Part 2

– Kérlek, beszélnem kell veled. Ez igy nem megy tovább. Ha nem engedsz, akkor szököm.

Vagy ugy! Erre is volt már eset. És Braun ur sir, mint a gyermek és könyörög az asszonynak, ne tegye tönkre. Hiszen nem panaszkodhatik rá, nem kiván tőle semmit, csak a botránytól kimélje meg.

– A hogy akarod, – mondja kurtán az asszony és a tárgyalás véget ért.

Reggel már ott találja a hamburgi táviratot. Ajánlatát tovább adta az ügynök Londonba, majd értesiti. A biztositó társaságok is feleltek. Jóval drágábbak a pesti ajánlatnál. Jó lesz tehát ennél maradni.

Délben a börzén is szerencséje volt. Megvehette az egész rakományt. Ez tehát rendben van, csak Hamburggal kell még megegyezni. Vajjon otthon lesz ma délben az asszony?

Nincs otthon. A cselédtől hallja, hogy hiszen a nagysága elutazott!

– Igazis, természetes. Hogy elfelejthette!

Keserves zokogással borul a divánra, miután az ebédet elköltötte. Mert azt el kell költeni, hogy a cseléd ne gyanitson semmit.

De három órára ott van a hivatalban. Hamburg felelt már. 3 shillinget akceptál. Elég olcsó, de akkor adja még olcsóbban. Nyomban felel neki: utolsó ajánlat 2–9, különben nem kell. Ezt biztosan akceptálja. Áttelefonál Biasininak, hogy neki inkább többet fizet valamivel, mint másnak. Engedjen az 5/8-ból még valamit, a forma kedveért.

– Isten neki, – mondja Biasini.

És Braun ur beállit az igazgató urhoz és referál a Myroslávról.

– Ez rendben volna, Braun ur, – mondja az, – azt hiszem, holnapután itt lesz már a charter-party. De mit gondol, Braun ur, nem lesz baj a Myroslávval?

– Ó, dehogy, – felel Braun úr mosolyogva, – nagyon szolid hajó az, mióta tatarozták.

– Braun ur, maga nagyon derék ember, – mondja az igazgató és barátságosan mosolyog reá.

És Braun ur kipirulva az örömtől, mélyen hajlongva tér vissza a szobájába. Az igazgató ur nem minden csekélységre vesztegeti ám a dicséretet.

VAD EMBEREK.

Mihály, a ki azelőtt vadházasságban élt Marcsával, két év multán beállit régi kedveséhez, földig lerongyolódva. Marcsa uj urával külön hónapos szobában lakik, melyben takarékkályha is van, azon főz most épen birkapaprikást. Télen történt a dolog, este hét órakor.

Marcsa (a mint megismeri a jövevényt): Jézus Mária!

Mihály (dideregve): Ne félj, Marcsa, se nem bántalak, se nem kérlek, hogy gyere vissza hozzám. Nagyon megtaposott engem az Isten, jó szivvel jövök tehozzád.

Marcsa: Jóska mindjárt haza jön és ha itt ér, nem tudom mi lesz veled. Állj odébb Isten hirével.

Mihály: Jóskától nem félek, ha agyon üt, jót tesz velem. Nagyon szerencsétlen ember lett belőlem, hogy ezt a gazságot elkövette ellenem, de azért jó barátja volnék ma is.

Marcsa: Minek jöttél hát?

Mihály: Nincs betevő falatom és ha az embernek csikorog a gyomra, hát megjön az emlékezete. Gondoltam magamban: no, a Jóskának jól megy dolga és az nap, hogy Marcsa megszökött tőlem, adtam neki husz krajczárt. Azzal tartozik, mert a másikhoz vitte. Hátha megfizetné?

Marcsa: Mit? Hogy én tartoznám neked husz krajczárral? Talán megint részeg vagy. Eleget dolgoztam, eleget kerestem én magam is és ha adtál is husz krajczárt, hát az enyimből adtad.

Mihály: Kérlek, Marcsa add meg a husz krajczárt.

Marcsa: Ha itt meghalsz előttem, akkor sem. Nincs is, nem is jár neked. De hogyan rongyolódtál le ennyire?

Mihály: Elhagyott a jó szerencse. Mikor miattad a Jóskával összeverekedtünk, hát az igazgató ur engem bocsátott el. Azt mondta, nekem van igazam, de a Jóskának nagyobb hasznát veszi. Hogy esküdtem volna meg te veled, akkor nem ért volna a baj.

Marcsa: Hét pap szentsége sem tartott volna melletted.

Mihály: Olyan rossz embered voltam? A tenyeremen hordoztalak, együtt mentünk a korcsmába, ahány pohárral én ittam, annyival rendeltem neked is. Tudtam, hogy a hivatalnok urral, mikor hazaviszed neki a fehérnemüt, megcsalsz, – bántottalak emiatt? Mikor nagyon el voltam keseredve, hát megrugdostalak. De nem azért, hogy megcsaltál, hanem mivel el voltam keseredve. Nem vagy te selyemkendő! Az apád is megvert, mégis az apád maradt.

Marcsa: Hiszen nem mondom, hogy rossz ember voltál. De hát a másik különb volt. Akadt volna lány nekedtetsző, te hagytál volna a faképnél, igy nekem akadt különb legényem, hát én hagytalak el.

Mihály: Hej, hej, végén csattan az ostor. De nem bánok én már semmit. Siratlak most is, Marcsa és ha visszajönnél hozzám, hát áldanám érte a jó Istent. De most csak a husz krajczár irányában jöttem. Lásd, annyi jó szivvel lehetnél hozzám és ez a paprikás szag, Marcsa lelkem, ha tudnád, hogy kinozza a gyomromat, mely két napja falatot nem kapott, inkább kidobnád az ablakon.

Marcsa: Falatot nem kapott a gyomrod, de hogy ittál, azt érzem a lehelleteden.

Mihály: Hadd el, Marcsa, három napos ez a borszag. Akkor ittam utoljára.

Marcsa: Hát pénzem nincs, azt nem adok, nem is jár neked, hanem ha már itt vagy és Jóska is igy akarja, akkor teszek még egy tányért az asztalra.

Mihály: Hogy a jó Isten áldjon meg érte.

Marcsa: Addig ülj oda a lócára.

Mihály engedelmesen a lócára ül és nézi a menyecske vörös karjait, a mint a paprikásba galuskákat csipeget. Egyszer csak durván benyitja valaki az ajtót s belép Jóska, zuzmarás bajuszszal, trüsszentve, káromkodva, lecsapja a szolga-sipkáját, az ágyra csörrenti a táskáját és toporzékolva leveti a köpenyt.

Jóska: Az isten nyila csapjon a világba, már megint nincs az asztalon a vacsora?

Marcsa: Azért ne kiabálj ugy, nem vagy magadban.

Jóska csak most látja meg a sötét kuczkóban ülőt.

Jóska: Hát ez ki apja fia?

Mihály (fölkel és kezet nyujt neki): Adj Isten, Jóska.

Jóska (a botját fogja): Ide mertél jönni? No hát lepedőben visznek el.

Mihály: Tedd el a botot, Jóska, nekem sincs botom, aztán minek is haragudnánk egymásra? A mi volt, az elmult, elösmerem, most is te volnál az erősebb.

Jóska: Mit akarsz? Mi járatban vagy?

Marcsa: Nem vagy te rendőr, hogy igy kérdezősködöl. Eljött, mert éhes és én meghivtam vacsorára.

Mihály: Aztán Marcsa husz krajczárommal tartozik.

Jóska (nézegeti a lerongyollott embert, aztán fölkaczag): No hiszen derék legény lett belőled. Csak nem bálból jöttél? Hát ülj le, szivesen látlak, ha éhes vagy. Ugy is tudod már, hogyan jár az, a ki belém köt.

Marcsa hozza a párolgó tálat, Jóska gyorsan, mohón eszik, Mihály fáradtan, elfogultan. Jóska bort is tölt neki, azt mohón fölkapja.

Mihály: Adjon isten jó egészséget neked is, Marcsának is.

Jóska: Köszönjük szépen. Hát tudod, Mihály, mégis csak furcsa, hogy igy vagyunk, holott két évvel ezelőtt még én ültem igy vendégségben tenálad s csak az asztal alatt nyomkodtam a Marcsa lábát. Hadd lám csak, nem nyomkodod most te?

Marcsa: Nem sül ki a szemed, ha ilyeket beszélsz? Mi ketten már kiszerelmeskedtük magunkat erre az életre.

Jóska: Ugy is legyen, mert különben a másik életet is kifojtogatom belőletek. Nézd csak, Mihály, ez aztán az izom! Ugy-e? Azóta, hogy földre lapitottalak, még nőtt egy hüvelyknyit a Marcsa főztétől.

Mihály: Jól főzött az mindig.

Jóska: Most még jobban, mert fél tőlem. Hát bizony, komám, nagyot fordult a világ. Akkor csak a lábát nyomogattam az asztal alatt, most tehetek vele, a mit akarok, gyere ide, Marcsa, csókolj meg! Látod? Ha akarom, megcsókolom, ha meg akarom, (arczul vágja az asszonyt) pofon ütöm, igy ni. Mert ő az enyém.

Marcsa (visitva): Hogy száradna le a kezed ebben a minutában. Te állat, hát mi vagyok én, hogy igy bánsz velem? Hát mit tettem, hogy pofonütsz?

Jóska (nyugodtan): Még egyet akarsz, hogy mozgatod a nyelvedet? Ide gyere.

Mihály (csöndesen): Az arczát nem kellene, Jóska, megdagadna. Én csak ugy kiméletesen megrugdostam, ha el voltam keseredve.

Jóska: Azt mondom neked, koma, ne elegyedj az én dolgomba. (Orditva.) Az enyém, azt teszek vele, a mit akarok. Az orra is az enyém és ha akarom, beverem az orrát. A dereka is az enyém, leütöm. És – ördögpokol – meg is teszem, csak ugy – passzióból.

Marcsa (remegve a nyakába borul): Édes emberem, ne bánts most az egyszer, ne bánts.

Jóska (az ötödik pohárral iszik): No jó, galambom, hát csak meg akartam mutatni ennek a jó embernek, hogy az enyém vagy. Isten éltessen, komám.

Mihály (koczint) Isten éltessen.

Jóska: Most pedig Isten nevében állj odébb, mert le akarunk feküdni. Ma különösen szerelmes vagyok Marcsámba, majd szétvet a szerelem, tán azért, hogy téged láttalak. Hát csak hamar, hamar, vesd meg az ágyat Marcsa, aztán bujj mellém.

Mihály (a ki ezt a beszédet lihegő mellel hallgatta, mikor Marcsa sebtében az ágyat bontogatja, kiáltva): Ezt nem engedem!

Jóska: Mit mondasz?

Mihály (magánkivül): A husz krajczáromat akarom, tolvajok és rablók vagytok! Elvetted a szeretőmet, kizavartál a hivatalomból, bujálkodtok a szemem láttára, hát fizessetek! Az én pénzemen ne bujálkodjatok!

Jóska (fölugrik): Micsoda? No, hát megtanitlak emberségre.

Mihály (nekiront): Egyikünk meghal!

A két ember birokra megy. Jóska, az erősebb, odavágja Mihályt az ágyhoz és fojtogatja a torkát. Ez görcsösen iparkodik, hogy a bicskáját kinyissa.

Marcsa (meglátja és nagyot sikolt): Itt a husz krajczárod, ne bántsd az emberemet.

Erre a két ember elereszti egymást. Lihegve néznek egymással farkasszemet, Jóska, mikor a nyitott bicskát meglátja, összerezzen. Marcsa reszketve nyujtja oda Mihálynak a pénzt, a ki egyre Jóskát vigyázva, zsebre vágja. Aztán a lóczáról fölszedi a sapkáját és emberségesen, csöndesen köszön:

Mihály: No hát ez más. Adjon Isten nyugodalmas jóéjszakát.

MARÓLUG.

A nagyságos asszony már tegnap mondta, hogy ma nagytakaritás lesz, a mire Mari bólogatott:

– Igen is, nagysága.

Aztán nagyon kikapott, mivel megfoghatatlan soká maradt el a sörért. Természetes, légyottra ment, de az nem jött el. Hát várt, a mig várhatott s mikor bebizonyosodott, hogy hiába vár, sirva ment sörért. A csaposlegény még meg is ölelte.

Mondom, kikapott. Az asszony is mérges volt, az ur is mérges volt. És Mari nem mondhatta, hogy a szive meg akar szakadni s hogy holnap lesz a világ vége. Csak szörnyen sajgatta a fájdalom, nem ő gondolta, de én megmondom, hogy mit érzett ő olyan nagy kegyetlenségnek. Azt, hogy a mikor ő ugy megcsalódott szerelmében, hogy nem is tud, nem is akar tovább élni, akkor a nagyságos ur, meg a nagyságos asszony – mind a kettő igen finom és jószivü – azon mérgeskedik, hogy késik a sör.

Tán ha annyira össze nem szidják a sör miatt, nem is gondolt volna a halálra. Igy azonban tele keserüséggel mosogatta el az edényeket s könnyeivel áztatta a kenyerét és elgondolta: nincs ezen a világon semmi jóság, semmi hüség, jobb a szegény leánynak meghalni.

S mikor bement a nagyságos ur czipőjéért, akkor már tudta, hogy meg fog halni. Csodálatosan fölvidult ettől a tudattól. Egyszerre bátorság szállt bele. A nagyságos asszony a sör miatt még ingerült hangon rászólt:

– Aztán, Mari, holnap korán keljen ám és nehogy az este valakit beeresszen. Mert ugy látszik, magának mindig legényeken jár az esze. Nem szégyenli magát?

Ez nagyon a szivébe nyilallott, de utána sohasem érzett büszkeség töltötte el. Nem felelt semmit, csak mosolygott magában. Majd meglátja holnap a nagyságos asszony, hogy milyen leány ő s mennyire nem czéda. Egy legénynyel volt dolga, de tisztességes szándékkal és igaz szivvel. Többel nem is lesz.

Csillagos augusztusi este volt; a szük nagy uri házban bizony alig látszott valami a jó isten egéből. De Mari, a nyitott ablaknál, bal kezén a czipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és eszébe jutott a nóta:

Nincsen annyi tenger csillag az égen.

El is dudolta magában, majd az ő bajához találó más nóták tolultak ajkára. A miket hajdanában jókedvében énekelgetett, most mind erősbödő hangon belezokogta az enyhe éjszakába, keservesen suviczkolva egyik czipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja figyelmes lett a nótára és oda állt hozzá az ablakhoz:

– Ejnye, Mari, de jó kedved van neked.

– Sohse kivánj magadnak ilyen jókedvet.

– Nono, tán nincs szeretőd?

A mire Mari egyet nevet, csöndesen, idegesen:

– Van nekem bizony, hogy az isten verné meg.

A szakácsné igen czéda, nyomoruságos teremtés volt, de cseléd-lelke megérezte a másik cseléd lélekháboruságát. Nem feszegette tovább a dolgot, ösztönével megérezvén, hogy itt olyan baj van, a melylyel a nagyságák nem igen szoktak törődni.

– Jó éjszakát, Mari, – mondotta és odább állott. Épen jókor, mert a házmester siheder fia ép akkor fordult ki a lépcső aljából. Még jókor behuzta maga után az ajtót, különben a gézenguz utána osont volna. Igy csak az ablak előtt állt meg és Mari hallotta a szakácsné vihogását és a siheder otromba példálódzgatásait.

Mikor a nagyságos ur czipője megvolt, azt is tudta már, mivel fogja magát elemészteni. A mult heti nagymosásról maradt marólug, elég volna valamennyi megcsalódott szegény leánynak. Eszébe jutott, hogy ép a minapában olvasott az ujságban hasonló esetet, csakhogy az nem tett bele elég lugot és igy sokat szenvedett és csak összeégette a gyomrát. Hohó, ő majd annyit tesz bele, hogy mire megitta, már is vége… Kling-kling… odabent csöngetnek.

– Sokat kell venni, – mondogatja magában és megijed. Eszébe jutott, hogy elfelejtett vizet késziteni a nagyságos asszony ágya elé, most ezért fog kikapni.

Csakugyan, ezért kapott ki. Hogy ez már türhetetlen, hogy ha ez igy soká tart, akkor verést is fog kapni. Vagy emberelje magát, vagy hordja el az irháját. Akad még Budapesten jó cseléd is.

Máskor Mari egy kicsit feleselni is szokott, most ugy érezte, hogy igaza van a nagyságos asszonynak.

– Tessék megbocsátani – motyogta és a könny kicsordult a szeméből. Talán ha a nagyságos asszony ránéz ebben a pillanatban, még minden jóra fordul. De a nagyságos asszony, a lehordást befejezve, ismét a piros kötésü könyvet nézte és csak annyival vette tudomásul a cseléd kérlelését:

– Takarodjék már és hozza azt a vizet.

Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán igazán befejezte a napi munkáját, tizenegyre járt az idő. Magának élhetett, a bújának, a halálának.

Kinyitotta a ládáját. Szépen kivasalva feküdt benne, egyik-másikon az ünneplő szoknyája. Meg öt inge, négy pár harisnyája, két alsó szoknya és egy pár lakkos czipő. Zsebkendője is volt, az egyikben grófi korona, a másikon monogramm – egy kicsit elszontyolodott, mikor nézte őket. Bizony, ezek lopott zsebkendők, de mi az azoknak! Gazdag embereknek egy-egy zsebkendő! A legalján egy kis zsacskóban vagy félkiló koczkaczukor is volt – azt már itt, ezen a helyen szerzette össze, mindennap egy-egy darabot. Hirtelen fölbuzdulással kivette a ládából és beletöltötte a czukros szelenczébe, melyet üresen adtak ki neki, hogy már egyszer azt is mossa el. Ugy érezte, hogy most a lopott zsebkendőket is megbocsátja neki a jó isten.

Aztán előszedte a papirost, melyen galambok csókolództak és irt az édes anyjának. Hogy neki már ugy sincs öröme az életben és reméli, hogy édes szülője is olyan egészséges, mint ő. Bocsássa meg neki, ha ő bánatot okozott valaha, az isten is meg fog akkor neki bocsátani.

Mikor ezt a levelet irta, egészen nyugodt volt, nem is érezte, hogy ő halni készül most. Csak mikor boritékba tette és ráirta a czimet, akkor döbbent meg. Csakugyan? Ő fog most meghalni? Mintha kételkedett volna s mintha önmagának akarta volna bizonyitgatni, hogy csakugyan: hirtelen fogta a nagyságos ur sörös kancsóját és tele töltötte vizzel. Aztán lugkövet tett bele és oda tette a kályhára.

Nagyon megijedt, mintha ajtónyilást hallott volna. Hogy kikapna a nagyságos asszonytól, ha az látná ilyenkor a tüzelést. Azt hinné, hogy mindennap tüzel és lefogná legalább a bére felét. Amugy is egyre hallja, hogy fogy a szén s hogy aligha nem a viczéné tüzel az ő pinczéjükből. Hiszen nem mondja, hogy itt-ott a viczéné nem kap egy kis kosárral, de maga tüzelni éjszaka nem szokott. Ez az első eset, a mikor marólugot iszik.

Fő, forr a viz. Mari csak nézi, hallgatja. Közben ketyeg a konyha-óra. Egyszerre csak érzi, hogy ő szegény árva és hogy nincs itt senki, a ki visszatartaná a haláltól. Mert ő elhatározta, ő akarja, de kellene valaki, a ki ne akarja és ne engedje. Eszébe jut, hogy ha a nagyságos asszony akarna marólugot inni, hát ott volna a nagyságos ur, a ki nem engedné. De neki nincs senkije. Ott van a konyhában, egyedül, az edényt is elmosogatta, a czipőt is megtisztogatta, nincs neki már semmi dolga ezen a világon.

És mikor a lugos viz ki akar futni, sebtiben lekapja a lyukról. Aztán nézi, nézi, mint párolog belőle a maró gőz és gondol arra, hogy ezt meg fogja inni. Csak annyi ideig él még, a mig az ital kihül. Arra is gondol, hogy imádkoznék, de nem jut eszébe a miatyánk. A hütelenre is akarna gondolni, de annak a vonásai sem ötlenek eszébe. Csak az édesanyja, a jó édesanyja képe lebeg előtte, a ki elküldte szolgálni. És figyelmeztette, hogy ne higyjen a legényeknek, mert a legények a városban csak csufot üznek a szegény leányokból.

Aztán nyult a pohár után s mig hirtelen fölhajtotta, azt gondolta:

– Hogy fog holnap a nagysága nézni, mikor a nagytakaritáshoz nem kelek föl!

GYUFÁS EMBER.

Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási förgeteg keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a kristályos havat és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a hótengert és a gyufás embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt, a hogy a lába birta, mert megállani nem tudott volna és belekapaszkodott a kis faládába, mely a nyakára volt akasztva, hogy el ne essék. De végül mégis elesett és én fölsegitettem.

– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag könnyek folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos ur, vegyen egy skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.

– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi ház kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg embernek való az éjszakai kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen haza, isten hirével.

Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák között. Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál volt tekerve. Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és ormótlan sárga kalapja, mely a szeméig süppedt.

– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a nagyságos ur csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem kell. Az egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a jóságos kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az éjjel.

– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a gyufáját? Éjfél után?

Az öreg mérgesen nézett rám.

– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak a nappali embereknek van szivük? A nappali embereknek nincs szivük. Ó, ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos urnak sincs szive. Tavaly mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza sarkán. Ott álltam a gyufáimmal és könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám sem hederitett. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény öreg emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az olyan ur is megtalálja a szivét, mint a nagyságos ur!

– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán nincs is szükségem a gyufájára – nappal.

– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és utána vetik magukat az urfiaknak és kinálják magukat, mint én a gyufáimat. Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól nevelt, szolid uri kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol volnék én, ha rá nem találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel vannak jó emberek? Garázda lumpok, a kik részegen botorkálnak erre és azt akarják, hogy a ló se busuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen még a nagyságos ur is megszánt, pedig látom, hogy nem részeg! Hát a mikor letelt egy nap, letelt még egy nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind szolid és becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem tudtam eladni egyetlen egy skatulyával sem és már nem birtam tovább az éhséget, hát akkor azt gondoltam: Jákob, haza ugyis hiába mégy, nem lakol ezzel jól, éhen halni meg az utczán is lehet, a szép csillagos ég alatt, a honnan a jóságos Isten tekint le rád. Hátha mégis eladok két skatulyát s akkor lesz két krajczár kenyérre. És nem mentem haza, hanem mentem a korzóra, a honnan a rendőr elkergetett, bementem az uri vendéglőkbe, a honnan a pinczér kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és jöttek a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán beszaladtak ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba – pálinkát! Ó istenem, tiz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És azután kikérdeztek és megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát, a mennyi csak a zsebébe fért és akkor az Etel, a legrosszabbik közöttük ezt mondta: öreg ember, mindennap megveszszük a gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a kontyát és ne merjen többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a szegényt haló porában is, mert meghalt már, lugot ivott és a Dunába ugrott, de az öreg ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és üdvözült az égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.

Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a jóságos angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utczán, ők sem merészkedtek ki.

– És azóta ide jár éjszakánként?

– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harmincz krajczárt is keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal kényelmesebb dolgom van és nem szeretem többé a jó embereket és imádkozom az istennek, hogy legyen mindig éjszaka és Sodoma és Gomorrha módjára pusztítsa el mind a jó embereket, a kik a nyomorba döntik a világot.

– Jámbor kivánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen öreg ember egymagában álljon a világon? Nincs gyermeke, unokája, rokona, vagy mi?

Az öreg elérzékenyedett.

– Tuléltem valamennyit – mondotta – nyolczvanhat esztendős voltam utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen volt. Szépséges lányom, gyönyörü fiam, unakáim, mind meghaltak. Mind, uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az is meghalt. Megtéptem érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot.

– Tán kikeresztelkedett?

– Miért kérdi a nagyságos ur? Menjen Isten hirével a dolgára, ugy sem törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát vegyenek! Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az Isten. Elhagytam én is őt.

– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkü lánykákra, megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen szélben!

Rám pislogott könnyes szemével és habozott.

– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy kis batyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. – Szégyent hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a Trézsinek az öregapja és megtüri a házánál. Hát nem türtem meg a házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de én azt mondtam neki, a magam becsületét és az Isten tilalmát én nem váltom föl édességekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő czédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak. És ő sirt és kilöktem az ajtón.

– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…

Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonázott.

– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a szinházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember jelenlétében csókolódzott és ölelkezett. És még ki is irták az ujságba, hadd tudja meg az egész világ, hogy az én unokám a szinházban kifesti magát és csókolódzik azzal, a kinek tetszik.

– De ember! – kiáltottam – hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg, játékból történt az!

– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből én nem eszem. Isten átka van rajta.