Part 3

Ezután az esküvői ékszereket válogatta össze a zárda fejedelemasszonya abból a vasládikából, amelyet a falból, rejtekhelyből elővont. Nyakbavaló aranyláncok, amelyeken medálionok és gyöngyök himbálóztak, – fülönfüggők, amelyek csodálatos ékkövekkel voltak diszitve – derékravaló aranyövek kerültek elő a ládikából.

– Az ékszereim közül csak azokat veszem magamra a mai napra, amelyeket gazdag nagyapámtól, a császártól kaptam, – mondá Mária, miközben a kincsek között vájkált.

A folyosón eközben már krákogtak, prüszköltek, köhögtek az esküvői követek. Valamelyik hosszadalmasan fujta az orrát, mert bizonyosan szónoklatra készülődött. A fejedelemasszony kiszólott, hogy még várniok kell a szertartással, mert csak most kerül a sor Anna hercegnő öltöztetésére.

II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek az öltözködése nem vett igénybe annyi időt, mint Máriáé.

A fejedelemasszony kulcsait megzörgette a karikán és odalépett ahhoz a szekrényhez, amelyen a Jagellók nagykalapos cimere ékeskedett, a farkát emelő oroszlánnal, a vadkacsával, a sárkánnyal és a kétcsillagos félholddal. A zár pattant a szekrényen és az ajtók kinyiltak. Itt bizony nem volt annyi választék az esküvői ruhákban, mint a másik szekrényben. A fejedelemasszony nyomban megtalálta azt a türkizkék ruhát, amelyet Anna hercegnőnek az esküvőn viselnie kell. Ezt a ruhát egy Fugger nevü kereskedő hozta Budáról, amikor Innsbruckon átutazott nagy, vasalt szekereivel. Erről a Fuggerről azt tudták, hogy pénzt visz egyik országból a másikba, – de ime ruhát is hozott a menyasszonynak, pedig csuf, szakállas, varázslókülsejü ember volt.

Anna hercegnő nem is nagyon ellenkezett, amikor a Fugger ruháját próbálgatta rajta a fejedelemasszony. Az ékszerek közül egy aranyláncocska került a nyakára. A kalapok közül egy magastetejü Orleans-kalap, némi ékszerrel diszitve.

– Ebben esküdött anyád, Foix Anna, atyáddal! – mondá a fejedelemasszony, amikor a kalapot Anna hercegnő fejére illesztette. – És most menj, leányom, a szomszéd szobába, mert a pozsonyi prépost urnak sürgős beszélnivalója van Magyarország jövendőbeli királynéjával.

Anna hercegnő apácanövendék módjára kezetcsókolt a fejedelemasszonynak, megcsókolta Máriát, jobbról-balról.

– Szeretnék a helyedben, a szomszéd szobában lenni, – sóhajtotta Mária, amikor a karosszékben elhelyezkedett, hogy királyné módjára fogadja a pozsonyi prépostot.

Balbi Jeromos ur, ez a különös férfiu, aki nem hizott egyenletesen testi külsejében, hanem termetének megteltebb részei ugy emelkedtek ki reverendája alól, mint a tengerből a szigetek, – kevés vártatva, látható türelmetlenséggel a szobába lépett, a fejedelemasszony egy fal mellé állitott hegyes székecskén foglalt helyet, ahonnan hegyes tekintettel nézegette a fujó prépostot.

– Legfelségesebb királyném, – kezdte a prépost a kezében lévő irattekercset széjjel teregetve – Habsburgok, Burgundok, Aragóniak, Luxemburgok, Anjouk és Jagellók aranylilioma, fogadd tőlem Magyarország királyának üdvözletét és mélységes hódolatát. Nem megvetendő ez a hódolat még az olyan hölgy lábainál sem, akit Jó Fülöp, Vakmerő Károly, Burgundi Károly és a leghatalmasabb Miksa császár maradékának tisztelünk…

– Az én anyámat Őrült Johannának nevezik Németalföldön és soha sem szabad őt látnom, – szólott közbe a prépost beszédébe Mária hercegnő, hogy a sarokban ülő fejedelemasszony csaknem lefordult ijedtében a székről, de Balbi Jeromos uramnak is darabidőre torkán akadt a szava.

– Nem megvetendő Magyarország királyának hódolata, már csak azért sem, mert ő is dicső ősökre tekinthet vissza. Ősei között vannak Candali angol grófok, aragóniai királyok, navarrai királynék, bretagnei hercegek és francia királyok. Keresztatyja a velencei köztársaság, nevét pedig ama francia királytól nyerte, akit Szent Lajos néven emleget a történelem. Már kétesztendős korában lóraültette őt a nádorispán, hogy Székesfehérvárra vigye, ahol az esztergomi primás Magyarország királyává koronázta. Hároméves korában Csehország és Morvaország királyává koronázta Thurzó püspök ur.

– És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertvések meleg bendőjében nevelték a királyt, hogy életben maradhasson? – hangzott megint Mária szava a karosszékből, hogy a fejedelemasszonynak elakadt a lélekzete, a szónokló prépost pedig másodpercekig kutatott az irattekercsben a textus után.

– Bár árvagyermek Magyarország királya, miután a sors kiszámithatatlan akarata már születésekor elszólitotta mellőle édesanyját, néhány év előtt pedig királyi atyját, II. Ulászlót, – még sincsen magára hagyatva trónusán, – folytatta a pozsonyi prépost és olyan magasra emelte a hangját, hogy Mária hercegnőnek eszébe ne jusson megjegyzést vetni az orációba. – A leghatalmasabb Miksa császár, a mai szent napon esküvő királyném nagyapja fiává fogadta őt. Atyai védőnk X. Leó pápa, aki a rhegiai érseket küldte a király mellé. Másik védelmezőnk Zsigmond lengyel király…

– Felesleges őket bemutatni. Táncoltam velük az eljegyzésemen, – szólalt meg most még váratlanabbul Mária hercegnő.

– Zsigmond király a lengyelországi primást és queseni érseket, valamint Schydtowiecz kancellárt küldte királyunk védelmére, – folytatta még emeltebb hangon a pozsonyi prépost, akinek örömöt okozott, ha minél több előkelőséget sorakoztat fel itt a jövendőbeli királyné előtt. – Gyámjaink se megvetendő emberek. Bakócz Tamás, az esztergomi érsek, berzencei Bornemissza János és György brandenburgi őrgróf a tisztelet és becsülés minden jelvényével fel vannak ruházva…

– Azt hallom, hogy a királyt megtanitották a borivásra, de majd én leszoktatom róla, – felelt Mária hercegnő, felemelkedett junói termetével karosszékéből és még egyszer megnézegetvén magát a tükörben, elindult az ajtó felé, amely fölött márványlap volt a falbaillesztve Miksa császár cimerével és monogramjával.

A pozsonyi prépost és az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya nem tehettek egyebet, mint szótlanul követték Magyarország jövendőbeli királynéját.

Ámde a kolostor folyosóján még meg kellett állni, mert ott várakozott a tulipánarculatu szalai főispán, Sárkány Ambrus uram, aki magyar szokás szerint ugyancsak nem akart elmaradni a maga orációjával az olasz származásu pap mögött:

– Királyném! – kezdte a főispán olyan hangon, hogy a csendes zárda álmatag boltozatai belecsendültek. – A poéta elegans et venustus után, amint hazánkban a pozsonyi prépost urat nevezik, hadd szóljak egy szót én is, az egyszerü magyar nemesember, Magyarország királyának nevében, akinek örökhüséget fogadni indul. A mi királyunk, II. Lajos király, a legszentebb és legnemesebb ifju egész Európában, aki valaha koronát viselt a fején. Ékes minden lelkierényességben, ékes eszélyességben, amit a velencei követek is elismertek felőle. Kedélye nem üres, nem sivár, mert a humanista törekvéseknek a legnagyobb pártfogója. A minap is udvarába fogadott VII. Kelemen pápának az ajánlatára egy ifju humanistát, bizonyos Logus Tamást, aki a királyi udvarokba hordja szét a szellem kincseit…

Mária hercegnő, aki idáig megfelelő szigorusággal, tartózkodással és komolysággal hallgatta a főispán szavait, most alig észrevehetőleg megrezzent.

– Logus Tamás, a humanista iró és tudós, Budán van? – kérdezte.

A főispán gyakorlott szónok volt, mert otthon, Szalában, szavaival elég gyakran kellett fejbeverdesnie az elégedetlenkedő nemesurakat, – nem jött ki tehát a flegmájából a hercegnő közbeszólására.

– Sőt más humanisták is megigérték leveleikben Budára való jövetelüket. A mi királyunk azt akarja, hogy budai udvartartása ismét olyan legyen, mint Corvin Mátyás idejében volt, ne pedig olyan, mint atyjáé, II. Ulászlóé, aki nyiratlan hajával, gondozatlan, gubancos szakállával évekig járta kisértetként a budai palota folyosóit és csak akkor mutatkozék alvó szemében némi élénkség, amikor Fortunátus uram téli szánkói a boroshordókkal megállnak vala a palota udvarán. Mi az ujkort éljük. A mi házi humanistánk Piso, – akit, igaz, hogy csak Medgyesinek, vagy Borsódi Jakabnak nevezgetünk otthon, de a humanisták őt maguk között Poeta praeclarissiemus, Orator et Poeta excellens néven emlegetik. A velencei Suriano, valamint Burgio, a pápai nuncius a megmondhatói, hogy miként éljük uj életünket Magyarországon.

Mária hosszukás szemei reáerőszakolt közömbösségükből mindinkább felnyiladoztak, amint a főispán pattogó szavait hallgatta, amely szavak ugy toporzékoltak a latin szavak enyhe tengerében, mint pusztai táncosok vad táncolása.

– Tehát humanisták is vannak Budán? Én erről sohasem hallottam.

– De van lovagkor is, amelytől édesdeden ámulnak a női szivek, – folytatta a szalai főispán jobblábát a bal mögé huzva. – A mi királyunk valóságos király, aki nem akar árnyék-király lenni, amint ezt már Bakócz uramnak meg is mondta tizesztendős korában. Szeret ágaskodó paripákon nyargalni és nagyvadra, szarvasra, vaddisznóra vadászni a budai erdőségekben. Lovagjáték nem mulhatik el nála nélkül. Ijjazásban, lándzsavetésben, kardforgatásban bárkivel felveheti a versenyt országaiban, mert e tudományokban Brandenburgi György a mestere. A tökéletes lovagnak minden kelléke meg van benne. És ha lakomázásra kerül a sor, akkor is helyén van Magyarország királya, mert a mi asztalunkról sohasem hiányzik semmi, ami a bőséges étkezéshez szükséges. Pisztráng, lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs, – malvai, porter és cipruszi bor mindig van bőven asztalunkon.

– Alig várom, hogy Budára menjek, – mondá most hirtelen Mária hercegnő, aki fiatal nők szokása szerint váratlanul olyan éhséget érzett: hogy szinte belesápadt.

– És minden napkeletkor felségeddel álmodik a király! – fejezte be szavait Sárkány Ambrus, mire most már semmi akadálya nem volt annak, hogy a lakodalmasok a kolostor templomába vonuljanak, ahol türelmetlenül várta őket a sekrestyében Lénárd apát, génuai bársonyból való esketési ruhájában. A sekrestyések lóbálták a tömjén-füstölőket és koppantgatták a gyertyákat, amelyek csaknem negyedrésznyire elégtek.

A templom bejárata előtt Mária hercegnő Sárkány Ambrus uram karjába kapaszkodott, mig Anna hercegnő ama hosszubajszát-rágcsáló Rogendorf báró karjához érintette a kezét. A téli napból itt a templom boltozatai alatt mit sem lehetett látni, pedig bizonyosan ragyogott az valahol a keletre eső tiroli hegyek felett a hómezőkön. A toronymagasságu oltárképről még mindig nem távolitotta el a lusta egyházfi a pókhálókat, – régen volt esküvő ebben a templomban – a kolostor lakói pedig inkább a kápolnát használták a mindennapi imádkozáshoz. A szentelt viznek tavalyi kakukfü illata volt. A termetes kőkockák alatt, amerre a menet a főoltár felé közelgett, ugyancsak olyan emberek feküdtek, akik valamikor erre mentek az esküvőjükre.

A premontrei apát a sekrestyében jól meghallotta a templom belsejében közelgő lépteket, mert még ma, besötétedés előtt vissza akart menni Wittauba. Istenhez fohászkodott, hogy a képletes esküvő a hercegkisasszonyokkal minden fennakadás nélkül menjen véghez. (Hiszen majd követi ezt az esküvőt egy másik is, amikor valódi férjükkel kelnek egybe a valódi asszonyok és valódi áhitattól mélyülnek el a lelkek!)

Az osztrákok küldöttségéből kiválott Speranzi prépost és a sekrestye felé vette lépteit, mig Sárkány főispán uram sarkantyus csizmái mögül elmaradt Balbi prépost ur, aki ugyancsak a sekrestye felé sietett. Az ablakokra festett apostolok, szentek, királyok képei az öröklét nyugodalmasságával néztek az elcsoszogó papok után, de nem igy a lakodalmasok, akik e mindentudó papok nélkül nem tudták tovább az esküvői rendet. Hová kell állani a magyar király menyasszonyának és hová Ferdinánd arájának? Utóvégre templomban voltak, még a magyar urak is respektálták ezt a helyet, nem akarták a németeket testi erejük fensőbbségénél fogva az oltár elől elszorongatni. Nem maradt más megoldás hátra, mint amit az erdélyi Corner, az apostoli és császári jegyző javasolt suttogó hangon a magyar és német uraknak. A sorsra kell bizni, hogy a menyasszonyok az oltár mely oldalára kerüljenek. Csendült a levegőbe dobott és jól megpörgetett aranypénz: – Mária hercegnő a szalai főispán ur karján az oltár baloldalára került, mig Anna hercegnő Rogendorffal a jobboldalra. Most már jöhetett a premontrei apát a sekrestyés csengetése után a miseruhába öltözött prépostokkal, hogy a képletes házasságot megáldja…

– Istenem, milyen fáradt vagyok! – rebegett egy hang a kolostor általunk már jól ismert szobájában, amikor a két menyasszonyi ruhába öltözött hercegnő a képletes esküvő után szemközt ült egymással és szokásszerint megbeszélte a mindennapi eseményeket.

– A ruháinkat estvélig nem szabad levetni, mert akkor még jön valami ceremónia, – mondá Anna hercegnő, immár a távollévő Ferdinánd főherceg felesége. – Pedig én télen nagyon korán szeretek lefeküdni, mindjárt ebédután és annak örülök legjobban, ha feljön a Rácvárosból, Budán egy öregasszony, aki a lábomat dörzsölgeti alkonyattal és csodálatos meséket mond el a régi királyokról, akik a palotában laktak.

Mária hercegnő, – az esküvő óta immár II. Lajos, Magyarország királyának felesége felbiggyesztette az ajkait, amelyek amugy is kidudorodtak arcából, mintha ismeretlen csókok számára teremtek volna, – amely csókok olyan lassan közelednek a téli kolostor felé, mint a tavasz felhői.

– Én másképpen képzeltem ezt az egész dolgot, – suttogta, mintha csak magához beszélne. – Az oltárnál lehunytam a szemem ama kipödrött, mézeskalácsarcu uriember oldalán, aki olyan mentét lobogtatott a vállain, mintha egész éjszaka fekete birkákat hajtott volna az országuton. Nem, mondtam magamban, ez nem lehet, hogy én Gazdag Albertnek a maradéka egy ilyen csengő, csilingelő juhásszal esküdjek meg a király helyett. Lecsukott szemmel vártam, hogy hirtelenében ifjonti lépések zendülnek fel a hátam mögött, amilyen hirtelen jön májusban az eső. És lecsukott szemmel elgondoltam, hogy én a brüsszeli Froidmont-palotában születtem, – az igaz, hogy tizenöt esztendő előtt és azóta atyám is meghalt hideglázban, Granadában, – anyám buskomor, – de mégis csak osztrák főhercegnő vagyok, nem mehetek férjhez egy Tatárországból idekerült csikósgazdához… Bizonyosan megérkeznek a csengő lépések, Lajos király ott van valahol elrejtve a sekrestyében és csak tréfát akar velem üzni, vagy pedig kipróbál hüségemről… Egyszerre megjelenik abban az aranyos ministránsruhában, amelyben nagyapám bécsi várában láttam őt az eljegyzésünkkor és elhiv megint táncolni a mord tekintetü vitézek és félelmetes komolyságu papok közül!

De semmi sem történt, csak az oltár tulsó oldalán Rogendorfnak a bajusza ereszkedett mindig lejjebb, mert bizonyosan nagyon korán reggel pederte már azt ki. A mellettem álló számadó-gazda egyik lábáról a másikra nehezedett, mert nagyon szük volt a csizmája. A hátam mögött álló magyar urak nyilván a késlelkedő papokat szidták, mert olyan nyelven beszélgettek, egymásközött, mintha folytonosan káromkodnának. Az egyik azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a bubosbanka, amely madár Afrikából jön. A másik felelte: rózsaszinü seregély vagyok. – Vajjon, általában tudnak-e a magyarok mást, mint káromkodni?

– Én nem tudom, – felelt Ferdinándné – mert az én apám jókedvében és rosszkedvében is azt mondta: Dobzse.

– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hivták az apósomat Magyarországon. De ha élt volna az öreg király: mégis csak eljött volna az esküvőmre.

– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az emlékezetes évfordulókat életében, – felelt meggyőző hangon Anna.

– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy az én kezemet, – amelyet homlokommal együtt a leghatalmasabb császár I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott keresztviz alá, – az én kezemet megfogja egy apátur és egy másik kézbe, egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott szememet és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a paprikaarcu, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt szememet lezártam…

– Sárkány főispán ur.

Az oltár tulsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett felém.

– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.

Amig az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle- vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett. A német és a magyar urak bucsuztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel valamennyien utra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári jegyző megirta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.

Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya a hitükben boldogságot nyert mártirok mosolyával lépett be a hercegnők szobájába:

– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első éjszakája egy hosszu, boldog életnek. Álmodjanak szépeket.

Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle zárakat nyitó különböző kulcsok függtek, – némelyiknek templom-kereszt alakja volt – kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az esküvői ruhákat és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe: éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.

Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot, amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte és a folyosóra nyiló ajtót kivülről, kétszeres zárforgatással bezárta a királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős csillagával.

III. _Utazás Magyarországba 1521-ben._

Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék“ naphosszat elnézegették a gólyapárt a magas fészekben. Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott a gólyafészekbe és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a háztetőt megmenteni.

– Ki tette ezt! Ki volt a gyujtogató? – riadozott a grófné fejedelemasszony.

Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján és kihallgatást kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmult esztendőben, jó lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül.

– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok miatt, – kiáltott fel a fejedelemasszony.

Jagelló Anna sirva fakadt és könnyes szemmel nézte az ablakból a távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok utját mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:

– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a bandával?

– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak, – felelt a fejedelemasszony.

Valóban nem sokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól, – a fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték – hogy Anna királyné készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, még pedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.

– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.

A fejedelemasszony lelkendezve csillapitotta a felhevült menyasszonyt:

– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki erre kioktatná.

– Majd megtanit engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.

– Én magam is csak ugy félfüllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfehérvár nevü városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.

– Székesfehérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?

A császári fullajtárt néhány nap mulva követték Ferdinánd követei, akik ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagybajszu Rogendorf báró kedélyesen mondogatta:

– Ugy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.

A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát kefélgette:

– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszony-táncot, – krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sirni kezdett, mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt fejedelemasszonytól?)

Megjött a brixeni érsek és szerzetes-lovag csapatot hozott magával. Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyujtogató pórt: az már repült is a legelső fára. A szerzetes-lovagok védelme alatt nem érheti bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.

– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki végeredményében minden virtusa mellett mégis csak gyenge nő volt és nagyon szégyelte magát, hogy Anna, (aki csak Ulászlónak a leánya) hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.

– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.

… Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős délután és már a kapunyitásnál megállapitották, hogy odakünn magyarok várakoznak.

Valóban ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett meg a szokásos kiséretével… Csakhogy most a bazsarózsás ur társaságában volt egy feketeruhás öregember is, aki karcsu volt, mint a jegenye, amely haláláig nem enged nyulánkságából és szimatoló horgas orra volt, amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak kicsinyek és azokban mindig gunyolódó, fölényes mosolygás csiklandozott. A jobbkeze mutatóujján nagy zöldköves pecsétgyürü volt, amiről a hozzáértőnek meg lehetett állapitani, hogy vérbeli humanistával van dolga.

A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kiséretéből kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kiváncsi, hogy vajjon a királyné felismeri-e? A két karját összefonta mellén, amikor meghajolt és a két sarkát egymáshoz szoritotta.

Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:

– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna Logus Tamás mester, aki Brüsszelben nevelőm volt?

– Legalázatosabb szolgálatára, felség és II. Lajos magyar király parancsára, ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve, – szólt a humanista és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra. – Felség sok mindenben megváltozott, mióta a Herceglakot elhagyta. Vajjon megirhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?

– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek müveit itt nem találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.

– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt, – felelt Logus és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta, ahol hosszu életében annyi időt eltöltött.