nélkül.

ÜNŐ (a bálványhoz):

Nagy bálvány, most segits! (A szolgákhoz.) Elő gyorsan a dobokkal. Parazsat hozz abban a bögrében. Olvasztott zsirt is. Gyorsan! Gyorsan. Ide a bálvány elé. Csak ő segithet rajtunk!

(A szolgák és Ünő hosszu cserépdobokat kapnak fel, az edényeket az oltárkőre teszik. Elül Ünő, hátul kétfelől a két szolga a bálvány elé állanak. Az „ájá“ kiáltásnál megpördülnek, verik a dobokat és lábbal dobbantanak.)

ÜNŐ (a bálványhoz):

Hatalmas bálvány! Ájá! Ide hallgass!

SZOLGÁK:

Ájá! Ide hallgass! Hatalmas bálvány!

ÜNŐ (Az ima fokozódva mind hangosabb, vadabb lesz.)

Hatalmas bálvány! Te a ki távoltartod, télen, a fagyban, a hidegben, a dermesztő, metsző, repesztő szelet.

MIND:

Ájá! Ide hallgass! Hatalmas bálvány!

ÜNŐ:

Te, a ki elriasztod rettentő arczod véres mosolyával az odut kutató nagy talpu medvéket, a bódorgó, éhes, gyilkos hiénát, a sötét éjszaka kegyetlen fenevadait, hatalmas bálvány!

MIND:

Ájá! Hatalmas bálvány, ide hallgass!

ÜNŐ:

Te, a ki elkergeted, elijeszted tarka óriás testeddel a fojtó szellemeket, akik éjjel jönnek, éjjel mennek, el a gonosz lelkeket, a a remitő halottakat, kik véresen visszajárnak, a kik megennének, megfojtanának, a ki elriasztod, távol tartod nesztelen ellenségünket a sötét, néma, rejtélyes Halált!

MIND:

Ide hallgass! Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány!

ÜNŐ:

Halljad! Veszély közelg! Veszély jön! Sápadt arczu ember, sápadt, szerelmes ember, szerelmes, vad ember, vad, idegen ember, rőt a haja, sárga a bundája, sápadt az arcza, tűz a tekintete; ismerd meg! ismerd meg!

MIND:

Ide hallgass! Ismerd meg! Ismerd meg! Ájá! Ájá!

ÜNŐ (mind szenvedélyesebben):

Kergesd el, a hogy elkergeted a ragadozó, üző vadakat, riaszd el, a hogy elriasztod a néma ajku Halált, pusztitsd el, a hogy elpusztitod a kisérő gyilkos szellemet, a rettentő emléket, a véres hallottakat, a kinzó, kinos álmokat!

MIND:

Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány!

ÜNŐ:

Hallod? Hallod? A legkövérebb őznek a czombját, a szivét, a máját, hallod?! A legkövérebbét igérem neked. Egyedül neked, ha elriasztod, elkergeted, ha elpusztitod!

MIND:

Ide hallgass! Ájá! Ájá!

ÜNŐ:

Lásd! Lásd! Olvasztott zsirt füstölünk lábodnál! Drága olvasztott zsirt! Szivjad! Szivjad az illatát! Mentsél meg az idegentől. Az idegen a mi ellenségünk, az idegen az Ijjas ellensége, az idegen a te ellenséged! Ne hagyj el! Segits! Segits! Hatalmas bálvány.

MIND:

Segits! Segits! Hatalmas bálvány! Ájá! Ájá! Hatalmas bálvány! – Imádunk! (Leborulnak, és pár pillanatig ugy maradnak, azután Ünő feláll és megfordul a dob után, melyet maga mögé tett volt le, midőn a zsirral füstölt, ekkor meglátja Nupot, a ki a jobb felső szinen tünik föl.)

ÜNŐ (halkan, rémülten):

Itt van!

V. JELENET.

A nap lenyugvóban vörös, tündöklő, vakitó fénynyel árasztja be a szint.

ELŐBBIEK, NUP vörös liliommal a kezében.

(Nup tömött állmagasságig érő szőke hajat visel, melybe rövid hegyes piros tollak vannak koronaszerűleg tűzve. Testén hosszuszőrű párduczbőr ruha, melyet bronz-ővek, fibulák szoritanak le. Karján bronzkarikák, oldalán bronztőr.

NUP (fönn jobbról megáll):

Kik vagytok?

ÜNŐ (a szolgákhoz):

Azt tegyétek, azt mondjátok, a mit én, vagy megöllek! (Ünő és a szolgák Nup irányában leborulnak.)

NUP:

Kik vagytok?

ÜNŐ:

Üdvözöllek, bárki legyél is, fényes idegen. Szerencse kisérjen vadászó utaidon és a vad ne vegyen észre soha.

NUP:

Kik vagytok?

ÜNŐ:

Szegény nyomorult nép vagyunk. Kagylóevő, csiganyelő, gyökérrágó nyomorultak. Nem vagyunk érdemesek, hogy megláss, fénylőábrázatu vadász.

NUP:

Egy leány nyomán jöttem idáig. De az nem hasonlitott hozzátok.

ÜNŐ:

Ah sajnos, nagy ur, nincs leány közöttünk. Csak én lakom itt, én, nyomorult vén asszony, ebben a hideg, szeles barlangban és ez a két satnya szolga van csak velem. Voltak itt régen, régen fiatalok is, erős fiak és szépszemű leányok, de elmentek, mind elmentek, régen, délre. Nincs más itt senki, senki.

NUP:

Pedig a nyom ide vezetett, nem csalódhatom; jól követtem, bár ugy szállt, szállt tova, mint a megriadt dámvad, könnyen, mint az esti szellő. Erre kellett, hogy jőjjön. (Pár lépést közeledik és fürkészve néz körül a földön.)

ÜNŐ:

Itt nem lakik, esküszöm, itt nem lakik!

NUP:

Pedig erre hoz a nyoma. Tán itt ment át. Kellett, hogy itt járjon. Kellett, hogy lássátok. Világos lobogó haja van, nem olyan, mint a tiétek, szőke fürtös haja és a nyaka, a karja fehéren tündöklik piros tarka ruhája felett. Lenge ütemben járnak léptei, mint a pacsirta édes, szálló dala. Vörös liliom is volt a kezében (mutatja a liliomot). Ilyen mint ez. Szólj hát, láttad? Merre ment? Nincs itt?

ÜNŐ (habozva):

Nem, nem, nagy ur, hisz mondod, nem közülünk való, hogy lenne itt?! Nincs itt. (Szolgákhoz) Ugy-e nincs?

1. SZOLGA:

Nincs itt, nem is volt. Nem láttuk.

NUP:

Tévednék? Nem, az nem lehet; idáig biztosan az ő csapásán jöttem. (Közelebb lép, gyanakvóan) Tán titkolod, vagy félted, és mégis…

ÜNŐ:

Miért titkolnám, fényes arczod előtt? Óh, ne lépj ide, ne gyere közelébb, maradj távol, ott. Ne gyere közelebb, lásd hogy reszketünk, könyörülj, rettentő idegen!

NUP:

Tudnod kell, hova lett, a ruhája messze látszik. Beszélj!

ÜNŐ:

Ah, ne rémits, ne fenyegess! (Hirtelen elhatározással) Igen láttam én is, ők is látták. Itt, itt ment keresztül. (A szin jobboldali szélére mutat.) Igen, itt. Ugy-e ti is láttátok szolgák? itt ment keresztül. Egy szőke, fehérbőrű leány, lobogó hajjal. Épen, a hogy te mondod. Tarka ruhában, igen. Féltem tőled, azért nem mertem mondani, mert olyan rettentő a tekinteted. Mert féltem, azért. Mert olyan hatalmas férfi vagy. Azért nem mertem mindjárt mondani. Ah! hogy szaladt. Hogy szaladt! Arra, arra szaladt. De még beéred uram, ha sietsz, beéred, mert te nagy vagy és hatalmas!

NUP:

Itt ment át? Merre? Hova?

ÜNŐ:

Itt, itt, a fa mellett ment el, a nagy fa mellett. Erre, napnyugotnak. Ugy-e, ugy-e te félfülű? (halkan a szolgákhoz) Szólj, vagy megfojtalak!

1. SZOLGA:

Igen, erre napnyugotnak ment.

2. SZOLGA:

Ott a fatörzs mellett, igen.

ÜNŐ:

Ime, ime, uram, látod, igazat beszélek. Ime, ők is látták, ők is látták a gyönyörű leányt. Ime, ők is mondják. Óh siess! talán még beéred, biztosan beéred, ha sietsz!

NUP (gyanakvóan):

Ösmeritek?

ÜNŐ:

Igen, igen. Ösmerjük, jól ösmerjük, bár messze lakik innen, ösmerjük, mert olykor erre jár; az erdőben jár; némelykor látjuk, de nem itt, az erdőben. Mert nem itt lakik uram, nem itt, hanem nyugotnak, arra, ott megtalálod. A tanyája arra van, az… az… ingovány között… igen a közepén, az ingovány közepén, benn, benn (kissé gunyosan) ott megtalálod.

NUP:

Az ingoványban? Csodálatos.

ÜNŐ:

Igen. Ott… van közből egy száraz sziget, ott lakik. Könnyen oda találsz. Jer. Látod, látod, nagy ur, ha a csermely mentén haladsz, itt le a patakon, egyenesen oda visz az. Vagy még jobb, még biztosabb: én vezetlek oda, ha akarod hatalmas vadász, én vezetlek, hogy biztosan odatalálj. Elvezetlek a mocsár széléig, – onnan be majd magad mehetsz.

NUP:

Biztosan tudod, hogy ott van?

ÜNŐ:

Biztosan, egészen biztosan. Ott lakik, ott megtalálod. Hiszen ti is tudjátok! Szóljatok hát!

SZOLGÁK (remegve):

Ott lakik, ott. Most is ott van.

ÜNŐ:

Óh jer, jer velem. Óh siessünk, nagy ur, beérjük a gyönyörű leányt. Meglátod ott lesz, gyere én vezetlek.

NUP:

Jó. Hát vezess el. De előbb megnézem, mi van ebben a barlangban. (A barlang felé indul).

ÜNŐ (elébe ugrik):

Nem! Ne! Oda ne! Ha az életed kedves!

NUP (gunyosan nevet):

Ugyan miért?

ÜNŐ:

Tudd meg hát, és menekülj, borzasztó dolgot mondok. (Megfogja a kezét). Én nem egyedül lakom itt, mert ez az Ijjas tanyája!

NUP (egykedvűen):

Ah, az Ijjasé?

ÜNŐ:

Remegsz most ugy-e? Ez az Ijjas, a legyőzhetetlen, a rettentő Ijjas tanyája ez!

NUP:

Nem ismerem. Soh’sem hallottam róla.

ÜNŐ:

Hogyne ismernéd a győzhetetlen, a legerősebb nevét! Menj, menekülj, szaladj! Minden percz halállal fenyeget. Ha késel, ha vesztegelsz, az Ijjas odafüggeszti majd a koponyádat azokhoz! (A jobboldali fára mutat).

NUP:

Nem megyek, a leány itt kell hogy legyen! Itt kell, hogy legyen!

ÜNŐ (vissza akarja tartani):

Nincs itt, nincs itt. Menekülj mielőtt késő!

NUP (félrelöki Ünőt):

Eh hagyj! Itt kell hogy legyen. Érzem! (A barlanghoz akar rohanni).

VI. JELENET.

ELŐBBIEK, VIRÁGSZÁL.

A lenyugvó nap utolsó sugarai a barlang bejáratára esnek.

E jelenet közben gyorsan esteledik.

VIRÁGSZÁL (a barlang elé lép):

Itt vagyok.

NUP:

Ah!

ÜNŐ:

Ah, legyél átkozott!

VIRÁGSZÁL:

Itt vagyok, de menj, menj, kérlek, ne nézz ily rettentő szemekkel.

NUP (gyorsan Virágszálhoz megy, előrevonja és kegyetlen nevetéssel):

Dehogy megyek. Meg vagy hát szép madár. Megfogtalak.

VIRÁGSZÁL:

Nem, nem, menj, hagyj el. Az Ijjas mindjárt itt lehet és megöl engem.

ÜNŐ:

Menj, menekülj. Ő igazat mond, ugy mint én. Az Ijjas, tudod az rettentő a vérengző Ijjas tanyája ez, az ő asszonya ez, ne nyulj hozzá!

NUP (félrelöki Ünőt):

Félre!

VIRÁGSZÁL:

Eressz el, kérlek, eressz el!

ÜNŐ:

Az Ijjas asszonya, ha mondom, a győzhetetlené! Ereszd el! Menekülj! Menekülj innen! (Nupba kapaszkodik.)

NUP (ellöki Ünőt):

Félre vén szipirtyó! Te pedig szőke leány, hiába védekezel, enyém vagy, enyém, enyém. (Megöleli a védekező Virágszált.) Ugy piheg, édes arany tested, mint a sebzett gerlének puha tollu torka. Enyém vagy! (nevetve) Hiába! Hiába! (Virágszál védekezik.) Hiába védekezel, enyém vagy, enyém leszel. Enyém.

VIRÁGSZÁL:

Óh hagyj, könyörgök, hagyj, mert meghalok!

NUP (nevetve):

Nem azért űztelek, nem azért követtem könnyű lábodat, hogy most elszalasszalak. Hiába támasztod gyermek karjaiddal a mellemet, haha! Hiába, megvagy, meg, szőke őzem, meg nem szabadulsz!

(Ünő az utolsó szavak alatt a barlang mellé kuszott, ott felkapott egy hegyes kőkést és Nup mögé ugrik.)

ÜNŐ:

Most nagy bálvány segits! (Nup hátába akarja ütni a kést, de az elcsuszik a bronz kapocsban.)

NUP:

Ah! (megfordul és Ünőnek megy, a ki a bálvány elé borul). Ah gaz boszorkány, ezért meglakolsz! Szétszórom vén csontjaidat a sziklák között!

ÜNŐ:

Bálvány segits!

NUP (egy kézzel megragadja Ünőt, a másikkal tőre után nyul; felrugja a bálványt, mely ropogva dől el.)

Ez segitsen rajtad! Ez a fatuskó!

VIRÁGSZÁL:

Idegen kegyelmezz!

ÜNŐ:

Ijjas! Ijjas!

SZOLGÁK (a jobboldali fához menekülnek):

Jaj nekünk, jaj nekünk!

ÜNŐ:

Ijjas! Ijjas! Segitség! Ijjas!

VII. JELENET.

Teljesen beesteledett; holdfény.

ELŐBBIEK, IJJAS, ki balról a barlang fölötti sziklán jelenik meg. Nup elereszti Ünőt, a ki térden az ösvény felé vánszorog.

IJJAS:

Mi az? mi történik itt? (Vad kiáltással) Háh! (Lekapja az ijját és egy nyilat lő Nupra, kit mellén talál. Nup megtántorodik.) Halál! Halál reád!

ÜNŐ:

Ijjas! Ölj! Ölj! Idegen! Öld meg!

VIRÁGSZÁL (ki egy lépést tett Nup felé, mikor a nyil érte):

Óh jaj, jaj nekünk!

ÜNŐ (elkapja Virágszált és hátravonja a kőpart mellé):

Ezt is! Ezt is! Ezt az árulót is öld meg!

IJJAS (eközben gyorsan lejött az ösvényen. Rettentő nyugalommal rengetve hosszu lándzsáját):

Vesztedre jöttél ide fiu! Ah! mint a tolvaj róka, ugy lopóztál ide, meglested, meglapulva a bozótban, a gazban, a szemétben mikor nincs itthon a gazda, mikor fordit hátat, mikor törhetsz a védtelen asszonyokra. Büntetlenül. Veszély nélkül, te gyáva féreg! Elszámitottad magad. Csapdába kerültél. Csapdában vagy, gyáva korcs! Itt az Ijjas, itt az Ijjas! Készülj a halálra.

ÜNŐ:

Ölj! Ölj! Ijjas! Ölj!

NUP (kitépi a nyilat):

Fecsegő!

IJJAS:

Halál! Halál! Készülj a halálra! Rongygyá tépem halovány testedet s az erdő ebeit, a kőszáli keselyüket hizlalom roncsolt tagjaiddal. Hiénák nyalják föl kiöntött véredet. Dögként gurul el rothadó hullád le a patakon. És a fejed? A fejed ott fog fehérleni látod, ott. (A fára mutat.)

NUP (kihuzza tőrét):

Fecsegő!

ÜNŐ:

Ölj! Ölj! Öld meg Ijjas!

IJJAS:

Jer, hadd szabaditsam ki a testedből büzhödt lelkedet. (Nekiront a lándzsával.)

NUP:

Fecsegő. (Nup elkapja a lándzsát és Ijjas felé szur. Ijjas félreugrik, elereszti a lándzsát és átöleli Nupot. Összeölelkeznek. Nup felülről akart szurni, de Ijjas oly szorosan tartja, hogy nem szurhatja meg. Nup a barlang bejárata előtt állt, mikor Ijjas támadott, küzdelem közben behátrálnak a barlangba.)

VIII. JELENET.

ELŐBBIEK, Ijjas és Nup nélkül.

(A holdfény eltűnik. A szolgák rémülten lapulnak meg a fa tövében. Pár pillanatnyi csend, mely alatt a küzdők zaja hallatszik csak a barlangból.)

ÜNŐ:

Te átkos kigyó! Te mérges féreg! Tetszik a müved? Ott vivnak érted a férfiak halálos tusát. Hallod? Hallod! Mint küzdenek, hogy zihál a mellük! Ott jár közöttük az üres szemű halál és szemléli, melyikre leheljen. Büszke lehetsz a müvedre, mondhatom. Hallod? Hallod? Hogy birkóznak?! Ott küzd az életéért az Ijjas, az, a ki felvett, felnevelt, aki megmentett az éhhaláltól, megmentett az erdei vadaktól, a ki szeretett, a ki ölelt, a ki kivánságaidat leste ajkaidról! És az a másik is, a másik, az a szép sápadt másik, a kit idehivtál, a kit ide csaltál, te telhetetlen nőstény, mert egy férfi nem elég neked! Mint a párzó farkasszuka egész falka him kell, hogy kövessen, ugy-e? Légy átkozott! Az is ott benn van, az is, ott, ott van ő is! halld! hogy küzködik, hogy küzködik az Ijjas fojtó ölelésében!

VIRÁGSZÁL (halkan):

Ő győzni fog!

ÜNŐ:

Hallod! Hallod! Hát miért nem mész, miért nem repülsz a segitségére a te szerelmesednek, miért nem harapod le az Ijjas fojtogató ujjait, miért nem fogod be a szemét, hogy az a másik, a te himed a sima tőrjét bedöfhesse. Menj, menj hát, segits a párodnak! Menj, mert későn érkezel.

VIRÁGSZÁL:

Ő nélkülem is győzni fog.

ÜNŐ:

Ah! Azt hiszed! Csalódsz! Halld! Halld! hogy hörög már. Hallod? Mindjárt halva lesz ha, ha, halva lesz.

VIRÁGSZÁL:

Ő győzni fog, mert szeretem.

ÜNŐ:

Mindjárt halva lesz, hulla lesz mindjárt a te szerelmesed. Ha ha! Hulla, hideg, fagyos hideg hulla lesz! Hulla! Érted?!

(A barlangból vérfagyasztó kiáltás hallik, az asszonyok rémülten elhallgatnak és a barlang felé néznek. Ünő Virágszált visszafogja. A nyilásban megjelenik az Ijjas háttal, tántorogva, Nup közvetlenül követi és több szurást ejt rajta. Ijjas hörögve kap a melléhez, egészen a tűzhelyig hátrál, ott elesik és feldönti az üstöt; a kiömlő viz eloltja a tűzet, mely sisteregve alszik el)

IJJAS (haláltusában):

Jaj nekem!

ÜNŐ (erőtlenül összeroskad):

Az Ijjas! Vége! Vége!

SZOLGÁK (rémülten):

A tűz! A tűz elaludt!

VIRÁGSZÁL (megkönnyebbülten):

Ah! (Virágszál mozdulatlanul a medvebőr kerevet szélén áll, hátát a sziklafalhoz támasztja.)

SZOLGÁK (m. f.):

A tűz elaludt! A tűz elaludt…

NUP (ki ziháló mellel állt a barlang előtt, Virágszálhoz):

Enyém vagy hát. Nem a véletlen ad kezembe. Véres munkával szereztelek, te vagy a küzdelemnek aranyos prédája. Nem annak a hullának a fejét, nem azt fogom övemre kötni, hanem fehér testedet fűzöm magamhoz, diadal jeléül. Enyém vagy szőke asszony, megöltem őt!

SZOLGÁK (félénken leborulnak):

Üdvözlünk hatalmas ur!

NUP:

Lásd, hogy kigyóznak vörös sávok a karjaimon. (Eldobja a kardját.) Lásd, milyen pirosak a kezeim, olyan pirosak, mint a véres virág, melyet ledobtál nekem, mint a piros rózsák, melyek közül megláttalak! Lásd rózsákat téptem neked ott, szerelem rózsáit, vérző harmat között! És a harmat megfogta mind a két kezemet. Harmat hull a hajnal utjain, lásd, lásd, ez a mi hajnalunknak véres harmata!

(Az eldobott kard a tűzhely mellé esett és a kovákon szikrát hányt, az ott lerakott galyak tüzet fognak A tűz magas lángkévével ég, mely bevilágitja a szint.)

ÜNŐ és SZOLGÁK (babonás félelemmel):

A tűz! A tűz!

SZOLGÁK:

Üdvöz légy, mindenható vadász!

NUP:

Ah! Nézd a lángot. Milyen vakitóan tündöklően ég. Nem a fa ég ott, nem a száraz, szürke galyak égnek, nem, vágyaim gyultak lángra, azok égnek, azok szikráznak, ezer nyelvvel, tündér pompában törnek föl a sötét éjszakába. Az én, a te vágyad lángja ez! Mert te is vágyol, te is vágyol, érzem, tudom. Ah! kéj, kéj, kéj már a te vágyad is!

SZOLGÁK és ÜNŐ:

Üdvöz légy, mindenható vadász!

NUP:

Ölelni vágynak, nem eltolni, sima karjaid, hivnak, nem riadnak a tengerszinű szemek, vörösen fénylik purpur ajkaidnak ive, mint valami vérző, édes szerelmi seb; nem tilt, de csókol biborvörös ajkad! Ah! kinos kéjes kéj a vágy! Mint forró bűvös ital hullámzik ereinkben! Ugy feszül köztünk az édes várakozás, mint az ijjon az elpengésre feszülő hur. – Érzem, értem váró hallgatásod, hallom néma, hivó szavadat!

SZOLGÁK és ÜNŐ:

Üdvöz légy, mindenható vadász!

NUP:

Mert te is vársz, te is vágyol, te is szeretsz! Ugy zeng a vágy tündöklő testedből, mélységes szemeidből, mintha dal volna, bűvös, csodás dal, forró, forró szerelemről, ugy sugárzik, ugy süt, ugy éget, mint az aranytűz fénylő ragyogása, ugy száll felém, mint egy győzelmes szerelmi kiáltás!

SZOLGÁK és ÜNŐ:

Üdvöz légy mindenható vadász! (leborulnak.)

(Virágszál kitárja karjait, Nup gyorsan hozzálép és megöleli.)

FÜGGÖNY.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |vék nyabb |vékonyabb

10 |láthatár n |láthatáron

51 |Szörnyű! Szornyű! |Szörnyű! Szörnyű!]