Part 1

KÓBOR TAMÁS

*

MUNKA

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1909.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A MUNKA.

I.

Az olvasztó kemenczénél állanak ketten, félig meztelen, kormos munkások. Megnyitják a csapot, a fehér folyós érc sisteregve szalad le a vederbe, a két ember rudat dug a vödör két fülébe, úgy szaladnak vele az agyagformához, a hova beleöntik. Hat lépésről három úr áll, czilinderrel a fejükön, keztyü a kezükön és szivar a szájukban. Nagyon kiváncsiak voltak megtudni, mint lesz az ércből hamutálcza. Egyikük a nagyságos igazgató ur.

A két munkás végzi a dolgát, mintha vakok lennének. A három úr megelégelvén a mulatságot, odébb áll, az eszterga-műhelybe. A két munkás utánuk néz, egymásra néz, aztán megállnak a munkában és beszélgetnek.

Az egyik: Láttad?

A másik: A mi a szájukból kibűzlött, a füst, maga megéri kettőnknek a napibérét.

Az egyik: Tizezer forint a fizetése az igazgatónak, azért, hogy pöfékeljen és ha kiváncsi ficsurok jönnek hozzá, elvezesse ide, mint valami állatseregletbe.

A másik: Tizezer forint! A multkor kezdtem számolni, hogy hány évig kellene élnem, hogy tizezer forintot megkeressek. Egy évben háromszázhatvan forintot, tiz évben háromezerhatszázat, háromszor tiz esztendő alatt – talán! Harmincz esztendő keserves izzadás, fázás, csontőrlés és hússzaggatás azért, a mit ez az ember egy év alatt kényelmes üléssel és levelek aláfirkálásával keres.

Az egyik: Pajtás, le kellene őket önteni ilyen vederrel, az egy kicsit fölmelegitené a szivüket.

A másik: A multkor láttam őket Budán. Végig robogtak a gyár kocsiján – tizezer forint mellett a gyár még lovat, kocsist, equipaget tart mellette, úgy ültek ott a selyempárnákon, mint az istenek. Az asszony csupa hab és csipke – az arcza csupa rózsa, a haja… Az én feleségem öt év előtt még az iskolába járt, hamvas volt, mint a baraczk, üde, egészséges és szép, – ma húsz éves és arcza fakó, haja durva, az idegenek anyókának szólitják. Hát ezért fekete a bőröm a csontig? Annak az asszonya ifju marad a haláláig, mert az ura nem dolgozik, nekünk az Isten is megtagadja az ifjuságot, mert nincs pénzünk!

Az egyik: Nincs pénzünk, azoknak meg nincs istenük!

A másik: Nekünk sincs.

II.

A gyár irodája, este nyolcz órakor. A gyár alszik, minden más ablak sötét. Az igazgató a divánon fekszik és hevesen szivarozik. Aztán fölpattan:

– Eh, gyi te rossz ló, ha belégebedsz is… dolgozz!

Odaül a kényelmes karosszékbe és fejét két tenyerébe fogva olvas, aztán fogja a czeruzát és számol, aztán fogja a tollat és ir. Mennél tovább foly a munka, annál gyorsabban váltakozik a czeruza, meg a penna. Végül majdnem önkivületben van, csakugy robog előre és a papirosok nyöszörögnek, mintha legázolná őket.

Egy óra multán nézi az óráját. Kilencz.

– Vacsorálni – mormogja, aztán előszed egy üveg cognacot és nagyot húz belőle.

– Nem lehet… majd… talán… hajnalban…

Ekkor nyilik az ajtó. Elegáns uri dáma, drága prémes kabátban lép be, szőke haja keresztülcsillog a dolgozószoba félhomályán. Az igazgató felesége.

Az igazgató föltekint és idegesen fészkelődik.

Az igazgató: Csókollak, te vagy? Hogy jutott eszedbe?

Őnagysága: Egy kicsit sokallottam már a várakozást. Az opera fél nyolczkor kezdődik és én negyed nyolcz óta vártam, vártam…

Az igazgató: Igaz, az opera… De, kedvesem, látod, hogy nem érek rá. Igaz, hogy meg kellett volna izennem, de arra sem értem rá, hogy az eszembe jusson. Különben látom, hogy nem is vagy szinháznak öltözve.

Őnagysága: Igen, átöltözködtem. Kilenczkor már úgy sem érdemes. A jegyeket oda adtam Ernőnek, hadd vigye el a szeretőjét. Ha én a szeretőd volnék, most én is az operába mennék. De igy?

Az igazgató (idegesen): Kedvesem, még csak az kell, hogy a házi perpatvart ide hozzad nekem. Egyebet se hallok, csak panaszt. Mindig panasz és szemrehányás. És miért? Mert dolgozom. Kiért dolgozom? Érted! Igen, csak érted. Vagy nem te vagy kettőnk között a nagyralátó? Nem te élsz úgy, mintha milliomos volnék, nem te irtózol-e az egyszerü élettől, az olcsó lakástól és az olcsó ruhától? Hát én mindent megteszek neked és akkor azzal állsz elő, hogy elhanyagollak, mivelhogy a pénzt nem adják ingyen, a hogy a te paszióid sem teljesitik ingyen.

Őnagysága: Befejezted? Kedves barátom, ha kettőnk közül egyiknek van oka panaszkodni, bizonyára nem te vagy az. Nekem ez a luxus kell, de valld be, hogy neked is kell, mert ha nem igy élnél, nem is lehetnél az, a ki vagy. De nem igaz, százszor nem igaz, hogy nekem örökös szalmaözvegynek kell lennem, mikor együtt élek az urammal. Neked nem muszáj dolgoznod, te akarsz dolgozni. S ha sétálni akarok menni, idegenekkel megyek, vagy magamban. Ha szinházba akarok menni, ott van az Ernő. A multkor végigmentem a koronaherczeg-utczán és akkor hallottam, a mint egy ember mondta a másiknak: ismerem jól, mindig ezzel a fiatal emberrel van. Sok pénze lehet ennek a fiatal embernek, hogy ilyen szép, elegáns szeretőt tarthat.

Az igazgató (lecsapja a tollat): Féltékenynyé akarsz tenni? Jó, holnap kitekerem az Ernő nyakát. Nem elég? Föl fogom kutatni azt a fiatalembert és le fogom párbajozni, mint a kutyát. Ütök, vágok, öldösök, mészárlok, de _holnap!_ (Kiabálva). Érted? Holnap, ma hagyj békén dolgozni, mert megbolondulok.

Őnagysága (szikrázó szemmel): Őrjöngsz, barátom, őrjöngsz, de hát jól van, már nem szóltam semmit. Megyek, a kapuban vár Ernő. Soha nem hallod többé, hogy szeretnék veled is lenni. Meg leszel velem elégedve, ó, nagyon meg leszel velem elégedve. Isten önnel uram!

Az igazgató (egyedül): Hej ha én önthetném a vasat, napi egy forint harmincz krajczárért! _S ezek az asszonyok_ csupa henyélés, csupa hiuság és semmi tisztelete a verejtéknek, mely értök hull!

III.

Az igazgató lakása. Őnagysága a kis rococo asztal előtt ül is ir:

«Érzem, hogy már nem birom soká. Az isten sok erőt adott nekem, de nem eleget ehhez a fegyenczmunkához. Mért nem születtem szegény varrólánynak? Reggeltől-estig ülnék a munkánál, de azután nyugtom lenne. De igy? Az uram azt mondja, hogy léha és henye az életem. Közönséges ember, sohasem fog megérteni. Azt hiszi, csak az a munka, a mivel az ember pénzt keres. Tizezer forint! És költünk tizenötezret és jóban kell lenni ezzel, meg azzal a vezérigazgatóval, a képviselővel, az asszonyokkal, a lányokkal, a házmesterekkel és alkudni a kereskedőkkel és mosolyogni a szabónőre, hogy ne adja át a kontót és minden nap tiz fölfordulás, ha fogadónapom van, ha nincs. A fogadónapokon csak azok jönnek, a kikhez semmi közöm, mindenki más külön jön, egyedül akar lenni velem. Jóságos isten, mennyi kisértés, mennyi szemtelenség, melyet csak mosolyogva és biztatva verhetek vissza. Mi a különbség köztem és egy kaszirnő között? Kaszirnő szeretnék lenni, akkor legalább tudnám, hogy mi vagyok!»

KOLLEGÁK.

Augusztus elsején két lány lépett be az irodába. Az egyik nagy, a másik kicsi, mind a kettő fekete haju és szép. Az egyiken elegáns szabásu nyári toilette, de szomoruan lekopva, a másikon vadonatuj, ügyetlen házi szabással összerótt kék delaine-ruha, méterje hetven fillér. Az irodafőnök mind a kettőt barátságosan üdvözölte, bemutatta a többi hölgyeknek, meg az uraknak is, aztán két egymáshoz tolt asztal mellé egymással szembe ültette őket.

A délelőtt gyáva elfogódottságban telt el. Másoltak. A kopott elegancziáju hölgy nagy, hegyes, szinte kérkedő betüket vetett, a másik apró gömbölyüt, óvatos szépségü sorokat rótt, mintha lábujjhegyen irna. Az idegenség elfogódottsága viselkedésükben félénkké, sőt félszeggé tette őket. Érezték, hogy a többi őket nézi s nem mertek fölpillantani, látták, hogy suttognak róluk s elpirultak. A kicsi delaines olykor rámeresztette nagy kerek szemét a szembenülőre, az azonban föl sem tekintett a munkájából.

Mikor délben általános robajjal ebédre készültek, a nagy lány és a kis lány összenézett. Megértették egymást: együtt jöttünk, menjünk együtt haza. Ösztönszerüen összebujtak.

A nagy: Én Domoróczy Vilma vagyok.

A kicsi: Örvendek a szerencsének, engem Blau Elzának hivnak. De szép ruhája van nagysádnak.

Vilma: Ugy látja? Pedig röstellek mutatkozni benne. Ha az ismerőseim közül valaki meglátna, – nem mennénk a mellékutczába?

Elza: A hogy parancsolja. De biztositom, hogy nincs röstelni valója. Olyan elegáns, s nagysád olyan szép karcsu benne.

Vilma: Ön nagyon kedves, de ez az utolsó ruhám, a mi még megmaradt. Ha ez is elkopik…

Elza: Furcsa, ez meg rajtam az első uj ruha, melyet kaptam, hogy az irodába tisztességesen járhassak.

Vilma: Tisztességesen? (Kiváncsian végignéz a kis lányon s elmosolyodik.) Látszik, hogy uj ruha.

Elza (örömmel): Ugy-e?

Vilma: És az első? Hogy lehet ez?

Elza: Hát ugy, hogy – ugy-e nem kell nagysád előtt röstelnem – mi nagyon szegények vagyunk, az apám beteg és már két év óta nincs állása s abból éltünk, a mit édes anyám, meg a bátyám keresett. Mióta nagy lány vagyok, mindig csak a nagynéném viselt ruháit hordtam, ugy szégyeltem magamat!

Vilma: Szörnyü. Én belehaltam volna.

Elza: Hát nagysádnak voltak ruhái?

Vilma (keserüen): Ruhám, ékszerem, selyem butorom, ponny-lovam, a mig apa élt. Aztán apa meghalt és elárverezték birtokunkat. Nem maradt semmim.

Elza: Szörnyü. De, hála istennek, most már nagysádnak is jobb sora van.

Vilma: Hogyan?

Elza: Hát hogy állásban van. Én olyan boldog vagyok, hogy Isten igy megsegitett. Most már vége a nyomoruságnak.

Vilma (ámulva): Hogyan, ön boldog? Ebben a nyomoruságban? Ötven koronáért havonta ülni egész nap s egy csomó embernek alárendelve lenni, a kik mind olyan különösek, olyan kicsinyek és pökhendiek s már meszsziről megcsapja az embert az irodaszaguk?

Elza: Hogyan? Ötven korona? S egy év mulva hatvan lesz és mindig többet kapunk. De most is már – ötven korona minden hónapban, a mire biztosan számithatunk, jaj, nagysád, olyan szép ez, hogy még mindig nem tudom elhinni. Hátha csak álmodom!

Vilma: Rajtunk nem sokat segit az ötven korona, éppen csak jobb a semminél, meg dolgozhatok s nem érek rá gondolkodni. De legalább magamban lehetnék. Ha hazavihetném a munkát s nem kellene ezekkel az urakkal érintkezni!

Elza: Lássa, ezt nem értem. Például az irodafőnök ur olyan finom ur, olyan elegáns és udvarias.

Vilma (kurtán kaczag): Ugy találja? A czipője ránczos s olyan nevetséges a járása. Meszsziről látszik rajta, hogy soha jó társaságban meg nem fordult.

Elza (csodálkozva): Én pedig azt hittem, hogy elegánsabb ember már nem is képzelhető. S hogy tetszik önnek Barna ur, a főlevelező, a ki nekünk a munkát adta? Milyen szellemes, szeretetreméltó ember.

Vilma: Annak, ha még egyszer ugy a szemembe néz, hátat fogok forditani. Valódi ripők.

Elza: Pedig engem vállon veregetett és azt mondta, hogy egészen helyes kis hivatalnoknő lesz belőlem. Aztán kezet adott, – azelőtt sohasem adtak nekem kezet ilyen uri emberek.

Vilma: Nekem is kezet adott. Ilyen neveletlenség! Ha két évvel ezelőtt azt mondták volna, hogy én ma holmi Barna urak bizalmasságának leszek kitéve… De azért meg fogom ezeket az embereket tanitani, hogy hogyan viseljék magukat hölgygyel szemben.

Elza (félénken): Hát a gazdag lányok nem fognak kezet az urakkal?

Vilma: Azzal, a kit erre érdemesnek tartanak.

Elza: És – ne haragudjék nagysám, de én nem értem – hát vannak a hivatalnok uraknál finomabb urak is?

Vilma: Jaj de kedves maga. Hiszen ezek még nem is urak!

Elza: Min látja ezt? Én minden nap az utczán egy bárót is látok, de akárhogyan töröm is az eszemet, nem látok különbséget közte és az irodafőnök között.

Vilma: Én meg nem látok hasonlatosságot. Higyje meg, kedves kisasszony, hogy ezek még csak nem is emberek. Milyen szabása van a ruhájuknak s milyen bárdolatlan a mozgásuk, meg a beszédük! Kétségbeejtő!

Elza (biztatóan): Meglássa, nagysád, ez csak a szokatlanság. Majd meg fogja szokni.

Vilma (tompán): Ez az irtózatos.

Elza: Nekem is olyan szokatlan még, ha kisasszonynak szólitanak, szeretnék hátrafordulni, hátha mögöttem áll valaki, a kinek a kisasszony czim szól és olyan ügyetlennek érzem magamat, nem tudom, mit mondjak s mindig félek: most ismernek meg, hogy csak szegény munkás lánya vagyok, s akkor nem türnek meg az irodában. Pedig meghalnék, ha most elbocsájtanának.

Vilma: Én pedig meghalok, ha soká kell igy élnem. De mondja csak, kisasszony, igazán: van ennél nagyobb szegénység is?

Elza: A mienknél? Ó, nagysád, ez most már nem is szegénység, most már megvan mindenünk, de eddig, – higyje el, eddig igazán szegények voltunk.

Vilma: Ha nem vagyok indiszkrét, mennyiből élnek maguk havonként?

Elza: Mi? Ó, borzasztó sok pénz kell, nagyon drága lakásunk van, mert a bátyámnak külön szoba kell, mert neki az a passziója, s hetenként negyven koronát keres, mama is varrással harmincz koronát, ha munkát kap, de a bátyám csak husz koronát ád nekünk, mert neki külön kiadásai is vannak, szivarozik, meg a ruháját is ő fizeti, hát igy is volt száztiz koronánk, de nem volt elég. Most azonban, hála istennek, már százhatvan koronánk lesz!

Vilma: S ez maguknak sok pénz? Nekünk egy nagybácsinktól háromszáz koronánk van havonként és még csak vacsorára sem futja.

Elza (rémülten): Lehetetlen. Háromszáz koronából? És most még ötven korona hozzájön?

Vilma (sóhajtva): Ebből meg ruházkodnunk kell, – három hölgynek havi ötven korona toilettere! Igazán nem értem, hogy nem lőttem még magamat főbe!

Elza: De az istenért, hisz önök most is gazdagok! Háromszáz korona! Abból már szalónjuk is lehet.

Vilma: Az van, de ebédlőnk nincs.

Elza: Ebédelni a szalónban is lehet.

Vilma: Hogy mondhat ilyet! Az ételszag a szalónban.

Elza: Olyan rossz szaga van az ételnek? Nem is éreztem.

Vilma: Maga boldog, kedves kisasszony, hát isten áldja, én erre megyek.

Elza: Alázatos szolgája, nagysád.

Vilma (magában): Buták ezek a koldusok!

Elza (magában): Nem is hiszem el neki, csak henczegett.

A MYROSLÁV.

Délelőtt tiz óra volt, mikor kiadták Braun urnak a hamburgi ügynök táviratát:

«Myrosláv, első osztályu, 2000, jelenleg nádczukorral Liverpool felé, julius közepén rakományképes legolcsóbban 3/5. Távirati akceptálás.»

Myroslav. A nagy hajóalmanachból nyilvánvaló, hogy a Myrosláv orosz elsőosztályu vitorlás, kétezer tonna szállítóképességgel, hetvenkilenczben épült, jelenleg a batumi Ramiroff és tsa czég londoni házának tulajdona. Hm, egy kicsit öreg hajó, de ugylátszik megfelel, mivel más nincs és hajó nélkül nem maradhatunk. Ennélfogva Braun ur megirja a választ:

«Myroslávra jelenleg nincs szükség. Lényeges engedmény esetén talán használható.»

A válasz legfölebb este, de valószinüleg csak holnap reggel érkezik meg. Az ügynöknek is van esze és nem mutatja ki, hogy a Myroslávot egyhamar nem tudja elhelyezni. Addig is Braun ur nyélbe ütheti, a mi még nyélbeütendő.

A telefonhoz megy és odaszól egyik biztositótársaságnak: mennyiért vállalja el a Myroslávot Fiuméból Philadelphiába?

A Myroslávot? Rögtön átjön egy ur, hogy személyesen tárgyaljon. – Jó, hanem csak egy óratájt jöjjön, mert most a börzére kell mennie.

Közben a levelezésben négy-öt táviratot állittat ki a külföldi társulatoknak: mennyiért vállalják el a Myroslávot? Este felé ezekre is meg lesz a válasz, holnapra pedig az egész hajókérdés el lesz intézve.

És Braun ur nyugodtan megy a börzére vásárolni a Myroslávra való rakományt. Ez a fogasabb része az üzletnek, ettől függ, hogy mennyit nyerünk. A többin csak spórolunk.

Braun ur azonban óvatos. Ugy tesz előbb, mintha adni akarna. Majd másfél órai manöverség után elhinti, alig hogy észreveszik, az ajánlatait és hagyja érni a dolgot holnapig. Most pedig vissza a hivatalba.

A mint kilép a börzeépületből, nézi az óráját: félegy. Még van egy negyedórája. Egy kicsit habozik, aztán mégis csak elindul a Dorottya-utcza felé. Szép májusi nap van. Csupa sétáló ur meg hölgy törekszik a váczi-utcza felé.

Nem kell soká mennie, szemben jön egy piros arczu szőke asszony, egy fiatal ember társaságában. Élénken beszélgetnek, de nem néznek egymásra. A mint Braun ur igy látja őket, a homloka elborul s megfordul. Pedig a szive ragadta erre a könnyelmü sétára: hátha találkozik a feleségével!

Mondom, megfordulna, hogy elbujjék előlük, de az asszony már észre vette. Nem mutatja, hogy észre vette, de Braun ur látja rajta. A beszélgetésök elakadásán s a kedvetlen felhőn, mely az asszony szép hamvas homlokára borul. Olyan ez a teremtés, mint a tizenhét éves gyermek.

Tehát elébük megy. Köszönti őket. Halkan, elfogultan. A kisérő fiatal ember élénk barátsággal szoritja meg a kezét és ötfélét kérdez egyszerre. Az asszony kedvetlenül, kezet sem nyujt neki, csak valami szervuszfélét mormol és vontatottan kérdi:

– Már végeztél?

– Még nem. Csak félháromra jövök haza.

– Akkor még sétálhatok, nagyon szép idő van.

Egy darabig velük tart, egyikök sem szól. Nézi, nézi az asszonyt s szeretne valamit mondani. Végre témát talál:

– Már megkaptad az uj ruhádat?

– Amint látod, – felel az asszony, öntudatlanul egy kicsit illegetvén magát.

– Nagyon szép, igazán szép.

– Eh, dehogy szép, nem ér semmit. Értesz is te ahhoz. A mint hazaérek, visszaküldöm s ugy összeszidom, hogy jobban sem kell. Igen, mindjárt ebéd után fölmegyek a szalonba. Azért, barátom, lehet, hogy félháromkor már otthon sem leszek.

– Ugy! – tünődik Braun úr. A szemöldökeit erősen összehuzva, ügyefogyottan baktat mellettük s érzi, hogy ő itt fölösleges. Néhány perczig tart, mig erőt vesz magán, ekkor kihuzza az óráját, mintha attól függne elhatározása, hogy hány óra van s a torkát köszörülve mondja:

– Most már az irodába kell mennem. Isten veled.

– Már mégy? – mondja az asszony és most már kezet nyujt.

A fiatal ur is megelevenedik a bucsuzásra és melegen rázza a kezét.

Braun ur borus lélekkel, összafacsarodó szivvel tart a hivatal felé. Hm, most is együtt vannak, mindig együtt vannak. És délben talán nem lesz otthon. A ruha miatt! Ha ő azt mondja, _talán_, az annyit tesz, hogy bizonyosan.

A hivatalban már várja Biasini ur, a biztositó társaság szállitmányi osztályának főnöke. Kövér, szuszogó ur, czérnaszál hangon beszél és rendkivül együgyü arcza van. Egyike a legkeményebb embereknek, a kikkel Braun urnak valaha dolga volt.

Hát bizony a Mirosláv nagyon öreg tákolmány, két izben már havariája volt, most ugyan kitatarozták, de peches hajó, isten bizony, ha még nem charterolta, ajánlaná jó szivvel, hogy ne is charterolja. Már meg van? Kár, igazán kár. De hát igy is jó. A legolcsóbban csinálja, már az összeköttetés kedveért.

Mennyiért? Biasini ur fölhuzza szemöldökeit, ugy lesi a hatást: 7/8%.

Braun ur nevet. Tiszta, szivből fakadó nevetéssel. Oda nyul a czigaretta skatulyához és megkinálja. Aztán kérdi, hogy mi ujság különben?

Különben? Semmi különös. A saison nagyon jól indul. Különösen az életbiztositás. A szállitás nem jövedelmez, valószinüleg föl is hagynak vele. Igazán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Tehát rendben vannak a Myroslávval?

– Rendben? Braun urnak ismét kaczagnia kell. Már el is felejtette az egészet, arról nem is érdemes beszélni. 7/8%! Akkor inkább elfogadja a hamburgi ajánlatot.

– Ugyan, ugyan! Lehetetlen, hogy ez olcsóbban csinálná. Pláne a hamburgi, a legdrágább a kontinensen. Hát mennyiért csinálja az?

– Ez mellékes. Lényegesen olcsóbban. Annyira, hogy 7/8-al szemben nem is ajánlhatok semmit.

– De mégis! mégis! Egy órai alkudozás után Biasini sóhajtva emelkedik föl: tehát délután kiállittatja az ideiglenes poizzát 5/8-adra?

Dehogy! Az 5/8-ot Braun ur csak tudomásul veszi és referál róla az igazgatónak. Majd levélben értesiti a társaságot, ha reflektál reá. Különben is most már megmondhatja, a Miroslávot még nem charterolta, csak alkudozik róla.

Biasini ur látja, hogy le van főzve, de azért lelkesen csap a Braun ur tenyerébe. Szó sincs róla, ilyennek kell lenni az üzletembernek. Egész embernek. Ha minden kereskedő olyan volna, mint Braun ur, akkor lendülne föl csak az ország!

És most menjünk ebédelni. Mikor az otthonra gondol, Braun ur megint csak elkomorodik. Még habozik is. Az asszony ugy sincs otthon, minek menne hazza? A Myrosláv miatt hátramaradt a rendes dolgával, kár az időért.

De azért mégis csak megy, lehetetlen remény csábitja: hátha mégis otthon lesz? És megy, megy és kéjeleg a képzeletben, hogy az asszony otthon van és meg is változott s olyan, mint első évben volt. Már amint a lőpcsőházba befordul, füstbe ment minden reménysége. Tudja, hogy nem várja más, csak a cseléd. Az, a mint kinyitja az ajtót, mindjárt elő is áll a jelentéssel.

– A nagysága már elment…

– Tudom, tudom, – mondja Braun ur – igy beszéltük meg.

Szükségét érzi, hogy a cseléd előtt ugy tüntesse föl a dolgot, mintha minden az ő hozzájárulásával történnék.

Árván, egyedül költi el az ebédet. És gondolkodik, gondolkodik arról az asszonyról, meg a hideg tüzhelyről és a fiatal emberről. A falak is ellenséges gunyosan merednek reá. Ha ezek a falak beszélni tudnának! De minek is? Nem mondanának neki semmi ujjat.

Sietni kell, hogy legalább félnégyre ismét a hivatalban legyen. Az igazgatónak jelentést tesz a Myroslav ügyéről. Nagyon jól van. Csak megsürgönyzi még az ügynöknek, hogy Myrosláv biztosithatatlan, azért nem is reflektál reá.

Végre nyugodtan dolgozhatik hatig. Bizony, nagy a posta. Mire elvégzi az aláirást, lesz félhét is. Már nyulna a kabátja után, mikor sürgöny jön Hamburgból: fix ajánlatot kér, hogy a londoni rheedernek továbbitsa.

Braun ur gondolkozik. Nem volna-e jobb bevárni a második sürgönyre a választ? Nem, mégsem. Ez már megtette hatását. Tehát sürgönyözzünk:

«Akceptáljuk Myroslávot, biztositás lehetőségét föntartva 2–6.»

Igy, most már mehet. Haza! Az otthonba, pihenni. Hisz voltaképen azért dolgozik az ember és töri magát idegen érdekekért, hogy haza térjen az otthonba. Csodálatos. Mindennap ugy érzi, hogy boldog, mikor hazulról a hivatalba mehet, a hol az üzleten jártathatja az eszét s mégis minden este vágyva siet haza felé. Az ő asszonyához. Hátha jókedvben találja?

De nem találja. A nagysága szinházba ment. Azt üzente a nagyságos urnak, hogy nem várhatott tovább reá s hogy fölösleges érte mennie.

Természetes, hiszen van kisérője. Különben sem lehetséges, mert azt már nem üzente meg, hogy melyik szinházba ment.

Tehát várjuk. Végig dül a divánon és behunyja a szemét. A Myroslávon jár az esze. Vajjon mennyire sikerül a charter? Azt hiszi, legfölebb 2–11-ig kell mennie, a biztositásból is lealkuszik még vagy egy promillet. Holnap pedig már vásárolhat is.

Ily gondolatok között nyomja őt el az álom.

Nagy robajra ébred. Ő nagysága hazajött és összeszidja a szakácsnét, mért nem teritett a nagyságos urnak. Ő már vacsorált, csak nem gondolja, hogy a három órán át állott ételt megeszi?

Csakugyan, jól tette, hogy már vacsorált. Oda ül tehát egymagában az asztalhoz és eszik az állott ételből. És nézi a feleségét és szeretne valamit beszélni. De ő nagysága a diván sarkába temette az arcát és hallgat.

– Fáj a fejed? – kérdi végre félénken.

– Bánom is én – feleli ő nagysága, – hagyj békén.

– De kérlek, ha valami bajod van…

– Ugyan, köszönöm a szives gondoskodást. Ha egész nap nem törődől velem, ellehetek nélküled este is. Megyek aludni. Jó éjszakát!

Jó, jó, hiszen nem akarta bántani.

Egy darabig még föl-alá jár, aztán benyit a hálószobába. Ő nagysága nincs ott. Föllebbenti az öltöző kárpitját, ő nagysága levelet ir. Előtte egy keskeny, kék boriték, a mit minden kapkodás nélkül, nyugodtan az asztalka fiókjába tesz.

Braun ur elsápad a levél láttára. Egy ilyet elolvasott, szörnyen tisztán lát ő. És a felesége most ir valószinüleg a levél irójának és ő a háta mögött áll és nem mer szólani. Mert mihelyest szól, az asszony egyszerüen otthagyja, Hiszen igaza is van, nem csalja a háta mögött, hanem nyiltan mondta neki, hogy engedje szabadon, váljanak el. Igen, könnyü annak, a ki nem szeret. De ő szereti ezt az asszonyt, aztán a szégyen a hivatalban: elvált tőle a felesége, rosszul éltek!

– Azt hittem, lefeküdtél már.

– Még nem.

– Soká irsz még?

– Nem tudom.

– Jó éjszakát!

– Jó éjszakát!

Levetközik, lefekszik. Fáradt szegény nagyon, nyomban el is alszik. Arra ébred, hogy valaki rázza a karjánál fogva. Szinte fölsikolt örömében. A felesége!