Part 6

Amilyen nagy lelkesedéssel választotta meg a nemesség Hunyadi János fiát királynak, épp olyan nagy fukarsággal tagadta meg tőle a pénz- és a vérbeli áldozatot. Garai nádor, miután a leányát nem vette feleségül, Mátyást el sem ismerte királynak. S Garaihoz szegődött Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda is. És pártot ütött ellene Giskra is, aki pedig kezdetben meghódolt neki. Ám az ifjú királyt nem ijesztette meg e hatalmas emberek pártütése. Jól tudta, hogy az ország többsége vele tart, s mikor látta, hogy ellenségeinek a szép szó nem használ, fenyegetéssel és fegyverrel kényszerítette hűségre őket. Ujlakinak elég volt a fenyegetés, Giskrát pedig egyik hű embere Rozgonyi Sebestyén verte meg Jánospatak mellett. De le kellett számolnia Frigyes császárral is, aki még mindíg kezében tartotta a magyar koronát s azért előbb kétszázezer, majd nyolcvanezer arany forint váltságdíjat követelt. Mátyás nem fogadta el Frigyes feltételeit s Kanizsai László vezérletével négyezer főnyi hadat küldött Frigyes ellen. Nagyon röviden bánik el Garai Lászlóval: megfosztotta a nádori méltóságtól s helyébe Guti Ország Mihály főudvarmestert nevezte ki. Nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a kormányzói cím marad, az ifjú király nem tűri a gyámkodást s az öreg Szilágyi duzzog, békételenkedik s a vérig sértett Garainak könnyű volt a duzzogó öreget a maga pártjára hódítani. Ujlaki Miklós is háborgott, hogy nem őt, hanem Ország Mihályt nevezte ki nádornak s a három elégületlen főúr: Garai, Ujlaki és Szilágyi a Garaiak tolna-megyei várában, Simontornyán, összebujt, ott »fölbonthatatlan örök frigyet« kötöttek egymással, esküvel fogadták, hogy egymást »bárki ellen« támogatják. »Nyilt« összeesküvés volt ez, mert az urak éppenséggel nem titkolták, hogy a király ellen szövetkeztek. Mátyás csakhamar értesült az összeesküvésről, de a megtorlás helyett az öreg Szilágyit kibékítette. A kormányzói tisztről lemondott Szilágyi s e helyett a besztercei örök grófságot kapta, meg a Hunyadi-ház uradalmainak nagy részét.

Közben jött a hír, hogy a törökök betörtek Szerbiába s megvívták Galambóc várát. Mátyás nyomban közfelkelést hirdetett s ő maga személyesen vezette a hirtelen toborzott hadakat. A törökök a király közeledtének hírére visszahuzódtak, de Mátyás nem elégedett meg ezzel: üzőbe vette az ellenséget, meg is verte s azon gondolkozott, hogy nagyobb hadjáratba kezdjen. Ám erről le kellett mondania, mert hazulról rossz hírt kapott: újra pártot ütött ellene Szilágyi Mihály, újra szövetkezett Garaival és Ujlakival. Nándorfehérvárnál táborozott Mátyás e hír vételekor, október elején. Felháborodással hallotta az újabb összeesküvést s most már példás megtorlásra szánta el magát. Szilágyi Mihályt elfogatta s futó tűzként ment híre az országban, hogy a király saját nagybátyját nemcsak elfogatta, de le is akarja fejeztetni.

Az egész országban mély hatást tett az ifjú király e cselekedete. Az urak megdöbbentek, az elnyomottak fellélekzettek: imé egy király, ki saját nagybátyját sem kíméli, ha ellene, a király ellen fondorkodik s az ország rendjét, békéjét megbontja! Nem fejeztette le ugyan Szilágyit a király, megkegyelmezett neki a pápai követ közbenjárására, s bizonyára nagyot könnyebbült a lelke, hogy kegyelmet gyakorolhatott, de fogságban tartotta Világos várában s ez is elég volt arra, hogy tekintélyét emelje, a nemzet zömében a hitet, a bizalmat megerősítse személye iránt.

E nagy hatású cselekedet után hivta össze az országgyűlést Szegedre, december 6-ikára. A királyválasztó országgyűlés s még inkább a második, melyet a nyár folyamán tartottak, valósággal megkötözte Mátyás kezét a honvédelem dolgában. Lehetetlen, tűrhetetlen állapot volt az, hogy az ország védelmének terhe egyedül a király vállára nehezüljön. Ezeket az oktalan, szűkkeblű törvényeket meg kellett változtatni. És ez az országgyűlés a király, a főpapok és zászlós urak banderiumaiból álló rendes sereg s a rendkívüli esetekben elrendelhető nemesi közfelkelés mellett egy új hadsereg szervezését határozta el: főurakat és köznemeseket minden húsz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas kiállítására kötelezett. Az így kiállított lovasok minden vármegyében külön banderiumot alkottak, s e banderiumok, melyeknek kapitányait a király nevezte ki, az ország határain túl is szolgálniok kellett.

A szegedi országgyűlés után Mátyás teljes erővel léphetett fel a fondorkodók ellen. Garai és Ujlaki láthatták, hogy a nemzet ott áll királya mögött. De még mindig nem akarták elismerni Mátyást Magyarország királyának s a hűtlen főurak Frigyes császárnak ajánlották fel a trónt. Elhitették a császárral, hogy Mátyás »illő ellátás« fejében önként visszalép. Ezek az urak nem ismerték, vagy nem akarták ismerni Hunyadi János fiát. A császárral folytatott tanácskozásokról gyorsan értesült a király s azonnal Budára hivta az ország előkelő urait, hadd lássa, tudja, kikre számíthat. És összegyült Budán, 1459. február havában harminchat világi főúr. És eljöttek a főpapok is, az erdélyi püspök kivételével mind. Ezek valamennyien hűséget esküdtek a királynak. Megesküdött Mátyás is, hogy híveit megvédi a lázadók és hatalmaskodók ellenében, a régi jogokat és szokásokat megtartja s azokat csak az ők hozzájárulásukkal változtatja meg, ha úgy kívánná az ország érdeke. De összegyültek a pártütők is Németújvárt s bár kevesen valának: Frigyes császárt megválasztották Magyarország királyának! A választásról értesítették Frigyest, de ez óvatos volt: felvette ugyan a királyi címet, de egyelőre nem merte fejére tétetni a szent koronát.

Amint Mátyás értesült a hirhedett királyválasztásról, Frigyest bitorlónak, »a magyar faj és nyelv ellenségének« nyilvánította s egyben közfelkelést hirdetett a »magyar név« oltalmára. De meg sem várta a nemesség felkelését, saját dandárát Nagy Simon mácsói bán vezérletével a pártütők ellen küldötte. Az első csatában, Körmend mellett, a pártütőknek kedvezett a szerencse, de pár nappal később Nagy Simon tönkre verte őket. Ez idő tájt halt meg a pártütők feje, Garai nádor s társai mind meghódoltak a királynak. De közben Szilágyi Mihály kiszabadult a fogságból s a bosszú vágyától égő öreg úr újra összetoborzotta Mátyás ellenségeit. Erre az időre esik Podjebrád, az »após« kétszínű viselkedése is. Ez a ravasz ember, míg szinleg azon dolgozott, hogy Frigyest és Mátyást kibékítse, titkos szövetséget kötött a császárral, hogy a fegyverszünet letelte után együtt támadnak Magyarországra. Hadi terve pedig az volt, hogy Frigyest is, Mátyást is gyengítse a folytonos háborúskodással s végezetül mindkettő országára rá tegye a kezét. Ily körülmények között Mátyást nehéz helyzetbe sodorta nagybátyjának újabb pártütése. De végre is sikerült az öreg urat sok utánjárással, igérettel kibékíteni. Mátyás azt igérte neki, hogy neki adja a szerb fejedelemséget, ha a töröktől visszahódítják. És Szilágyi Mihály el is indult azonnal Szerbiába. A hadviselés volt az eleme az öreg úrnak, a csaták tüzében érezte jól magát. Elment hát Szerbiába, de alig ért Szendrő közelébe, ott egy nagyobb török csapat körülfogta, s fogolyként vitték Konstantinápolyba, hol a híres törökverőt lefejezték.

De a belső rend még mindig nem állott helyre az országban. A felvidéken még mindig garázdálkodott Giskra, kit valósággal fölbérelt erre Frigyes császár. Ő maga nem merte megtámadni Magyarországot, Giskrát használta eszközéül. Mátyás egyszerre két sereget küldött a felvidékre, majd maga személyesen vezette a hadjáratot Giskra ellen, mígnem sikerült leverni a garázda embert. És itt volt az ideje, hogy végre Podjebráddal is tisztázza a dolgát. Két esztendeje mult már, hogy eljegyezte Podjebrád Katalint s a házasság még mindig nem történt meg. Mátyás az 1461-ik év első napjaiban követséget küldött Podjebrádhoz s május havában el is hozták Budára Katalint: megtörtént a kénytelen házasság. Most már a király joggal számíthatott apósa támogatására s elérkezettnek látta annak is az idejét, hogy Frigyes császártól visszaszerezze a szent koronát. Megkönnyítette a dolgát Albrecht osztrák herceg, ki császári nagybátyja ellen Mátyástól kért segítséget. Ötezer főnyi hadat küldött Mátyás 1461 nyarán Ausztriába, de ütközetre nem került a dolog: Podjebrád, a kétszínű após közbenjárására Albrecht herceg fegyverszünetet kötött a császárral s ehhez hozzájárult Mátyás király is. Közben kiderült, hogy a derék após a fondorkodó magyar főurakkal szövetkezett s meg akarja szerezni fia számára a magyar koronát. Mátyás gyors elhatározással békét kötött Frigyes császárral, aki a szerződés értelmében visszaadja a koronát és Sopron városát, Mátyást _fiának_ fogadja s minden ellenségével, különösen a törökkel szemben támogatja. Viszont Mátyás a koronáért 80 ezer forint váltságdíjat fizet, de Sopron kivételével a császár kezén levő összes magyarországi városokat és várakat ott hagyja s abba is belenyugszik, hogy Frigyes a királyi címet tovább is viseli. De volt e szerződésben mindezeknél egy fontosabb dolog: Mátyás biztosította Frigyest, hogy, ha Magyarország trónja az ő halálával, vagy másként megüresednék, anélkül, hogy Mátyás után fiúgyermek maradna, Frigyes császár vagy valamelyik fiúgyermeke foglalná el a trónt.

Az 1462-iki országgyűlés hozzájárult ehhez a szerződéshez és a váltságdíj lefizetésére minden jobbágytelek után egy forint adót szavaztak meg. A szerződést csak a következő esztendőben írták alá az országos küldöttség tagjai s 1464-ben került haza a szent korona. Ezt a közbeeső időt sem töltötte tétlenül a király. Az 1462-iki év őszén nagyobb hadat vezetett Erdélyen át Oláhországba. Avval a céllal indult, hogy Vlád vajdát, kit a török szultán megfosztott a fejedelemségtől, visszahelyezze a méltóságába. De Brassónál tovább nem ment, itt már várt reá Radul, az új oláh fejedelem. Az oláh bojárok s az erdélyi urak felvilágosították a királyt, hogy Vlád vajdát a kegyetlenkedéseiért űzték el, maga Radul elismerte a magyar király fenhatóságát s Mátyás nemhogy védelmébe vette volna az érdemetlen Vládot, de fogolyként küldötte Budára. Az igazságos királynak önként hódolt meg Oláhország.

Közben arról értesült, hogy a török szultán Boszniára vetette a szemét: ezt a tervet meg kellett hiusítania. Országgyűlést hívott Tolnára, 1463. márc. hónapjára s erre a gyűlésre fejenként hívta meg a nemességet. Ez az országgyűlés a török részről fenyegető nagy veszedelemre való tekintettel, azt határozta, hogy minden tíz jobbágytelek után egy-egy lovast kötelesek hadba indítani a nemesek, ezenkívül személyesen is tartoznak megjelenni. A mely nemesnek tíz jobbágytelkénél többje nincs, azt csak személyes megjelenésre kötelezte az országgyűlés. Magát a királyt sem vette ki a kötelezettség alól a gyűlés: ő is minden tiz jobbágytelek után egy-egy lovast állított elő. Nemkülönben a királyné és a király anyja is. És megkezdődött a hadi készülődés. A király egyedül ötezer gyalogost és kétezer lovast szerelt föl. Jóformán az egész ország talpra állott, hogy a szultánt megakadályozza Bosznia meghódításában. De a szultán sem dugta össze a kezét. Nagy sereget küldött a Szerémségbe, hogy Mátyás seregének útját vágja, s azalatt Boszniára rátegye a kezét. Ám a Szerémségben is, majd Temes megyében is Mátyás hadai megverték a törököt, maga Mátyás vette űzőbe a török sereg maradványát, átcsapott Szerbiába s annak török uralom alatt levő részében tizenötezer keresztyén foglyot tett szabaddá. Dicsőségesen végezte dolgát Mátyás, de ezalatt a török szultán ellepte hadaival Boszniát, a bosnyák királyt elfogta, lefejeztette s minden vár a hatalmába került, mire Mátyás hadaival oda ért. Nehéz feladat várt tehát a királyra, de őt ez nem riasztotta vissza. Ellentállás nélkül haladt hadaival Jajczáig. Ez volt Bosznia legfontosabb vára. Szinte bevehetetlennek látszott ez a vár. A nagyszámú őrségen kívül maga a természet is védte Jajcza várát. Két felől magas sziklafalak; e sziklafalak medrében a Verbász folyó s a beléje szakadó Pilva; harmadik oldalán a kopár Borek hegység zárták el Jajczát s egyik legvitézebb török: Haram bég volt az őrség parancsnoka. De Mátyást nem csüggesztették a nehézségek. Maga vezette az ostromot, életét is többször kockára vetette: nem akart visszatérni Jajcza bevétele nélkül. Katonáit valósággal fellelkesíté a király példája. Hunyadi János fia volt ez a király: apjának méltó fia. És a magyarok vitézsége, csüggedést nem ismerő kitartása meghozta a fényes sikert. Az ágyuk, az ostromgépek szörnyen összerongálták Jajcza várát s Haram bég alkudozásra kényszerült. Üzent Mátyásnak, hogy engedjen neki és vitézeinek szabad elvonulást. Nemcsak a vitézeinek, de a foglyainak is.

Amit erre Mátyás visszaüzent, méltó volt Hunyadi János fiához, méltó a magyar királyhoz. Azt üzente vissza:

– _Emberekért_, nem falakért küzdünk. A legutolsó szolgát sem hagyhatom kezeitek közt. Foglyaitok megszabadításáért utolsó csepp véremet kész vagyok ontani!

És Haram bég megadta magát. Megelégedett azzal, hogy maga és vitézei elvonulhatnak. Ám vitézei közül többen Mátyáshoz szegődtek: »oly kegyelmesen« bánt velök a király.

Karácsony ünnepén történt Haram bég kivonulása s bár a téli idő éppenséggel nem kedvezett a hadjáratnak, Mátyás folytatta azt, több várat bevett és egész munkát végez, ha közben hírt nem kap hazulról, hogy ismét garázdálkodnak a csehek. Haza kellett térnie. De azzal az elhatározással hagyta el Boszniát, hogy újra visszatér, amint rendet csinál otthon.

Időközben, 1463 nyarán a szent korona visszakerült Frigyes kezéből s Mátyás országgyűlést hívott Székesfehérvárra, hogy magát és feleségét megkoronáztassa. Február havában vonult be Budára a boszniai diadalmas hadjáratról visszatérőben, de a fényes bevonulást nyomban követte a gyász: a király felesége, a különben is gyenge, beteges Podjebrád Katalin meghalt. És meghalt ugyanakkor az újszülött gyermek is. Ám a koronázási ünnepség a haláleset miatt nem maradt el. A szent koronát, melyet oly sokáig tartott kezén az ármányos Frigyes, 1464 március 29-én világra szóló ünnepségek közt tették az ifjú király fejére. Az egykori köznemes fia már nemcsak választott, de koronás királya is Magyarországnak! Mely nagy lelki nagyság kellett ahhoz, hogy ez a csodás, tüneményes emelkedés meg ne szédítse az ifjú király fejét!

III.

Most, hogy fején volt a szent korona, újra egész lélekkel fogott a török ellen való küzdelembe. Joggal számított a keresztyén világ segítségére, de a keresztyén világ ismét csak szép szavakkal, kecsegtető biztatásokkal segítette s ha kapott is némi pénzsegedelmet, valóképen magára maradt. Mátyás megúnta az örökös hitegetést s békét kötött a szultánnal, ki a békére szívesen hajlott. Mert ha a maga erejére is volt utalva a magyar király, a török szultán meglátta benne az erős, veszedelmes ellenfelet s ő küldött 1469-ben Budára békekövetséget. És ha voltak is ezután apróbb betörések, jó ideig nyugodtan élhetett az ország a töröktől. Erre a békére nemcsak az ország belső rendjének helyreállítása végett volt nagy szükség: Mátyásnak a töröknél sokkal veszedelmesebb ellenségei voltak a keresztyén szomszédok, elsősorban Frigyes császár, aztán volt apósa, a cseh király, a lengyel király és a moldovai vajda. Mindannyian állandóan bujtogatták koronás királyuk ellen a magyar főurakat, kik, miután a népet, köznemességet nem tudták megmozdítani Mátyás ellen, idegen uralkodókkal folytatták gyalázatos üzelmeiket.

És csakugyan 1467-ben kiüt Erdélyben a lázadás, de Mátyás nagy hirtelen ott terem s íme, a pártütők »gyáva vadak módjára futottak szét, mihelyt az oroszlánt meglátták«. Az összes vezérek térden állva kértek kegyelmet és Mátyás nagylelküen meg is bocsátott a lázadóknak. De meg sem pihent, sietett Moldvába, hogy a vajdát, az erdélyi lázadás igazi lelkét megfenyítse. November havában, hadviselésre igen kedvezőtlen időben tört át az eltorlaszolt gimesi és ojtozi szorosokon, betört Moldvába, több várost elpusztított s a hűtlen vajda, ki a lengyel királyhoz pártolt volt, megalázkodva küldötte hozzá követeit, hogy békét kunyoráljanak tőle. Ám míg a tárgyalások folytak, tizenkétezer oláh fegyveres éjnek idején meglepte a magyar tábort. Moldvabányát, hol a király táborozott, több ponton felgyujtották, s az alvó seregre ütöttek. Rettentő viadal kerekedett a felgyujtott házak rémes világa mellett. Maga Mátyás király is részt vett a viadalban. Nyilvánvaló volt a szándék: végezni akartak a magyar királlyal, villogtak a kardok körülötte, de ott volt a király oldalán a vitéz Bánfi Miklós, ez kardjával fölfogta a királynak szánt halálos csapásokat. De így is kapott sebet a király. Egy nyíl a vállába furódott, egyik karját lándzsa sebesítette meg. Szörnyű fájdalmakat szenvedett, de eltitkolta, nehogy vitézei elcsüggedjenek. Saját kezével akarta kitépni a nyilat, de csak a nyelét törte el, három ága bennakadt a testében. Mind a két fél kimerült a kétségbeesett viadalban, s a király nem torolhatta meg szíve szerint az árulást, a nehéz sebektől elgyengülten, hordszéken szállították el Moldovából. Ám a vajda mégis csak meghódolt Mátyásnak, aki most meg a cseh király ellen fordult, hogy vele is leszámoljon. Mert nemcsak hogy megujultak a betörések Csehország felől, de a cseh király szövetkezett is Frigyes császárral, egyenesen azzal a céllal, hogy Mátyástól elragadják a magyar koronát. Mátyás erre azzal válaszolt, hogy ő meg a cseh korona szerzését tűzte ki céljául. De nagyobb célokat is forgatott elméjében: világhatalommá akarta emelni a magyar királyságot. Ki akarta emelni Magyarországot ama szerencsétlen helyzetéből, melyet két hatalmas, a keleti és a nyugati császárság közé ékelődése teremtett. Az ő éles szeme látta, hogy az ország két malomkő közé került, s csak összemorzsolódás lehet Magyarország sorsa. Azt hitte, midőn Frigyes császárral szövetséget kötött, hogy ez a szövetség javára válik az országnak, de csakhamar meggyőződött, hogy Frigyes császár éppenséggel nem törődik Magyarország érdekeivel, tőle ugyan ráülhet a török Magyarországra. Ez a keserves tapasztalat érlelte meg Mátyás lelkében a merész gondolatot, hogy megszerezze magának a német császári trónt.

Midőn Mátyás a cseh király ellen készülődött, maga a pápa is Mátyást látszott támogatni, mivelhogy elégedetlen volt a csehországi állapotokkal, hol az eretnekség erősen elhatalmasodott. Frigyes császár, ki kezdetben nagy barátságban volt a cseh királlyal, időközben hajba kapott vele. Kitört a háború a két jó barát közt s Frigyes magához Mátyáshoz fordult segedelemért. Nagyon meg lehetett szorulva a császár, mert rendkívül nagy igéreteket tett Mátyásnak. Nevezetesen, lemond a magyar királyi címről, visszaadja egészen a kezén levő magyar területet, Mátyást megválasztatja német királynak, sőt a császárságról is lemond s fiának, a gyermek Miksának Mátyást teszi meg gyámjává. Mindezekről a nagy igéretekről írást is adott, de ez éppenséggel nem akadályozta meg a silány lelkű császárt, hogy Mátyás ellen dolgozzék alattomban. Már rá is birta volt a pápát, hogy ne Mátyást, de Kázmér lengyel királyt bízza meg a cseh királynak a tróntól való megfosztásával, de a lengyelek nem engedték királyuknak, hogy elfoglalja az idegen trónt s végre is a pápa kénytelen volt Mátyásra ruházni a feladat végrehajtását. És Mátyás 1468-ban megüzente a háborút a cseh királynak. Ausztriából kiverte a cseheket, onnét hadaival bevonult Morvaországba.

A fondorlatok valóságos szövevénye fonódott Mátyás körül. Frigyes csak arra várt, hogy Mátyás kiverje Ausztriából a cseheket, most meg mindent elkövetett, nehogy a cseh korona Mátyás fejére kerüljön. Maga a pápa is csak eszköznek nézte Mátyást, s midőn a cseh katholikusok Mátyást 1469-ben cseh királlyá választották, a pápa többé nem is rejtegette addig titkolt célját: arra kellett Mátyás s a magyar haderő, hogy Frigyes császárnak megszerezze Csehországot. Maga a cseh király, semhogy Mátyásé legyen Csehország, bár voltak fiai, a lengyel király fiát, Ulászló herceget választatta meg trónja örököséül. Egyszerre hárman szövetkeztek Mátyás ellen: Frigyes császár, György cseh és Kázmér lengyel király, s hogy annál sikeresebb legyen a szövetkezésük, Magyarországban is számos hivet szereztek maguknak a főurak közt, kiknek élén maga Vitéz János esztergomi érsek állott, Mátyás egykori nevelője, Hunyadi Jánosnak egykor leghívebb embere. A király, mikor hírül hozták, hogy otthon összeesküvés szövődik ellene, s a lengyel király fia nagy sereggel készülődik Magyarországba, a hírhordókat azzal utasította el, hogy »ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerülő kósza hirekkel.« És midőn meggyőződött a »kósza hirek« valóságáról, tudott uralkodni lelke háborgásán s megérkezvén Budára, a legnagyobb szivességgel fogadta az összeesküvés főbbjeit, sőt mindenféle kedvezésekben részesítette őket. Igy Geréb Péternek visszaadta Fogaras várát, melyet valami okból elvett volt tőle, Ujlaki Miklóst meg kinevezte Bosznia királyává s megengedte, hogy a nagyravágyó ember Jajczában megkoronáztassa magát. Egyben országgyűlést hirdetett s arra fejenként hívta meg a nemességet.

Ezen az országgyűlésen láthatta Mátyás, hogy az országban csakugyan nagy az elégedetlenség. Nagy áldozatokat követeltek azok a nagyszabású tervek, melyeket Mátyás elméjében forgatott és sűrű panaszok emelkedtek a törvénytelenségek, az önkényeskedések, a nagy terhek miatt. De Mátyás kiváló egyénisége hamar lecsendesítette a lelkek háborgását. Oly törvényeket hoztak ezen az országgyűlésen, melyek meglehetősen korlátozták a király hatalmát, csökkentették a királyi tekintélyt, de Mátyás szemet húnyt, mert engedékenységével trónját mentette meg. A panaszoknak, méltatlankodásoknak vége, hossza nem volt ezen a gyűlésen s egész sorát alkották a nemzet jogait biztosító törvénycikkeknek, de ugyanekkor készséggel hoztak újabb áldozatokat s ünnepélyes nyilatkozatban fejezték ki ragaszkodásukat Mátyás iránt. Erre az országgyűlésre érkezett meg a lengyel királyfi hadüzenete, melyben a királyfi »Magyarország természetes urának és örökösének« nevezi magát, Mátyást pedig »a királyi címet bitorló zsarnoknak«. És kísérte a hadüzenetet egy emlékirat, mely azt bizonyítgatta, hogy Mátyás jogtalanul foglalta el a trónt, s hogy az őt illeti meg leányági örökösödés útján. Erre az emlékiratra méltóságos választ adott az országgyűlés. Megmagyarázták Kázmér hercegnek, hogy Magyarországon a fennálló törvények értelmében az uralkodók leányait a trónöröklés joga nem illeti meg. Kijelentik, hogy Mátyáshoz és örököseihez minden időben hűségesen fognak ragaszkodni és őt »végső lehelletükig, akár az egész világ ellen is« támogatni fogják.

Kázmér herceg mégis szerencsét próbált, bejött az országba 12 ezer főnyi sereggel, de kénytelen volt visszafordulni, mivelhogy az országban alig szegődött hozzá valaki. Közben meghalt a cseh király (1471) s a csehek a lengyel király fiát, Jagello Ulászlót választották királyukká, aki folytatta a harcot Mátyás ellen, mígnem azzal vetettek véget a háborúnak, hogy megosztozkodtak a cseh királyságon: Ulászlóé lett az anyaország, Mátyásé a melléktartományok. De a béke nem tartott sokáig. Frigyes bujtogatására Ulászló újra harcba kezdett, 60–70 ezer főnyi haddal betört a cseh melléktartományokba s ostromolni kezdette Boroszlót, mely Mátyáshoz hű maradt. Mindössze tízezer főnyi serege volt Mátyásnak, de anélkül, hogy nagyobb ütközetre került volna a sor, Mátyás kiverte a fegyvert az ellenséges had kezéből: nagy ügyességgel elszedte előle az élelmiszereket s ezzel a nagy haderőt harcképtelenné tette. Ulászló és atyja személyesen jelentek meg Mátyás előtt, hogy békét kérjenek. És megkötötték a békét újra: Ulászlóé maradt Csehország, Mátyásé a melléktartományok.