Part 8

A halálos ágy mellett zokogott egy ifjú is, ki egy szép boroszlói polgárleánnyal szövődött szerelmi frigynek volt a hajtása s kinek Korvin János nevet adott a király. Harminchat éves volt Mátyás, mikor tizenkét esztendei özvegység után feleségűl vette Beatrixet, de házasságát Isten gyermekkel nem áldotta meg. Mikor megházasodott, akkor a kis János herceg negyedfél éves volt. Boroszlóban 1469-ben szerette meg egy előkelő polgár leányát, kit magával hozott Magyarországba. De a szép nő sohasem élt a királyi palotában. Szerényen visszahuzódott s egyedül fia nevelésének élt. Még a családi neve sem ismeretes. Csak később tűnt ki, hogy Borbála volt a keresztneve. János herceg 1473 április 2-án született s a keresztségben nagyapja, a törökverő Hunyadi János nevét nyerte. Hat esztendős koráig anyjával élt, csendes magányosságban. Ám a midőn Mátyás látta, hogy házasságuk gyümölcstelen marad, elhatározta, hogy törvényesíti a fiát s hercegi rangra emeli. Ezt meg is tette 1479-ben. Három birtokot adományozott neki Erdélyben s az adománylevélben liptói hercegnek és hunyadi grófnak címezi. Az apa mélységes szeretete szólal meg az adománylevélben, mondván: »Midőn királyi méltóságunkból és bőkezüségünkből mindenkinek érdemeit adományokkal és királyi kegyelmünkkel jutalmazzuk, még inkább kell a _természet rendelése szerint_ jótékonyságunk és bőkezüségünk teljességét éreztetni azzal, aki életének csiráját a saját vérünkből kapta. A természet ösztöne és sugallata megtanítván, hogy méltóságos János liptói herceget és hunyadi grófot, mint egyetlen szülöttünket, szeretni kötelesek vagyunk, szivünknek iránta táplált legforróbb szeretetétől sugalmazva, különös jótéteményekkel és a királyi adományoknak királyi sarjat megillető teljesítésével kivánjuk elhalmozni.«

Az adományozás a királyné beleegyezésével és hozzájárulásával történt, Szilágyi Erzsébet pedig, a nagyanya, végrendeletében János herceget tette örökösévé. És a széptehetségű fiú, ki feltünően hasonlított Mátyáshoz, királyfihoz illő nevelésben részesült. Magyarország leendő királyának nevelte Mátyás János herceget s idejében egyengetni kezdette az utat, hogy a nemzet elismerje őt királyi utódjának. Jól tudta, hogy nagy dologba kezd, hogy a nemzet nem szívesen lát az ország trónján törvénytelen származású királyt; de viszont bízott abban, hogy a nemzet jobbjait meghódítja tervének. Hisz e terv megvalósításán fordult meg, hogy Magyarország az ő halála után megmarad-e független _nemzeti_ királyságnak. Ő maga még férfikora delén, arra számított, hogy fiát valamelyik fejedelmi nővel házasítja össze, ennek a frigynek a szülöttje már nem lesz törvénytelen s így még az ő életében az egész nemzet megnyugvására rendezheti a trónöröklés dolgát.

Maga a királyné volt e terv legnagyobb ellensége. Egyrészt remélte, hogy még születhetik fia, másrészt úgy gondolkozott, hogy, ha nem is lesz fia, Mátyás halála után ő lép az örökébe. És ezzel beköltözött a királyi palotába az egyenetlenség ördöge. Akik közelebbről látták Mátyás és Beátrix egymáshoz való viszonyát, világosan látni vélték, hogy a küzdelemben Beátrix lesz a győztes. A másként hatalmas, erős, zsarnoki hajlamú Mátyás életében nevezetes fordulatot jelent a házassága. Mindjobban előtérbe lép a nagyeszű, nagyműveltségű, szépsége, kedvessége varázsával hódító királyné, részt követel magának a hatalomból, beleszól nagyfontosságú dolgok intézésébe s otthon, a királyi palotában is megváltozik a régi rend: mióta Beatrix a királyné, nincs többé szabad bejárása az ügyes-bajos embereknek, az udvari szertartásosság befészkelődik a királyi palotába. Már-már rávette a királyné arra is Mátyást, hogy János herceget papnak nevelje. De Mátyásban mégis győzedelmeskedett az apa s a nemzet érdekeit szívén viselő király. Az udvari ünnepségeken mindig jobbjára ülteti János herceget, hogy a nemzet szokja meg a leendő magyar királyt látni benne.

És tudtára adta Frigyes császárnak is, hogy ne bizakodjék az 1462-iki szerződésben, mert abban nincs kimondva, hogy a fiúörökösnek törvényes házasságból kell származnia. S mikor aztán bevette Bécset s a polgárok hűséget esküdtek neki, János herceg kezébe is letétette a hűségesküt. Ezzel nyiltan megmondta az egész világnak, hogy János herceg az ő trónjának az örököse s nem más. Azt, hogy János herceget fejedelmi nővel jegyezze el, Beatrix sem ellenezte és el is jegyezte a tizenkét éves fiúnak Sforza Blanka Máriát, a milanói fejedelem leányát 1485-ben. De Beatrix szinlelt, mikor az eljegyzést nem ellenezte. És Mátyás tudta ezt jól. Annyira tudta, hogy titokban, Beatrix híre nélkül történt meg az eljegyzés. Mikor aztán Beatrix értesült az eljegyzésről, mindent elkövetett, hogy azt megsemmisítse. Hamis rendeleteket küldött a Milanóban tartózkodó követhez, ami szörnyű haragra lobbantotta Mátyás királyt. A házassági szerződést 1487-ben aláírták Milanóban, de Beatrix még ekkor sem mondott le a küzdelemről. Mindenféle tudósításokat küldetett a milanói udvarba, hogy ott a házasságtól visszalépjenek. Így el akarta hitetni, hogy János herceg nem számíthat a trónra s a menyasszonnyal el is hitette, hogy vőlegénye »valóságos torz-alak«. És közben »sohajtásaival, könyeivel és indulatos kifakadásaival« folyton ostromolta Mátyást, hogy a maga részére biztosítsa a trónt. De Mátyás hajthatatlan maradt. A nápolyi udvarnak, mely Beatrix érdekében közbejárt, őszintén megüzente: »A magyarok készebbek magukat egy szálig levágatni, mint asszony uralma alá adni. Nagyon jól emlékeznek arra, és még ma is szájukban van az íze, hogy hajdan nőuralom alatt az ország milyen rossz állapotba jutott! Különben is a királyné alattvalóinak szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.« És tudtul adja a nápolyi udvarnak, hogy a nemzet úgyszólván biztatja arra őt, hogy még életében királlyá választassa a fiát. De bevallja azt is, hogy, ha ez életében meg nem történik, halála után nem képes biztosítani fia megválasztatását. »Egyedül a szivek vizsgálója, Isten az, ki tudja, hogy az emberek mit rejtenek szívökben. Meglehet, hogy a rendek többsége a mi jótéteményeinkről megfeledkezik s háládatlanságában az ország halálos ellenségét választja meg, akinek aztán első dolga lesz, hogy a királynét és fiunkat javaiktól megfossza, az országból kiűzze; sőt a beálló zavarok alatt a királyné életét is veszély fenyegetheti… A magyarok természetét bizonyára senki olyan jól nem ismerte, mint mi, akik sok esztendő óta féken tartjuk őket!«

… Meghalt a nagy király, mielőtt a trónt fiának biztosíthatja vala. »Halálát – írja Bonfini – sok csodajel hirdette. Először is, az előbbi év telén, január elején megdördült az ég; továbbá halála után a Duna szokatlanul megáradt s sok falut és várost elöntött, hogy, ha már meghalt az ország védelmezője, a vízáradás védje az országot a török betörései ellen. A Budán tartott oroszlánok is valamennyien megdöglöttek ugyanazon a napon, amelyen a király meghalt. Továbbá az időben Budán egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi-ház címere), Székesfejérvárott azonban, ahol a magyar királyok sírjai állanak, a versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni, hogy ebből mindenki könnyen megjósolhatta a király halálát. Az álommagyarázók és számfejtők sem hallgatták el, hogy még ez évben meg fog halni. Azonfelül kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, s a király Komáromnál megállott, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját és egymással marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberével együtt nézzem meg, mi történt ott, s én akkor – mintegy isteni sugallatra – megjósoltam barátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még azon évben megzavarodik, mert közel a király halála, Magyarország pedig négy pártra fog szakadni, mert négy király is fog harcolni uralmáért; s a király gyengélkedése megerősítette jóslatomat.

»Másnap, a király halála után, a holttestet feldíszítették királyi dísszel és pompával, bíborral borított ravatalt raktak és a nagy ebédlőben állították fel, hogy mindenki láthassa; azután pedig, mikor már belső részeit kiszedték, szurkos koporsóba tették s megbizták a kiváló Aladárt és Bodó Gáspárt, hogy a Dunán Székesfejérvárra szállítsák.

»Beatrix pedig és Korvin János, a király halála után, a várba gyüjtötték az urakat s az egész udvari néppel keservesen megsiratták a királyt. Sűrű könyekkel gyászolták meg az urak az isteni Mátyást, mint legjobb királyukat, legyőzhetetlen fejedelmüket. Különösen akkor áradt meg a köny mindegyikük szemében, amikor látták, hogy a még ifjú Korvin herceg, elvesztvén annyira kiváló atyját, önként a királyné lábai elé borult és térdeit átölelve kérte, hogy ne hagyja el őt gyermekségében, ne feledje el, hanem mindig híven ápolja kegyes atyjának emlékét, aki a királyné iránt is mindig annyira jó volt; tekintse őt fiának, mint ahogy atyjának gyakran megfogadta, amikor megigérte, hogy kegyes anyja helyett anyja lesz neki. S minthogy neki magának nincsenek édes gyermekei, szeresse őt szívéből. A főurak valamennyien térdre ereszkedve ugyanezt kérik a királynétól s versenyt ajánlják kegyeibe az ifjú herceget.

»Amint a siránkozás valamennyire megszünt, hogy az ország kormány nélkül veszendőbe ne induljon, valamennyien önként esküt tesznek a királyné és Korvin herceg kezébe… Mint a hogyan nap hunytával a holdra vetjük tekintetünket, úgy vetették mindnyájan reményüket és bizodalmukat a király halála után Beatrixba és Korvin hercegbe. A királyné megcsókolta az előtte könyörgő Korvin herceget, és megigérte, hogy mindig fiául tekinti és minden erejével támogatni fogja, hogy méltóságát megtarthassa. Őt is, magát is a főpapok és urak jóindulatába ajánlotta. Elfogadta önként felajánlott hódolatukat s megfogadta, hogy sohasem hagyja el az országot. Azután a roppant siránkozástól kimerülve, össze-visszatépett hajjal, körmeivel felhasogatott arccal belső termeibe vitték.

»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást, gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.

»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét, még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár (a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította, különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy bár annyi mindenfélét beszéltek, _mégsem mondott senki sem hazugságot_.«

Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság! Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála miatt nem készülhetett el teljesen.

VII.

Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért, kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban, újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére – idegen földön is.

Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer főből álló _fekete sereg_ ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait, ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István, Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök, Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok, jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt, ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve: ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai, festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«

Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek, szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000 darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben. Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében, 1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában, nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen, csupán a papnevelő intézet létesült.

Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek, hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«; minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot. Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.

A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta, amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak, szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását: »tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve. Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.

»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot, semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet, könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért, akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt, mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután szerencsésebb volt.

»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta. A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg a zsoldot ki nem fizette.

»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna. Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem érintkezett annyiszor.