Part 15

Nemcsak azokat a tudományágakat pártolta, melyeket maga művelt. Ámbár ebben sem volt egyoldalu. Mennyire nem az, mutatja egyik legjobb ismerőjének itélete: „sohasem volt még jogász annyira philologus és még nem volt philologus oly mértékben jogász, mint ő.“ „Munkássága kiterjed a római jogi és állami élet minden vonatkozására, hogy csak a leglényegesebbeket említsem; és mindezeket egységesen foglalja össze.“ E szavakkal fogadta Boeckh az akadémia titkára a tudós társaság tagjai közé.

Maga mondja, hogy eredetileg a római magánjog felé vonzotta vágya. De már első munkájával a köz- és magánjog határán mozog. És valóban legfőbb munkájának ő maga is _Római közjogát_ tartotta. Ezzel új tudományágat teremtett. Háromkötetes munka, megfelelően a szóban ki nem fejezett, de tényleg megállapított három korszaknak: a királyság, köztársaság és császárság korának. Annyi idő multán lehetnek megcáfolódott tételei a munkának. De az örökké érdeme marad e tudományág megteremtőjének, hogy alaptételeit rendkivül világosan, röviden és határozottan állította föl és rendkivül nagy anyagkészletéből megvolt mindig az éppen odavaló bizonyító adata. Ma már széltében alkalmazzuk, de akkor még új volt a mód, ahogyan tételei fölállításához még a néphagyományt is segítségül hivta. A történeti kritika diadalmas érvényesítésével találkozunk lépten-nyomon fejtegetései során.

Nagy munkáján kívül számtalan kisebb-nagyobb értekezése vonatkozik erre a tárgyra. Nem kis fontosságuak a tudományos eredmények szempontjából, de még fontosabbak azért, mert a módot tárja elénk, ahogyan a hagyomány adatait mérlegelnünk kell.

Másik nagyfontosságu jogi munkája _Büntetőjoga_. Ebben is közjogára támaszkodik, aminthogy saját vallomása szerint éppen ennek a munkájának érdekében dolgozta föl a római történetet is.

_A magánjogot_ is megajándékozta olyan munkával, mely mindörökre elsőrendü helyet biztosít nevének a római jogtudomány ezen ágában is. A _Theodosius-féle codex_ megjelenését ugyan már nem érhette meg, de még teljesen befejezhette.

Ebben foglalható össze a jogtudomány terén végzett munkásságának jellemzése. Ismertetése nagyon messze elvezetne, hiszen a már említetteken kivül hihetetlenül sokat irt és mind értékeset, reá nézve érdekesen jellemzőt. Ezeknek részletesebb méltatása azonban csak a szakembert érdeklik és éppen ezért itten nem is volna helyén. Mommsennek, a jogtudósnak nagyságát egy epizód elmondásával jellemezhetjük leginkább s ezzel azt is szemléltettük, mennyire meg tudta nyerni tudományos céljainak nemcsak a tudományos testületeket, hanem a kormányt is.

Régi kedvenc terve volt a tudományos társulatok egyesítése egy nagy feladatra, a _Thesaurus linguae latinae_ (A latin nyelv kincsesházának) megteremtésére. Mindenekfölött legalább is a jogi részét szerette volna megvalósítani. Nehezen ment a dolog, de végre egy ünnepélyes alkalommal éppen a kultuszminiszter említette föl e szótár szükséges voltát a királyhoz intézett szónoklatában és azzal indokolta, hogy: a munka annyira szivén fekszik a régiségtan mesterének.

Munkáinak jellemzője, hogy alig van bennük idézet; de azért mindig megtaláljuk azt, amire hivatkozik. Ebben különbözik sok mástól, kik idézeteikkel akarnak elkápráztatni, anélkül, hogy azok pontosságára és megbizhatóságára kellően vigyáznának. Nem sokra tartotta azokat, akik a véleményekről alkotnak nézeteket; olvassátok – ugymond – az eredetieket, a régieket, a valódiakat; amit az újak mondanak róluk, nem igen érdemes az idővesztegetésre. S ha ebben nem is volt éppen mindig igaza, végeredményében jóra vezet az elv követése – az eredeti források tanulmányozásához.

Mit teremtett ezen a téren, – _a források gyűjtése terén_, – szinte fölbecsülhetetlen.

Már első munkájához ad fölirattani pótlékot. Nyomban erre következett tanulmányútjának is az a célja, hogy a római jog föliratos emlékét kutassa föl. Ezekből meríti azokat az ismereteket, melyek az ujdonság megkapó erejével hatottak. Akadémiai székfoglaló beszédében is ennek a munkának szólott egy rész. „A történettudománynak létföltétele a rendezett levéltár. Azt hiszem, hogy a levéltárnak abban az osztályában, melyet önök reám és társaimra biztak, rendet teremtünk és jó katalógust szerkesztünk. A hűséges levéltáros nem törődik azzal, hogy vajjon minden darab érdemes-e a fölvételre, melyet fölvesz. Föl kell vennie, mert, mint ismételten hangoztatja, a gyüjtőnek nem lehet föladata az emlék jelentőségének mérlegelése.“ Ezt hirdette a tanteremben is, ahol előadásainál jóval nagyobb jelentősége volt gyakorlatainak. Ezeken nevelte tanítványait. Számtalanon voltak azok és a római fölirattan legkiválóbb művelői ma is közülök kerülnek ki. Sőt mi is, kiknek pedig csak a tanítványok révén adatott megismernünk módszerét, tőle tanulunk; és sokáig fognak még utánunk is tőle tanúlni. Módszere egyébként meglehetősen egyszerü és lényegében abban áll, hogy sohase azt irjuk le a föliratos emlékről, amit képzelünk, hanem csak azt, amit tényleg láttunk rajta; aki próbálta, az tudja, hogy milyen nehéz ez. Hihetetlenül élesen volt képes figyelmeztetni azt, aki erről megfeledkezett. Nagy ambiciót helyezett arra, hogy minden hibás olvasást elkerüljenek és ezért semmi fáradságot nem kimélt.

Az anyag földolgozását természetesen magasabb rendü munkának tartotta a gyűjtésnél. Méltóbb is volt az hozzá. És mégis kellően tudta értékelni amazt a munkát is. Alaposan ki is vette belőle a maga részét. A Corpus Inscriptionum Latinarum hatalmas köteteiből csak néhány viseli ugyan az ő nevét, mint írójáét, de halálig nem jelent meg egyetlen íve ennek a munkának, melyre ne ő írta volna rá az imprimaturát; levéltáros nem lehetett lelkiismeretesebb a katalogus kiadásában, mint ő volt. A föliratos emlékek közlésének módjával is örökre szóló példát adott. Ha fejlődik is a közlés módja, – mert újabban fényképét is adjuk az emléknek, ami a nagy munka megindulásakor még kivihetetlen volt, – az alaptételt ő állította föl s az nem is változott azóta. Abban áll, hogy ilyen gyüjteményes munkákban nincs helye másnak, mint pusztán az emlékre vonatkozó tömör közléseknek. De olyan módon, hogy abban minden meglegyen. A megelőző hasonló munkák hosszadalmas tartalmi magyarázatai nem tartozhatnak oda. A tartalmi megbeszélésekre – szintén az ő buzdítására és szerkesztésében – a római német archaeologiai intézet Ephemeris Epigraphica címen külön folyóiratot adott ki.

Egy pillanatig sem tévesztette szem elől, hogy milyen nagyjelentőségü forrásanyagot képviselnek az _érmek_. Már első itáliai útján – melyben Friedländer Gyula, a kiváló numizmata volt az utitársa – nagy gondot fordított a délitáliai érmek fölirataira; nyelvtudományi tanulmányainak is lényeges anyagát szolgáltatták azok. Később is mélyrehatóan foglalkozott az éremtannal. Leipzigban, római történetének irása közben, alapvető tanulmányokat végzett az éremtan területén. De csak tíz év mulva jelent meg tanulmánya: _A római éremtan története_. E munkájának irása közben érezte már olyan munkának hiányát, melyben a ránkmaradt érmek rendszeres leirását megtalálhatta volna. És mihelyt a föliratok gvüjteményének ügyét kellően biztosítottnak látta, megpendítette az ilyen munka szükséges voltának eszméjét, a király születésnapján hódoló küldöttség szónokaként rámutatván egyúttal annak nehézségeire. Az akadémiának nem volt reá elég pénze. Mommsen azonban nem az az ember volt, akit elhatározásaiban a nehézségek megtántorítottak. A királyi múzeumok igazgatóságához fordult tehát tervével. Kétségtelen – ugymond – hogy az érmeknek ilyen összefoglaló publikálása, a tudomány szempontjából nagyjelentőségü volna; az ókori élet bármelyik ágának tanulmányozásában, akár a történetet, akár nyelvet, vallást, művészetet stb. vegyük elő, semminek nem érezzük annyira a hiányát, mint az ókori érmek rendszeres gyüjteményének.

A munka vezetésére meg is volt a maga alkalmas embere; nem hiányzott a részletesen kidolgozott tervezet sem, – még sem sokkal jutottak tovább a kezdetnél. Ez a kezdet meggyőzte őt arról, hogy a nagy föladatot egyetlen társaság – még ha a porosz kir. akadémia is az – meg nem oldhatja. Sem az anyagi, sem a szellemi ereje nem elegendő hozzá.

Arra kellett tehát törekednie, hogy az összes tudományos testületek szellemi és az államok anyagi támogatását megnyerje a közös erővel végzendő vállalathoz. A bécsiek hajlandónak is mutatkoztak erre, de a többiek nem. Nem restelte 84 éves korában Párisba utazni, hogy ott az akadémiák kongresszusán maga terjessze elő és indokolja tervezetét. Hiába.

Ennek a kedvenc eszméjének nemcsak megvalósulását nem érhette meg, de még biztos megindításának tudatával sem hajthatta fejét örök pihenőre. De azért a Corpus Nummorum meglesz; a porosz akadémiában már elhangzott a szó, hogy: azzal tartoznak Mommsen emlékének.

Jóformán a szemeink előtt fejlődött egy új tudomány, a _papyrustan_. Újabb időkben nagy számmal kerülnek elő papyrusra írott emlékek, amelyeknek egy jelentékeny része éppúgy értéktelen, mint a föliratoknak, de másik része megbecsülhetetlen fontosságu. Kivált jogtudományi szempontból van kiváló jelentőségük úgy, hogy egyáltalán nem nagyítás, hanem tiszta igazság, hogy a Kr. u. első hat századnak jogi és kereskedelmi életéről való tudásunkat már is átalakította, de még jobban át fogja formálni.

Mi sem természetesebb annál, hogy Mommsen erre is a legmelegebb érdeklődéssel terjesztette ki figyelmét. A berlini múzeum tulajdonában levő példák közzétételénél az ő tanácsai, útmutatásai érvényesültek. A kinálkozó tanulságok értékesítésében is résztvett. De azért valódi törekvése az összes papyrus-emlékek gyüjteményes kiadására a _Corpus papyrorum_ megteremtésére irányult. Eljön majd az idő – fejezi be egyik akadémiai jelentését – amikor meglesz ez a gyüjtemény ugyanolyan alapelvek szerint, mint a föliratok gyüjteménye készült és az érmek gyüjteménye – nem készül fájdalom, de – készülhetne. Az akkor 85 éves ember azonban tisztában volt vele, hogy ezt már meg nem éri. De meglesz, – abban is joggal bizott.

Nem éppen általánosan tudottak Mommsennek a német birodalmi _limes-kutatások szervezésében_ szerzett érdemei. A római birodalom határvédelmének emlékeit Németországban évszázadok óta ismerik. Sőt kutatják és magyarázzák is azokat, már jó régen. Egy félszázaddal ezelőtt már legalább is annyira voltak, mint mi ma. De a munkálatokat csak egyesek vagy a legjobb esetben társulatok végezték, minden egységes terv, közös szempontok és vezetés nélkül. Az egységes munkára már régebben meglett volna egyesekben a hajlandóság. De mindig akadtak elháríthatatlan akadályok. Leginkább politikaiak. Elég ha annyit mondunk, hogy Porosz- és Bajorországnak együttesen kellett volna résztvennie a munkában, hogy a másik kettőt, – Badent és Württemberget, – ne is említsük. Mommsennek évtizedes munkájába került, míg a megegyezést nyélbeüthette. Elébb a birodalmi kormányt kellett megnyernie az eszmének, hogy a negyedmillióra tervezett, de végeredményben annak kétszeresét is fölülmuló költségeket engedélyezze. Azután a munkálatot végző szervezetet kellett megteremteni. Most már, mint a birodalmi kormány megbizottja tárgyalt az illetékes államokkal és akadémiákkal. Mikor végre az ő vezetése alatt megalakult a limes-bizottság, elégedetten mutathatott a leküzdött nehézségekre, melyek a már-már megvalósulás stádiumában levő eszmét annyiszor hátráltatták. A limes-bizottság munkája meghálálta a fáradságot és a kutatásokra fordított összeget.

Ezért a saalburgi limes-múzeumban méltán van ott Mommsen Tivadar szobra.

A fölsoroltakból kitetszik, hogy akadémiai munkásságának főcélja volt olyan vállalatok szervezése és vezetése, amilyenre egyes ember nem képes. És megvolt hozzá az istenadta szervezőképessége. Merész volt annyira, hogy nem riadt vissza a nehézségektől, de megvolt az önmérséklete, hogy mindig csak elérhető célokért küzdött; ezért mutathatott annyi sikerre. Érdekes, ahogyan ezeket a munkákat jellemezte: az akadémia megbizásából végzendő tudományos munkálatok nem lehetnek mind elsőrangúak, mivel zseniális művet nem lehet megrendelésre készíteni. De nélkülözhetetlen alapjai a szellemi haladásnak és a termőtalaj, melyből szép és jó fakadhat.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak levéltáros és katalóguskészítő volt Mommsen. Maga ismerte legjobban az összegyüjtött anyagot és maga értékesítette azt legelső sorban. Elszámlálhatatlanok azok a kisebb terjedelmü, de mindmegannyi jelentősnél jelentősebb munkája, melyekben az összegyüjtött anyagot történeti, jogi, philologiai stb. szempontból ismertette, méltatta. Mindig az igazságot kereste, még a saját kimondott nézeteivel szemben is; olyan nagy volt, hogy saját tévedését nem egyszer maga fedezte föl és hozta nyilvánosságra. Az igazságra való törekvése eredményezte, hogy a fáradságot nem sajnálta a látszólag legjelentéktelenebb kérdéstől sem. Nem siklott át a tudósítások vagy tudásunk egyetlen hézagán sem, hanem ellenkezőleg mindig reámutatott azokra, mint betöltendő föladatokra.

Nagy előnye volt, hogy ura volt a nyelveknek. A modern világnyelveket majdnem mindeniket anyanyelveként tudja. Latin irásainak világosságát csak a stilus tömörsége mulja fölül. Jól tud görögül és szereti is a görögöt. Maga mondja, hogy nem feledkezett meg Homerosról és Sophoklesről sem, bármennyire más volt a dolga.

Máskülönben is sokoldalu ember, aki rengeteget olvas. Nagy Goethe-imádó és valószinüleg maga is versel. Saját szerzeményeit nem igen ismerjük ugyan, de szükség esetén vagy helyesebben alkalomadtán szivesen fordít kötött formában latinból és ezek a fordításai igen sikerültek. Stilusa mesterkéletlen, sallang nélkül való, erőteljes, kifejezően hajlékony. Egészen egyéni és minden izében férfias. Amit Caesarról mond, hogy sohasem lett úr fölötte a szenvedély, róla is elmondhatjuk. Mindig egyenletes; a leghosszabb fejezetben sem találjuk a fáradság nyomát. Nem szereti az egyes részeket vagy szavakat külsőleg kiemelni: rossz stilista az, aki sokat húz alá. Még az irodalmi idézeteket sem szokta ritkábban szedetni.

Az elmondottakból is lehetett itt-ott sejteni, de határozottan is kimondhatjuk, hogy szivvel-lélekkel német volt. A német egység gondolata dobogtatta szivét már ifju korában, mikor Schleswig-Holstein fölszabadításáért harcolt; a német nagyság érdekében buzdított a franciák és Ausztria elleni harcra. De tudományos munkássága is ennek az eszmének, a német nemzeti eszmének a szolgálatában áll.

Augusztus császár önéletirásának (az u. n. Monumentum Ancyranumnak) kiadásához irott előszavában örvend annak, hogy a francia Perrot és az angol Hamilton után _ő, a német is_ hozzájárult valamivel az emlék megértéséhez. Volt idő – igaz – mikor azt mondta: a mai viszonyok között bizonyos naivitás szükséges annak föltevéséhez, hogy német ember porosz akar lenni, ha nem éppen muszáj, – de ez csak Bismarck ellen való kitörés azért, mert nagynémet politikáját Ausztriával – és éppen Beusttal szemben, aki őt Leipzigban tanszékétől megfosztatta – nem tartotta elég erélyesnek. De mikor a politikától azzal akarták visszatartani, hogy az ő tudományos munkássága sokkal értékesebb és – mint mondá – Samniumba s Apuliába akarták küldeni, azzal felelt: ha én samniumi tanulmányaim közben német hazámat csak egy pillanatra is elfeledtem volna, nem tartanám méltónak magam arra, hogy ebben a nagyjelentőségü korszakban éljek. Lett volna csak magyar tudós, majd akadt volna egy Senki János, aki megmagyarázta volna, hogy tudóshoz méltatlan, föltünési viszketeg csupán, ha nemzeti érzésének tudományos alapra fektetett kifejezést ad. És a Magyar Tudományos Akadémiában nem mondhatta volna el, hogy: nemzetünk legfőbb privilégiuma, hogy nemcsak az egyes tudós dolgozik a maga szakállára, hanem értjük a módját, hogyan kell a tudományos munkát szervezni és az egyéni munkát a tudományos téren éppúgy szerves tagjává tenni az egésznek, mint állami és katonai szervezetünkben. Igaz, hogy magyar tudósnak nem is lenne oka ilyen önérzetesnek lennie.

Mommsen Tivadar egyébként ismert bennünket magyarokat és pedig jobban, mint honfitársai általában szoktak. A mult század ötvenes éveinek végén nálunk is megfordult a föliratos emlékek gyüjtése érdekében tett útjában. Meglepetve látta, hogy nem vagyunk olyan hátramaradottak, mint hitte. Sőt voltak – nemcsak szász, hanem – színmagyar embereink is, akik méltó képviselői annak a tudománynak. Torma Károly nyerte meg leginkább nagyrabecsülését és ennek kifejezést is adott. Csak azt sajnálta, hogy nem tud magyarul és így nem használhatja az irodalmat. Honfitársai tanulhatnának ezzel összefüggő szavaiból. Nem azt mondta, amit ma mondani szoktak, hogy a magyar nyelv nem kulturnyelv, hanem csak azt, hogy nem elsőrendü elterjedésü. Ezért ajánlja – bár a nemzeti nyelvhez való ragaszkodást tiszteletreméltónak tartja – valamely más (tehát nem okvetetlenül a német!) nyelven is való megjelentetését a nemzetközi érdekü munkáknak.

Olyan fölfogás, amelyet mi is minden pontjában aláirhatunk. Mert hiszen az bizonyos, hogy a nemzetközi munkában nekünk is részt kell vennünk legalább is úgy, hogy a magunk hazai dolgát elvégezzük. Ennek az elvégzésnek teljességéhez tartozik az is, hogy az egész világ szaktudományosságának számot adjunk. Mert, amíg számot nem adunk, addig barbarusoknak tartanak, még ha nem is vagyunk azok.

Igy szerzett becsületet nemzetének a becsületes munkával Torma Károly. Az előtt a Mommsen előtt, aki egyik barátjának, – mikor az arra kérte, hogy őt említse föl, hivatkozzék reá – így felelt: mit gondol, ha kérését teljesíteném, fönnmaradhatna-e köztünk a barátság?!

*

Nyolcvanhatodik születésnapjának évfordulóján 1903 november 30-án halt meg Charlottenburgban. Ravatalánál az ókori Róma tudományának nagy köztársasága gyászolta a mestert, kinek jelentőségét így foglalta össze ő maga, doktorrá avatásának ötvenedik évfordulóján hozzá intézett üdvözletre válaszolva: „Megadatott nekem részesévé lennem annak a nagy lendületnek, mely a klasszikai tudományokban a véletlen és jórészt észszerütlen, főként az egyetemek tudománykarokra való megosztása következtében keletkezett akadályok elhárítását követte. Az a kor a multé már, amikor a történetbuvár mit sem akar tudni a jogtudományról s a jogász csak a maga szűk korlátai között foglalkozott történettel; amikor a philologus valóságos időpocsékolásnak tartotta azt, hogy a Digesta-t fölüsse s a római jogász a régi irodalomból csak a Corpus-iurist ismerte; amikor a római jog két része, a köz- és a magánjog közt a tudománykar elválasztó vonala húzódott keresztül; ahol a csodálatos véletlen az éremtant, sőt a fölirattant külön tudománnyá tette, s éremnek vagy föliratnak e körökön kivül való idézése valósággal föltünést okozott. Talán érdemem is van benne; de mindenesetre nagy szerencsém volt, hogy a tudománynak ebben a fölszabadításban részt vehettem.“

Mi tudjuk, hogy világraszóló érdeme volt benne és nevét ezzel halhatatlanná tette.

_Dr. Buday Árpád._

Darwin.

Volt egyszer egy csúf, majomképü ánglius, aki az egész világot elbolondította azzal a mesével, hogy „az ember a majomtól származott“.

Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a nagy Darwinról nálunk ma is többen gondolkoznak így, mint másként és kevesen vannak, akik alaposabb értesüléssel dicsekedhetnének, mint amennyit az idézett, – minden nap hallható – mondat kifejez.

Ezért nem ok nélkül való róla írni, hogy a sok nagytudományu életrajz és filozófus fejtegetés után olyan is legyen, amely fejtörés nélkül kielégíti azokat, akik néhány percet szentelhetnek Darwin megismerésének.

*

Devonport kikötőjéből 1831. év végén világkörüli útra indult a Beagle hajó s rajta egy tudós bizottság. Az angol kormány küldötte volt őket, hogy nautikai méréseket végezzenek és Délamerika partvidékét kikutassák. Ennek a bizottságnak tagja volt egy 22 éves ifju, aki sok buzgó érdeklődést, de kevés alapos tudást vitt útravalóul. Az ifju Darwin eddigelé kevés szorgalmat tanusított a tudományos pályán. Inkább a vadászatot kedvelte. Csupán a természetrajz iránti érdeklődése ébredezett egy kiváló tanárának hatása alatt. S a fővágya az volt, hogy Humboldt példájára, nagy utazást tehessen.

Vágya most teljesedett. S ha ez az öt év fáradságosabb, küzdemesebb volt is, mint előre gondolhatá, de komolyabb és értékesebb iskolát nem választhatott. Az anatómiát és a mikroszkópium kezelését ott tanulta meg a födélzeten. A vihar idején olvasgatott s amikor alkalom kinálkozott, szemlélt, figyelt és jegyzett mindent, gondosan és tárgyilagosan.

A Kanári és Zöldfoki szigetek között megfigyelte a porhullást. Meggyőződött arról, hogy a Sahara felől jövő szelek Afrika porát szállitják a tengerbe és kiszámitotta, hogy mily mértékben növelik a kis porszemek milliói évszázadok alatt a tenger fenekét és mennyire gyarapítják befelé a partot.

Megvizsgálta, hogy a Magellan szorosában miféle kőzetek alkotják a Föld rétegeit. Kövült állatokat gyüjtött a rétegekből. Leírta azokat a szigeteket, amelyek mint tűzhányó hegyek emelkedtek ki a tenger fenekéről.

Délamerikában „vándorköveket“ talált, aminők Európában is vannak. Ezekből megállapította, hogy ott is volt jégkorszak, amikor az úszó jéghegyek még a mostani szárazföldet borító tenger szinén hordtak óriási kőtuskókat az Antarktiszról Délamerikába.

Chileben partra szállott és a Cordillerákon gyüjtő-utazást tett Perun át a tengerpartig. Itt ismerte meg az őserdők állatvilágát és innen származik nagybecsü gyüjteményének java része. Itt tanúlmányozta az őslakók életmódját stb. Hajóra szállva, először a Galopagos szigetcsoportnál kötöttek ki.

Az embert soha nem látott madarak szelíden reászállottak puskájára. S ő mélyen elgondolkodott afölött, hogy miért lehet itt minden szigetnek állatvilága egymáshoz annyira hasonló, de mégis fajaikban különböző? Miért van annyi hasonlóság Galopagos és a távoli Délamerika állatvilága közt? Nem lehet-e mindez közös eredetü? És ekkor eszébe jutott az az érdekes francia könyv, amelyet a födélzeten olvasgatott. Ez a könyv (Lamarck: Philosophie zoologique) azt állítá, hogy e sok különböző állat-alakot nem pillanatnyi teremtés, hanem hosszu évezredek alatt a környező természeti erők hatása alakította. De hogyan?

A Csöndes Oceánon más kérdés kötötte le az ifju Darwin figyelmét: a klárisok vagy korallok építkezése.

Már akkor is tudták, hogy a hajókra annyira veszélyes zátonyokat apró virágállatkák százezrei hozzák létre a testükből kiizzadott mészből.

Darwin megállapította, hogy ezek az apró lények csak mintegy 50 m. mélységü vízben élnek meg, hogy a víz szinéhez közeledve elhalnak és hogy 20 foknál hidegebb vízben nem tenyésznek. Ha tehát az ő életük ilyen szűk határok közé zárul, akkor a kláris-zátony vagy sziget épülő része mindig csak a fölszinhez közel eső vízrétegekben lehet. Több száz méteres korall-építmény pedig csak úgy keletkezhetett, ha a tengerfenék, vagy vulkáni szigetke sülyedt le időközben az épitkező klárisok lába alatt. Hogy az ilyen lassu sülyedések tényleg gyakoriak, azt a tengerpartokon mindenfelé igazolhatta.

Darwin sülyedéses elméletét hosszas tanúlmányokra alapította és később önálló munkában közölte. Azóta sok ellenvetés hangzott föl ez ellen a magyarázat ellen. De a legújabb irodalom a sok vita után ismét csak abban a véleményben kezd megállapodni, hogy a klárisok kérdésében Darwin járt legközelebb az igazsághoz.

Mikor az ötéves utazásból hazatért, Anglia legkiválóbb szaktudósaival szövetkezett, hogy a magával hozott természeti kincseket méltó módon földolgozhassa és megismertethesse a tudománnyal. Munkálatukat az angol kormány adta ki gazdagon illusztrálva, öt kötetben.

A munka kiadása után, harminc éves korában, megházasodott és kevéssel utóbb falusi birtokára költözött Downba, hogy a világ zajától elvonúlva, a tudománynak élhessen.