Part 5

A német nevelés egyik erőforrása, hogy változatos tanítás segítségével mindegyik tanítványból ki tudja csiholni a különböző képességeket. A latin fajok rosszabb nevelésének egyik oka viszont éppen az, hogy ugyanazt az oktatást alkalmazzák elütő elmebeli képességek mellett is.

Nem volna szabad, hogy a nevelés célja kézikönyvek szajkózása legyen, hanem csak az, hogy gondolkozási és jellembeli szokásokat teremtsen. Egyetemeink tisztán emléző oktatása kevéssé fejleszti az értelmet, a jellemet meg sehogysem. Ezt egyaránt kevéssé értették még meg a tanárok, szülők és tanítványok.

Nem lehet remélni semmiféle javulását a francia nevelésnek, amig továbbra is olyan egyetemi tanárok irányítják, akik csak könyveiken át ismerik a világot.

A merőben értelmi nevelés hamar oka lesz a dekadenciának.

A könyvek elméletei a világegyetemnek csak elnyomorított nézését szolgáltatják, amelynek nincs kapcsolata a tapasztalat tanításaival.

Az angolok joggal azt tartják, hogy bizonyos iskolai játékok nagyon hasznosan készítenek elő az életre. Egy sportcsapat csakugyan magában foglalja a társulást, a hierarchiát, fegyelmet, megannyi oly tulajdonságot, amelyet egy, boldogulni akaró társadalom sem nélkülözhet.

Egyik legszükségesebb reform lesz: minden francia ifjúba és leányba beleoltani a fegyelem tiszteletét. Ez semmivé vált a családban, semmivé az iskolában, semmivé az igazgatásban, semmivé a fegyvergyárakban, – egy szó, mint száz: semmivé mindenütt.

Aki önmagától nem tud magán uralkodni, azt kényszeríti a törvény; de ez a rátukmált fegyelem soha sem ér föl a belső fegyelemmel, amelyet a nevelés megadhat.

A háború után a nevelés reformja lesz a legégetőbb feladat. Ámbár fölvilágosult szellemek hiába próbálták meg egyetemünk módosítását, azért nem kell kétségbeesni, hogy ez nem sikerül. Arra kell gondolni, hogy a nagy katasztrófák szülői a reformoknak, miket a békeidők minden vitája sem tudott elérni.

Az a nevelés, amely eléri, hogy az itélőképesség és az akaraterő növekedjék, tökéletes, akármit is tanítottak légyen. Egyedül ezekkel a tulajdonságokkal az ember már irányítani tudja a sorsát.

Többet ér a megértés, mint a tanulás.

5. Az erkölcs.

A népek erejének okai közt elsősorban szerepel erkölcsösségüknek foka. Amidőn Oroszország hadifölszerelés és élelem nélkül látta magát, egész sora miatt a megvesztegetett minisztereknek, tábornokoknak és hivatalnokoknak, világosan tapasztalhatta az erkölcsnek szerepét a nemzetek életében.

Valamely nép erkölcse múltjának műve. A jelen teremti meg a jövő erényeit. Mi apáink moráljából élünk s a mi fiaink a mienkből fognak élni.

Minden erkölcsszabály először nyűg, kényszer, amit ránk kell tukmálni. Csupán az ismétlés csinál belőle könnyen elfogadható szokást.

Az emelkedett kereskedői erkölcs bármely népnek felsőbbséget biztosít vetélytársain, amelyek még nem érték el az erkölcsiségnek ugyanazt a fokát. Ha például egy kiadó valamely régi utazási kalauz borítékára friss évszámot nyomat, hogy megtévessze a vevőt, vagy ha egy jónevű objektiv kereskedő ráteszi a cégjelét egy közönséges gyártmányra, ezzel csak kedveznek az idegen versenytársaknak, akik folyamatos sorban tartják kalauzaikat, s hitelesítik eszközeiket.

A mostani háború adalékot szolgáltat annak a bizonyítására, hogy még a politikában is hasznos a becsületesség. Németország ma már tudja, mibe került neki Belgium tekintetében vállalt kötelezettségeinek megsértése. Az orosz miniszterek, akik elárulták hazájukat és okozták a balszerencsét, amelynek viszont a forradalom volt a következménye, bizonyosan komoly gondolatokat gondoltak végig celláikban a becsületesség előnyeiről.

Az okokkal támogatott tisztesség bölcs dolog, de már annál a puszta ténynél fogva, hogy okoskodik, az az irányzata, hogy ne legyen tisztesség.

A német diplomácia egyik legbiztosabb eredménye volt, hogy az egyetemes bizalmatlanságot idézte föl. Németország az egész világon aláásta a beszédeiben való hitet. Soká fogja megszenvedni ezt az ezentúl leronthatatlan bizalmatlanságot.

6. A szervezet és az illetékesség.

A szervezet egyszerűen a minden tudomány uralta alapelvek alkalmazása: valamely jelenség szülő elemeinek szétkülönböztetése, külön-külön tanulmányozása, s mindegyikük befolyásának kutatása. Az ilyen módszer magában foglalja a munkamegosztást, az illetékességet és a fegyelmet.

Nagy Sándortól Augusztusig s Napoleonig minden magasabbrendű szellem nagy szervező volt. Egyikük sem ismerte félre, hogy szervezni nemcsak annyit tesz, mint szabályokat alkotni, hanem annyit is, hogy végre is kell hajtatni azokat. Ebben a végrehajtásban rejlik a szervezés fő-fő nehézsége.

A szervezés lehetetlen, ha minden egyén és minden dolog nincs a maga helyén. Ennek az elemi igazságnak alkalmazása, sajnos, olyan éleslátást igényel, amely bizonyos népeknél elég ritka.

Bármely szervezet értéke a főnöktől függ, akit élére állítanak. A kollektivitások alkalmasak a végrehajtásra, de képtelenek az irányításra és még kevésbbé képesek az alkotásra.

Az együttes munka megszokása és fegyelme – a szociális előrelátás intézményeire, a biztosításra, a munkaképtelenség és aggkor esetére való gondoskodásra, s a technikai nevelésre alkalmazva – végtelenül jó szolgálatot tettek a németeknek. Így pl. a tanoncügy szervezése náluk megakadályozta a kézmű válságát, amely annyira fenyegeti Franciaországot.

A szolgálati ágak egymás mellé rendelésének hiánya nyilván a leghelyrehozhatatlanabb hibája a latinfajú népek közigazgatásának. Egész sorozata a minisztereknek hiába próbálta ezt orvosolni. Ez a baj annyira dühöngött, hogy Párisban ugyanannak az utcának a kövezetét egy hónap alatt háromszor vagy négyszer bontották föl és burkolták be, mivel a gáz, a vízvezeték és villamosság üzemvezetőségei nem jutottak megegyezésre, hogy az egész műveletet csak egyszer hajtsák végre a kellő sorrendben. A háború alatt is láttuk, hogy Amerikába két különböző miniszteriumnak kiküldött hatósági közegei versengtek egymással, hogy ugyanazt a lóállományt vásárolják meg s a vevő természetesen, megegyezés hiányában, végül négyszer oly magas árt fizetett.

Ha valamely közüzemben az ellenőrzést nagyon szaporítják, ez annyira elaprózza a felelősséget, hogy végezetre az egészen elsikkad. Akit túlsokan ellenőriznek, azt sohasem ellenőrzik jól.

Sok országban a nyilvános üzemek szervezetének csekély értéke nemcsak az alkalmazottak közömbösségének és a felelősségtől való félelmüknek tulajdonítható, hanem annak is, hogy gyakran a protekció helyettesíti a rátermettség adta illetékességet.

Az amerikaiak nagyon a nyitjára jöttek a szervezés minden csínjának-bínjának. Nagy mérnökük: Taylor megmutatta, hogy a legtöbb gyári munkában – módszeresen kiküszöbölvén a haszontalan erőfeszítéseket, – ugyanazt az eredményt sokkal kevesebb fáradsággal lehet elérni. Most már sok német gyár is ugyaneszerint az alapelv szerint van megszervezve.

A szükség hamarosan hatalmas tényezőjévé válik a szervezésnek. Kétséges, hogy a németek nagyhírű rendszeressége felsőbbrendű-e azzal a szellemmel szemben, amely lehetővé tette az angoloknak, hogy két év alatt négymilliós sereget alakítsanak összes tisztjeivel, municiójával, s azzal a szövevényes anyagkészlettel, amelyet a modern háború megkövetel.

Gazdasági és kormányzati gyöngeségünk egyik oka azzal függ össze, hogy nálunk az iparosokat a kormányok vagy nem vették tekintetbe, vagy gyanús szemmel nézték. A háború szükségletei azonban nélkülözhetetlenné tették közreműködésüket s megkellett állapítani, hogy a nagyon is bonyolult problémák, hála az ő munkájuknak, könnyen megoldódtak. És ha nem dolgoztak elég gyorsan, ez onnan volt, hogy a hivatalok félelmetes illetéktelensége állandóan akadályozta munkájukat.

Az amerikai élelmezési főbiztos programmszerű nyilatkozatát nagyon üdvös volna kiragasztani bizonyos hivatalokban, amelyek szervezete annyira hiányos volt a háború alatt: «Az élelmiszereknek nincs szükségük diktaturára, hanem csak okos igazgatásra. Persze én a magam részéről ezt az igazgatást nem drákói rendeletekben és önkényes inkviziciókban látom, hanem az érdekelt három nagy csoport: a termelők, elosztók és fogyasztók harmonikus megegyezésében és értelmes összműködésében. Tanácsadóimat kizárólag ebből a három csoportból fogom választani, nem pedig az elméleti emberek és a bürokraták közül.» Mily óriás szakadék tátong a mi kormányzóink és a nyilatkozatot tévő értelmi állapota közt!

Oroszország kisérleti úton győződhetett meg arról, hogy egy nagy birodalomnak még csak közepes szervezését is mily hosszú idő alatt lehet megalapozni, s hogy azt nem lehet máról-holnapra rögtönözni. Mert ez a szervezet csak akkor értékes, ha már megrögződött a lelkekben.

A szervezés túlsága nem mindig látszik üdvösnek a haladás tekintetében. Khina aggályosan pontos szervezete minden kezdeményezés megbénítására s a nyavalyás állapotnak olyan fokára vezetett, hogy nem tud belőle fölépülni.

A szám megadhatja a tekintélyt, de nem az illetékességet, a rátermettséget.

Az iparnak egyebek közt az biztosít nagy fölényt a közigazgatás fölött, hogy a rátermettség ott nagyobb szerepre tesz szert, mint a ranglétra s különösen a protekció.

A tekintély nélkül való illetékesség ép oly tehetetlen, mint az illetékesség nélkül való tekintély.

A rátermettség hatástalan marad, ha rá nem termettség parancsszavának kell engedelmeskednie.

7. A társadalmi cohaesio és a szolidaritás.

A fegyverek maguk nem alapíthatják meg a népek hatalmát. Az mindenekfölött a lelki cohaesion alapszik, amelyet megteremtenek a közös érzelmek, a közös érdekek, a közös hitel. Valamíg ezeket az elemeket nem teszi állandókká az átöröklés, addig a nemzetlét mulékony lesz és ki lesz szolgáltatva minden vakesetnek.

Bár láthatatlan: a társadalmi rend befolyása roppant súllyal nehezedik mindennapi életünkre. Sokkal erősebben irányítja gondolatainkat és tetteinket, mint okoskodásaink.

A társadalmat tagjai érdekeinek egyensúlya tartja fenn. Ha ez az egyensúly megbillen, a mohó vágyak és gyűlöletek, amelyeket eladdig a lassan fölépült társadalmi gátak tartottak mederben, szabadon kiáradnak és csaponganak. Ilyenkor a hatalom szüntelenül kézről-kézre jár és az anarchia addig a napig tart, valamíg a közóhajtás egy erős tekintélyt nem követel, amely képes helyreállítani a rendet.

Valamely népnél faji közösség híjján is a közös vallásos, politikai vagy társadalmi eszménybe vetett hit meg bírja teremteni a gondolatok és magatartás azonosságát, amely fennmaradásához szükséges.

A politikai pártok egyetértése elengedhetetlen kelléke annak, hogy valamely ország ellenségeivel megküzdhessen. Ha a civódás, amely minket a bukás szélére vezetett, a háború után újraéledne, Franciaország gyógyíthatatlan dekadencia veszedelmében forogna.

Nem lenne hiábavaló a parlamentek falára vésett fölirattal arra emlékeztetni, hogy a népek, amelyek – mint hajdan a görögök és később a lengyelek – nem bírtak lemondani belső viszálykodásaikról, végül szolgaságba sülyedtek és megszünt a joguk a történelmi létre.

Ha egy politikai párt csakugyan arra törekednék, hogy hasznossá tegye magát, vállalnia kellene annak a bizonyítását a tömegek előtt, mily üdvös, ha az osztályok fuziója váltja föl versengéseiket. S ha olyan régen hiába próbálták meg ezt a fuziót, talán lehetségessé válik a társulás hasznának gyakorlati bemutatása révén.

A különböző társadalmi osztályok közti személytelen és hideg viszonyt a lövészárokban eltöltött közös élet bizonyára benső viszonnyal s merevség nélkül való fegyelemmel fogja majd helyettesíteni. Ha az emberek megismerik egymást, hamarosan rájönnek, hogy sok pontban megegyeznek és könyvekből eredő nézeteltéréseiknek nincs jelentőségük.

A hosszantartó háború során fölidézett közös lelkiizgalmak közelebb hozzák az embereket s olyan szolidaritást teremtenek meg köztük, amely képes túlélni ezeknek az izgalmaknak eltüntét is.

A népek, amelyeknek összetartását a háború nem kovácsolja össze végképpen, a katonai harcok után biztosan következni látják majd a szocialis, gazdasági és még egyébfajta harcokat.

Az érdeken nyugvó szolidaritásnak szilárd az alapja. Ellenben a testvériségre vagy kegyességre alapított épület mindenkor ingatag. Elsősorban hasonló érdekű csoportoknak köszönheti Németország gazdasági haladását.

Az üdvös társadalmi átalakulások nem a mostan uralkodó szocialista elméletekből fognak eredni, hanem a dogma nélküli szolidaritásból, amely különösen azzal fog foglalkozni, hogy mindenki létét javítsa az új szükségletekhez jobban alkalmazkodó nevelés s a társulás különböző szervezetei révén.

Ha ez a jelszó «szolidaritás» helyére tudna lépni a «szocializmus»-nak, nagy haladás valósulna meg, mivelhogy a jelszavaknak rendesen sokkal nagyobb a hatalmuk, mint az elméleteknek.

Hiábavaló a népeknek azt szavalni, hogy testvérek, mikor mindegyikük bölcsen tudja, hogy ez nem igaz. Még hiábavalóbb osztályharcra buzdítani őket, mert ez kölcsönös romlás kútforrása. Ehelyett egyszerűen azt kell bebizonyítani, hogy érdekük egymást segíteni az erők összetevése által.

8. A forradalmak és az anarchia.

A legsúlyosabb forradalmak az erkölcsök és gondolatok forradalmai.

A forradalmak közt talán a legmélyebb az volt, amidőn Anglia évszázados hagyományaival ellentétben a háború alatt hozzájárult ahhoz, hogy minden hatalmat áttegyenek az állam kezébe s feltétlen jogot adott neki a polgárok élete és vagyona fölött. Az egész nemzetnek ez a felforgatása rendetlenség nélkül ment végbe, mert minden párt közremunkált benne és nem csupán egynek műve volt, mint az előbbiek.

Fölidézni a forradalmat mindig könnyű, de bajos tartóssá tenni.

Egy kényurat letaszítani trónjáról még korántsem annyi, mint az önkényuralmat elnyomni. Mert valójában ezer meg ezer felelőtlen alkényúr, akire szüksége van egy ország igazgatásának, tovább bitorolja a hatalmat. Az uralom neve változhat, de ők maradnak a tényleges urak.

Egy máról-holnapra való forradalom csak arra jó, hogy új önkényt tegyen a régi helyére.

A társadalmi korlátok, amelyeket a forradalmak ledöntenek, előbb-utóbb újra feltámadnak, – mert a népek nem tudnak fennállani az ő elhatároló hatalmuk nélkül, – de rendesen nem ugyanazon a helyen támadnak fel.

Sokszor egy nép könnyebben bírja elviselni bajait, mint az orvosszereket, amelyekkel gyógyítani akarják.

Ellenkező érdekű osztályokra oszló országokban a forradalom békésen mehet végbe, de nagy ritkán marad sokáig békés.

Ha a forradalom egyszer megindult, nem kormányozható többé nagyobb mértékben, mint a lavina zuhanása közben.

A szellemi ragály a forradalmak terjesztésének legbiztosabb tényezője.

A forradalmi gyülekezeteket fenyegető legnagyobb veszély nem a reakció, amely jobbján fölüti a fejét, hanem a túllicitálás, amely balján támad.

A tömegek által véghezvitt forradalom csak azt az irányt veszi, mint ennek a tömegnek izgékony és rendetlen ösztönei. Az ilyen mozgalmaknak nagy az erejük, de nem tartanak soká és végzetszerűen anarchiára vezetnek.

Az orosz forradalmárok elfelejtették Napoleon szavát: az anarchia mindig az abszolut hatalomra vezet.

A kezdődő forradalmak az illuziók és túlkövetelések légkörében mozognak, amelyek társadalmi rendetlenségből erednek és ahonnan végül a restaurációk kelnek életre.

A forradalmak okai közt szerepel az, hogy mindenki elveszti a hitet a hajdani eszmék értéke iránt, amelyek a társadalmi életet azelőtt vezérelték. Az ebből eredő anarchia ilyenkor olyan új igazságok nyugtalan keresése, amelyek képesek legyenek a népet irányítani.

A nélkülözhetetlen szerep, amelyre a társadalomban a fegyelem és cohæsio hivatva van, a legvilágosabban akkor tünik ki, amidőn a forradalom diadala alatt a társadalmi kötelékek fölbomlottak és mindenki szabadon követi ösztöneit.

A forradalmi eseményeket megitélő történetírók gyakran olyan okoknak tudják be azokat, amelyek egészen távol esnek valódi eredetüktől. Amikor, az orosz forradalom kezdetén, a katonák odahagyták lövészárkaikat, ezt nem tették nekik fölfoghatatlan eszmék nevében, hanem egyszerűen azért, hogy kivegyék részüket a szocialistáktól beigért földosztásból.

Az orosz forradalom egyik legborzasztóbb eredménye az volt, hogy a szocialis összetartás lerombolása által azt a sokmilliós hadsereget, amely az előző este még egészen harcképes volt, átalakították egy léleknélküli csordává, amely a legkisebb támadásra is szétfutott.

A belső ellenségek a nemzetet tehetetlenné teszik a külső ellenséggel szemben.

Némely forradalom, mint az orosz, néhány hónap alatt lerontja a szerveződésnek százados erőfeszítések révén megvalósított művét.

A tisztánlátás ritka a forradalmároknál. Az oroszok például első diadalaik után három, az ország jövőjére egyaránt végzetes célt követtek: 1. _a rögtöni békét_, következéskép a szövetségesek elhagyását, akik a háborúba őérettük bocsátkoztak, 2. _a földosztás igéretét_, amely területük minden pontján állandó harcot fog fölidézni, 3. Oroszország különböző _nemzetiségeinek szétválasztását_, ami a roppant birodalom szétrombolását vonja majd maga után.

Miután levált Ukrajna, ez a harmincmilliós, igen termékeny és igen gazdag, nagy tartomány, levált Litvánia: Oroszország még mindig a legnagyobb birodalom marad, de egyszersmind a legszegényebb, s amelyet örökösen harcoló ellenséges tartományok fognak környezni.

Az orosz forradalom a kemény uralom helyére egyszerűen egy még keményebbet tett. Újból megmutatta, hogy a népeknek olyan a kormányuk, aminőt megérdemelnek.

Semmiféle analógiát nem lehet vonni a francia forradalom és az orosz forradalom közt. Az elsőt tanult polgárok csinálták, a másodikat tudatlan munkások és parasztok, akiknek színvonala alig volt magasabb az ősi skythákénál.

Az orosz munkások többsége számára a forradalom ezt jelenti: senkisem parancsol, mindenki azt teszi, amit akar.

Míg Németországban az eszmék ugyanazok maradnak, Európát gyakori háborúk fogják fenyegetni. A németek azonban egy szép nap maguk is rájönnek arra, mily mesterséges építmény ez a német birodalom, amely az ipari államot megfejeli egy hűbéri állammal. Ebből szükségképen az eszmék forradalma támad, amelyek mindenkori szülői a mély politikai forradalmaknak.

Ámbár a nagy forradalmakat könnyen meg szokták jósolni, aligha van példa arra, hogy legfontosabb következményeit megsejtették volna.

Anarchia van mindenütt, amikor felelősség nincs sehol.

VI. RÉSZ. A NÉPEK MAI KORMÁNYAI.

1. A demokratikus haladás.

A háborúnak lesz köszönhető, hogy az egyenlőség, amely eddig csak a törvénykönyvekben létezett, kétségkívül behatol majd egy kevéssé az erkölcsökbe és szokásokba is.

A mostani háború többet tett a demokratikus eszmék megvalósításáért, mint az erőszakos forradalmak. Az egyazon veszélyeknek alávetett emberek megismerték egymást és megtanulták, hogy a különböző fajta képességek is lehetnek egyenértékűek.

A háború bizonyára határköve lesz a világdemokrácia végleges diadalának. Úgy az uralkodók, mint a diplomaták túlkevés éleslátást tanusítottak, semhogy a népek a jövőben rászánnák magukat arra, hogy sorsukat vakon az ő kezeikbe tegyék le. Lehet, hogy a háborúk nem lesznek kevésbbé gyakoriak, de legalább azok fogják megüzenni, akik a terhét viselik.

A háború az összes autokráciákat fenyegeti s mégis az volt az eredménye, hogy a harcban álló országokban autokrata kormányok jutottak hatalomra. Ezek néha hasznosak elhatározásaik gyorsasága révén, azonban mégis olyan nagy hibákat halmoztak egybe, hogy beállott annak a szüksége, hogy ügyvitelüket illetékes bizottságokkal ellenőriztessék.

Az új idők kifejlődésével nem lesz abszolut hatalom, amely arra képes lenne, hogy összeegyeztesse és egymás mellé rendelje a különböző társadalmi csoportok sokfajta és gyakran ellentmondó érdekeit, abból a célból, hogy a közérdekhez alkalmaztassa.

A világháború eredményeképpen az autokratikus formák tekintélye erősen megingott, minek következtében csak azok a monarchiák fognak fennmaradni, ahol az uralkodó nem kormányoz és merőben csak jelképe a nemzeti egységnek.

Az egyéni autokráciáról a kollektiv autokráciára való áttérés sok népnél a világháború egyenes következményének látszik.

Ha a kereslet és kínálat viszonyáról szóló régi törvény tovább is uralkodik a világon, bizonyos, hogy a háború után a munkások helyzetük roppant emelkedését fogják tapasztalni, mivelhogy a munkáskéz ritka lesz az ipar új szükségleteihez viszonyítva.

Egy kis rend és a korcsmák bezárása révén a munkásosztály hamarosan új burzsoáziát fog képezni. Ellenben a régi burzsoázia középső rétege: tisztviselők, hivatalnokok, tanárok és tanítók stb. abban a veszélyben forognak, hogy bizony nemsokára a proletáriátus egyik kategóriája belőlük kerül ki, amely talán kitölti a szocialista hadsereg az által támadt hézagait, hogy a kielégített és sorsukkal megelégedett munkások elhagyták ezt a hadsereget.

Nagy haladás valósul meg, ha a demokratikus országok választói képviselőikül ügyvédek vagy könyvmolyemberek helyett az élet realitásával ismerős iparosokat, gazdákat, kereskedőket választanak.

Az igazi demokratikus haladás nem az, hogy az élitet a tömeg szintjére sülyesszük, hanem az, hogy a tömegeket az elitehez fölemeljük.

2. A német étatizmus és a francia étatizmus.

Az étatizmus (állami beavatkozás) és végső alakja, a kollektivizmus a háború előtt azt az irányzatot követték, hogy a latinfajú népek nemzeti vallásává váljanak. Mint az isten kegyelméből való királyi hatalom örököse, az Állam szemökben valamely misztikus lényeg volt, amelyet a polgárok folyton kritizáltak, de amelyhez viszont szüntelenül fohászkodtak s elsősorban tőle kívánták személyes igényeik kielégítését.

A minden véleményre tekintettel lévő liberalizmus és a maga véleményén kívül mást el nem ismerő étatizmus egyre kevésbbé látszik összeegyeztethetőnek. Az étatizmus továbbfejlése eltüntetné a szabadságnak még a nyomát is az írások, cselekedetek és gondolatok fölött gyakorolt állandó cenzura berendezésével.

Franciaország politikai története harminc év óta az államszocializmus hódításainak története. A számbeli túlsúly híjján megvolt a merészsége, már pedig a szám mindig hátrál a merészséggel szemben. Demagógikus túllicitálásai és fenyegetőzései az országot a mélység szélére vitték, s az a háború nélkül, bizonyosan bele is zuhant volna a mélységbe.

Az étatizmusnak különböző eredményei Franciaországban és Németországban nemcsak azt mutatják, hogy az intézmények hatásai az őket elsajátító népek lelki világától függenek, hanem azt is, hogy ugyanazok a kifejezések egyik országban mást jelenthetnek, mint a másikban.

A német étatizmus elsősorban katonai jellegű. Csak kevéssé lép ki köréből s az iparosoknak meghagyja cselekvési szabadságukat. Ellenben a latin étatizmus azzal az igénnyel lép föl, hogy mindent ő intéz és irányít. Ha nem is nyeli el teljesen az ipari vállalatokat, ellenségekként bánik velük s túlhalmozza őket vexatórius rendszabályokkal, amelyek lenyügözik lendületüket.

A német étatizmus az ország roppant gazdasági haladásának egyik tényezője, míg a latin étatizmus egyik legbizonyosabb oka volt ipari hanyatlásunknak.

Ha valamely állam mindent maga akar irányítani és mindent el akar nyelni, csakhamar ki nem egyeztethető kollektiv érdekekkel találja magát szemben, amelyek működésének határt szabnak. Tehetetlensége ilyenkor anarchiába fúl.

Az országokban, ahol a latin étatizmus uralkodik, az ügyek felsőfokú intézése csak látszólag van a miniszterek kezében. Tényleg pedig egész légiója a felelőtlen hivatalnokoknak tartja azt hatalmában. A miniszterek, akikre rátermettségük hiánya, ügyködésük rövid tartama és az általános fegyelmezetlenség miatt alig hallgatnak, csak illuzórius tekintélyt gyakorolnak.

Minden, olyan közdologban munkálkodó egyén, aki annak sikerében nincs érdekelve, csak gyenge szolgáltatást teljesít. E lélektani alapelvből – amelyet a szocialisták annyira nem ismernek – következik, hogy az állam által kezelt közüzemek sokba kerülnek és keveset hoznak.