Part 7

Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott, ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek vagy legalább is valami fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak. Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevü veszprémi kanonok, hősünk keresztnevén kivül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka fuvolázni tudott és esősnapokon, amikor a Virág-zúg ódon, törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték feladatukat, mint régen nyugdijas hivatalnokok ha álláshoz jutnak, köd jött a Dunáról a hegyoldalba, az öreg asszonyok még piszkosabbak és rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó vénemberek várták a félrecsapott kalapu Halált az ablaknál, hátha véletlenül erre korcsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem lehet józan fejjel üzni ezt a csuf mesterséget), a gyermekek oly sárosak voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készitett az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról, ábrándjainak él. S igy is tett mindaddig, amig a bor és a fuvola tartott. A fuvola hangján ellátogatott biborpiros királyi udvarokba, ahol nagyorrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghivása utján) ártatlanságot ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról győzték meg Kisilonkát, igy a többi között azt is elhitették vele, hogy ő még egy nagyreményü ifju ember, akinek legszebb napjai ezután várhatók. Nem csak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de valójában inkább, mint zenész érvényesül, hire messzire terjed a Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában a doktor, utrakelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és müvészetekről váltson néhány szót. Gyakran, söt leggyakrabban a reggel vetette haza a doktort kirándulásaiból és ugyanezért a Virág-zugban egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.

A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kis korcsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a Családi Kör cimü klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszitettek egy átvirrasztott éjszakával, ismérősei voltak az öregek, akik már semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon szaporodott se a Paradicsom kávéházban, se a Macskagumi vendéglőben, se a Családi Körben, de még a Jó Sógorokhoz cimzett éjszakai női tanyán se, legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segitségét. A nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka Budapesten szüksége.

S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni, mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind veresebbek lettek a karikák, mind kevesebbet hederitett kartársaira, akik veszett hirét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott, mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünetnélkül beszélnek és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi cigányok és világhiru zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy elcsapott operai hegedüs volt, aki éjjel-nappal részeg volt és ilyenkor képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt biztos. „Más országban máskép volna!“ – mondta Kisilonka, mikor lelkiismeretfurdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről, s jövőjéről.

Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiu is egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszu éjszakákon át lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.

„Drága Rezeda bácsi,“ kiáltott a doktor és nagyon megszorongatta a vendég kezét.

Rövid idő multán egy közeli korcsmában üldögélt a két férfiu, ahol Rezeda ur alaposan előadta látogatása célját. „Segiteni kell a leányokon megigértem nekik.“

Kisilonka legyintett:

„Olyan egyszerü dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy varrjon fel egy gombot.“

„Helyes, bólongatott Rezeda ur, azonban a pacienseknek ezt nem kell tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonitottál elég fontosságot a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!“

„Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változok meg Rezeda bácsi; meg vizsgálom a beteget, aztán: fogj be János.“

Kisilonka hóna alá csapta müszeres táskáját.

„A szerszámokat épen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem lesz rájuk. Még ugyanabban a vizben vannak, amelyben főttek.“

Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal ugy meg szokták ijeszteni a beteg nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.

A doktor nevetve, könnyü szivvel ment a Dunapart felé, ahol a lankás, gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének üldögéltek a vasuti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre fütytyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy pecsenyének való hal.

A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tiz év előtti szerelmes levelét kapta volna vissza ma.

„És melyik érdekel a kisasszonyok közül, Rezeda bácsi?“

„Egy feketés göndörhaju…“

„A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyirni, vagy beretválni.“

„Antóniának nevezik.“

„Névszerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három, négy, öt asszony volt egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett róluk vezetni, betükkel és mindenféle jelvényekkel irtam tele a noteszemet, mint egy pedáns férfiuhoz illik: akkor kerültem bajba, amikor a sötétben, vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők keresztnevét.“

„Megigézett ez a lány… Feleségül veszem.“

„Oh, Rezeda bácsi még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amig te álomtalanul bámulsz a setétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad érezni, mint a magányos varju a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házas embereké, akik esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben, mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös hideg lény szemeláttára… s egyedül vannak, ha szomoruak, mert senkinek se mondhatják el szomoruságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a halál órájában, mint a házas ember. Inkább egy kecskét vegyél, mint asszonyt.“

Rezeda ur élénken csóválta a fejét.

„Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken, ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szivében. Negyven esztendős vagyok és még nem aludtam szivfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren, mindenfelé zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút fenekén ülök egy kopár pusztaságon és oly mély elhagyatottságban, hogy még a szelet sem hallom, amely a kut szája fölött elsüvölt, mázsányi teherrel nehezedik a szivemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiu, hogy oly magányos vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől, dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem legyen.“

„Végy egy kutyát, Rezeda bácsi.“

„Mindig setétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam felettük. Láttam Első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni, mint egy nyügös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem császár. Majd hálóingben, papucsban, a bútorokba kapaszkodva ment végig szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifju szolgáló leányokat meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifju nő kitakaródzott álmában és a tekintélyes férfiu nem forditotta el a szemét. Láttam elérhetetlen urnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok. Láttam szentkép arcu leányokat bolhára vadászni, papucsban járni, cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóizüen elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal között, midőn az ajtót, ablaktáblát bezárják magukra és azt hiszik, hogy senki se látja őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor féltékenységtől gyötrődő, szép feleségü, öreg férjeket láttam álmatlanul virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott. Hasfájós szépasszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott barackot enni), nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit fogatában láttam az elmult dél után), nem guggol éjjeliedényen ülő kis gyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek templomában szép lábával megigézett), nem foltoz fehér harisnyát… és nem láttam többé a hideg tekintetü, büszke homloku, megközelithetetlen szigoruságu, erényeikre gőgös urnők álomalakjait sem; pedig mily mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával, vagy rőtvörös hajduval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott házaspárok egymást ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló deszkakeritésre irott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a kut fenekén.“

Kisilonka doktor ur sajátságosan mosolygott:

„Akkor lész csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán ülhetsz, mint megbilincselt rab. Vége a jó kedvnek, vége a szabadságodnak és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szivvel mennek át a hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyürt kabátban sietnek a viharos éjszakában és egy utcasarkon istenhozzádot mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te. Szived megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám gondolataid, amelyek most csak vándoruton vannak, hogy egykor visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangu, harkálytarka elképzelések, a magános embernek kincsei végképen elvesztek, amint egy asszony széles hátával rátelepedik a szivedre.“

Az óbudai Dunaparton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben és a szél csendes időben is lóbálja az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt huznak az utcagyerekek és ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide menekülnek. Hány urihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A legrégibb randevuhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide jártak, ha nem birtak a szivükkel.

Most is egy ifju pár andalgott a keskeny utcán, a földbe sülyedt házikók között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjuba, mintha az imént esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.

„Antónia!“ kiáltott fel Rezeda ur elsápadva, midőn a hölgy táncos lépteit mesziről észrevette.

Kisilonka nyugalomra intette:

„Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábu hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára, mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának az itteni hangulatok segitségével.“

„Akkor csak Margaréta lehet, dühöngött Rezeda ur. Egykor engem is itt sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.“

Kisilonka ásitott.

„Az bizony meglehet… Általában a pesti nökben kevés a fantázia, meg a város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden uj szerelmükhöz uj randevuhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év előtt is üldögéltek a városligetben, pontosan tudják a hajók menetrendjét az ujpesti kikötőbe, vagy Váczra, minden szeretőjüket elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a Kutyavillához, boldogan néznek körül uj kedvesük társaságában a Flórián-tér kofasátrai között, mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat és nem jut eszükbe, hogy tavaly vagy a mult hónapban ugyanazon fekete képü szent előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a Császárfürdő 100-as számu szobájában érzik jól magukat, mások legénylakásokon és többnyire ugyanazon szövegü névtelen levelet irják, ha a férfiu elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen pesti asszony is kifelejtette volna programmjából a Kacsa-utcát.“

Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki lelkekre vár.

„Itt van Drapcsik, hajósom,“ szólt Rezeda ur és a doktorral csónakba ülve, a sziget felé indultak.

VII. Sárga ház a fák között.

Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.

Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje, mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja; lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.

Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan, mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket, betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen, rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak: annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között, keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; a pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.

Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket, hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan időztek a romoknál.

A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani, midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.

Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta Damasztiné és leányai rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre, hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását. Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott, mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről, örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.

Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár négy meggondolatlanság jóvátételére.

Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra mulva megjelent a parti homokbuckákon.

„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mánjának neveznek: oly ártatlan, mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri. Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint tizenhárompróbás örömleányok.“

„És Antónia?“ – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda ur.

„Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.“

„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz, mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen Antónia?“

Kisilonka szemhunyorintás nélkül felelt:

„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ, hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna, te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“

Rezeda ur megragadta az orvos kezét:

„Észrevettél valamit?“

„Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.“

Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet, mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére szoritotta a kezét.

„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is csalt meg, csak igen kacérkodott?“

Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és fehér kendőjével bucsut intett.

VIII. Séta a város kapuin belül.