Part 15
Akkor még kis zsidó volt Ehrlich Gusztáv. Most azt hiszem, noha biztosan nem tudom, hogy közép zsidó. Azt biztosan tudom, hogy nem nagy zsidó. Ő tanitott meg engem erre a különbségre.
– Van – ugymond – kis zsidó, közép zsidó és nagy zsidó. A kis zsidó jó ember, a közép zsidó is jó ember, a nagy zsidó azonban rossz ember.
Akkor egy kis vaskályha-raktára és vaskereskedése volt a Károly-köruton. A választási mozgalmak idején benéztem oda néhányszor. Volt egy szalmafonatos faszékje, arra leültetett. S beszélt nekem vidáman és lelkesüléssel és rajongással arról, mekkora lesz a többségünk s miként hóditjuk meg a világot!
Morvaországu származásu, még a felesége is bécsi asszony; erős magyar érzéssel van tele mind a kettő; öt fia és egy leánya mint a vasék; Kossuth és Petőfi az eszményképük. Mikor beköltözött, Kőbányán volt egy kis szatócsboltja tele vasnemüvel; ma már gyára van a fővárosban s nekünk nem kell kimenni Bécsbe vaskályháért.
De azért ma se gazdag ember. De azért mégis tagja a fővárosi képviseletnek és tagja a pénzügyi, közlekedési, telekadó és 45-ös bizottságnak s a követválasztó központi választmánynak. Többen járnak protekczióért hozzá, mint a miniszterelnökhöz. Mert ő a lelkek ura. Igazi törzsfőnök.
Két nagy titka van, a melylyel uraságát megszerezte.
Az egyik az, hogy mindig jókedvü, mindig egészséges s mindig otthon találja minden szegény ember. Adóbaján, szegénységén, rendőri bajain mindenkinek segit s időt és költséget nem kimél, hogy a hatalmasságoknak a kis emberek dolgán meglágyitsa szivét.
A másik pedig csodálatos jótékonysága.
Szegény gyermekek felruházására, apró házbérek és adóvégrehajtások elháritására mindig van kezében négy-öt forint. Tavaly kiosztott hétezer forintot, az idén már a téli idő szigorusága miatt ötezeret.
Hol veszi a pénzt?
Minden korcsmában, minden kávéházban van neki asztaltársasága s jótékony perselye. Jó kedve és jó példája föllelkesiti társaságának tagjait. Gyülik a pénz s ő viszi oda, a hol igazi nyomort kell enyhiteni.
Barátja Morzsányinak. S barátját egykor gonosz gyanusitás és rágalom eltiporni törekedett. Ő tudta és hitte, hogy barátja becsületes ember. De barátját elhagyni készült mindenki. Őt is kérték, intették, ijesztgették, ne ragaszkodjék hozzá örökké.
De ő rendithetlen maradt.
– Nem lennék becsületes ember, ha elhagynám barátomat, mikor üldözik.
Ezt mondta. S a hogy beszélt: ugy cselekedett. Közéletünkben kevés párját ismerem.
S ezért megbocsátom neki még azt is, hogy egykor engem mint képviselőjelöltjét megbuktatott.
A MÓRICZ KÖLYÖK.
(1899-ik évi áprilisban hire futamodott, hogy Sarf Móricz meghalt. Az eszlári nagy perben ez volt az antisémiták koronatanuja. – Én a biróság előtt „Móricz kölyök“-nek neveztem.)
Tizenhat-tizenhét esztendeje annak a pernek. Minden alakjára s minden részének minden apróságára már nem emlékszem, de a kis Móriczra, a »kölyök«-re, mint én a törvényszék előtt neveztem, még meglehetősen emlékszem. E fiu nagy rejtély volt akkor s nagy rejtély ma is a művelt világ nagyrésze előtt.
E fiu volt az, a ki azt vallotta, hogy látta a templom ajtónál a kulcslyukon át, a mint a zsidók s ezek közt saját apja is, Solymosi Esztert, keresztyén leányt a templom előcsarnokában lefektették s fekvő helyzetében torkát elvágták s vérét vették.
Hogy e vallásából egy szó se igaz, azzal minden hosszas gondolkozás nélkül első pillanatra tisztában voltam, mihelyt a per egész anyagát átnéztem. Hiszen Eszter hulláját a dadai Tiszából ép nyakkal halászták ki s egyéb száz és ezerféle fontos körülmény is kétségtelenül igazolta a kis Móricz vallomásának alaptalanságát.
De miért beszélt hát ekként?
Beteges nem volt, hülye nem volt, látások nem bántották. Piros, pozsgás, jóképü, jókedvü pufók fiu volt a tárgyalás alkalmával; – meglátszott rajta a jótartás.
Anyját nem ismertem. Volt apjának ugyan felesége, de ez csak mostohája volt a fiunak. Apját jól megfigyeltem. Erős, egészséges, pirosarczu ember volt ő is. Jókedélyü, jó és tiszta magyar humoru mezei munkás zsidó, a milyet még nem is igen láttam. Varga lett volna ugyan az ő eredeti mestersége szerint, de a foltozás gyenge kenyér volt s azért eljárt napszámba kaszálni, kapálni, mezei munkát végezni. A jó kedély és jó humor jó lélekre és semmi esetben se ostoba észre mutat. A kis Móricz pedig arczvonások és testalkat dolgában ugy láttam, egészen apjára ütött.
De hiszen külön kikémleltem én a Móricz elméjének erejét is. Nem volt az gyönge. Tizenhárom éves fiuk elméjének átlagos erején felülállott az ő elmeereje. Honnan eredt tehát vallomása?
Mellékesen jegyzem meg, hogy a vérvádpörök tanulmányozásánál feltünt nekem, hogy a terhelő főtanu gyakran zsidógyerek szokott lenni és pedig akként, hogy a gyereket letartóztatják, a zsidóktól elzárják, a nyilvánosság ellenőrzése elől elvonják s aztán egy bizonyos idő mulva vall a gyermek, mint a parancsolat. Igy történt az 1794-iki péri pörben, de ha nem csalódom, az 1761-iki sárosmegyei pörben is.
De teljesen igy történt az eszlári pörben.
Gyanum nem lehetett más, mint hogy a kis Móriczot vallomásra szándékosan előkészitették.
A törvényszéki nyelv »kitanitás«-nak nevezi az ily esetet. Rossz szó. Mért nem betanitásnak? Akárminek nevezi, Móriczot kitanitották vagy betanitották, egyszóval: előkészitették.
Nem egyetlen s nem első eset a világhirü pörökben.
A franczia trónörökösnek, a lenyaktilózott Mária Antoinett királyné fiának tanuskodási esete tökéletesen hasonló ehhez.
A kis trónörökös is el volt zárva a világtól. Őt is megvaditották anyja ellen. Ő neki is olyan vallomást csöpögtettek elméjébe s azután adtak ajkára, mely tökéletesen valótlan és hihetetlen. Egykor, ha időm lesz, e két tanu lelki életét élettani alapon összehasonlitom. A Dauphinét és Scharf Móriczét.
Móricznál nem ment könnyen, legalább nem ment gyorsan az előkészités. Egy évig volt fogva. Ez idő első felében csak kényszer és félelem adta ajkára a szavakat. Második felében hetykén, nyalkán, vakmerőn, sőt dicsekedve vallotta gyilkosnak apját s a többi zsidót.
Először meggyülöltették vele a zsidókat.
Azután meggyülöltették vele apját.
Természetellenes lett érzése és gondolkozása. Nagyravágyás, dicsvágy, urhatnámság biztos reménye töltötte el szivét, ha a zsidókat elitélik. És viszont elhitették vele, hogy a zsidók agyonütik őt, ha megszabadulnak.
Mindezekre sok anyagot, sok bizonyitékot hozott össze a vizsgálat és a tárgyalás.
Apja, Scharf József sehogy se akarta elhinni, hogy fia őszinte érzéssel beszél. A vádlottak közt volt egy hosszu és őszszakállu öregebb zsidó is, szép, őskori, bibliai alak. Egy napon azt mondja Scharf József a fiának a törvényszék előtt:
– Édes jó fiam, nézd meg ezt az öreg embert, nézd meg ősz szakállát, becsületes képét. Mit vétett ez neked? Miért akarod te ezt a becsületes öreg embert akasztófára juttatni?
A fiu megnézi az öreg embert. Arcza elvörösödik, valami érzés fölfelé hajtja a vért. Azonban rándit egyet vállán s igy felel:
– Bánom is én, akármi történik is a komisz zsidajával!
Apja rászól:
– Mit beszélsz, hát te nem vagy zsidó?
– Bizony nem. Nem is akarok az lenni.
S elfordult apjától.
Apja odatántorgott ülőhelyére. Nem szólt többet. Leült. Hanem megfogta kabátja hajtókáját s vaskézzel lehasitotta azt.
Az elnök odatekint a hasitás zajára s odaszól:
– Scharf, mit csinál ön?
Az apa rá se néz az elnökre. Nagy, durva, napszámos tenyerével eltakarja zokogó arczát s lassu hangon mondja:
– Halottam van, megszaggatom ruhámat.
Kétszázharmincz ember van a teremben. Csaknem mindegyiknek kicsordul a könye. Mikor az apa siratja meghalt fiát. A ki meghalt, mert meggyülölte faját és nemzetségét s megtagadta apáinak istenét. A fiu pedig közönynyel lóbálja fejét jobbra-balra s halkan egy gunydalt dudorász.
Sohase láttam lélekrázóbb jelenetet.
És ily jelenet nagyon sok van ebben a perben, mely a világnak legnagyobb pöre volt. A Dreyfus-ügy kezd kissé ugy messziről hozzá hasonlitani.
Ha egykor megirhatom e per igazi történetét, bámulni és egyuttal okulni fog a világ. És tisztelni fogja a magyar birói kart, mely meg nem rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot szolgáltatott s az ártatlanokat fölmentette.
Én sajnálom ezt a Móricz gyereket. De haragudtam azokra, a kik egy esztendeig fogva tartották. De a közvélemény irtóztató nyomása alól nem tudtam őt kiszabaditani.
De bármint sajnáltam: az ügyről nem beszéltem vele soha. Én az ő vallomásának eredetét, fejlődését, megerősödését tisztán láttam. Tiszta látásomat nem akartam az ő magánbeszélgetése által megzavarni.
Kik voltak tanitómesterei, nem kutatom.
Ügyesek és szerencsések nem voltak.
Mert első nagy vallomását irásban elkészitették, vele megtanittatták s gyakran elmondatták. Ugy, hogy mire a törvényszék elé jutott, már csak ugy hadarta el beszédét, mintha már unná a leczkének ily gyakori fölmondását.
Azért kértem az elnököt, hogy szólitsa fel a tanut:
– Nem tudná-e elmondani vallomását versben?
Tombolva vett körül e szóra engem a »közvélemény« dühöngése. De a tomboló zaj fölött jól hallottam, a mint a világ minden részén kaczagott az igaz lelkek kis serege. Akkor kicsiny, ma végtelen e sereg.
Szegény kis Móriczot, most, hogy meghalt, nem tudom hányan siratják meg. Csak annyit tudok biztosan, hogy apja megsiratja.
A KÉZCSÓK AZ ALKOTMÁNYBAN.
I.
(Az 1741-iki országgyülés lanyhasága. – A directorium. – A királyné keze csókolására miért nem mehetnek a köznemesek? – A vita. – A régebbi directoriumok. – A sérelmek. – Az ország zászlós urai.)
A kézcsók is lehet alkotmányi kérdés? Igen is lehet.
De akár lehet, akár nem: alkotmányi kérdés volt valamikor. Különösen az 1741-iki országgyülésen. Azért, hogy az egyetemi jogtanár urak nem beszélnek s az akadémiai tudós urak nem irnak róla, még sehogy se következik, hogy a kézcsók ne lenne fontos közjogi dolog.
E kérdés egykor összefüggött a magyar királyi udvartartás kérdésével. Talán ma is összefüggene. De van-e magyar királyi udvartartás? Dehogy van. A törvényben megvan, viseljük is busás költségeit, de valóságban nyoma sincs. Sok millió pénzünket évenként a császári udvartartás és az osztrákok pocsékolják el.
Azonban folyton követeljük, hogy a magyar királynak meglegyen az ő külön udvara. Magyar nyelvvel, nemzeti szokásainkkal, ruháinkkal, jelvényeinkkel. A hogy megvolt az Árpád-királyok alatt s Hollós Mátyás dicső királyunk alatt. S a hogy a magyar nemzet érdeke, joga és tekintélye megköveteli. Különösen meg legyen pedig akkor, a mikor a magyar király itthon van Magyarországon.
Több mint husz éve vitatkozunk e fölött a legujabb időben is. Sajtó és országgyülés tele van időnként vitáinkkal. Vajjon mire valók a magyar királyi udvari méltóságok? Van e joguk s szerepük a zászlós uraknak a királyi udvarban? Miből áll a zászlós uraság mai napság? Üres czim-e, hiu külsőség-e rokkant nagyságok számára, vagy közjogi szerep?
Szinte érdekes, miként vélekedtek erről őseink. Kiválasztom erre nézve az 1741-iki országgyülést. Ennek tárgyalásait közönségünk kevéssé ismeri. Nagy elméjü barátom, Salamon Ferencz, szép történelmi értekezést irt erről valamikor, de ez se kimeritő s a kézcsók-kérdésről alig szól valamit.
Ezt az országgyülést választom ki azért is, mert a mióta lemondtunk a királyválasztás jogáról s a mióta elfogadtuk a Habsburgok nőági örökösödési törvényét: azóta ez volt a legelső országgyülés, mely valósággal végrehajtotta azt a törvényt, az ugynevezett pragmatika szankcziót. Ez kiáltotta Európa fülébe nagy harsogással a hires »moriamur pro rege nostro Maria Theresia« jelszavát s bizony nem hiába kiáltotta. Férfiak, hősök, vitéz seregek, nagy tettek következtek a jelszó után.
Valami heves ellenzék, valami felforgató szellem éppen nem volt ez az országgyülés. Csodálom és szinte kárhoztatom e miatt akkori őseinket. Dicső fejedelmünk, az utolsó Rákóczi, alig öt éve hunyta be szemeit örökre. Hires vezérei közül még többen éltek Voltak még kuruczok Pozsonyban is, az országgyülésen is, a kik egykor a szabadság halvány-piros lobogóit Pozsonytól Brassóig lengették. Most már szürkülő hajjal, szürkülő bajuszszal, de talán még a régi szivvel, a régi lángolással.
Hajh, bizony a régi lángból csak a parázs maradt; azt is elfödte már a józanság és hideg megfontolás szürke hamuja. A nemzetnek nem volt már 1740-ben vezére, a ki abból a parázsból lángot szitani tudott volna. Még olyan se, a ki lángot szitani akart volna. Nem az a szó harsogott többé: moriamur pro libertate! Hanem csak ez a szó: moriamur pro rege. Nem a tárogató süvöltött már, hanem csak a hárfa döngicsélt. Ezt csodálom, ezt kárhoztatom akkori őseinknél.
De azért ám lássuk a kézcsók közjogi történetét.
III. Károly király 1740-ik évi október 20-án elhalt. Leánya, Mária Terézia, 1741. évi január 21-én kelt leiratában május 14-re Pozsonyba összehivta az országgyülést. Nem volt már országgyülés, közel másfél évtized óta. A rendek a meghatározott időre közjogilag teljes számban összegyülekeztek.
Az első ülés május 18-án alakulással s a két tábla közti kölcsönös üdvözléssel telt el s az ülést nyilvános istenitisztelet zárta be. Akkor még a követ urak és főrend urak, ha összejöttek, szivesen elmondták egymásnak: adjon Isten jó napot! S az első ülésen még az Isten előtt is megjelentek a szentegyházban, hogy elmondhassák: mi ugyan veled vagyunk s el nem hagyunk, fölséges jó öreg uristen, de azután te is velünk légy ám s el ne hagyj bennünket! Ma már ilyesvalamivel nem törődik az országgyülés.
A második ülésben, május 19-én, minden kérdés előtt azt kellett megállapitani, hol és minő rendben üljenek a követ urak. A vármegyék közt vita támadt e miatt. Négy kerületből állott az ország. Minden kerület követei együtt akartak ülni. De egyik se az utolsó helyen. Elég szó esett a királyi tábláról is. Hát az hogyan és hol üljön? Azután az apátokról és káptalani követekről. Adjanak-e előkelő helyet a pap uraknak? A városok követeit sem lehetett a kályhasarokba állitani. Hát még a távollévő főrendek s az özvegy asszonyok követei?
Furcsa szerkezete volt a régi rendi országgyülésnek. Hogy a követ urak hol és miként üljenek, 1741 után is örökösen vitatták. 1825-ben is, 1832-ben is. Végre az utóbbi országgyülés véglegesen meghatározta s igy maradt az ülés rendje 1848-ig.
A május 19-iki ülésben mind a főrendek, mind a követek tábláján bemutatták már a királyi személyes jelenlétre vonatkozó utasitást. Ebben meg volt szabva, miként utazik a királyné Pozsonyba, miként fogadják az ország határán, miként Pozsony város kapujánál. Miként vonul föl a várba s miként üdvözlik őt a karok és rendek.
Mind nagy kérdés volt ez akkor, Mária Terézia uj király volt. Azonkivül asszonykirály. Régóta nem volt már a magyarnak asszonykirálya. Háromszáz év óta éppen nem volt. Meg kell tehát fontolni mindent, de jól.
A királyi utasitás neve volt latinul: directorium sive ordo. 1847-ig igy nevezték, 1847-ben rendszabásra forditották. 1867 óta az efféle udvari szabályzatot rendesen szertartási rendnek nevezik. A régi országgyülések ezt a directoriumot valami királyi előterjesztésfélének tekintették s jól megvizsgálták: nincs-e benne valami közjogi hiba, vagy sérelem, a mely nem fér össze az ország tekintélyével. Ha volt: azt ki kellett igazitani. Szinte csodálni való, hogy éppen az 1847–48-iki pozsonyi országgyülés ezt a vizsgálatot meglehetősen elmulasztotta.
Mária Terézia e directoriumának nincs kelete. A kanczellár ekkor gróf Batthyány Lajos volt. Ez május 12-én kelt leiratával közölte a directoriumot az országbiróval, gróf Pálffy Jánossal. Mert nádorispán akkor nem volt s igy az országbiró volt akkor az országnak első zászlós ura s a főrendi tábla elnöke. Egyik secretariusa, Palugyay, a főrendek előtt felolvasta, a kik nem szóltak rá semmit, hanem szó nélkül elfogadták s tudomásul vették. Az országbiró egyuttal Palugyay által átküldte felolvasás végett a követek táblájára is a directoriumot.
A követ urak is meghallgatták. Nagyon sok apróbb-nagyobb közjogi sérelem volt bizony abban az utazási rendben, de az első hallásra csak egyet vettek észre a követ urak. A kézcsók sérelmét.
A directorium ugyanis ugy intézkedett, hogy a királyné kezének megcsókolására csak a főrend urak bocsáttatnak s nem egyuttal a vármegyék követei is. A mi azt jelentette voltaképpen, hogy a köznemességnek nincs megengedve, hogy a királyné kezét megcsókolja. Nyomban az első hallásra heves felszólalások történtek. A nemesi előjogok világos sérelmét látták ebben a dologban. S egyértelmü elhatározással deputácziót választottak a főrendekhez, a közjogi sérelem orvoslása végett.
A deputáczió rögtön megalakult s ment a főrendekhez. Egy pillanatig se lehetett türni a sérelmet. Deputáczióba ugyan kivált a főrendekhez tisztes diszmagyarban kardosan és kalpagosan és sarkantyusan kellett menni, de hiszen akkor még a követek minden nyilvános ülésen diszmagyarban s kardosan voltak, tehát nem kellett átöltözködés végett hazafutkosni.
Mig a deputáczió oda járt, az alatt is tartott az ülés. De a követ urak hevesek voltak. Nagy botránynak tartották a dolgot s fölötte hangosan intézték szemrehányásukat a kormány és a főrendek ellen. Az udvari embereknek sehogy se tetszett, hogy az országgyülésnek már kezdetén is ily szenvedélyes állapot kapjon lábra.
A követek táblájának elnöke a királyi személynök volt, akkor báró Grassalkovich Antal. Magas udvari és állami méltóság, a kinek különös tiszte volt a vitát csillapitani s az indulatokat elaltatni. Elég ügyes férfi is volt hozzá, hiszen családja herczegi rangját s óriás vagyonát voltaképen ő alapitotta meg.
Azt inditványozta: tartsuk meg a régi szokást és a jó rendet. Idő előtt sohase jöjjünk haragba. A harag árt az egészségnek. Azt a directoriumot először is irassuk le minden követ számára. Arra valók a követ urak iródiákjai, kancellistái, juratusai. Menjen az a directorium a diktaturába. Ha azután minden követ ur megkapja: olvassa el figyelemmel, gyujtson pipára, gondolja meg jól, aludjék rá egyet s igy majd a holnapi ülésen nyugodtan meghányjuk-vetjük az ügyet.
Bizonyos, hogy ez volt a legokosabb tanács már csak azért is, mert ez felelt meg az ősi szokásnak s ebben volt biztositék mindenféle elhamarkodás és hebehurgyaság ellen. Azután hátha több sérelem, hátha nagyobb sérelem is van abban a directoriumban. Jó lesz azt megnézni jól.
Az indulatok csakugyan elcsillapodtak egyelőre. De ennek más oka is volt, nemcsak a személynök inditványa. Közben ugyanis a deputáczió megjárta a főrendeket s előadta náluk a követek üzenetét. A főrendek békés indulattal voltak s nyomban méltányolták a követ urak felfogását. Tüstént meg is választottak maguk kebeléből egy deputácziót, a mely izenetüket vigye át a követ urakhoz.
A küldöttség tagjai voltak: Bartakovics Pál álmáziai választott püspök, ifjabb Esterházy Mihály és Imre grófok s Balassa Ferencz és Amade László bárók. Ezek hozták át a főrendek izenetét, természetesen élő szóval. Abból állott az üzenet, hogy a directorium ugyan teljesen megegyez a régebbi országgyülések directoriumaival, azért nincs is mit azon valami sokat változtatni, de már a kézcsókra nézve elismerik a főrendek a vármegyei követek jogát, azért ők is azt kivánják, hogy a nemeseket együtt bocsássák kézcsókra a főrendekkel, sőt a nemesek minden esetre megelőzzék Pozsony városának magisztrátusát.
Ez üzenet csillapitólag hatott ugyan, de a békét azért nem állitotta helyre. A vita eléggé hevesen, de már harag nélkül tovább is folyt.
A vita folyamán több inditvány bukkant föl.
Némelyek a nemesség sérelmének orvoslása s örök időre való eltávoztatása végett országgyülési átiratot akartak a kanczelláriához küldeni. Mások a királyhoz akartak feliratot intézni. Ugy vélték: rettenetes közjogi sérelem van abban, ha a nemesség nem csókolhat kezet. A mikor már mindenki kibeszélte magát, elvégre megnyugodtak a mai napon a személynök inditványán. Nagy az eset. Irásban kell olvasni a directoriumot. Egyszeri hallás nem elég. Halaszszuk el a tárgyalást holnapra.
Másnap, május 20-án, délelőtt tiz órakor kezdődött az ülés. Eközben minden követnek megvolt már a maga kézirati példánya. Első tárgy volt természetesen a directorium, a kézcsók kérdése.
Grassalkovich nagytekintélyü és tapintatos férfiu volt. De minden jó szándéka és ügyessége daczára mégis elhibázta a dolgot. Be akarta bizonyitani a követ uraknak, hogy a directorium egészen megfelel a régi közjogi gyakorlatnak s azért az országgyülés archivumából előkerestette az 1722-iki országgyülés directoriumát s azt a karok és rendek előtt felolvastatta. Az is fontos országgyülés volt. Akkor fogadták el a pragmatica sanctiót. Akkor jutott leányágra Magyarország szent koronája. Ha tehát akkor jó volt a directorium: legyen jó most is.
No hiszen lett most ribillio.
Eddig csak egy közjogi sérelem volt: a kézcsók dolga. De most az összehasonlitásból hat különböző természetü és fontosságu sérelemre jöttek rá.
Első sérelem minden esetre a kézcsók a királynénál, melyre 1722-ben különbség nélkül eljutottak a főrendek s a köznemesi rendek.
Második sérelem, hogy 1722-ben külön meg voltak emlitve Horvátország követei, most pedig azokról emlités sincs téve. Ezt az észrevételt Najsich Ádám báni itélőmester tette s a rendek helyeselték.
Harmadik sérelem, hogy a királynő sátoránál a katonaság jobbfelől, a rendek pedig balfelől állittatnak föl, már pedig minthogy a rendek tartják zsolddal a katonát, illetlen dolog lenne a zsoldosokat állitani a királynő jobbja felől, az urakat pedig balja felől. Még olyan hang is hallatszott: minek oda a katona, akár jobbfelől, akár balfelől? Minek oda a katona, a hol a király és az országgyülés üdvözli egymást? Ezt a hangot azonban a rendek lezugták.
A negyedik sérelem az ország zászlós uraira vonatkozik. A jegyzőkönyvi határozat erre nézve magyarra forditva szóról-szóra a következő:
– A mostani directoriumból ki vannak hagyva az ország zászlós urainak teendői; erre nézve az országnagy urak felhivandók (requirendi), hogy a maguk tisztjét (functiones suas), melyekre ő felségének az országba bejövetelekor egyedül ők illetékesek, teljesitsék!
Az ötödik és hatodik sérelem Pozsony városának tanácsát és polgárságát érdekli. Ez nem tartozik ide, erről hát nem beszélek.
Mindezekre nézve az alsó-tábla megállapodott s megállapodásait szóbeli üzenet alakjában közlé a főrendekkel. Az üzenetet küldöttség vitte át.
A főrendek tábláján is nagy és felette érdekes vita folyt e kérdésekben. Ismerjük meg először ezt a vitát röviden, azután térjünk át a kézcsók-háborura.
Az ország zászlós urai ekkor a következők voltak:
Országbiró volt, mint már emlitettem, a közel 80 éves agg gróf Pálffy János, a kit az országgyülés a következő junius hónapban nádorispánná választott. Az országgyülés alatt csaknem folytonosan betegeskedett.
Horvátország bánja volt a szintén öreg gróf Esterházy József.
Főtárnokmester volt gróf Nádasdy Lipót.
Főkamarás volt gróf Zichy Károly, ki azonban junius 14-én meghalt. Utódja Esterházy Antal herczeg.
Főasztalnokmester volt gróf Illésházy József.
Főlovászmester volt ifjabb gróf Esterházy Ferenc.
Főajtónállómester volt gróf Pálffy Károly.
Főudvarmester gróf Pálffy Miklós.
Tehát három Esterházy, három Pálffy s a Nádasdyak, Illésházyak, Zichyek közül egy-egy. Az ország legelső, legvagyonosabb, legtekintélyesebb családainak tagjai. De mind osztrák széleken lakó főrendek. Az Árpádkori Nádasdyn kivül mind habsburgi mágnások. A dunai és tiszai s az erdélyi fejedelmi főrendek közül senki.
De azért ezek önérzetét s magas méltóságát kétségtelenül sértette volna, ha a királyi udvarból s a királynő oldala mellől akkor is ki vannak zárva, a mikor a királynő Magyarországban van. A vita folyama legalább azt mutatta, hogy ők a közjogi tekintetek mellett személyes mellőzésnek is vehetnék, ha a királyi udvar nyilvános és hivatalos tisztjeit nem ők viselnék, hanem a bécsi udvar méltóságai és tisztjei.