Part 8

Bár a szabadkereskedelemnek vannak bizonyos előnyei és valószínű, hogy a jövőben diadalmaskodni is fog, azt hisszük, hogy a háború nagy erőt kölcsönzött a védővámos iránynak. Valójában bebizonyította a népeknek azt a követelményt, hogy lehető legnagyobb mennyiségben termeljék a maguk földjén az anyagokat, amelyekre szükségük van, hogy függetleníthessék magukat.

A lelkiviláguk közt leronthatatlanul fönnálló választófalak ellenére is a népek napról-napra szorosabbra fűződő gazdasági viszonyra vannak rendelve. Továbbra is gyűlölik majd egymást, de nem kerülhetik ki, hogy ne csereberéljék különböző javaikat, amelyeket földjüknek, éghajlatuknak, munkaképességüknek megfelelőleg termelni tudnak.

Ha Európa hozzájut egy hosszú béke áldásához, ezt nem jog és nemzetközi egyezmény fogja fenntartani, hanem annak a döntő bebizonyítása, hogy a népek gazdaságilag egymásra vannak utalva.

A népek egymásra utaltsága, amely minden külön akarattal szemben fölényes erejű, fölidézheti majd a nemzeteket és uraikat ma vezető eszmék mélységes átalakulására.

6. A világ militarizációja.

A történelmi idők kezdete óta az élet létföltétele volt a védőképesség. A lefegyverzett lényt rohamosan kiirtják.

A szükségletek leigázzák az embert s nem tűrnek vitát. Ámbár csakugyan nem lehet összeegyeztetni a civilizációval, a militarizmus, úgy látszik, egyedüli ismert eszköze a védelemnek azzal a veszéllyel szemben, amely hatalmasan fölfegyverzett államok részéről fenyeget.

A népeknek, mielőtt a haladásra gondolhatnának, arról kell gondoskodniok, hogy kikerüljék a rabigát.

A mostani századnak talán legjellemzőbb vonásává válik a polgárosult világ militarizációja, s mindaz a visszaesés, ami ebből a rendszerből következik.

A társadalmak, miután sorban alapultak vallási, katonai, jogi, gazdasági rendszeren, úgy látszik, visszatérnek a merőben katonai rendszerre.

A gazdasági és uralmi terjeszkedés szükséglete végzetszerűen kifejlődik a népeknél, amelyeknek katonai hatalma növekszik. Fölszerelésük sokba került, s megkísérlik, hogy befektetésüknek hasznát is lássák.

A békeidők fegyverkezései mintegy biztosítási díjakat képviselnek a külső támadással szemben. Ámde a hadfelszerelési anyagszükséglet fejlődése ezt a biztosítási díjat oly borzasztóan emeli, hogy csak igen kevés nép lesz abban a helyzetben, hogy elviselhesse.

A jövő egyik legnehezebb problémája lesz, mint lehet a túlfinomult civilizációkra rátukmálni a szigorú katonai rendszert, amely ellentétben áll ugyan az értelem fejlődésével, de elengedhetetlen a függetlenség megóvására.

Ha az egész világ védekezésből kénytelen magát katonaivá átalakítani, az individualizmus szükségszerűleg el fog tűnni még az olyan nemzetek kebeléből is, ahol legjobban ki volt fejlődve.

A fegyverkezés túlzása, amely a népek hatalmát megteremti, végeredményében romlásukra vezet. A csupán militarizmusra alapított birodalmak éppen a militarizmuson omlanak össze.

A római császárság hanyatlása akkor kezdődött, amikor nem volt már egyéb támasza, mint a katonai erő.

Tegyük föl, hogy a német militarizmus szét lesz rombolva. Hogyan lehetne újjászületését máskép megakadályozni, hanemha azzal, hogy egy még erősebb militarizmust szegezünk vele szembe. Így hát egy egyetemes militarizmus lesz szükséges, hogy egyetlen egy nép militarizmusát leszereljük.

Európa csak úgy kerülheti ki a militarizmust, ha a német nép lelkivilága gyökeres átalakuláson megy keresztül. Lehet, hogy ez végbemegy majd egyszer a jövőben: ma még bizony elég valószínűtlen.

Valamíg Németország militarista eszméi át nem alakulnak, a népek csupán fegyverszünethez fognak hozzájutni, nem pedig tartós békéhez is.

Gyakran beszélnek a nemzetek szövetségéről; de – amint ezt egy miniszterelnök a parlamentjében kijelentette – ezt a szövetséget csak fegyverben álló nemzetek alakíthatják meg. Ámde viszont kevéssé valószínű, hogy jól felfegyverzett népek sokáig maradnának békességesek. Legalább is nem ezt tanítja a népek lélektana és történelme.

7. A mai háborúk ipari kialakulása.

Az ágyúöntő lett az új idők nagy döntő bírája. Nélküle a világ urai mire sem képesek.

A jelenkori háborúk sokkal inkább gyárosok háborúi, semmint a tábornokokéi. Cæsar és Napoleon lángelméje is tehetetlennek bizonyulna egy ellenséggel szemben, akinek korlátlan számú ágyú állana rendelkezésére.

A mostani háborúban a pénz fontos, de nem leglényegesebb szerepet játszott. Ellenben szinte döntő súlyúak voltak a rombolás mechanikai eszközei, amelyek a jövőben – az ipar haladásával, még döntőbb hatásúak lesznek. A jövőben bizonyára nem a legnépesebb országok, hanem azok nyerik el majd a katonai hegemóniát, amelyeknek legtöbb romboló gépük lesz.

A bölcselők, akik azt akarják bizonyítani, mily bajos bizonyos elemi igazságok elterjedése, mindenesetre hivatkozni fognak majd, hány hosszú hónapnyi megfigyelésre, s hány százezer ember elvesztésére volt szükség, míg megértették a lövészárok, a drótakadályok s a messzevivő ágyúk szerepét.

A háborút olyan eszközökkel vívták, amelyek egyike sem volt tábornokaink előtt közelebbről ismeretes: tengeralattjárók, lövészárkok, drótakadályok, repülők, nehézágyúk.

A lövészárok mozgatható erődöt képvisel, amelyet tetszésszerinti helyre lehet tologatni, ha beveszik vagy lerombolták.

A modern lövészárok lehetetlenné tette az olyan döntő csatákat, aminő a multban az actiumi, jénai és waterlooi volt, amelyek egy nap alatt megszabták egész országok jövendő sorsát. Mert ámbár igen hosszúak és igen gyilkosak, a mostani harcok mindig eldöntetlenek maradnak.

Eredetileg a hadvezérek lenézték a nehéz tüzérséget, ellenben ma már kénytelenek az ütközetek egyik nagy tényezőjének tekinteni. Hatékonysága azonban mégis korlátolt, mert pl. a németek nem tudták vele Verdunt bevenni.

A modern offenziva nehézségei és az a gyakori tapasztalat, hogy lehetetlen a lövészárkok vonalain áthatolni, nyilvánvalók a statisztikából. Eszerint egy méter lövészárok szétrombolása 30,000 frankba, 3 tonna acélba és 5 napi munkába kerül, ellenben már egyetlen nap munkájával helyre lehet állítani egy ugyanilyen terjedelmű lövészárkot.

A háború újabb bizonyítéka annak, hogy bármely romboló eljárás mindjárt maga után vonja új védőeszközök teremtését. A 420-as gránátvetők, a Zeppelinek, fojtógázok stb. hatása csakhamar többé-kevésbé megsemmisült. Ezt a törvényt még a tengeralattjáró sem tudta tartósan kikerülni. Hogy valamely rombolóeszköz valóban győzhetetlen legyen, annak oly rögtöni hatásúnak kellene lennie, hogy képes legyen a hadseregeket és városokat megsemmisíteni, mielőtt még idejük volna a védekezésre.

Ha a háborúsipar egészen kifejlődik, a rombológépek tömérdek számát fogja kezelhetni a gyakorlott specialisták egy kis csoportja. Akkor az öldöklő gép fogja helyettesíteni a harcost, ahogyan a szén lépett a rabszolga helyébe.

8. A jövő lehetőségei.

A mostani zavaros időkben az előre nem láthatónak birodalma annyira terjed, hogy a gondolkozás visszahőköl a jövendő homályossága elől. S mégis csak ez a gondolkozás tudja valamennyire is megvilágítani az utat, amelyen a népeknek haladniok kell.

A multak tanításai már nem elegendők, hogy a népeket ismeretlen utakon vezessék. Minthogy sok olyan irányban kénytelenek cselekedni, aminőben még sohasem cselekedtek, gondolkozásuk új vezéreszmék szerint fog igazodni, amelyeket új szükségletek teremtenek meg.

Ámbár a jövő benne van már a jelenben, azt csak a lehetőségek formájában lehet fölfogni.

Az érdekek mérlegelésére alapított gondoskodás és előrelátás lehet észszerű, de ritkán egészen helyes. A szenvedélyek és a misztikus befolyások olyan hatalmas mozgatói az életnek, hogy velük szemben az érdekek minden szempontja megsemmisülhet.

A jövőről való látomásaink főképen reményeink látomásai, amelyek azonban nincsenek szükségszerű rokonságban a realitással. De azért nem kell azokat megvetni, mert már hatalmas mozgatói voltak a tetteknek. Az olyan emberiség, amely meg volna fosztva a reménységtől, csak nagy kínnal tudna élni.

Ha a jövőre a mult alapján következtetünk és fölidézzük emlékünkbe a misztikus eredetű eszmék szívósságát, attól kell tartanunk, hogy Európára egy újabb 30 éves háború szakad, amelyet csak bizonytalan tartamú békeidő szakít majd meg. A mai viszály is hosszúranyúlással fenyeget, hacsak a németek lelkivilága meg nem változik. Mert a vereségek a keresztesháborúk és a vallásháborúk újjáéledését sem akadályozták meg s azok addig tartottak, míg az őket előidéző misztikus illuziók makacsul megmaradtak.

Mentől jobban fejlődik ki a civilizáció, annál fenyegetőbb viszályokat idéz föl. Ha a hegemóniára való minden, növőben lévő vágyódás (a németeké, oroszoké, a balkáni népeké, a japánoké stb.) összemérkőzik, a béke korszaka hosszú időre bezáródik.

Lehetetlen a mai háborúk kimenetelét a régebbiekre alkalmazható szabályok szerint megjósolni. Egykor már egy-két zászlóalj elvesztése eldöntötte egy nép sorsát, minthogy a megvert seregeket nem tudták pótolni. Ma ellenben sok százezer ember elvesztése sem hozhatná meg a végleges döntést, a mostani védelmi eszközök és a harcolók könnyű pótlása következtében.

Az új háború fő-főtanulsága, amely talán meg is fogja akadályozni túlsűrű megismétlődését az, hogy ebben a küzdelemben, amely millió és millió embert dob a harcba, egyik ellenfél sem szenvedhet teljes és végleges vereséget. Szét lehet rombolni a seregeket, de nem lehet megsemmisíteni a népeket.

Hogyha meg akarjuk mondani valamely háború előrelátható tartamát, mérlegelni kell a hadviselő felektől maguk elé tűzött reális célokat. A mai európai háború tétje valójában Antwerpen és különösen Konstantinápoly, a Földközi-tenger, Egyiptom és az indiai utak kulcsa.

Ennek az ősi városnak a birtoka annyit jelent, hogy birtokosa Európa egy részét is gazdasági függőségben fogja tartani.

Hogy Franciaországnak mily életbevágó szüksége van kikerülnie a bizonytalan békét, erről igen helyes megjegyzéseket tett egyik ellenségünk, Hohenlohe herceg: «Franciaország életre-halálra, váltig fog harcolni; a francia nép nagyon is jól tudja, hogy létéről van szó. Nagyon jól tudja azt is, hogy soha többé nem lát majd oldalán olyan sok és olyan hatalmas szövetségest. Nagyon jól tudja, hogyha nem kerül ki győztesen ebből a borzasztó küzdelemből, minden győzelmi esélye örökre el fog tűnni.»

Remélni lehetne, hogy a világháború okozta pusztulás és romlás emléke sokáig meg fogja akadályozni a háborúk fölújulását, ha az ember nem tudná, milyen rövid a népek emlékezőtehetsége.

A csodálatosan szép városok elpusztítása hordák által, amelyek nem bírták fékezni ősi vadságukat, azzal a félelemmel tölthet el, hogy az évszázadokon át megőrzött műremekek mind elpusztulhatnak majd. A jövő talán csak egy olyan világot tart meg az emberiségnek, amelyben az összes elpusztított műremekeket gyárak, kaszárnyák és lövészárkok fogják helyettesíteni. Akkor azután a civilizált népek sajnálni fogják, hogy oly soká éltek.

A jövő csatái, amelyek valószínűleg a levegőben fognak lefolyni, főcéljukul a városok fölgyujtását és lakosaiknak kisszámú gépészmérnök által való kiirtását fogják kitűzni. Kétségkívül a polgári népesség rendszeres kipusztítása fogja helyettesíteni a fegyveres katonaság kipusztítását.

Egy német diplomata azt állította, hogy a rombolóeszközök rohamos fejlődése következtében a legközelebbi háború megsemmisíti a fehér fajt. Bár e faj teljes eltünése kétséges, az bizony lehetséges, hogy az ilyen küzdelmek megismétlődése esetén a boldogulás és virágzás kormánypálcája a szélső kelet nemzeteinek kezébe száll át.

A népeket a háború új formái annyira hozzászoktatják majd ahhoz, hogy az állam ráteszi a kezét polgárai nemzeti életére, a szabadságára, vagyonára és létföltételeire, hogy fölmerül az a kérdés, vajjon nem lesz-e a világ jövendő törvénye az ó-kori rabszolgaságra való visszatérés. Az egyéni jog és szabadság ismerete akkor annyira megsemmisülne, hogy az emberek még mint eszmét sem tudnák már fölfogni.

A német birodalom egyik legfontosabb személyisége követelte, hogy az állam az elvesztett vagyona helyreállítása céljából kötelezze összes polgárait valamely mesterség gyakorlására. A fényűzési tárgyak gyártása meg lenne tiltva, szinte megsemmisítő adókkal terhelnék az embereket, akik ilyen tárgyakat, különösen festményeket akarnának birtokukban tartani. Ha az efféle tervek megvalósulnának, Németország egy gigászi gyárrá válnék, ahol a polgárok tömegei szigorú káplárok vesszője alatt kiviteli cikkeket és ágyúkat gyártanának, egy igen szerény adag sör és káposzta fejében. Egészen különös lelki berendezés szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen poklot állítson föl eszményül.

Hogy kaszárnyában, gyárban töltsük az életünket csak azért, hogy várjuk a halált a csatatéren: ez volna hát a művelődés és erőfeszítés annyi századának a betetőzése? Hiszen akkor jobb volna visszatérni a barlanglakók korszakába.

Az ember a barlangokban kétségkívül veszélyektől környezve élt, de legalább valamelyes szabadságot is élvezett.

Tartós békére nem nyujt biztos kilátást sem a népek szövetsége, – mert ezek a szövetségek bizonytalanok – sem a nemzetek egymásra utaltságának kimutatása, – mert a misztikus hit uralkodik minden érdek fölött, – hanem csak az, ha a német népben új filozófia foglalja el a hegemónia misztikus eszményének helyét. De az efféle átalakulás mindig igen lassan megy végbe.

Nem nagyon valószínű, hogy Európa nemsokára újra felvirradni látja majd a szabadság korszakát. Mert a militarizmus reáleselkedő mumusán kívül, miképpen kerülheti ki azt a sokféle láncot, amiket az állami beavatkozás és szocializmus teorétikusai álmaikban már testére kovácsolnak.

VIII. RÉSZ. A TUDOMÁNY KÖRÉBEN.

1. A tudományos igazságok és bizonyosságaink határai.

A tudós hasznosítja a természet erőit és meghatározza törvényeit, de mélységesen rejtve marad előtte azok való lényege.

A tudományok hajnalhasadásakor a tények úgy tünnek föl, mintha igen könnyen volnának megmagyarázhatók. Mikor azonban a tudomány bővül, az olyan, látszólag egyszerű jelenség is, mint egy gyantásbot villamossá tétele, egy gyertya elégése, vagy egy test esése, megmagyarázhatatlanná válik.

A megfigyelés birodalmában a tudomány sohasem mondott csődöt. Csupán a magyarázatok birodalmában állhat be igazi csőd.

Minthogy minden tudományos igazságunk csupán a mi mértékünkkel alkalmazott hozzávetés, magyarázata attól az agytól függ, amely megformulázza.

A tudományos törvényekből levont következtetések, végül rendesen nagyobb fontosságra tesznek szert, mint ezeknek a törvényeknek a fölfedezése. A thermodynamika három főtörvényét néhány sorba lehet összefoglalni, s mégis alkalmat adtak számos kötetnyi magyarázat megszületésére.

A látszólag legbiztosabb tudományos igazságok is csupán egyezményes bizonyosságok. Igy pl. a geométria lényeges sarktételei a gondolkodásnak fölfoghatatlan testekre vannak alkalmazva.

Igy pl. hiába próbálnánk elképzelni egy pontot, amelynek ne volna három kiterjedése. Egy reális pontnak, – azaz olyannak, amelyet a gondolat föl is foghat – szükségkép van kiterjedése és következésképen átmehet rajta több párhuzamos vonal, ami ellentétben áll a geométria egyik leghíresebb sarktételével.

A nagy tudományos fölfedezések azzal kezdődnek, hogy intuiciók ébrednek a lélekben föltevések formáját öltve, s ezeket kell azután a tapasztalatnak igazolnia.

Aki nem akarja a hipotézist vezérül elfogadni, az arra kárhoztatja magát, hogy a vakeset legyen a mestere.

Minden idők emberei éltek a föltevésekkel, azonban míg a tudatlan végleges bizonyosságul fogadja el azokat, a tudós csupán kisérleti igazolás után tulajdonít nekik értéket. A föltevés az ő szemében csak egyik lépcsőfoka az igazságnak.

A tudományos és különösen a filozófiai tannak, hogy győzzön, nincs szüksége nagyon biztos okok támasztékára. Elég, ha csupán nagyon erős hiten alapszik.

A banalitás, mihelyt algebrai nyelvbe ültetik, sok ember szemében megszünik banalitás lenni. A leghatározatlanabb elméletet is könnyen elfogadják, hacsak mathematikai képlet mezét ölti föl.

A tudományok története bizonyítja, hogy az igazságul fogadott tételek java része a legtöbbször csak egyszerű pillanatnyi szempont, amelynek rendeltetése az, hogy eltűnjék.

Valamely dogma régisége egyáltalában nem bizonyít még szabatossága mellett. A bölcselők és a tudósok két ezer éven át hittek az atóm elpusztíthatatlanságában. Ma ellenben már bebizonyult a tapasztalásból, hogy az anyag is alá van vetve annak az egyetemes törvénynek, amely szerint a dolgok megöregedésre s elhalásra vannak kárhoztatva.[3]

Még tudományos kérdésekben is ritkaság, hogy meggyőződéseink csak tapasztalaton alapuljanak. Még a legkönnyebben bizonyítható elméleteket is, mint a vérkeringésről, vagy az anyag anyagtalanításáról szólót, csak azután fogadták el, miután hivatalos tekintéllyel fölruházott tudósok is hozzájárultak.[4]

A hasznosság és igazság nagyon különböző ismeretek. Lehet, hogy az ember kénytelen elfogadni valamely szükségszerűséget, de veszélyes volna az emberi szellem haladására, ha – amint ezt a pragmatisták teszik – azonosítanák az igazat a hasznossal.

Két, ellentétesnek látszó igazság néha nem egyéb, mint ugyanannak az igazságnak egymást kiegészítő töredéke.

2. Az aktiv és inaktiv igazságok.

A viselkedésre való hatásuk szempontjából bizonyosságainkat be lehet osztani aktiv és inaktiv igazságokra. Ez utóbbiak merőben banális állítások formáját öltik magukra, amiket mindenki megismétel, anélkül, hogy befolyásolnák az embert, valamíg egy katasztrófa el nem árulja erejüket.

Az az igazság, amely érzelmekbe, szenvedélyekbe, hitekbe, érdekekbe vagy egyszerűen csak a közönbösségbe ütközik, inaktiv igazság marad; sőt sok szellem számára nem is igazság többé.

Volt nekünk a háború előtt sok inaktiv igazságunk, így pl.: a messzevívő ágyúk fölénye, a bő munició haszna, a lövészárkok fontossága és még több más. Ámde csak a tapasztalat tette nyilvánvalóvá az értéküket.

Valamely igazság kimondása nem ér semmit, ha nem ragadja meg eléggé a lelket, hogy tett indítékává is legyen.

A katasztrófák sokszor szükségesek, hogy aktiv igazságokká változtassák az inaktiv igazságokat. A német visszavonulás megállása a marne-i csata után, bebizonyította – könyveink elméletének egészen megfelelőleg – hogy a lövészárkokkal meg lehet állítani egy betörést. Minálunk nyolc département pusztult el abból az okból, hogy ez az igazság, amely aktiv volt a németek számára, inaktiv volt a mi számunkra.

Némely igazság azért marad hatástalan, mert látszólagos egyszerűsége elfödi a nehezen fölfogható következményeit. Igy pl. nyilvánvaló igazságnak tekinthetjük, hogy nem kell mindenáron versenyre kelni vetélytársainkkal olyan területeken, ahol a természetes kútforrások mindig erősebbekké fogják őket tenni. Ennek az igazságnak a tartalma jóval többet ér, mint amit külseje elárul, ámbár még – úgy látszik – kevéssé értették át. Pedig teljes átértéstől függ egész gazdasági jövőnk.

A nyilvánvaló igazságok hamar hatástalanokká válnak. Ezért kell azokat gyakran, s változatos formában ismételgetni.

Valamely igazság sikere nagyban függ attól az időponttól, amelyben kifejezték. Amikor egy jeles angol tábornok a háború előtt hazájának egy hatalmas sereg szükségét hirdette, nem hallgattak rá. Ugyanígy áll a dolog a tiszta tudomány birodalmában is. Senki sem fogadta be Lamarck eszméit, amidőn, Darwint megelőzőleg, a transformizmust tanította.

Még olyan igazságok is, amelyek képesek a jövőt bevilágítani, hatás nélkül maradnak a jelenre, amikor még csak kevés szellem tudja fölfogni a horderejüket.

A tévedés gyakran termékenyebb nemzője a cselekedetnek, mint az igazság.

3. A természet és az élet.

Minden lény élete millió és millió apró sejt életének summáját képviseli, amelyek mind más és más funkciót végeznek és úgy viselkednek, mintha külön egyéniségük volna, s képesek volnának külön-külön megszabni evoluciójuk irányát.

Az élő lényt olyan épülethez lehet hasonlítani, amelynek kövei nagyon hamar elhasználódnak, úgyhogy folyton meg kell újítani. Az épület majdnem egészen megtartja eredeti alakját, azonban nemsokára nincs már semmi benne eredeti anyagából.

Evoluciójuk alatt az élő lények sejtjei egész sereg fizikai és kémiai műveletet végeznek, amelyek hasonlíthatatlanul bonyolultabbak, mint aminőket laboratoriumainkban végezünk. Ezekben a műveletekben nincs semmi vak gépiesség, mert a pillanatnyi szükséghez képest módosulnak. Úgy mennek a dolgok végbe, mintha a sejteket a mienktől különböző és bizony sokszor a mienknél sokkal magasabbrendű értelem vezetné.

A pirinyó kezdeti sejt, amelyből minden élő lény ered, s amely határozott irányban fejlődvén ki, majd madár, majd ember, majd tölgyfa lesz, hosszú multat és rengeteg jövőt foglal magában. Ez az elemecske, amelyet évszázadok halmoztak föl, egész világát leplezi le az erőknek; s olyan gépezet irányítja azokat, amelyet elménk sehogysem ér föl.

Az a tudós, aki képes volna megoldani azokat a problémákat, amelyeket egy élő lény sejtjei minden pillanatban megoldanak, a többi emberét oly végtelenül meghaladó értelemmel volna megáldva, hogy szinte istenségnek volna tekinthető.

A létért való harc szörnyű törvénye, amelynek hatásait a civilizációk enyhíteni törekszenek, úgy látszik, örök törvény. Tulajdon testünk sejtjei is állandóan harcolnak egymás ellen. A küzdelem époly heves a növények, mint az állatok életében. A növények harcolnak a föld szinén egy kis napos helyért és a föld alatt a talaj táplálékainak birtokáért.

A mozgás és a küzdelem az élet törvényei. A nyugalom a halál.

A fizikai erők s különösen a nap sugárzása, szabják meg civilizációnk föltételeit és körülményeit. Túlságos meleg vagy túlságos hideg magától értetődővé teszik a vad vagy legalább is barbár életet.

Minden geológiai korszaknak meg volt a maga királya. A piramis-korszak szerény trilobitáit követték a secundair-korszak óriás hüllői és sokkal később az emlősei, amelyek közül egy szép nap az embernek erednie kellett. Ő meg viszont várja, mint fog a világnak új ura keletkezni, akinek talán az lesz a jellemvonása, hogy felsőbb értelmével föltudja majd fogni a ma még érthetetlen életjelenségeket.

Az élő lények hirtelen átalakulásáról szóló mutációs törvény, amely helyettesíteni akarja a lassú evolució törvényét csupán azt jelzi, hogy az észrevétlen belső változások egymásra következő sorozata után az élő lények egyensúlya annyira módosult, hogy már egy könnyű ok is hirtelen megváltoztatja a képüket.

A hirtelen mutáció forradalom, de olyan forradalom, amely lassú evoluciónak koronája. A népek forradalmai ugyanennek az elvnek az alkalmazását jelentik.

Minthogy az idő működik közre a dolgok általános egyenlősítésében, a végtelen kicsiség is szülhet végtelen nagyságot. A legapróbb polyp-félék építettek földrészeket. Szigeteket és hegységeket teremtett a legapróbb homokszemek folytonos fölhalmozódása.

Az idő szükségszerű társa minden teremtésnek.

Nem a természet állapította meg az állatok és az ember közt azt a mélységet, amelyet nyelvünk megvető kifejezéseivel iparkodunk megjelölni. A mi nyelvünk szerint a nőstényállat nem várandós, hanem vemhes; nem szűl, hanem ellik; nem hal meg, hanem megdöglik, nem temetik, hanem bekaparják. Megvetésünk az állatok iránt nem tudható be egyébnek, min a velük való rokonságunk nem ismerésének.

Mindig balgaság a természet állítólagos céljairól beszélni, holott olyan kevéssé ismerjük ezt a természetet. Hisz a mienktől annyira eltérő világban működik. Az ő értékei nem ami értékeink és ő nem törődik ami rendszabályainkkal.

A civilizáció és a természet nyilván nagyon különeső célokat követnek, amelyek sokszor egyenesen ellentmondanak egymásnak. Így például az igazság a társadalmak létére elengedhetetlen emberi alkotás, amelyet azonban a természet vak erői nem ismernek.

4. Az anyag és az erő.