Part 1

KISBÁN MIKLÓS

NAPLEGENDA

BUDAPEST, 1906

SINGER ÉS WOLFNER BIZOMÁNYA

VI., Andrássy-ut 10.

MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.

A tapasztalás azt mutatja, hogy az ugynevezett mythus, emberi kalandnak elbeszéléséből származik.

Mindent, ami kiválik a megszokott rendből, a vad ember természetfölöttinek, isteninek tart: a rendkivüli embert is. E rendkivüli ember lehet: … egy erejéről és bátorságáról hires főnök, lehet egy kiváló idegen, ki művészetet és tudást hoz, lehet magasabb fajbeli, győzelmes hóditó… Félelemmel tekintenek föl reá és halála után a lelkének adott tisztelet vallássá állandósul.

_H. Spencer_

Principles of Sociology I. pag. 825., 411.

SZEMÉLYEK:

Ijjas.

Ünő.

Virágszál.

Nup.

1. Szolga.

2. Szolga.

A szin barlang előtti teret ábrázol. Balról magas meredek szikla-falban a barlang bejárata látszik, mely kissé magasabban fekszik, mint a szinpad. A bejárattól balra a szin széle felé állati koponyák, csontok, óriási agancsok vannak összehányva. A bejárat előtt szabadon mint egy oszlop, egy magas fatörzs van felállitva, mely durva kifestett faragással emberszerű alakot ábrázol, a barlanglakók bálványa. A bálvány lábánál faragatlan oltárkő.

A szikla, melyben a barlang nyilik, a bálvány mögött félkör alakban veszi körül a szint, és jobbra mind alacsonyabb lesz, ugy, hogy a szin közepétől fogva a sziklafal fölött elterülő erdőtalaj is látható. A barlang mellett balról ösvény vezet föl a sziklára. Fönn az erdő vonul tova, széles óriási bükk- és fenyőfák, melyeknek vastag törzsei és előágai látszanak csak ki az előszint boritó lombkorona alól. E lombkoronát a sziklába kapaszkodó egyes vékonyabb fenyők és bükkök és a szin jobboldali szélén álló óriási bükkfa terjesztik a szin fölé.

Ez utóbbinak ágaira néhány emberi koponya van erősitve. Az erdő földjét fönn, mindennemű lehullott ág, ledűlt törzsök és temérdek tavaszi virág boritja. Egy-egy törzsen rózsafolyondár is kuszik.

Hátul jobbról, mélységet jelezve az erdőtalaj eltűnik és a fák törzsei között távoli mély erdőhorizont vonul, melyet magas kéklő hegyek fejeznek be a messzi láthatáron. A sziklafal rézsutos félkörén belül, a középen, medve-bőrökből összehevenyészett nagyon alacsony kerevet.

Kissé jobbra tőle tűzhely, melyben enyhe füsttel ég a tűz; fölötte három falábon agyagüst lóg. A tűz mellett néhány kő van, mely ülőhelynek szolgál.

A szint alacsony sütésű délutáni nap világitja be; tarkán táncolnak sugarai a törzseken, ágakon, virágokon.

I. JELENET.

ÜNŐ, VIRÁGSZÁL, SZOLGÁK.

Ünő a középen a tűz előtt ül. Éltesebb, de nem öreg asszony. Sötét arczbőre és fekete haja van, mely két hosszu varkocsba fonva lóg le a mellére. Mindkét orczáján néhány tetovált piros ékitmény. Sötét, rövidszőrű bőrökbe van öltözve, melyek sötétbarnába, szürkébe, feketébe játszanak. Nyakán állati fogakból fűzött nyakék. Lábain durva, hegyesorru bocskor Kezében egy kőlándzsahegy van, melyet egy másik nagyobb, fanyélbe szoritott kovakővel kalapál. Melléje lándzsanyél van támasztva.

Virágszál fiatal, szőke, leányos külsejű nő. Aranyszin haja szabadon omlik, fehér, meztelen vállaira. Hajába, homloka felett egy hosszu tarka toll van keresztbe tűzve, fülei mellé piros virágok. Testét két piros-tarka nagyon durva, látszólag nádszövetű, hosszu négyszögalaku szövetdarab fedi, melyek hónaaljától a csipőkön alulig hurral vannak kétoldalt összefűzve, azon alól szabadon lógnak és térdig érnek. Lábain bocskor, melynek talpa, valamint az Ünőé is elől hegyesen felkunkorodik, mint a hogy az némely egyiptomi emléken látható. A Virágszál saruiba piros szallagok vannak fonva. A kereveten fekszik és szótlan néz a fák leveles koronájába.

A szolgák törpe termetű sötét bőrű kis emberek. Ritka szakáll boritja az arcukat. A jobb fül szabadon van, mig a balt eltakarja a reá fésült bozontos hajuk. Durva barna bőrökbe vannak öltözve. A tűztől jobbra kuporognak. Egész viselkedésük alattomosságot és félelmet fejez ki.

Midőn a függöny felgördül, pár pillanatnyi csend, csak Ünő kalapács-ütései hallhatók.

ÜNŐ (körülnéz):

Fogytán van látom a száraz fa. A Tűzszellemnek táplálékra lesz szüksége. (A szolgákhoz:) Jó lesz hozni. Menjetek hozzatok száraz ágat (szolgák felállanak és indulni készülnek) de ne olyan vékony, rongy galyakat, hanem jó vaskos ágat.

1. SZOLGA (félénken):

A mi erősebb ág volt a közelben mind felégettük télen át.

ÜNŐ (haragosan):

Ti hitványak! Hát menjetek tovább, nagy az erdő. (A szolgák félénken összenéznek.)

2. SZOLGA:

Esteledik már, nagyasszony, mindjárt sötét lesz.

1. SZOLGA:

Sötét lesz nemsokára, nem mehetünk messze.

ÜNŐ (fenyegetőleg feléjök lép:)

Tán féltek a sötétben, mint a gyermekek! Kotródjatok! Jártatok kint akár éjjel is eleget!

1. SZOLGA:

Igen de… (másikhoz halkan) megmondjam?

2. SZOLGA (szintén halkan):

Mondd inkább. Én messze nem megyek egy világért.

ÜNŐ (harsányan):

Nosza, induljatok!

1. SZOLGA (térdre esik):

Kérlek ne parancsold nagyasszony. Nem félünk máskor, hozunk holnap nagy, nagy ágat, ha kivánod, de most – félünk, igen félünk. (Alattomban társára néz.)

ÜNŐ (csodálkozva):

De mitől?

1. SZOLGA:

Hogy mitől – nem tudom. De veszély jár az erdőn, nagy veszély, rejtelmes.

ÜNŐ:

Micsoda veszély?

1. SZOLGA:

Nem tudom. Veszedelem. Jár, jár a veszedelem. Jár, kél. Ismeretlen.

ÜNŐ:

Világosabban beszélj, nyomorult félfülű, vagy…

1. SZOLGA:

Azt tanitották a mi törzsünkben az öregek, hogy nem jó a veszélyről beszélni, mert az a hatalmába ád. (Összesúg a társával. Ünő csodálkozva nézi őket.) De ha parancsolod… Magunk sem tudjuk, mi az, a mi jár az erdőn; tavasz óta jár, ugy gondolom. Néha ugy zug az erdő. És csapásokat is hallottunk, messze, kelet felől. Tegnap pedig…

ÜNŐ:

Nos, tegnap?

1. SZOLGA:

Tegnap… láttunk is… valami rémitőt…

ÜNŐ (növekvő érdeklődéssel):

Mit, szólj hát?

1. SZOLGA (összenézve társával):

Ösmerted te is azt a nagy farkast, a mely az éren tul vadászott télen át. Még te mondtad, hogy valami téli jó szellem hozta ide – ő maga is tán jó szellem, nem tudom – mert vadat hajszolt át onnan, vadat. A győzhetetlen Ijjas igy könnyebben, gyakrabban jutott zsákmányhoz.

ÜNŐ:

Emlékszem.

1. SZOLGA (halkan, rejtelmesen):

A nagy farkast, a téli szellemet – dögölve találtuk. (Összesúg társával) Valami megölte. Ott fekszik az éren tul. Valami rettentő és hatalmas elszelte tőböl a nyakát. A farkast megölte valami. (Súgva.) Leütötte a fejét.

ÜNŐ (pár pillanatig megütődve hallgat, azután):

Mit hazudoztok itt, ti rest lurkók! Takarodjatok! Fát hozzatok! (Felkapja a lándzsanyelet.) Takarodjatok! (Szolgák félénken indulnak.)

1. SZOLGA (elmenőben a másikhoz):

De messze nem megyünk ám! (Ünő ujra hozzálát a lándzsahegyhez.)

ÜNŐ (elgondolkozva magában):

A farkast megölte valami… leütötte a fejét… Eh ez lehetetlen, az hazugság kell legyen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ÜNŐ (Virágszálhoz):

Aludtál gyermek?

VIRÁGSZÁL:

Nem, csak elmerengtem. Néztem a fákat, a magasan ingó ágakat, a mint ott fenn csendesen lóbálja a szél. Halkan alig-alig, suhognak egymáson a sima levelek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIRÁGSZÁL:

Csak ott fenn jár. Csak a legfelső levelek rezegnek. Látjuk a játékát, de nem érezzük.

ÜNŐ:

Bizony, nagyon védett, jó helyen van a mi tanyánk. Szerencse volt, hogy az Ijjas ebbe a barlangba telepedett. Vaddus itt az erdő. Magasan lakunk és mégis védve vagyunk az északi és a keleti széltől…

VIRÁGSZÁL:

Van valami bóditó a szél járásában, mintha távoli harmatos virágok illatát hordaná magával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIRÁGSZÁL:

Sokszor elmegyek a vörös sziklára, tudod Ünő, arra a melyik ott kelet felé néz, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha valami óriási tűz végigperzselte volna. Ott mindig szél jár, a völgyből fel. Mint a patak árja ugy ömlik el felettem, mint a hűvös hegyi patak. – Ugy érzem akkor, mintha valami nagy, rejtett, csodás titok akarna előttem megnyilvánulni ott, az erdők tengeréből feltörve, az alant keringő sejtemes völgyből… És a lelkem vágyva száll a szél után, együtt az uszó fehér fellegekkel… Van valami bóditó a szél járásában. Lásd, a madarak is érzik. A harkály, nézd ott fenn a fán, milyen óvatosan, lassan kopogtatva halad fel a fatörzsön. Nem gondol arra, hogy neki szárnya van, nem gondol másra, csak az élelmére; csak a begyét akarja megtömni jól, férgekkel, csunya férgekkel. Hányszor elnéztem, látod, és – ah! ott – elszállt, ott elszállt, vágyakozó kiáltással, a mint érintette a szellő részegitő hűvös lehellete…

ÜNŐ:

Furcsa gyermek vagy te, Virágszál. Mindig, mindig volt valami révedező álmatag a szemeidben, valami… valami, különös, idegen. Már akkor is, mikor magunkhoz vettünk mint piciny gyermeket, te már akkor is más voltál mint más gyermek. De te arra nem emlékezhetsz, rég volt.

VIRÁGSZÁL:

Nem emlékszem.

ÜNŐ:

Rég volt. Sokszor volt tél azóta. Akkor az Ijjas testvéreivel együtt vadászott még, tul a nagy vizen. Tul, messze innen. Egy napon észrevettük, hogy a közelbe idegen vöröshaju emberek telepedtek és azok is vadásznak. Pedig apáink, sőt nagyapáink is talán ott vadásztak a nyáron át, mindig, minden évben. Egy éjjel hát az Ijjas és testvérei rájuk ütöttek, és elpusztitották az idegenek tanyáját, felkonczolták a vereshajuakat mind. Hah! Milyen harcz volt az! – Hajnalodott. Indulni akartunk a prédával, sok jó kikészitett bőrrel, jól vágott fegyverekkel, midőn megláttalak Virágszál. Ott ültél a felfordult füstölgő tűz mellett; tágranyilt bámuló szemekkel nézted a hullákat, a haldoklókat magad körül, – a sötét idegen alakokat is. De nem sirtál.

VIRÁGSZÁL:

Nem emlékszem.

ÜNŐ:

Rég volt. Én kértem akkor az Ijjast, hogy vigyünk el magunkkal. Én kértem. Én. Egy kis leányom halt volt meg azelőtt nem sokkal. Azt mondtam: vigyünk el helyette. Ő nem igen akart, nagyon ellenkezett. De aztán mégis engedett. – Ki hitte volna akkor…!

VIRÁGSZÁL:

Mit?

ÜNŐ:

Hogy te fogod egykor itt elfoglalni a helyemet. Hogy annyira megszereti majd az Ijjas aranyhajadat, fehér tagjaidat, hogy asszony lett belőled.

VIRÁGSZÁL (egykedvűen):

Igaz, hogy most szeret; ritkán ver meg… azóta és kedvemet keresi. Alig kell már valamit is dolgoznom.

ÜNŐ (elgondolkozva):

Velem is ugy volt az, mikor olyan fiatal voltam, mikor az Ijjas elvitt magával. A szolgák dolgoztak csak a tanyán, s az Ijjas csak szeretni akart. Rég volt. Hej! Az az asszony sora. Mig fiatal, ugy tartják mint egy bálványt, később aztán elhagyják, a fiai uj tanyát vernek messze, sok napi járóföldre, és a korral szolgáló lesz belőle a saját régi otthonában. Ne hidd, Virágszál, hogy máskép lesz veled. Te is csak ugy jársz. Te is ott végzed, a hol én, te is ugy kezdted, ugy is kell végezned, mert eltelik az idő és semmivé lesz, mintha egy feneketlen lyukba dobnák bele.

VIRÁGSZÁL:

Ne mondj ilyet, ne mondj ilyet.

ÜNŐ:

De ugy van, ugy van. Ne hidd te, hogy örökké igy lesz a hogy most. Hogy fiatal maradsz. Nézd, most tavasz van az erdőn, édes ifju tavasz, de eljön még a tél is, és zuzmara boritja majd a virágok sirját. Most van a te tavaszod, ne hidd, hogy a tél tőled elmarad. Ne hidd, hogy szép maradsz, hogy szépnek, kivánatosnak fog az Ijjas mindig tartani. Velem is igy volt rég. Most reám sem néz. Nincs számomra egy jó szava. Csak szolga vagyok, mint azok a félfülűek. A vénség az fog engem megbosszulni! Ezért megbocsátom boldogságodat, hisz ez a te tavaszod. Ugy sem tartós az. Nem is irigyellek.

VIRÁGSZÁL:

Nincs mit irigyeljél. Nem tudom mit irigyelnél.

ÜNŐ (meglepetve):

Hogyan? Hogy mit? Nem vagy-e mindennapos ágyasa? Nem töltesz-e minden éjszakát… a barlangban, mig engem ide kergetett ki a szolgákhoz. Nem szeret-e hevesen, telhetetlenül? Ma sem ment ki hajnalban cserkészni, hanem most is ott bent alszik, pedig dél már rég elmult.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Szivesen lemondanék róla. Szivesen.

ÜNŐ:

Lemondanál?

VIRÁGSZÁL:

Oh mindjárt, rögtön!

ÜNŐ:

Nem értelek, nem értelek Virágszál!

VIRÁGSZÁL (megrázkódva):

Nem tudom azt megmagyarázni…

ÜNŐ:

Nem értelek. Hiszen asszony vagy már, a milyen én vagyok, a milyen én voltam. És nem kábulsz el a midőn ölel, és nem tölt el női büszkeség az ő boldogságán!? Ah! pedig az a legszebb, legdicsőbb: az ő öröme, kéje miáltalunk. A boldogság, melyet mi adunk, mi adunk pazarul! Ah emlékszem, emlékszem, mikor először követtem az Ijjast a rengetegbe… Mikor először nézett a szemem közé… Mikor először olvastam a szemeiben az elragadtatást. Ha az egész világ akkor az enyém lett volna, odaadtam volna neki… És odaadnám ujra, ma is. És te azt nem érzed?! A mikor ő a hatalmas…

VIRÁGSZÁL:

Az Ijjas hatalmas vadász, erős, erős és bátor. Minden ellenségét megölte, tudom. Mindig győzött, mindenki ellen…

ÜNŐ (lelkesedve):

Minden ellenét megölte, ott fénylenek a koponyáik a fán. Mind odakerültek ők! Pedig sok erős férfi volt köztük.

VIRÁGSZÁL:

Hatalmas vadász ő, büszkének kellene lennem. És mégis… én nem érzek egyebet mint undort, a mikor… Oh ha tudnád…

ÜNŐ:

Nem értelek Virágszál.

VIRÁGSZÁL:

Ha tudnád, hogy undorit, midőn lihegve közeledik felém, hogy gyülölöm festett tarka karjait… És az ajkát… Az ajkát… (elfordul).

ÜNŐ (szótlan nézi, – azután):

Nem értelek. Nem értelek, de sajnállak. Az idő telik, telik. S te is vén leszel egykor, vén és rut. S mid van neked, ha még a fiatalság mámora, vágya sem a tied. Mire vágyol, ha nem a szerelemre?

VIRÁGSZÁL:

Mire vágyom? Nem tudom. Pedig vágyom,… vágyom valamire… nem tudom mire… És szeretnék talán elmenni, el, el innen, el, messze innen…

ÜNŐ:

Elmenni?… (kedvetlenül) Eh az eféle gondolat csak a tétlenségtől fakad. Persze, ha az ember egész nap itt henyél a medvebőrökön, akkor mindenféle ostobaságot gondol. Jó is volna, ha segitnél nekem ezt az éket beleszoritani a lándzsa nyelébe.

VIRÁGSZÁL:

Oh nem, azt nem. Azt nem. Nem értek hozzá. És ugy vágja a kő a kezemet.

ÜNŐ (nevetve):

Hát az igaz, hogy restnek elég rest vagy Virágszál.

VIRÁGSZÁL (felugorva):

Nem, nem vagyok rest. Várj, elmegyek a félfülű szolgák után, az erdőbe és hozok száraz galyat neked, és a tűznek. Jó?

ÜNŐ:

Nem, ne menj. Az Ijjas mindjárt felébred és keresni fog.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Hadd keressen. Olyan szép az erdő! Száz madár dalol az ágakon, s mintha tarka csöppek hullanának az ágakról, tenger virág boritja a piros harasztot.

ÜNŐ:

Maradj. Ugy sem hozol te semmi hasznost, a hányszor fáért mentél, mindig csak egy nagy kéve virággal kerültél haza.

VIRÁGSZÁL:

Az igaz, de…

ÜNŐ:

Zsákmányod akkor került a tűzre, mikor elhervadt. Ösmerem a szokásodat.

VIRÁGSZÁL:

De annyival mulatságosabb virágot szedni! Be szép volna, ha tarka feslő virágokat hordanánk a tűzre, s a szirmok izzó pirosló kelyheiből ezer tündöklő szinéből gyulladna ki a lángkéve tánczos virága! Miért is haszontalan a virág, a szép virág? És miért táplálkozik a tűzszellem csunya rücskös fával!?

ÜNŐ (babonás félelemmel):

Ne beszélj igy, ne sértsd a tüzet. A tűz rejtélyes és csodás.

VIRÁGSZÁL (megvetőleg):

És folyvást enni kell neki, különben meghal!

ÜNŐ (babonás félelemmel):

Hallgass! Hallgass! Ne beszélj ilyeneket; bűnös, veszélyes dolog a tüzet sérteni. Bűvös rejtélyes lény a láng. Tápláljuk; fával, zsirral, adózunk neki, de nem ismerjük. Ne sértsd! Rettentő ő és csodás! Apáink hozták őt messziről, és mi tápláljuk, hogy itt maradjon. Jaj ha elszállana. Jaj ha meghalna! Hogy hivnók vissza? Ki hivná vissza? Hej, ember hiába hivná. Nem maradna egyéb nekünk, mint a hideg, szürke hamu, a tűz hullája!

VIRÁGSZÁL:

A tűz ha meghalna…?

ÜNŐ (leborul a tűz előtt):

Hatalmas, rejtelmes tűz! Ne hallgass erre a botor gyermekre, ő nem akart bántani. Hatalmas tűz! Tarts meg barátságodban! (Virágszál indulni akar).

ÜNŐ:

Ne! Ne menj. Azt mondják a félfülüek, veszély jár az erdőn.

VIRÁGSZÁL:

Eh! Azok a gyávák!

II. JELENET.

ELŐBBIEK, IJJAS.

Ijjas erőteljes, de már idősebb ember. Torzonborz hajában, sűrű fekete szakállában, mely barna arczát köriti őszülő szálak fénylenek. Hajában kétfelől két hosszu fekete tollat visel. Fekete bőrökbe van öltözve, arcza és karjai tetoválva vannak piros festékkel.

IJJAS:

Hová Virágszál?

VIRÁGSZÁL:

Az erdőbe megyek, fát hozunk a tűzre.

IJJAS (Ünőhöz):

Mit te rongyos vén banya, te Virágszált mered fáért küldeni!?

ÜNŐ (mély meghajlással):

Nem én küldtem, óh nagy uram, ő maga akart menni… én nem küldtem… igazán nem küldtem.

IJJAS:

Hát nincs nekem rabom, a ki ilyen nyomorult szolgálatra való? Hol vannak a gazemberek?

VIRÁGSZÁL:

Ők már ott vannak az erdőn; én azért megyek éppen, hogy reájuk vigyázzak.

IJJAS:

Ne menj; minek azokra vigyázni? Nem jegyeztem-e meg őket saját kezemmel? Nem szökhetnek el. Egy tanya sem merne befogadni olyan embert, a kinek levágtam a bal fülét. Ismerik a jegyemet! Sőt, visszahoznák. És akkor… (fenyegető mozdulat.) Ne menj Virágszál, maradj mellettem.

VIRÁGSZÁL:

De reájuk vigyázok, hogy serényebbek legyenek. Hogy ne lustálkodjanak.

IJJAS:

Nem. Maradj. (Gyöngéden megfogja a Virágszál karját.) Maradj, simakaru Virágszál. Majd elmegy Ünő utánuk. (Ünőhöz durván) Eridj! Ugy sem veszem semmi hasznodat.

(Ünő engedelmesen indul).

VIRÁGSZÁL:

Nem, nem. Te nem, én megyek. Óh hagyj elmenni, Ijjas, ugy szeretem ilyenkor tavaszszal az erdőt. Hagyj! Hagyj!

(Ijjas vissza akarja tartani, de Virágszál kisiklik a kezéből, és szaladva jobbra el. Ijjas utána néz, majd arcza elborul. Ijjas haragosan föl s alá járkál, mig Ünő a kopjával foglalatoskodik.)

IJJAS:

Miért küldöd az erdőbe?

ÜNŐ (meghajlással):

Nem küldtem, nem is merném, nagy uram, ő akart menni. Én nem küldtem.

IJJAS:

Ne feleselj! Tudom, te küldted. És épen most, épen most! Te biztattad, hogy menjen. Hogy ne legyen itt, itt, mellettem. Biztattad, ellenem biztattad, tudom milyen vagy. Jól tudom. Hiába teszed magadat; jól tudom.

ÜNŐ (meghajlással):

Valóban, valóban, nem én küldtem, nagy ur.

IJJAS (lábával dobbant):

Hallgass! Ösmerlek. Te biztatod, ellenem biztatod. Ez a te bosszud velem szemben. Ez a te ravaszkodásod alacsony féreg! Mindig abban jársz, hogy elmenjen, hogy ne legyen itt, ne legyen mellettem. Hátra szeretnéd tenni ugy-e? Hátra? Pedig hiába, hiába.

ÜNŐ (meghajlással):

Valóban nagy uram, én…

IJJAS:

Hallgass! Utálom még a hangodat is hallani! Azt a csuszó, mászó, szemrehányó hangodat. Gyülölöm! Hallgass! Igen, persze, mert irigyled. Irigyled tőlem ezt az örömet is. Irigyled, hogy én fiatal maradtam és erős, te pedig megvénültél. Megvénültél, azért irigyled.

ÜNŐ:

Az idő eltelik, mindenkinek.

IJJAS:

Hallgass! Ne ingerelj. Én fiatal maradtam és erős. Ne ingerelj, vigyázz, megérzed, hogy a régi vagyok. Az is fogok, az akarok maradni. Csak te vénültél meg. Ő pedig fiatal és szép, ép ugy mint te rut és vén vagy. Igen; rut vagy, vén vagy. Érted? Vén. Megvénültél.

ÜNŐ (keserűen):

Tudom.

IJJAS:

Hát tudjad is. Mire vagy te még jó? Semmire; arra, a mire a félfülű szolgáim. Hogy a tüzet fentartsad. Az vagy a mi egy kitaposott saru. Elhányni való rongy. Az vagy te. Köszönd meg, hogy enni adok neked. Mit babrálsz ott?

ÜNŐ:

A te eltörött kopjádat igazitom. Az elpattant kopjakő helyett másikat szoritok bele a nyélbe, uram, a hogy rendelted.

IJJAS:

Hogyan? Hát még most sincs meg? Hiszen tegnap este adtam oda neked. Nem megparancsoltam, hogy délre meg legyen?

ÜNŐ:

Megvolna uram, hiszen egész nap dolgoztam rajta, de a követ is és a nyelet is meg kellett faragni. Ez a kő szélesebb a talpán, mint a másik volt.

IJJAS:

No és? Azért meglehetne! Mit csinálsz te egész nap, te naplopó, ha még ezt sem tudtad elvégezni!? Alszol ugy-e, egész nap alszol? Mutasd ide!

ÜNŐ (mélyen meghajolva átnyujtja a dárdát):

Itt van.

IJJAS (vizsgálgatja):

Hiszen a hur nincs megszoritva! igy dolgozol te. Vigyázz magadra! Azt akarod, hogy kiessék a hegy belőle, hogy meg nem szoritod? Tán azt akarod, hogy megint elveszitsek egy szépen csiszolt kovát, mint a multkor, mi?

ÜNŐ:

Bocsáss meg nekem, de egyedül nem tudom annyira megszoritani a mint kell, hatalmas uram. A szolgákra nem mertem bizni, Virágszál pedig nem akart segiteni.

IJJAS:

Jól tette. Szégyen, hogy ebben is segitségre szorulsz; segitség kell neked, a ki kiszolgáljon.

(Ünő a kőpartba szoritja a lándzsanyelet és ugy huzza meg a hurt.)

ÜNŐ:

Ne ugy te állat! (Félrelöki Ünőt és kezébe veszi a kopját.) Hiszen még eltöröd a nyelet. Fogd meg. Na, fogd meg, ha mondom. Egyenesen. Lejebb, lejebb.

(Ünő a kopját tartja, Ijjas a hurt szoritja meg a hegy körül.)

IJJAS:

Ejnye! Tartsd hát, te buta! Erősebben! Erősebben! Most huzd. Ereszd el. (Megkötözi a nyélen a hur végét, melyet a bog fölött leharap.) Na hát megvan. Olyan nagy dolog? (A kopját a sziklához támasztja.) Hol az ijjam?

ÜNŐ:

Benn van a barlangban, nagy ur. Kihozzam?

IJJAS:

Hozd ki.

(Ünő gyorsan el a barlangba, honnan kihozza az ijjat.)

ÜNŐ:

Itt van.

IJJAS:

Megfaggyuztad? (pengeti a hurt).

ÜNŐ:

Meg, hatalmas uram.

IJJAS:

Hát a nyilak hol vannak? Miért nem hozod? Tán nyil nélkül menjek? És a szekerczét is! Siess! (A lándzsanyéllel utána suhint) Mozogj!

(Ünő kihozza a kőszekerczét és a nyilakat.)

IJJAS (a nyilakat nézi):

Hány van? Csak három! A negyedik hol van?

ÜNŐ:

A negyedik az beletört az őzbe, a melyet tegnapelőtt lőttél. (Félénken). Az őz estében reázuhant, az törte el.

IJJAS:

Ne hazudj, bizton te törted el. Mondtam pedig, vigyázz ha kihuzod, de neked hiába beszél az ember.

ÜNŐ:

Valóban már el volt törve, mikor…

IJJAS:

Hallgass! Holnap meglegyen a nyil, különben eltöröm a nyakadat, nyomorult banya. (A vállára fűzi az ijjat.) Honnan fu a szél?

ÜNŐ:

Kelet felől usznak a fellegek. (Mély meg-meghajlással átnyujtja a lándzsát, a nyilakat és a szekerczét.) Hatalmas uram, bocsáss meg, hogy valamire figyelmeztetlek. A félfülüeket mikor fáért küldtem, vonakodtak, azt mondták, hogy veszély jár az erdőn. (Ijjas figyelmes lesz.) Azt is mondták, hogy a nagy farkas, az a mely tulnan vadat hajtott sokszor eléd, megölve levágott fejjel fekszik tul az éren. Óh én nem hiszem, hogy ez igaz, csak ugy jelentem neked, nagy ur, a hogy ők mondták.

IJJAS (elborult arczczal):

Igaz. Én is láttam. (Elgondolkozva.) Itt, ott, füvön virágokon láttam kétes nyomot. Valami jár; valami ismeretlen. (Hirtelen elhatározással indul.) Eh! Majd elválik!

(Ijjas indul.)

ÜNŐ (leborul):

A vadászó szellemek szerencsét adjanak neked s tartsanak távol tőled minden veszedelmet.

(Ijjas nem felel, hanem lassan megy fel a sziklafal mentén levő ösvényen és fenn a barlang felett balra el. Ünő addig mig Ijjas látható, leborulva marad, azután felkél és szomoruan a tűzhöz ül. Fácskákat dob a tűzre.)

ÜNŐ:

És nem marad egyéb nekünk, mint a szürke, hideg hamu,… a tűz hullája… a hideg szürke hamu.

III. JELENET.

ÜNŐ, A SZOLGÁK jönnek száraz fával. Majd VIRÁGSZÁL.

1. SZOLGA:

Itt a fa asszony. Hová tegyem?

ÜNŐ:

Oda tedd le. Oda. (A másik szolgához) Te is. (A szolgák a száraz ágakat a szin jobb szélén lerakják.) Hova lett Virágszál? Nem veletek volt?

1. SZOLGA:

Odajött hozzánk, aztán a veres szikla felé ment.

2. SZOLGA:

Azóta nem láttuk.

ÜNŐ (az első szolgához):

Azonnal szaladj utána, hogy jőjjön haza Már esteledik. (Magában.) Csak az kellene még, hogy künn maradjon egyedül, hogy ne legyen itthon, mikor az Ijjas visszatér.

1. SZOLGA (a hátsó szinig megy, ott megáll):

Itt jön már. (Virágszál hátulról jobbról, karjában néhány száraz galyat, egyik kezében nagy vörös liliomot hoz; jöttében meg-megáll és hátra tekint.)

ÜNŐ:

Ah végre! Hát itt vagy. – Persze virággal.

VIRÁGSZÁL:

Igen szakitottam. Ugy-e szép?

ÜNŐ:

Jó, hogy hazajöttél.

VIRÁGSZÁL (nyugtalanul):

Miért mondod azt?

ÜNŐ:

Az Ijjas haragudott volna, ha nem talál itthon, tudom.

VIRÁGSZÁL:

Ah azért! ugy-e szép virág?

ÜNŐ:

Gyönyörű. Milyen piros. Hol találtad?

VIRÁGSZÁL:

Ott nőtt a vörös szikla oldalában, tudod, a melyiknek olyan az oldala, mintha tűz perzselte volna meg. Tudod, ott megdugul a csermely, és sás is van egy kevés. Kettő volt. (Hátranéz.) Soh’sem láttam ilyet. Máshol sem. Ugy-e csodás?

ÜNŐ:

Ritka virág lehet; én sem ismertem.

VIRÁGSZÁL: