Part 14

Elvégre feltünő lett a dolog a rokonok közt. Hol hozzájutottak, hol elestek az örökségtől. De könnyen ki lehetett számitani, hogy ha sokáig igy megy a dolog: akkor utóbb az öreg Fischer pénze is, a rokonok vagyona is az orvos zsebjébe költözik.

Föllázadtak a rokonok. Nekiestek az orvosnak. Azt állitották, hogy az öreg Fischer bolond, az orvos ránczigálja orránál fogva, meg is fenyegették az orvost büntető följelentésekkel komolyan. Igy került hozzám az orvos azzal a kéréssel, vizsgáljam meg az öreg Fischert s jelentsem ki, hogy nem bolond. Az én szavamnak a fellázadt rokonok szentül hisznek s ő akkor megmenekül.

Az orvosnak se arcza, se tétovázó szeme, se kapkodó beszéde nekem nem tetszett. Faggatásomra beismerte, hogy a rokonoktól csakugyan kapott a végrendeletekért jutalmakat. Ez meg még ugy se tetszett. Láttam, hogy az orvos nem igaz uton járó ember.

Elmentem Bajára. Nagyon érdekelt az eset. Meglátogattam az öreg Fischert. Baján nem vagyok jártas. Ezt a derék várost nem ismerem. Kétszer voltam ott életemben s mindig csak futólag. Hol, melyik utczában lakott az öreg: bizony nem tudom. Jó termetes, emeletes házban, az emeleten lakott, kissé rideg, hideg, régi butorzatu szobában. Divatnak, asszonynak, naponként való porolásnak semmi nyoma. Szinte csodálkoztam, hogy igy lakik a milliomos.

Magas, sovány, egyenes termet. Egykor barna, most már deres haj, bajusz, szakál. Redők az arczon. Bizony lenéztem én az arczáról jó hetvenöt évet.

Nem mondtam neki, hogy azt akarom tudni: bolond-e vagy nem. Hanem azt mondtam, hogy Bajára vezetett utam, jó hiréről-nevéről régóta ismerem, meg akartam látogatni.

Ő is nagyon ismerte az én nevemet s látható szivességgel fogadott.

Elkezdtem vele beszélgetni. Hogyan élt fiatal korában? Volt-e sokszor beteg? Mi baja szokott lenni? Miként szerezte vagyonát? Mikor épült az a ház, a melyben lakik? Ki épitette? Melyik rokona legjobb ő hozzá? Haragszik-e sokat? Melyik párthoz tartozik?

Okosan, kimeritőleg, vidáman felelt mindenre. Ifjukorabeli dolgokról különösen szeretett beszélni. Egészségével, étvágyával nagyon meg van elégedve, csak az orvos ne itatna vele annyi vizet.

Vidámsága különösen feltünt. Nem nevető, kaczagó, zajos vidámsága volt, hanem állandó derüs, mosolygó arcza, szives beszéde. Legjobban szeretett arról beszélni, mily sok pénze van. Az aggkori elmegyöngülés semmi sulyosabb tünetét nem vettem rajta észre. Hogy akarata gyönge volna, elhatározása pillanatnyi s ugrándozó: épen nem vettem észre. Hogy környezői csak játszanának akaratával: eszembe se jutott. De minderre nem is volt alkalmam. Hiszen magaviseletének megfigyeléséhez hetekre, hónapokra lett volna szükségem.

De egy tünethez mégis eljutottam. Kérdeztem tőle, ismerte-e Tóth Kálmánt, a költőt, Baja egykori követét, jó barátomat?

– Ismertem. Engem szeretett.

– Hogy történt az, hogy ő olyan sánta ember volt?

Nem volt Tóth Kálmán sánta, hanem kisérletet akartam tenni, vajjon rá tudnám-e beszélni, hogy sánta volt?

Kérdésemre gondolkozott s azután felelt.

– Nem volt Tóth Kálmán ur sánta.

– Hogy ne lett volna, már azt én csak jól tudom. Gondolkodjék csak kissé Fischer ur!

Percz mulva felelt.

– Csakugyan most már én is emlékszem; hogy én ezt el tudtam felejteni!

Igazán gyanus más tünetre nem akadtam ama másfél vagy két óra alatt, a melyet társaságában töltöttem.

Meg is mondtam az orvosnak, hogy én az öreg Fischert elmebetegnek mondani nem tudom, de azért rám mint tanura ne hivatkozzék, mert miattam lehet aggkori elmegyöngülése. Kis és nagy dolgokban való magaviseletét nem volt módom megismerni, de azt se, hogy mostani magaviselete s eddigi egész férfikorán át megszokott, megrögzött magaviselete közt van-e nagy különbség s miből áll az? Az a sokféle végrendelet, az az időnként gyorsan változó elhatározás s Tóth Kálmán sántaságáról való szeleburdi nézetváltozása minden esetre gyanus.

Az öreg Fischer Lipótot ezután csakhamar kétségtelen aggkori elmegyöngülésbe esettnek tartotta minden rokona, ismerőse és orvosa. Azt a lelkiismeretlen orvost elzavarták mellőle s azután rögtön megszüntek a végrendeletgyártások.

Volt alkalmam más esetet is megfigyelni.

Nagy-Kőrösön élt egy öreg asszonyság: özvegy Szalay Pálné, V. Faragó Zsuzsánna. Férjével együtt jótékony lélek. Gyermekük nem volt. Eszes, gondos, házias asszony. Nagy-Kőrösön többféle nemes alapitványt tett. Árvaház, kisdedóvó, tanitók javadalmazása. Ugy rémlik előttem, a debreczeni kollégiumnak javára is adományozott valamit. Mintha magának s férjének kisvárosiasan festett arczképét ott láttam volna valamikor a kollégium könyvtárában. Hogyan került volna az oda másként? Az asszony tizenhárom-tizennégy év előtt halt meg, a férje jóval előbb.

Vagy tizenöt év előtt kőrösi ember jött hozzám panasszal, tegyek neki igazságot.

Tanyása vagy valami más szolgálattevője öreg Szalay Pálné asszonyomnak. Az asszonyság ő neki kétezer forintot adott kötelezvényben s most rajt hajtanak a rokonok s meg akarják ezt az adományt rontani. Pedig ő ezt megérdemli. Hűséges szolgája s bejárója az asszonyságnak, annyi sok idő óta.

Kimentem Nagy-Kőrösre megvizsgálni a dolgot. Az öreg asszonyságot korábban nagyon kedveltem. Tudta, hogy dédapám a németektől üldözve vagy 180 év előtt Nagy-Kőrösre menekült s ott volt református pap. Azután egy időben ellenséges kortesek el akarták vele hitetni, hogy én zsidó nemzetségből származom. Nosza kapta magát, utána járt a dolognak, összeszedte az anyakönyvi adatokat és saját fejétől és saját költségén kinyomatta, a mit jónak látott. Ezután ismerkedtem meg vele.

Meglátogattam. Szivesen beszélgetett. Állandó derüs mosolygással ép ugy, mint a bajai öreg Fischer s ép ugy, mint később a nagy költő. Nem volt sovány, hanem nagyon kövér s már nagyon öreg. Az aggkori elmegyöngeség sulyosabb tünetei nála is hiányoztak.

De azért nagyon gondos nyomozás után rájöttem, hogy ő is szórja a pénzét, igéreteit, kötelezőit. A ki mellette van két-három napon át: annak javára bőkezüségének nincs határa A holnapi napra sohase gondol s ha rokonai erős felügyelet alatt nem tartják: utóbb betevő falat kenyere se marad.

Egyébként egészséges, jókedvü, szeszélyei pillanatig tartók, beszéde okos, fiatalkori dolgairól szivesen és bőven beszél. Felületes figyelés után teljes lehetetlenség, hogy komoly, lelkiismeretes ember elmegyöngültnek mondja ki.

Ime, ez a két eset jutott eszembe rögtön, a mikor a nagy költővel házassága felbontásáról tanácskoztunk. A mely tünetek e két esetben emlékezetemben maradtak: önkénytelenül és ellenállhatatlanul ugyanazokat kerestem a nagy költőnél.

S nagyrészben megtaláltam.

A köznép, az általános tudat ismeri e bajt igen jól. De nem tartja elmebajnak. S bár minden agg embernél nem fordul elő: mégis az öregséggel együtt járó gyöngeségnek tekinti.

III.

(Az öregség. – Krafft-Ebing tana. – Taylor Alfréd Savaine tana. – További tárgyalásunk Jókaival és nejével. – A nagy költő kedvessége. – Szerelmes versei hitveséhez.)

Az öregség sok bajjal jár. Százféle szólása, mondása van erről minden népnek. Már a rómaiak azt mondták: senectus ipsa est morbus. Az öregség maga is betegség.

Ez azonban valósággal még se igaz. Kétségtelen, hogy az öregség sokféle hanyatlással, a testi és lelki erők lassu és fokozatos fogyásával jár. Mégse betegség. Ép ugy nem, mint a csecsemőkor vagy a kamaszkor. Csak egyik állapota az élet folyamatának.

Mikor kezdődik az öregség, az aggság? Ki tudná azt biztosan napszámra, hétszámra, sőt gyakran évszámra is megmondani? Ennek nincs mértéke, mint a vér hőfokának vagy mint a hizásnak és soványodásnak. Az őszülés, kopaszodás, fogcsonkulás például lehet öregség jele, de azért egyáltalán nem jelenti mindig az öregedést. Kossuth is, Jókai is kopaszok voltak már negyven éves korukban, de azért bizonyos, hogy még hatvan éves korukban is, sőt később is megvolt erőik teljessége. Kossuth korán őszült, Jókain, Deák Ferenczen alig lehetett az őszülést észrevenni.

Ime, e jelek bizonytalansága. Száz tünete van a kétségtelenül beállott öregségnek, de azért minden öregségi tünet egyenkint és elszórtan mégse kétségtelenül jelenti az öregség beálltát.

Általában öregnek, aggnak, vénnek mondjuk azt az embert, a ki aránylag magas koru, hatvan éves már elmult; a kinek e mellett látó, izlő, mozgó, emlékező, ereje jelentékenyen meggyöngült; a kinél az erély, az erős munkának, a gyors mozgásnak, az izomerő kifejtésének vágya már megszünt vagy alig-alig pislog. A kinél ez az állapot már megkezdődött: csak az eshetik az én tapasztalásom szerint a dementia senilisnek nevezett különös betegségbe.

Ezt a betegséget törvényszéki elmekórtanában részletesen tárgyalja Krafft-Ebing, a hirneves tudós. De ki merem mondani, nem a legszerencsésebben.

A betegségnek különböző foka van, a legenyhébbtől a legsulyosabb fokig. A legsulyosabb szerinte a tökéletes elbutulás. Vannak szerinte oly aggkori elmezavarok is, melyek iszonyu erkölcsi tévedések okozói, melyek fajtalanságra, lopásra, gyilkosságra birják a beteget. Leirásának gyöngesége épen abban áll, hogy a legenyhébb esetek tüneteit a legsulyosabb esetek tüneteivel összekeverve adja elő s ekként nem rajzolhat tiszta képet azok elé, a kiknek maguknak nincs erős és tiszta tapasztalásuk. Több fokozat van e betegségben, más szóval többféle ez a betegség s mindegyik fajtának mások és mások a főtünetei. E tüneteket a fajták szerint kellene leirni és csoportositani.

Sokkal szerencsésebb a leirásban a jeles angol tudós, Taylor Alfréd Swaine. Ez az aggkori elmegyöngülés enyhe alakját igy irja le:

– Az előhaladt vénkorban levő ember értelme egészen helyén és dolgaiban tiszta felfogásu lehet, azokat jól intézheti s testi egészsége is jó, mégis azoktól, kik őt környezik, annyira félhet s annyira függővé válhatik, hogy azok teljesen uralkodnak rajta s azért környezői kezében gyermeknél és játékszernél nem egyéb, – oly annyira, hogy azok akarata ellenére semmit se merészel tenni s kivánságaiknak nem képes ellenállani.

Ime, ez a leirás illik tökéletesen az öreg Fischer Lipótra s özvegy Szalay Pálnéra is, a kiket én megfigyeltem. Minden felelet, melyet tőlük s közelvalóiktól gondos kérdéseimre kaptam: a Taylor által leirt agg alakot állitotta elém.

Mind Fischer, mind Szalayné rendesen élt, szokott módon evett, ivott, kelt, feküdt, öltözött s lakása és háza rendjét pontosan megtartotta. Vagyoni dolgai vitelében is rendes felfogásu volt, de közelállóinak szava, akarata, befolyása alatt okoskodás és ellenmondás nélkül föltétlenül meghajolt, sőt meglehetősen ugy szinlelte, hogy nagyon szivesen hajolt meg.

Tökéletesen ilyennek találtam a nagy költőt. A Krafft-Ebing szerinti borzasztó állapot nála egészen hiányzott, de a Taylor szerinti egészen megvolt. Csakis egyetlenegy megjegyzése van a német tudósnak, mely Jókai állapotára is illik; a hol azt mondja, hogy az aggkori elmebetegnek akarata nem szilárd, sőt könnyen befolyásolható.

Bizonyos, hogy a nagy költő elmegyöngülése már több év előtt kezdődött s bizonyos, hogy a mikor én észrevettem, még akkor is az első, az enyhe állapotban volt meg. Az eszmék zavara és korlátoltsága, a nagy, sulyos és utálatos erkölcsi tévedések, az őrjöngési kitörések tökéletesen hiányoztak.

Emlitettem, hogy több napon át folytattam a házassági válási tárgyalásokat. Igazán mondva folytattuk együtt a nagy költővel s nejével.

Ismételve megbékéltünk, ismételve összevesztünk. Már tudniillik puszta szóval, zaj nélkül, szenvedély és haragkitörés nélkül.

A mikor az urnő azt mondta: el kell válnunk: – akkor a nagy költővel félrevonultunk s őszintén tanakodtunk a fölött, miként rendezzük a válás részleteit, miként biztositsuk s mily mértékben az urnő vagyoni, ellátási igényeit. S nem volt ám ebben szinlelés, ámitás, öreg ember ravaszkodása a nagy költőnél. Igazán törte fejét velem együtt, miként hozzuk rendbe az állapotokat legjobban.

De a mikor azt mondta az urnő: no, hát nem bánom, ne váljunk el, kisértsük még meg a házassági együttélést tovább is: – nosza akkor a nagy költő szép arczán kilobbant s vidámság, összeütötte a bokáját, földhöz vágott minden válási gondolatot és jogtudományt s elővette rosszul kezelt, de azért jó budai borát, saját termésü istenitalát s odaszólt hozzám:

– De már erre igyunk egyet.

Ittunk s összeültünk hárman, miként értékesitsük valamikor a nagy költő műkincseit, miként biztositsuk egykor özvegyét. Mert hogy ő, a 77 éves agg, előbb el fog mulni, mint 23 éves ifju felesége: ezt bizony mi mind a hárman kiolvastuk a csillagokból.

Ez se volt szinlelés a nagy költőtől.

A minő arczot, kedvet, szándékot és elhatározást mutatott: azt mindig őszintén mutatta. Csakhogy arcz, kedv, szándék és elhatározás homlokegyenest változott rövid időnként, a mint az urnő óhajtotta vagy egyenesen akarta.

A nagy költő nagy lelke nem volt már egészen a magáé. De csak az erély, az akarat, az elhatározás képessége aludt. Szellemének száz karja volt, mint a hitregebeli Briareusnak, a többi karja még nem volt béna.

Megmutogatta kincseit.

A Jókai-könyvtárt, a melyben minden művének kiadása mindenféle példányban megvan. Értékét meg se lehetne szabni.

Az ereklyéket, a feliratokat, az albumokat, a nemzetnek és a királynak emlék-adományait. Ragyogó külsőben valamennyi.

S megmutatta, a mi mindezeknél becsesebb, apró kopott jegyzetkönyveit.

Minden érdekes dolgot följegyzett röviden, a mit csak életében hallott. Ötletek, eszmék, bölcs mondások, alakok, adomák, megtörtént esetek, különös jelenségek, álmok, ábrándok, egy-két szóval jelezve. Nagy részük feldolgozva költői alkotásaiban. Nagy részük örökre elveszett. Mindenkinek ismeretlen világ, csak előtte volt ismerős. Az élet nem volt elég hosszu ezeket is feldolgozni.

Mindent följegyzett, mint Hugo Viktor, ő is. Mennyire irigyeltem. Már akkor magam is irni kezdtem. De én a hosszu életen át soha se gondoltam biztosan, hogy valamikor iró leszek. Nem jegyeztem. Csak puszta emlékezetemre vagyok szorulva. Az emlékezet pedig tékozló fiu. Szórja kincseit erre-arra. Mind eszembe jutott, a mikor a nagy költő jegyzetkönyveit nézegettem.

S azután kimentünk szőlejébe. Nyaralója történetét jó kedvvel beszélte el. Megmutatta tőkéit, gyümölcsfáit. Panaszkodott, hogy a balaton-füredi kocsánytalan spanyol meggyet sehol sem tudja megszerezni. Figyelmeztettem a hófehér somra.

– Olyan nincs, öregem. A francziák is csak fehér csikos somot ismernek, hófehéret nem.

– Pedig én láttam is, ettem is, tudom is hol terem. Somogy vármegyében, megyeri határban.

Fölirta, igérte, hogy meghozatja.

Nem tudom, de nem hiszem, hogy meghozatta. Mi az, a mit ő már meg tud fogadni? Lehelet, eltünő sugár, lenge árnyék.

Szivesen tereltem át beszélgetésünket ily dolgokra. Abbahagytam adomáimat is. Hadd beszéljen a nagy költő örömmel oly dolgokról, a melyekről szivesen beszél. A vén lantos mindennap elfelejti egy-egy dalát. De még sok dala van. Dudolgassa hát azt, a mi még megvan. Hiszen ugyis elfelejti lassankint valamennyit.

Bevitt megint szobájába, összeültünk megint hárman. Beszélgettünk az élet legkényesebb és legszürkébb dolgairól: vagyonról, pénzről, örökségről, végrendeletről. Ő is csinált egy csomó végrendeletet, mint a bajai öreg zsidó. Évenkint egyet-kettőt. Ott hevernek egy fővárosi közjegyzőnél.

De akármily nehéz ügyről beszéltünk: csak pillanatnyira törődött ő azzal. Fölkelt ültéből.

– Várj csak, öregem, mutatok én neked valamit.

Odahozott egy kötetnyi könyvet. Költeményekkel volt tele, a melyeket mostani nejéhez irt. Kéziratos könyv. Elkezdett nekem abból felolvasni. Felolvasott ötöt, tizet, huszat.

Bizony kicsordult könyem nem egyszer. Arra biztat, válaszszam el feleségétől s ime, felesége előtt a hozzáirt lángoló szerelmes verseket olvasgatja. Csak azért, hogy én is halljam.

Oh, nagy költő, isten szózatának remek hirdetője, ne tanácskozzál te én velem ügyvédi és birói dolgok ostoba furfangosságáról, válóperről, örökségről, duzzogó rokonok terveiről. Nem választlak el téged attól, a kit egykor szived és költészeted megszeretett. Egy év – két év: ugyis vége lesz mindennek. Lángoló lelked de elbágyadt akaratod támasztékot óhajt. Mindegy már tenéked, kire támaszkodol.

Ám itt van melletted, a kit a végzet melléd rendelt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Soha se láttam azóta se a nagy költőt, se nejét. Házuk táját nem tudtam fölkeresni.

A LELKEK URA.

(Mennyi egy csopron 12 ezer választó? – A régi kortes. – Mit kell tudni a mai kortesnek? – A lelkek ura. – A budavári választás. – Ki az az Ehrlich Gusztáv?)

Vissza kell térnem a legutolsó választásra. Igaz, hogy három nap előtt történt. Nagy idő ez mai napság. A németek hatalmas császárjára öreg fejszét dobott egy aggszűz s harmadnap mulva már az ördög se beszélt róla. Miért emlékeznék tehát a világ három nap után is a fővárosi képviselőválasztásra? Futni és feledni: ez a mi korunk természete. S ma már néhány ezer választó azt se tudja a fővárosban, hogy Csernátony halt-e meg és Morzsányit választották helyette, vagy Morzsányi halt-e meg és Csernátonyra esett a többség?

Pedig nagy az eset.

Tudni kell ugyanis, hogy a főváros Erzsébet nevü városában 12 ezer választó van kerek számban. Tizenkétezer férfi. Erős, egészséges valamennyi. Adófizető az utolsóig. Alkotmányos jogára büszke és féltékeny mind s ha kell: elmegy szavazni mind.

Tudjátok-e, hogy 12 ezer mennyi?

Tizenkétezer emberrel foglalta el Árpád az országot. Felényi emberrel indult el a szent földre Jerusálemi Endre magyar király, hogy napkeleten minden pogányt kiirtson a föld kerekségéről. A régi világban az egész Mosony vármegyének csak 40 választója volt, minthogy akkor csak nemes embernek volt választójoga, több nemest pedig ott nem találtak. Egész Máramaros, Szatmár, Szabolcs, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyének összesen nem volt együtt tizenkétezer választója. Csupán Borsod vármegyének volt több. A bereczki kerületnek Erdélyben ma is csak kétszáz választója van s ez küld egy követet. Ebben az arányban az erzsébetvárosi kerületnek hatvan követet kellene választani. A mitől mentsen meg bennünket a jó isten és Ehrlich Gusztáv.

Már most hogy lehet tizenkétezer választót rendben tartani?

Ez a kortes dolga ugy-e?

Kortes? Mi az a kortes? Ki az a kortes? Tizenkétezer választó közt hogy támadhat kortes?

A kortesről a festőművészek már néhány remek képet készitettek. Uray kortesei Szatmárban, Forintos György kortesei Zalában, Pecsovics Ferencz kortesei Tolnában, a Kállayak, Papszászok és Tiszák kortesei Szatmárban, Hevesben, Biharban mind emlékezetes és hatalmas alakok a régmult időből.

Széles váll, hatalmas erős termet, keményen kipödrött vastag bajusz. Félrevágott darutollas süveg, panyókára vetett dolmány, pitykés mellény, végig gombos lovas nadrág, sarkantyus csizma. Jobb kezében fokos, bal oldalán tele kulacs, pipaszerszám teljes készséggel. Hol lóháton, hol gyalog.

Inni és nem aludni, szónokolni és verekedni, dalolni és káromkodni, adomázni és verset mondani, őseinknek véren szerzett jussáról soha meg nem feledkezni; a németet leszólni, de ha kell: agyon is ütni; a paraszttal szóba se állni, viczispánnal és muzsikus czigánynyal pedig pertu lábon állni s éjjel-nappal mindig lábon állni: ez a régi kortes.

De az ilyen kortest ma már az Erzsébetvárosban tüstént bekisérné a rendőr. S röhögne rajta minden választó.

A régi kortes irni se tudott. Ha tudott is: nem szokott. Irjon a nótárius, a rektor meg a pap. Vagy az iródiák. Nem irok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok: ez volt a jelszó, az igazság, az élet és a gyakorlat.

Az erzsébetvárosi kortes elveszett ember vagy meg se született ember volna, ha irni-olvasni nem tudna. De sőt nagyon is kell neki irni és olvasni tudnia.

Tizenkétezer választónak tizenkétezer neve van s mindegyik név két szóból, mert vezeték- és keresztnévből áll. Kétszázötven uton, utczán és téren lakik s kétezerötszáz házszám alatt lakik az a tizenkétezer választó. S egy-egy néven nagyon sok a választó. Minden Kisről, minden Nagyról, minden Kohnról, minden Weiszról tudni kell, melyik az ügyvéd, melyik az orvos, az iparos, a kocsmáros, az ügynök, a vasutas, a számtiszt, a magánhivatalnok, a bérkocsis, a nagyságos ur és a méltóságos ur? Ki lakik a beltelken, ki lakik a kültelken? Melyiknek hol a kocsmája, hol a kávéháza, hol a kaszinója, ki a szeretője, ki a hitelezője, melyik bank vagy takarékpénztár az ő bankja és pénztára?

Mindezt tudni kell a kortesnek. A választók nevét ugyan istentelen nagy könyvbe kinyomtatják, de ez csak a tudásnak fele. Ez csak a hivatalos adatokkal van megtöltve, de hol vannak még ezenkivül a bizalmas adatok, a suttogásra szánt viszonyok és állapotok? Pedig a kortesnek ezeket mind tudnia kell, még pedig jobban, mint a hivatalos adatokat.

S Ehrlich Gusztáv mindent tud. Ő a lelkek ura e borzasztó választókerületben. Nála nélkül ez a kerület se el nem alszik, se föl nem ébred. De még ha aludni el tudna is: fölébredni sehogy se tudna. Ő vezet és igazgat mindent és mindenkit, mindenütt és mindenkor. Nála nélkül se kis embert, se nagy embert megválasztani nem lehet. Akár követet, akár fővárosi bizottságot válasszanak, akár kerületi előljárót vagy iskolatanácsot, akár papot vagy tanitót vagy tanitónőt: a kire ő szavát adja, arra adja szavát mindenki.

Mert ő a lelkek ura!

De hát hogy lehet ez?

Mindig csodálkozom, hogy az én ifju irótársaim, a kik lapjainkat tárczával, családainkat regénynyel s szinházainkat szinművekkel akarják ellátni: az erzsébetvárosi embereket és állapotokat nem észlelik, nem tanulmányozzák s azokról hasábokat és könyveket nem irnak. Hogy lehet ez? Hiszen itt nagy tünemény áll előttünk.

Nézzük csak a főváros első kerületét. Másfélezer vagy kétezer választó, vagy annyi se. Fele hivatalnok, fele nyugdijas, kis rész háziur. Ügyvéd, zsidó, lótófutó ember alig akad. Még jelölt is alig akad. Valami minisztert lefülelnek: legyen ő a követ. Legalább nem jár vele semmi vesződség. A választás napján a hivatalfőnökök kiadják a rendeletet, hogy melyik osztály tagjai hány órakor menjenek szavazni. De hát kire szavazni? Erről szó ne essék. A miniszter urra szavazni. Kire másra? Két embert megfogadnak, a ki a választóhelyen napi nyolczvan krajczárért egy-egy zászlót tart s a mellett szunyókál. Öt embert megfogadtak napi egy forintért, hogy óránként kiáltsa el: »éljen a kegyelmes ur« – s ezzel vége. Délután hat órakor bezárják a jegyzőkönyvet s viszik a kaszinóba a kegyelmes urhoz. A kegyelmes ur fölkel a tarokk mellől, kezet szorit a deputáczióval s a többit, a mi történik vagy nem történik még, megirják a kőnyomatosok s ezzel vége.

De nézze meg valaki az erzsébetvárosi választást! Azt a száz kocsit száz lobogóval és kétszáz kortessel, a ki lóhalálában nyargal minden utczán, minden téren, minden perczben és minden házhoz, hogy a választóhelyre szállitsa a választókat és a szavazatokat és a lelkeket!

Milyen más világ ez!

Néha ugyan itt is csendes év van. A mikor nincs szükség erőfeszitésre. Például 1901-ben a tavaszi választásnál, a mikor meghalt Csernátony s megválasztották Morzsányit. A mikor az ellenjelöltek csak lobogójukat mutatták, de győzelemre nem számitottak s a mikor két ellenjelölt is volt ugyan, de Ehrlich azt mondta: elégnek tartom, csak huszszor annyi szavazatunk legyen, mint a másik két pártnak összevéve. S igy nem engedett többet leszavazni háromezerkétszáz választónál.

De hát ki ez az Ehrlich Gusztáv?

Hiszen Eszterházy herczeg is csak nagy ur, az esztergomi érsek is csak nagy ur: de ha minden uradalmukat adósságba vernék, se tudnának a lelkek fölött ekkora uraságot gyakorolni.

Ezelőtt tizenhét évvel ismerkedtem meg vele. Engem is kijelölt ebben a kerületben képviselőnek. Nehezen nyugodtam bele, meg is mondtam előre, hogy megbukunk, de meg is buktunk istenesen. Akkor még fiatal ember volt a lelkek ura s nem igen birt a lelkekkel. Hiába hivatkoztunk Kossuthra, Rákóczira, Bethlenre, Bocskayra: a jó erzsébetvárosi választóközönségnek nem igen kellett a kurucz ember. S ez a rossz szokása ma is megvan ennek a közönségnek.