Part 4

Ha egy katasztrófa nyilvánvalóvá teszi a régi társadalmi szervezet elhasználódását, következéskép elégtelenségét, beáll az átalakulásának szüksége. Ha jól irányítják ez a nehéz művelet a megrendült társadalomba új életet önt. Ha ellenben rosszúl vezetik, – s ez a leggyakoribb eset – anarkhiát szül, amely nem egy nép történetének záróköve lett.

A nagyon öreg civilizációkat fenyegető leromlás okai közt szerepel a társadalmi életet szabályozó rendeletek felhalmozódása. Ezek megbénítják a szabadságot, a kezdeményezést s végül a cselekvés akarását.

Bizonyos foglalkozások minden korban ugyanazokat a lelki elkorcsosulásokat teremtették meg. Már Macchiavelli panaszkodott az ő vezérkaruk irka-firkájáról és sablonjairól.

Ha a pacifizmus oly népnél fejlődik ki, amelyet hódításra éhes nemzetek vesznek körül, ez megbontja aktivitása segédforrásait és gyorsan szolgaságra vezeti a népet.

A nagy mult majdnem minden nemzet számára súlyos, nem egyszer leroskasztó terhet jelent.

A különböző népek életképességének foka sokkal nyilvánvalóbbá válik majd a béke másnapján, mint a háborúban.

IV. RÉSZ. A NEMZETEK HATALMÁNAK ANYAGI TÉNYEZŐI.

1. A kőszén korszaka.

A világ evoluciójának mai korszakában a népeken és királyokon gazdasági szükségszerűségek uralkodnak, amelyek erősebbek, mint az ő akaratuk.

Az ipari korszak végkép meghódította a világot. A népek fölényét már nem filozófiája, irodalma, művészete fejlődése szabja meg, hanem szénben való gazdagsága és technikai képességei.

Az egész antik világon, sőt egészen a legújabb korig az országok hatalma nagyban függött lakosai számától és képességeitől. Ma ellenben főképen szénben való gazdagságától.

A modern korszak fejlődését a szén szerepe jellemzi. Két évszázad előtt még nem látták hasznát, ma pedig annyira nélkülözhetetlen, hogy ha eltünnék, az illető ország élete is megakadna. Nem volna többé vasút, gyár, s háborúban ágyú.

Csak a szén tudta megteremteni a gép uralmát, amely a civilizáció megújitója lett.

A népek életében a jelenségek láncolata végezetre úrrá lesz minden akaraton. A szénbányák feltárása lehetővé tette Németországnak a kiviteli cikkek gazdaságos gyártását. Ebből túltermelés származott, amely szükségessé tette távoli piacok meghódítását és ennek kapcsán hatalmas hajóraj teremtését, hogy kivitelét támogassa. A germán aspirációk nőttön-nőttek s a hegemónia régi álma megvalósíthatónak látszott.

Valamely országnak szénben és vasban való gazdagsága manapság nemcsak katonai és ipari hatalmának színvonalát határozza meg, hanem kereskedelmi terjeszkedésének lehetőségét is.

A vas és szén fölényes szerepét a modern háborúkban nyilvánvalóvá tette az a nyilatkozat is, amelyet Németország hat legnagyobb ipari egyesülete bocsátott ki. Abban kijelentették, hogy ha a háború kezdetén a Briey-i medencét meg nem hódítják, a harcot nem lehetett volna folytatni, mert hiányzott volna a municióra szükséges vasanyag.

Hogy egy-egy országnak szénben való gazdagsága mily hatalmat biztosít, kiderül abból a tényből, hogy egy munkás évi munkája, amely körülbelől 1500 frankba kerül, elvégezhető 3 frank értékű szénmennyiséggel. A szén mint munkás tehát ötszázszor olcsóbb, mint az ember mint munkás.[1]

Németország gazdasági virágzását különösen annak köszönheti, hogy földjéből évente 190 millió tonna szenet aknáz ki. Ennek a mechanikai energiája 950 millió munkás kézimunkájának felel meg.

Annak megkisértése, mint lehet begyűjteni a nap energiáját, ahogyan ezt egykor a szenet formáló növények tették, a jövő egyik legnagyobb problémájává válik majd oly népek számára, amelyek szén nélkül szűkölködnek.

Az olyan ország, amely nem elég gazdag szénben, nem tud gazdaságosan gyártani; következéskép kénytelen kivitelében olyan termékekre szorítkozni, amelyek gyártása csak kevés motorerőt igényel.

A széntermelés növelésével a munkások számát növelik. Sok szén és kevés lakos mellett az ország gazdagabb és erősebb, mint kevés szén és sok lakos mellett.

2. A gazdasági harcok.

A gazdasági harcok sokszor époly romlást okoznak, mint a katonai harcok. A történelem bizonyítja, hogy már sok ország lehanyatlását okozták.

Verseny nélkül, tehát gazdasági harcok nélkül nincs haladás.

Napjainkban a gazdasági küzdelem gazdagíthatja a győztest. A katonai küzdelem ellenben hosszú időre megrontja. A népek közti viszonylatok egészen át fognak alakulni, ha a kellő számban megismétlődött tapasztalat bebizonyította ezt az igazságot.

Ha egy nemzet fokonkint eláraszt egy másikat termékeivel, époly teljes uralomra tesz szert rajta, mintha fegyverrel hódította volna meg. A gazdasági függés hamar megteremti a politikait.

A katonai szövetségek könnyűek, mert hasonló érdekeket társítanak. Ellenben a tartós gazdasági szövetségek majdnem lehetetlenek, mert a szövetségesek ipari és kereskedelmi érdekeik nem azonosak.

Ipari és kereskedelmi tekintetben semmiféle vámsorompó, semmiféle állami beavatkozás, semmiféle rendszabályok nem tudják hathatósan pártfogolni a szakmabeli képtelenséget és a kezdeményezés hiányát.

Ha valamely nemzetnek van már egy gazdasági ága, amely kivirágzóban van, pl. a földmívelés: minden egyéb vállalkozással szemben arra kell törekednie, hogy ezt az ágat tegye egészen virágzóvá.

A statisztika szerint Franciaország talaja kedvezősége mellett is, azonban alacsonyabbrendű megmívelési eljárásai miatt hektáronkint csak 13 hektoliter búzaátlagot tud elérni, míg Németország és Anglia 21, Dánia 27 hektolitert. Ugyanez a különbség zabban és árpában. Vajjon nem nyilvánvaló-e ebből, hogy földmívelésünk javítása sokkal jobban fizetne, mintha oly kiviteli cikkek gyártásával küszködünk, amelyek a verseny következtében édeskevés hasznot hajtanak?

Helyesen mondta nemrég a földmívelés egyik kiváló védelmezője, hogy az lesz a sarokköve a nemzeti megújhodásnak.

A távoli népek gazdasági felszívóképessége abban a mértékben csökken, ahogy előrehaladnak. Úgy látszik, hogy Japán és nemsokára a többi Azsia is teljesen elzárkóznak az európai termékek elől.

Az oly országokban, ahol az ipar egyéni maradt, nem tud megküzdeni a külföldön alakult egyesülésekkel szemben.

A német ipar egyik nagy ereje abban rejlik, hogy megszervezte a hasonló termékek gyárosainak egyesülését a kartellekben és így nagyon gazdaságossá tette a termelést. A mi gyárosainknak is, avégből, hogy hathatósan küzdjenek meg az új kereskedelmi benyomulásokkal szemben, meg kell tanulniok, hogy társuljanak, ahelyett hogy egymás ellen fenekednek.

A német árúk behatolásával csak úgy lehet megküzdenünk, ha hasonló cikkeket ugyanazon az áron gyártunk. A sérthetetleneknek álmodott vámsorompóknak nem volna egyéb következésük, minthogy a semleges országok révén mégis bevezetnék a Németországban gyártott cikkeket, vagy pedig bevezetnék magukba a semleges országokba. Ez annyi volna, mint rovásunkra, romlásunkra gazdagítani más népeket.

A világháború fedte föl azt a tényt, hogy a német kereskedelem fokról-fokra meghódít minden piacot. Nagy halmaz vitairat gyűl majd össze, megmagyarázandó, miért nem követték el a németek még a lehetetlent is, hogy a háborút kikerüljék.

Németország jövőbeli törekvései az ipari hegemóniára époly félelmetesek lesznek, mint katonai hegemóniájáról való álma.

Mindaddig, míg az eszmék iránya nem változik meg teljesen, a világ kétségkívül váltakozni látja majd a gazdasági harcokat a katonai harcokkal, s látja a kettő összeszövődését.

A fegyveres kézzel vívott háborúk az átmeneti állapotot képviselik, a gazdasági háborúk az állandót.

3. Harc a délibábok és a gazdasági szükségszerűségek között.

A gazdasági szükségszerűségek, ámbár láthatatlanok, a modern világ nagy szabályozói.

Az állam az ő tapasztalatlanságával, merevségével, felelőtlenségével és alkalmazottai közönyével nem tud a kereskedelem szövevényes gépezetébe anélkül belenyulni, hogy ne rontsa el teljesen.

A délibábos politikai elméletek gyakran több pusztítást okoznak, mint az ágyúk. A szocialisták fölfogása a pacifizmusról, az osztályharcról, a tőke lerombolásáról okozták főképpen a katonai és gazdasági tévedéseket, amelyek súlya alatt Franciaország már-már összeroskadt.

A legtöbb politikus elfelejtkezik a világot vezérlő gazdasági törvényekről s szentül azt hiszi, hogy a félelmükből s vágyaikból eredő formulák és rendeletek meg tudják változtatni a dolgok folyását.

Valamely nép tevékenységének foka egész sereg, vágyaitól független tényezőtől függ: földje hozadékától, népszámától s kivált faja alkalmasságától.

Az ország, amely az alatt az ürügy alatt, hogy ki tudja önmagát elégíteni, vonakodnék a nyersanyagokat, mint gyapotot, selymet, kőszenet stb. külföldről vásárolni: halálra itélné az ezektől függő cikkek iparát és kereskedelmét.

Bizonyos fényűzési cikkek kivitelét megkönnyítheti a nemzetközi rokonszenv, azonban a nélkülözhetetlen nyersanyagoknak, mint a szénnek és gyapotnak kivitele parancsoló szükségletektől függenek, amelyek nyomósabbak minden érzelmi momentumnál.

Azt gondolni, hogy be lehet szüntetni minden kereskedelmi viszonyt oly néppel, amelynek gazdasága egyedül tudja szolgáltatni a nélkülözhetetlen termékeket: veszedelmes illuzió. A személyek bojkottja hasznos, a gyártmányoké gyakran szükséges, a nyersanyagoké ellenben lehetetlen.

Ha elnyomnák a kockázatot és a versenyt az ipari vállalkozásokban, amint ezt a latinfajú szocialisták álmodják, ez elapasztaná a civilizáció haladásának minden forrását.

A mi ipari és földmívelési kincseinknek kiaknázása a háború után a hitel roppant kifejlődését és decentralizációját teszi majd szükségessé. Ez föltámasztja majd az egykori vidéki bankokat, amelyeket a nagy intézetek eltüntettek. Csak ezek a vidéki bankok tudják értékelni a helyi iparok értékét és következéskép a hitel mértékét, amelyet megérdemelnek.

Hogy elméleti embereink annyira különböző terveket adnak elő jövendőbeli erőfeszítéseink, munkánk irányára vonatkozólag, ez azt bizonyítja, hogy inkább számolnak kívánságaikkal, mint a gazdasági lehetőségekkel.

Miközben az elméleti emberek folyton építgetik a «tiszta ész» szülte képzeleti társadalmakat, előkészítik a nemzet hanyatlását, amelynek kebelében élnek.

A békeliga megalakítását könnyűnek látják a pacifisták, mert – a történelem minden tanulsága ellenére is – azt hiszik, hogy a szövetségek képesek túlélni a gazdasági érdekek ellentmondását.

A német diplomatáknak az az állítása, hogy a kis államoknak el kell tünniök a nagyok javára, oly fölfogásból ered, amely egykor szabatos volt, de a világ mostani gazdasági fejlődésére már nem alkalmazható. A maguk függetlenségét megőrző kis államok szövetsége ma lehetséges, míg annexiójukat csak nagyon költséges katonai elnyomással lehetne fenntartani.

A tények megfigyelésén alapuló s fejlődő eszmék világításában az idegen területek leigázása, a mostani háború főcélja, csakhamar olyan műveletnek fog mutatkozni, amely romlást hoz a jelenben és semmi hasznot a jövőben.

Az angol miniszterelnök mondta a parlamentben, hogy a népek jövője attól a résztől függ, amelyet a háború tanulságaiból kivesznek. A világ valóban a művelődésnek abba a korszakába lépett, amidőn a délibábok époly vészthozók volnának, mint a legrombolóbb betörések.

4. A termékenység szerepe.

A mikróbától az emberig a termékenység ha nem is a fennsőbbségnek, de legalább a boldogulásnak mindig oka volt. A germán betörések idején, amelyek a római művelődést szétrombolták, a hódítók ernyedetlen termékenysége volt a diadaluk főfeltétele. Mert, ha ezerszámra ölték is őket, helyükbe új ezrek születtek.

Minden nép, amely túlságosan fejlődik, végzetszerűleg hódítóvá és rombolóvá válik olyan népekkel szemben, amelyek termékenysége kisebb.

Valamely ország veszélyessé válik szomszédai számára, ha a földje nem nyujtja neki többé kielégítő mennyiségben a táplálékot. Az éhség volt a nagy betörések forrása, amelyek egykor Európát fölforgatták.

Ha a germán hordák egykor nem özönlik el a földet, amely képtelenné vált őket táplálni, a világ nem ismerte volna meg sem a római civilizáció rombadőlését, sem a középkor ezer évét, sem a mostani háborút.

Veszélyes csöndesen haladni olyan nép szomszédságában, amely nagyon rohamosan nő. A világháború bebizonyította ennek az igazságnak fontosságát.

A németek, akik a háború elején látták, hogy – azonos okokból, mint Franciaországban – a születések arányszáma csökkenni kezd, ennek az orvosszerét nem pénzügyi eljárásokban keresték, hanem abban a meggondolásban, hogy népsürítés politikája elsősorban a vidék betelepítésének politikája.

Több közgazda eszményül állítja oda a népek elé azt, hogy versenyezzenek a termékenységben. Már pedig az élő lényeknek története, a rovarétól az emberéig s a germán betörések korától a mai háborúig arról tanuskodik, hogy a túlnépesedés mindig irtó és hódító háborúkra vezetett.

Darwin ragaszkodott ehhez az általános, s szerinte, kivételt nem tűrő törvényhez: az élő lények olyan arányban szaporodnak, hogy bármely fajhoz tartozó egyetlen állatpár leszármazói rohamosan elárasztanák a világot, ha szabály nem volna az, hogy minden nemzedék egy része föltétlenül elpusztul. Ugyanennek a törvénynek engedelmeskednek az emberi lények kényszerűen, amidőn, nagyon megsokasodván, vagy kölcsönösen tönkreteszik egymást, vagy rárontanak a szomszéd országokra.

A nép minősége sokkal fontosabb tényezője a haladásnak, mint mennyisége. Ha ez máskép volna, a világ legnépesebb országai, mint Oroszország és Kína a civilizáció élén haladnának, ahelyett, hogy félbarbárok lennének.

Az ipari típusú társadalmakban a siker szükségszerűleg nem a legnépesebb, hanem legdolgosabb, legfegyelmezettebb, az együttes erőfeszítésre legképesebb népeket illeti meg, ha egyidejűleg van elég vasuk és szenük.

Egy szénnélküli nagy országnak nem lehet érdeke népességét nagyon növelni. Itália, amelynek nincs szene, nem tudott igazi ipari állammá lenni és, úgy látszik, szegénységre van kárhoztatva.

V. RÉSZ. A NEMZETEK HATALMÁNAK LELKI TÉNYEZŐI.

1. Egynéhány másodrendű tulajdonság szerepe a népek életében.

Oly tulajdonságok, amelyek nem használhatók a művelődés bizonyos korszakaiban, előmozdíthatják a nép boldogulását, ha megváltozott életkörülmények megengedik hasznosításukat.

Az irodalmi, művészi és értelmi fölény bizonyos civilizációkban (pl. a régi görögöknél, a renaissance olaszainál) a nagyság főelemei voltak. Ellenben a türelem, kitartás, a szabályoknak való engedelmesség és egyéb sajátságok, amelyeket egykor közepeseknek tartottak, az ipari jellegű művelődésben a siker föltételei közé sorakoznak.

A modern kor szövevényes technikájával és munkamegosztásával, megköveteli a türelem, éber vigyázat, aprólékos pontosság, kitartó erőfeszítés és szolidaritás erényeit, amelyeket az élénk eszű individualista-fajok csak nehezebben tudnak megvalósítani.

A folytonosság érzése a népek számára az állandóságot jelenti, amelyet csak nagyon lassan tudnak elérni, de amely nélkül nem tudnának sem tartósan élni, sem emelkedni.

A modern népek ereje egyre kevésbbé függ kormányzóitól, ellenben millió és millió apró erőfeszítések összeadásából sommázódik össze. Valamely ország növekedik, ha minden polgára dolgozik a nagyságán. Ám hanyatlása rohamos, ha ráhagyja az államra a kezdeményezést és felelősséget.

A népek sikereit manapság kevésbbé köszönheti kormányzói vagy élite-je értékének, mint bizonyos másodrangú tulajdonságoknak, amelyekkel azonban a polgárok többsége dicsekedhetik.

Az egyéni fölényes tulajdonságokat néha teljesen helyettesíthetik szerény kollektiv sajátságok. A németek pl. közepes egyéniségek porszemeiből nagyon erős tömegeket tudtak megalkotni. A nép élite-jének fölénye nem elég a nép nagyságának megalapozására.

2. Az akarat és erőfeszítés.

A Marne-i csata, amely megmentette Párist a pusztulástól és a franciák nemzeti életének legfontosabb eseménye, emlékezetes példája az emberi akarat uralkodó szerepének, amelyet a történelem úgynevezett végzetszerűségei fölött gyakorol.

A modern lélektan egyik legtermékenyebb fölfedezése, hogy tudatos cselekvőségünk csak fölszínes nyilvánulása a még sokkal fontosabb öntudatlan cselekvőségünknek.

Az akarat lehet tudatos és öntudatlan. Az öntudatlan akaratnál az elhatározás egészen megformálva lép a tudat mezejére. A tudatos akaratot ellenben megelőzi az indokok megfontolása s következéskép értékelése.

A legmegfontoltabb akarati elhatározás majdnem mindig magában foglal egy rész öntudatlan akaratot, amely hozzájárult, ha nem is megszűléséhez, de legalább erősítéséhez. Amikor az Egyesült-Államok megüzenték a háborút Németországnak, valószínű, hogy az indokok serpenyőjében, ahol elhatározásaink mérlegelődnek, öntudatlanul is belekerültek olyas tényezők is, mint pl.: a hadsereg hasznossága a Mexikóval vagy Japánnal való háború esetén, az elsőrangú szerep, amelyre az Egyesült-Államok a világ dolgainak intézésében hivatva van stb. A motivumoknak ébből a tömbjéből végül előugrott a háborús elhatározás.

Ha sokszor nagy eltérés van valakinek beszédei és tettei közt, ez azért van, mert az öntudatlan akarat élesen különböztet a fölületes befolyások teremtette tudatos akarattól. Láttuk ezt a háború kezdetén, amidőn pacifisták és szocialisták elméletüktől annyira eltérően cselekedtek.

Az öntudatlan akarat, amelyet bennünk őseink teremtettek s utóbb a nevelés és a környezet befolyása erősítettek meg, irányozza cselekedeteinket. A tudatos akarat ellenben különösen beszédeinket irányozza.

Az ember helyét az életben nem az határozza meg, hogy mit tud, hanem, hogy mit akar és mit bír.

Az események uralkodnak a gyenge akaratokon. Ellenben az erős akaratok uralkodnak az eseményeken.

Hogy előrehaladjunk, nem elég cselekedni akarni, hanem mindenekelőtt tudni kell, mily értelemben kell cselekedni.

A tisztánlátás még ritkább, mint az akarat.

A tett embere vagy alkotó vagy romboló, erőfeszítéseinek iránya szerint.

A haladás az erőfeszítés folytonosságából születik meg; a hanyatlás a pihenésből.

Az erőfeszítés állandóságára csupán az által lehet szert tenni, hogy ezt az erőfeszítést kellő neveléssel szokássá változtatjuk. Nem lehet ezt az eredményt a könyvmagoltatástól várni.

A folytonos erőfeszítés valóban csodákat tud teremteni. Neki köszönhette Anglia, hogy oly kevéssé militarista létére megtudott teremteni egy négy milliós hadsereget és hogy át tudta alakítani összes létföltételeit.

A világ legközelebbi fejlődése arra utalja a népeket, hogy számítsanak egy keveset szövetségeseikre, de sokkal inkább tulajdon erőfeszítéseikre. Miután tapasztalásból megtanulták, hogy a jognak erő nélkül mily kevés az értéke, meg kell szerezniök az arra szolgáló hatalmat, hogy sohase váljanak legyőzöttekké.

Bizonyos, mindenfajta erőfeszítés ellen lázongó emberek sötét tétlensége nem különbözik lényegesen a sír nyugalmától. Az ilyen élőholtak csak látszólag élnek.

3. Az alkalmazkodás.

Az alkalmazkodás törvényét uralja minden élőlény. Alkalmazkodva átalakulni, vagy anélkül eltűnni: egyetemes szükségszerűség.

Ahogyan az éghajlat minden változása a fauna és flóra gyökeres átváltozását idézi elő, akképen minden gazdasági, vallásos, politikai vagy társadalmi változás szükségszerűen követeli, hogy a hatása alá tartozó népek lelkivilága is új alkalmazkodáson menjen keresztül.

A lelki ragály az alkalmazkodás hatalmas eszköze. Az ember önkénytelenül is meghajol a környezetétől elfogadott módosítások előtt. A nehézség csak azok kiválasztása, akik hivatva vannak példát adni.

A lelki életnek két főbefolyás szab irányt: a múlt környezeté, amelynek bélyegét az átöröklés tartja fenn, s a jelen környezeté, amely fokról-fokra átalakítja az élőlényeket. Ettől a kétféle befolyástól nem lehet menekülni, de a haladás lehetetlen, ha az egyiknek hatalma megbénítja a másikat.

A néplélek állandósága, amely a rendes életben a nép főerőforrása, akadályául szolgál oly korszakokban, amidőn a gyors alkalmazkodásra van szükség. Ez volt az eset Angliában, amelynek a háború megüzenésétől kezdve több mint egy évet kellett áldoznia arra, hogy az egészen új körülményekhez alkalmazkodjék.

A gyors alkalmazkodás mindig kínos; mert ha már csak nagy ügygyel-bajjal alakítjuk át életmódunkat, gondolkozásunk módját még nehezebben változtatjuk meg.

Valamely nép hanyatlásnak indul, ha társadalmi meze, vértezete túlságosan merev arra, semhogy meghajolhasson a lét új feltételei előtt. A nagy birodalmak bukásának leggyakoribb oka az volt, hogy képtelenek lettek az alkalmazkodásra a körülmények által váratlanul előidézett szükségletekhez.

Minden nép a civilizációnak csupán egy bizonyos, elhatárolt mennyiségét tudja fölszívni.

A társadalom legnagyobb veszélye, ha sok olyan egyént foglal magában, akik alacsonyabbrendű evolució-korban maradtak meg s ennélfogva rosszúl alkalmazkodtak a társadalom jelen állapotához.

A modern kor egyre könyörtelenebbé válik a nem-alkalmazkodottakhoz. Az új szükségletek csakhamar ki fogják küszöbölni a letűnt korok e túlélőit.

4. A nevelés.

Az emberek viselkedését sokkal inkább vezeti jellemük, mint értelmük; ennélfogva a nevelés céljáúl a jellem idomítását kellene kitűzni. A németek ismerik ezt az igazságot, de a francia Egyetem, úgy látszik, egyáltalában nem ismeri.

A nevelés beleolthatná a tanítvány lelkébe a testületi szellemet azzal, hogy úgy érdekelteti az osztálya sikereivel, mintha a tulajdon sikerei volnának. Megtanulná akkor, hogy a versenytársakkal jobb társulni, mint velük küzdeni. Mig Franciaország nagyon nem ismeri ezt az alapelvet, Németországban az az ipari hatalom egyik eleme.

A technikai nevelés, az iskola s utóbb a kaszárnya fegyelme, az együttes erőfeszítés képessége könnyítik meg a németeknek az elrendelt munka aprólékos végrehajtását. Nem is a tanító, hanem a technikus teszi lehetővé Németország ipari terjeszkedését.

Egy tudós professzor tökéletes módon összegezte technikai nevelésünk állapotát, ezt írván:

«A háború arra hajtott, hogy néhány hónap alatt megteremtsünk egy félelmetes kémiai fölszerelést, amikor béke idején vonakodtunk tökéletesíteni valamely kezdetleges anyagot, amelyért versenytársaink lesajnáltak.»

Már akkor is fölfogjuk a technikai nevelés hasznosságát, ha csupán a földművelési oktatást vesszük szemügyre. A szakemberek azt állítják, hogy ha gabonaneműekben elérnők ugyanazt a hektárhozadékot, mint a németek, – pedig az ő földjük sokkal silányabb, mint Franciaországé – a mi nemzeti vagyonunk évente két milliárddal növekednék.

Franciaországban a földművelés még mindig kevésbbé tekintélyes foglalkozás, ámbár változatosabb ismereteket igényel, mint a legtöbb egyéb szakma. «Az az ember, aki jól tud igazgatni egy majort, képes volna kormányozni az indiai császárságot is» – mondá az angol miniszter.

Az ipari és kereskedelmi oktatás reformja, amelyet Anglia abszolut hasznosnak itél, még szükségesebb lenne Franciaországban, de sokáig fog még az Egyetem ellenkezésébe ütközni, amely azt követeli, hogy mindent ő igazgasson, holott tusakodik minden változtatás ellen.

A vessző az iskolában, a bot a kaszárnyában teszi a németeket képessé, hogy ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek főnökeik parancsainak. Ámde az energia, amelyet a háború alatt oly népek fejtettek ki, amelyeknél az említett eljárás ismeretlen, bizonyítja, hogy az emberi lélek fegyelmezhető kevésbbé szolgai módszerekkel is.

Egy porosz hadügyminiszter állította a mostani viszály folyamán, hogy az ifjúság katonai előkészítésének az iskolában ne csupán az legyen a célja, hogy az ifjúság erősödjék, hanem az is «hogy féket vessen a személyes függetlenségnek és kezdeményezésnek, amely azzal fenyeget, hogy szétbomlasztó szubjektivizmussá fajul el, ami a demokráciák végromlása.» Az ilyen elvek csak arra jók, hogy katonákat formáljanak, akik készek magukat feláldozni egy uralkodó nagyravágyó terveinek.

Ha a demokratikus egyenlőség megvalósítható, az csak oly nevelési rendszerrel érhető el, amely minden egyén sajátságos képességeit hasznosítja. Politikai intézményekkel e részt nem lehet célt érni.