Part 14

_Pasteur_ 1880 óta érdeklődött a veszettség iránt. A betegségnek az a természete, hogy csak később tör ki, azt a meggyőződést érlelte meg benne, hogy a veszettséget is apró, élő szervezetek okozhatják. Vizsgálatai során nem sikerült ugyan efféle mikrobákat találnia, de megállapította, hogy a veszettség fertőző anyaga a veszett állat nyúlt agyvelejében van.

Veszett ebek nyúlt agyveleje húslében eldörzsölve a veszettségnek biztos oltóanyaga.

Ha ebből a kísérleti állat agyhártyájába oltanak, két hét mulva megvesz. Az oltóanyagot a levegőn szárítván, hatékonyságát sikerül csökkenteni. Kísérleteivel meggyőződött, hogy ha kellően meggyöngített oltóanyaggal kezdte az oltást, aztán mind kevésbbé-kevésbbé gyöngített, végre egészen gyöngítetlen oltóanyagot oltott be, a kísérleti állat nem veszett meg. Az ily elbánásban részesült ebek akkor sem vesztek meg, ha utóbb valóságos veszett eb marta is meg őket. Az oltással elért mentesség körülbelül öt évig tart. Kísérletei alapján arról győződött meg _Pasteur_, hogy a veszettség akkor tör ki, ha a fertőző anyaga eljut az idegrendszer középpontjába, az agyvelőbe. Mivel pedig hosszabb idő, legalább két hét telik el, míg a fertőző anyag az agyvelőben elszaporodik, arra a gondolatra jött, hogy a veszettség kifejlődését elháríthatja, ha sikerül a meggyöngített erejü oltóanyag hatásával az agyvelő fogékonyságát csökkenteni s amint ő mondotta, a vegyesvonaton utazó fertőzést gyorsvonaton küldött védőoltással kell megelőzni.

Állatokon tett sikeres kísérletei után 1885-ben vállalkozott _Pasteur_, hogy egy Neister Jóska nevű elszászi kisfiún kisérli meg a védőoltást, akit egy kóbor eb összemart. Ennek az elszászi fiúnak a neve éppen olyan emlékezetes a veszettség-ellenes oltások történetében, mint _Phipps James_-é, azé az angol fiúé, akin _Jenner_ a himlőoltást kezdette volt. De szomorúan emlékezetes a _Pasteur_-féle oltások során a _Pelletier Lujza_ nevű kisleányé is, akin először győződött meg arról, hogy a leggondosabb oltásokkal sem lehet a veszettség kitörését elhárítani, ha egy hónapnál is hosszabb idő telik el az ebmarás, meg az oltás megkezdése között.

Az oltóanyagot úgy termelte _Pasteur_, hogy a veszett eb nyúlt agyából vett húslében eldörgölt fertőző anyagot házinyulakba oltotta s ezek nyúlt agyvelejéből készítette az oltóanyagot ugyancsak húslében. A védőoltásokat 12 napig szárított készítménnyel kezdte, mind erősebb-erősebb, végre egynapos készítménnyel végezte az oltások sorozatát. Ilyen ciklusokban aztán megismételte az oltásokat 2–3 hétig az ebmarás súlyossága szerint. Az eseteket súlyosságuk szerint úgy osztályozta, hogy legveszedelmesebbek az olyan marások, melyek a fejet és az arcot érik, mert tapasztalat szerint ezek közül 95 százalékban tör ki és végződik halállal a veszettség, ha idejében nem oltják. Másodsorban veszélyes a kézen való marás, míg a ruhával takart testen vagy lábon történt harapás után csak 15–20 százalék a be nem oltottak megveszése és elhalálozása. _Pasteur_ több ezer ebmarott egyén beoltásával elérte azt, hogy még az arcon megharapottak közül is nem éri el a 2 százalékot a veszteség, általában pedig az 1 százalékot sem érte el, ha idejében és rendszeresen megtörténtek a védőoltások.

_Pasteur_ oltóintézetébe az egész világról elmentek magukat oltatni, akiket veszett eb mart meg. Most azonban már más országokban is nyitottak _Pasteur_-intézeteket, köztük az elsők egyike volt a budapesti intézet, melyet Hőgyes Endre rendezett be. Ennek az intézetnek beszámolója szerint nincs Magyarországon törvényhatóság, melynek területén veszett ebek ne garázdálkodnának. A budapesti intézet oltásai is hasonló kedvező eredménnyel járnak, mint a párisiak. Megnyitása óta (1890) a mult év végéig 61.412 ember jelentkezett. Közülök 49.382 kapott teljes oltást és ezek közül csupán 186, azaz 0.37 százalék pusztult el a mégis kitört veszettségben.

_Pasteur_ nemcsak saját kisérleteivel, oltásaival járult hozzá a természettudományok, meg az orvosi tudomány fejlesztéséhez, hanem módszereivel az újabb fejlődésnek olyan irányt is jelölt meg, amelyen ez a fejlődés szinte önkéntelen tart tovább. A fertőző betegségekkel szemben kifejlődött az oltással való védekezés, az oltással való gyógyítás, az úgynevezett _serumtherapia_.

A _Pasteur_ útmutatása szerint gyöngített fertőző anyagok, _virus_-ok segítségével fokozzák az élő test ellenálló képességét, hogy a teljes erejű fertőzés ne vehessen erőt rajta. Amíg azelőtt sok esetben csak arra volt utalva az orvos, hogy megfigyelje, vajjon a beteg le bírja-e küzdeni a testébe bejutott kórt, most sokkal gyakrabban van tehetségében, hogy támogatóan avatkozzék be a betegnek az életéért vívott harcába.

Amilyen nagy ember, amilyen érdemes tudós volt _Pasteur_, tudományán kívül egyéb vonásai is érdekelhetik az olvasót.

Följegyezték róla, hogy szelid természetű, gyöngéd ember volt, de a tudományos tételeit támadó ellenfelekkel szemben hevesen tudott védekezni. Éles megfigyelő tehetségét erős meggyőződés támogatta, úgy, hogy kisérletei során szinte előre látta, hogy micsoda eredményre jut. Ha pedig valami fordulat váratlanul lepte meg, azt is azonnal tudta értékelni és további kisérleteiben értékesíteni.

Hogy mennyire lelkesedett tudománya ügyéért, azt szépen jellemzi az a magatartása, amelyet akkor tanusított, mikor a gutaütés érte és abban a veszedelemben forgott, hogy tevékenysége megszakad. Lassú, szakadozott hangon mondotta tollba utolsónak hitt megfigyeléseit. Mikor pedig három hónap múlva némi erőhöz jutott, családja és barátai lebeszélése ellenére elszállíttatta magát Alaisba, hogy karosszékében ülve tegye meg intézkedéseit, mert – úgymond – Délfranciaország jóléte forog kockán.

De kedves vonása az ő tüzes hazafisága, vagy akár sovinizmusa is. Amit mink magyarok inkább tudunk méltányolni, mint a németek, akik kezdetben nem sok elismeréssel voltak iránta, utóbb pedig azt nem tudták neki megbocsátani, amit a szerencsétlen véget ért porosz-francia háboru után cselekedett. Hazafias elkeseredésében visszaküldte azt a diplomát, mellyel a bonni egyetem az orvosi tudomány díszdoktorává tette volt. Hiszen a sör pasteurizálására is az az igyekezet sarkalta, hogy a francia sört a német sör versenytársává tegye.

Általánosságban igaz, hogy a tudomány nemzetközi, de _Pasteur_ példája azt is igazolja, hogy a tudományok fejlesztésében érvényesülő nemzeti vonások mégis csak előbbre viszik a tudományt, mert a más-más fejlődésü elmék más-más oldalról látják, másformán tanulmányozzák a természet jelenségeit. Ez pedig többet használ az emberiségnek, mint az egyforma, szürke, katedrás bölcsesség.

Okuljunk _Pasteur_ példáján mink magyarok is, hogy a tudományok művelésében se vetkezzük le nemzeti sajátságainkat. A két _Bolyai_ a mathematikában, _Semmelweiss_ a fertőző betegségek dolgában bátorító példák, hogy magyarokul is beleszólhatunk a nagy nemzetközi tudományba.

*

1892. évi december 27-én hazája és az egész tudományos világ nagy ünneplésében részesítette a 70-ik életévét betöltött tudóst. Az ujra épült Sorbonne dísztermében, a köztársaság akkori elnöke, _Carnot_ karonfogva vezette be a politikai és tudományos előkelőségek gyülekezetébe Franciaország nagy fiát.

Előbb a közoktatásügyi miniszter üdvözölte, aztán _d’Abbadie_, a francia tudományos akadémia elnöke üdvözölte, átadván neki a nemzetközi gyűjtés útján szerzett nagy aranyérmet. Még több üdvözlésben volt része, részint a megjelentek köszöntötték, részint pedig fölolvasták a francia és külföldi tudományos társulatok 58 üdvözlő iratát. A londoni Royal Society üdvözletét az angol orvosok kitünő képviselője, _Lister Joseph_ mondotta el, kiemelvén, hogy mily hatással volt _Pasteur_ a sebészet fejlődésére.

A nagy tudós szerényen és meghatottan válaszolt, különösen pedig az üdvözlésére megjelent tanulóifjusághoz intézte szavait:

„Kérdezzétek magatokat: mit tettem saját okulásomra? és amint jobban és jobban előhaladtok: mit tettem hazámért? Így éljetek mindaddig, amíg talán elérkezik azon véghetetlenül boldog pillanat, amikor azt mondhatjátok, hogy valamivel hozzájárultatok az emberiség előhaladásához és javához. De bármikép végződjenek is törekvéseitek, utolsó órájának elérkeztekor mindenki azt mondhassa: tettem, amit tenni birtam.“

A tudományos világ hódolati ünnepét még három évvel élte túl _Pasteur_.

Meghalt 1895 szeptember 28-án.

Amikor utolsó útjára kisérték, háromszor hajolt meg előtte a büszke francia lobogó.

_Csapodi István dr._

Mommsen Tivadar.

1817–1903.

Homburg vor der Höhe egyike a leghíresebb németországi fürdőknek. Már a rómaiak ismerték vizének gyógyító erejét és használták is azt. Látogatóinak száma ma a százezer felé jár s habár azok óriási többsége angol, akad elég magyar ember is, aki fölkeresi. S ha már ott van, ne sajnálja a fáradságot, keresse föl a határán fekvő Saalburgot, a restaurált római tábort s tekintse meg annak múzeumát. Annak egyik helyiségében megtalálja Mommsen Tivadar mellszobrát. A szobrot a német császár kezdeményezte és az ő jelenlétében leplezték le. Fejedelmek csak fejedelmeknek nyújtanak ilyen kitüntetést. Most a népek ura adózott tudósok királyának. Nem mindennapi esemény még Németországban sem, ahol pedig értéke van a tudománynak. Nem is mindennapi még a nagy tudósok közt sem az, akinek osztályrészéül jutott.

Mommsen Tivadar nevét mindenki ismeri. Persze a mindenkit nem kell éppen a legtágabb értelemben vennünk. A jogász ismeri, hiszen a római jogban tekintély a neve, akár a közjogot, akár a büntetőjogot vesszük; sőt a római magánjogot sem lehet úgy tanulmányozni, hogy az ő munkásságával ne találkozzunk.

A történész vagy nyelvész egyaránt élvezi az ő munkásságának gyümölcsét. Egyik, mint az emlékek buzgó gyüjtőjét nem győzi eléggé dicsőíteni, a másik, aki földolgozásait forgatja, még ha azok egyik-másik tételét megcáfolva is látja annyi évek multán, hódolattal ismeri el az alapelvek helyességét, a módszer föltétlenül tudományos voltát, a logika uralmát és így a következtetések helyességét.

Szinte nem is lehetne hirtelen mindazokat a tudományágakat fölsorolnunk, ahol Mommsen nevével találkozunk. De azt már kevesebben tudják, hogyan lett Mommsen azzá, aminek ismerjük és így nem fölösleges, ha pályafutását, nagy vonásokban, bemutatjuk.

Mommsen Tivadar nem született német állampolgárnak. A kis Garding község, amelynek luteránus papi házában, mint első fiu látta meg a napvilágot, akkor még Dániához tartozott. Az 1817 november 30-án született fiúnak még megadatott Schleswig-Holstein Németországhoz csatolásáért harcolnia.

Atyjának még két fia volt: Tycho és Ágost; mindkettő klasszika-filologus. Az öregebbikkel mindvégig melegen vonzódtak egymáshoz, az egyetemet is együtt végezték; a kisebbikkel állandó vitában állottak, aminek következménye lett az elhidegülés egymástól.

Tanulmányait Altonában és Kielben végezte. Utóbbi helyen működött Osenbrüggen, a jogi és nyelvészeti tanulmányairól egyaránt ismert tudós és a fiatal magántanár, Jahn Ottó. Amannak példája, indítása meglátszott munkásságán; emezzel egy egész életre szóló barátság kötötte már itt össze.

Jahnnak az irányítása alatt jelent meg első munkája, a római collegiumokról és társulatokról 1843-ban és egy év mulva a római tribus administrativus jelentőségéről szóló tanulmánya. Sokat igérő kezdetek; a hozzájuk fűződő remények alapos voltát hatvan esztendő gazdag eredménnyel dicsekvő munkássága igazolta. Ide s tova hetvenéves munkák és ma is számottevők. Egyik-másik, fiatalos hévvel fölállított tételüket később maga a szerző cáfolta meg, aki maga mondja: akkor még nem ismerte a legnagyobb művészetet, hogyan lehet valamit nem tudni.

A későbbi nagy embert a második árulja el azzal, hogy – előszava szerint – szakít az addigi előadásmóddal, „Niebuhr fényes képzeletével“. Nem szívesen teszi, – úgymond, – de meg kell tennie: ezt követeli az igazság.

Önállóságra, eredetiségre, alaposságra törekszik. Nem riad vissza e törekvésében a fáradalmaktól, önfeláldozástól sem. A schleswig-holsteini kormány anyagi támogatásával elébb Párisba, majd Itáliába ment a római jogra vonatkozó emlékek (monumenta legalia) összegyüjtésére.

Párisban nemcsak a hivatalos körök, de maga a tudománykedvelő és művelő III. Napoleon császár is, elősegítették tanulmányait.

Olaszországot két év alatt keresztül-kasul utazta. Azután is gyakran megfordult ott és a könnyen hevülő, melegszívü olaszoknál hihetetlen népszerűségre tett szert. Olyanra, amilyenben német tudósnak nem egyhamar volt ott része. Ezeknek az egyébként minden tiszteletreméltó férfiaknak majdnem általános jellemvonásuk, hogy nem ritkán gőgösek és ezért gyakran tapintatlanok és itt-ott nagyképűek. Olyan tulajdonságok, melyek a jókedélyü, kissé könnyelmű, de hiú és éppen ezért talán még a magyarnál is érzékenyebb olasz nép bizalmának a megnyerésére éppen nem alkalmasok.

Mommsenben ezek a tulajdonságok nem voltak meg. Hosszas ott tartózkodása alatt a nép minden rétegével érintkezett és így megtanulta kivel hogyan kell bánni. Valóságos tekintély lett közöttük, kinek figyelmeztető intéseit köszönettel vették, dicséretére büszkék voltak, – számlája kifizetésében versengtek a községek. Egyik délitáliai útja alkalmával már annyira ment az ünneplése, hogy terhére volt és valósággal menekülnie kellett előle. Sziciliába ment. De a híre oda is elkísérte. Egy vén gyűjtőt ismertek ott, aki minden érdemes emléket összegyüjtött, de aztán ki nem adta, meg sem mutatta. Egyedül Mommsen volt kivétel, de ő is csak egyszer. A vén kártékony azért, hogy Mommsen közölje az egyik föliratos emléket, megvált tőle…

Az összes olaszok közül, vagy tán az egész világon, az öreg _Borghesi_ Bertalan grófnak köszönhetett legtöbbet. Mindig a legodaadóbb hálával is viselkedett vele szemben. A másik olasz, kinek szolgálatait nemcsak igénybe vette, de nagyra is becsülte s akivel évek hosszu során át dolgozott: _di Rossi_ Ker. János. Az utóbbival munkássága későbbi korszakában volt szoros barátságban; az elsőhöz mindjárt olaszföldi útja elején vezette jó szerencséje. Jellemző, amit a vele való első találkozás után ír egyik barátjának, Henzennek: „Nem szükség Önnek ecsetelnem, hogy milyen benyomást gyakorolt reám Borghesi, mert hiszen Önre bizonyára ugyanolyan hatással volt. Egyetemi hallgató koromban nem volt szerencsém olyan férfiakkal érintkeznem, akik nekem imponáltak volna: itt bőven kárpótolódom. Ha azt akarom, hogy le ne mondjak felirattani tanulmányaimról, erővel arra kell gondolnom, hogy ő már a véghez jár közel, én pedig még csak kezdő vagyok.“ Naplójába pedig ezt írja ugyanakkor: „Ez a tudós úgy imponál nekem, mint senki más.“

A nagyrabecsülés kölcsönös volt. Borghesi a porosz királyi akadémiához írt soraiban mond el minden szépet és jót róla, amit csak el lehet mondani fiatal tudósról. Nem éppen ok nélkül és nem hiába.

Még Párisban dolgozott Mommsen, mikor a berlini akadémia elé javaslatot terjesztettek (1844. XII. 9.), hogy a római jogra vonatkozó föliratos emlékek gyűjtésére irányuló törekvésében támogassa az akadémia. A javaslat tulajdonképpen taktikai fogás volt. Az akadémiában ugyanis ismét kisebbségben voltak azok, akik a római föliratos emlékek teljes gyűjteményét (Corpus Inscriptionum Latinarum) az akadémia útján nyerendő állami segítséggel végre nyélbe akarták ütni. Most, hogy Mommsen hasonló céllal éppen tanulmányúton van, ismét megkísérlették az elv érvényesítését. Nem éppen sikertelenül, de elvi eredménynél nem sokkal tekinthető többnek az a 150 tallér, melyet az akadémia a fiatal kutatónak segítségül nyújtott. Ezzel aztán el is vetette a kockát.

Borghesi sammarinói kastélyában, melyet tulajdonosa a fölirattan templomává avatott, kapta a kedvező hírt. Itt határozta el magát a nápolyi királyság területén levő római föliratos emlékek összegyüjtésére. Innen indult el és két év multán ide tért vissza az összegyűjtött anyaggal. Öt évig tartott az anyag földolgozása. De a kiadásra nem volt már pénze. Wigand leipzigi könyvkiadó jó reménység fejében s még inkább barátságból nyomatta ki. A gyűjteményt Borghesinek ajánlja: magistro, patrono, amico = mesterének, pártfogójának, barátjának. Bevezetésében minden szó elárulja az önérzetes munkást, aki tisztában van munkájának értékével, fontosságával és azzal, hogy annak irányítónak kell lennie a jövőre is. Megküzdött – úgymond – a munka nagy nehézségeivel, de ismeri annak hiányait is. Éppen azért előre lemond a hivatatlan bírálók dícséretéről épp úgy, mint nem veszi föl ócsárlásaikat. A kedvezőtlenül ítélők kifogásaival s az elfogultan kedveskedőkkel szemben egyaránt Borghesihez föllebbez, mert csak ő lehet megértő, igazságos, elfogulatlan bírája.

Ekkor azonban már régen nem volt a sanmarinói kastély vendége. Az 1848. év, a forradalmak szele őt is megérintette. Már az év elején otthon találjuk; lapot szerkeszt és ebben lázasan izgat a Poroszországhoz való csatoltatás mellett. Nem sokáig, mert már az év végén Leipzigben egyetemi tanszéken találjuk régi pártfogója, Haupt és fiatalkori barátja, Jahn Ottó társaságában. Képzelhető, milyen alkotó tervek dagasztották e bizalmas és alkotásra teremtett hármasnak keblét. De csak rövid ideig. A politika széthányta őket, a hármat háromfelé. Megvádolták őket, hogy forradalmi mozgalmakban vettek részt. A bíróság bizonyítékok hiányában fölmentette ugyan őket, de ez a kormányt nem nyugtatta meg. A múlt század második felének elején nálunk is nagy szerepet játszó Beust vezetése alatt álló kormánynak maga a vád alá helyezés ténye elegendő volt arra, hogy mindhármukat megfossza állásuktól 1852-ben. Az eljárás titkos mozgató rugóját világosan elárulja, hogy kettőnek Poroszország – mely ellen akkor Szászország intrikált – adott állást: Jahn Bonnba ment, míg Hauptnak Berlin adott tanszéket.

A legfiatalabbik – Mommsen – egyelőre Zürichben foglalja el a római jogi tanszéket s a két év, melyet ott tölt, jó alkalom neki arra, hogy a svájci római kor föliratos emlékeit összegyűjtse. Onnan két év teltén Boroszlóba, majd újabb négy év mulva Berlinbe került. Egyelőre nem tanszékre, hanem a Corpus Inscriptionum Latinum szerkesztésére az akadémiához. Nemsokára fölajánlották neki a római történelem tanszékét és ő ezt 1861-ben el is foglalta.

A római jogászból tehát a római történelem tanára lett. Érdekes jelenség, de az átalakulás folyamatát, okait egyik korán elhunyt barátjáról szólva, maga mondja el: a klasszikus római jog tanulmányozásából kiindulva – mint mindenkinek, aki nem a formában keresi a lényeget, a munka szellemét – rá kellett jönnie, hogy a történelmi jogbölcselet a történelem nélkül, a római jog Róma nélkül, – még csak nem is félmunka.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – bár hajlandósága mindegyre visszavonta kedves tárgyához, a római joghoz – már Olaszországból való visszatérése után jelzi egyik barátjához irott levelében, hogy: mindjobban meggyőződtem egy jegyzet nélkül való, könnyen olvasható római történelem megirásának szükségességéről. Munkájában sietteti a lepzigi eset, mikor egy ideig állás nélkül is volt.

_A rómaiak történeté_-nek megjelenése valósággal forrongást okozott, mert mindenkit meglepett. Voltak, akik ujjongva fogadták a régi előadásmóddal való szakítását; az előadás alapjává az intézmények fejlődésének és a társadalmi kérdéseknek tételét. Másokat azonban kellemetlenül érintettek a modern korra vonatkozó összehasonlítások és az ilyen kitételek: A kamarilla éppen Hannibált nem akarta; a tyrannis igen későre jött Róma számára; vagy amikor Sertoriusról mondja: egyike a legnagyobbaknak, ha nem a legnagyobb azok közül, akiket Róma szült.

Munkájának három kötete jelent meg egyszerre, melyekben Caesar halálával fejezi be tárgyalását. Harminc esztendőnél tovább váratott magára a folytatás. Hosszadalmas volna annak fejtegetése, hogy miért nem jelent meg akkor sem annak közvetlen folytatása, a negyedik kötet, hanem csak az ötödik. A maga nemében ez is jellemző. A császárkori tartományokat és azok embereit ismerteti, Firdusi szavait véve jelszónak: Járd be a világot és állj szóba mindenkivel. A római föliratos emlékek összegyüjtésével ő tette ezt lehetővé másoknak is.

Éppen az utolsó simításokat végezte a _Rómaiak történetén_, mikor 1853-ban a berlini akadémia megbízta őt Henzen és Rossi társaságában a Corpus Iscriptionum Latinarum (röviden CIL) szerkesztésével. Ez a megbízás évtizedek óta folyó harcnak kedvező eldőltét jelentette. Sok kicsinyes, az önzetlenség aggodalmaskodó álarca alá rejtőzködő önzést kellett addig legyőzni, míg a munka megindulhatott. Mommsen már régebb óta részese ennek a harcnak. Ő és pártfogói az akadémiában számítotttak reá, hogy a nápolyi királyság föliratos emlékeinek megjelenése eldönti a harcot. A mintaszerü közlés csakugyan elhallgattatta az ellenfeleket s az akadémiának oly dicsőséget szerzendő munka végre megindulhatott.

A harc egész embernek mutatja Mommsent, kiről az akadémia titkára elismeréssel jegyzi meg: nagyon kitartó ember, ki egy lépést sem engedett. Mommsen pedig minden joggal válaszolhatta erre: azt hiszem, bebizonyítottam, hogy a kir. akadémiával folytatott tárgyalásaimban sohasem a személyi előnyöket kerestem, hanem csak az ügy érdeke vezetett.

A munka érdekében később meghivták az akadémiára is (1858) Berlinbe. Ajánlói meglehetősen kevés szóval így ajánlják: a Rómaiak történetének irója, kit elismert munkásságáért Berlinbe kell hivni a CIL szerkesztésére. Ettől kezdve ott is lakott állandóan, eltekintve a hosszabb-rövidebb utazásoktól, melyeket Itáliában vagy a föliratos emlékek gyüjtése érdekében a dunamenti országokban tett.

Pedig csábították s a legnagyobb német egyetemek vetélkedve kínálták föl tanszékeiket. München, Bonn, Göttingen, Strassburg és Leipzig tárták ki előtte kapuikat, de Berlin mindig megtalálta a módját annak, hogy megtartsa magának. Mikor 1861-ben Bonnba hivták, a berlini egyetemen külön tanszéket adtak neki a római történelem tanítására. Mikor pedig mintegy másfél évtized mulva Leipzig csábította, az akadémia választotta meg titkárának és szakosztályi elnökének.

Ebben az időben választották ismét a porosz alsóháznak is tagjává. Majdnem egy évtizeden át (1873–1882) volt ezen a helyen is a szabadelvü nemzeti politikának a harcosa. Erről a politikáról már előbbi képviselősége alatt is tanuságot tett, mikor a Dánia, Ausztria és Franciaország ellen való harcra tüzelt nagy lelkesedéssel.

Franciaország ellen való izgatása adott okot _Fustel de Coulanges_ francia tudósnak (1870-ig strassburgi egyetemi tanárnak), hogy franciánál szokatlanul hevesen támadjon ellene; eszébe juttatja, hogy ha nem is kegydíjasa volt III. Napoleon császárnak, de legalább is kitüntető vendégszeretetét élvezte Franciaországnak és a császárnak. Mommsent azonban ez a támadás sem térítette le a maga útjáról. A francia akadémiát pedig nem gátolta meg abban, hogy egy negyedszázad mulva tiszteletbeli tagjává válassza az akkor már világszerte ismert nevü tudóst.

Mommsen politikai szereplése azonban sohasem volt munkásságának gerince. De látni fogjuk, hogy jól fogott tudományos céljainak előmozdítására. Tevékenységének fő szintere azonban mindvégig az akadémia és az egyetem. Emitt tanítványok nevelésével, amott nagy tudományos vállalkozások szervezésével szolgálta a tudományosságot. Ehhez járul természetesen irodalmi tevékenysége.

Akadémiai törekvéseinek irányítója az a meggyőződés, hogy minden olyan tudományos feladatot, mely az egyes ember vagy a társulatok erejét fölülmulja, az államnak kell elvégeztetnie és pedig a rendelkezésre álló pénz, alkalmas emberek és a kinálkozó alkalom rendjében. Ilyen feladatoknak ismerte mindenekelőtt az anyaggyüjtés és rendezés alapvető munkáit. Ehhez a munkához az államnak közvetítőre van szüksége; a közvetítés legalkalmasabb szerve az akadémia. Ennek az elvének megfelelően egész sor munkálathoz tudta megnyerni az állam támogatását. Ezek egyike a CIL; van még több is, melyeknek szintén sorát ejtjük.