Mohács, vagy, Két árva gyermek vergődése
Part 2
– Nekem megjósolta, hogy királyné leszek, mert arra születtem. Mert ő látta, hogy a csillagokban ez van megírva felőlem, – a csillagokhoz éppen úgy értett, mint a lángoló szemü lovakhoz, amelyeket az én hazámból Nápolyba és Moszkvába visznek a kereskedők.
– És még mit tudott ez a Tamás? – nyügösködött a mesehallgató.
– Tudott mindenféle nyelven, amit ezen a világon beszélnek. Nem volt olyan régi könyv, amelyet nyomban meg ne értett volna. Tudott a madarak, az állatok, a növények nyelvén, mert még a vad sólymok is leszálltak a magasságból a karjára, amikor füttyentett nekik, az állatok megszelídültek, a földhözragadt növények szerettek volna hozzá futamodni. De úgy látszik, az apám nyelvén is tudott, mert Szép Fülöp úr, aki odáig csak nagy bottal sétálgatott a város utcáin, attól az időtől kezdve, hogy Logus Tamás a Herceglakba került: megtanulta a fáklyatáncot, amelyben minden este résztvett, megszerette a bort a nagyasztalnál, kitárta a kezét a zenészek felé, mintha kicserélték volna. Kár, hogy tőlünk Spanyolországba kellett menni Logusnak! Vajjon találok-e ilyen rendkívüli embert Budán?
– Talán Lajos testvérem? – mormolta minden meggyőződés nélkül Anna hercegnő, de Mária nem is felelt, csak sóhajtott messzire, amerről az éj közeledett feketezászlós felhőlovagjaival.
– Hallottad te valaha, hogy mik a humanisták? – kérdezte Mária Annát, mielőtt nyugovóra tértek volna.
– Nos, hát Logus Tamás valódi humanista ember volt.
Anna a takarót az arcára huzta, mert Budán az ő apja idejében nem tanitották, hogy mi az a reneszánsz?
II. _Hogyan házasodnak a királyok?_
Az innsbrucki zárdában éppen olyan csendesen mulnak a napok, mint azelőtt. Elmulik az ősz, messzire világitó sárga erdőségeivel a kolostori bástyák környékéről; megérkezik a tél még fénylőbb havaival, a hegyek a távolban oly fenségesen állonganak fehér köpenyegükben, mint a régi királyok. Középkori kegyetlenséggel fuj a szél, az alulra és felülre vezető kürtők, amelyekkel telve van az ilyen régi kolostor, dörmögő férfihangok ijesztgetik az apácákat, pedig nagyon jól tudjuk, hogy csak a kályhafütőlegény motoszkál odakünn a folyosón, amint nagy hasábokban hordja fel a hátán a tüzelőfát a kivülről füthető kályhák részére. Ámde egyszer valódi férfidörmögés is felhangzott a zárda tágas udvarán, karcos, téli, rezes hangok…
– Talán vadászok érkeztek a kolostorba? – lobbant fel Anna hercegnő, akit minden csekélység érdekelt a külvilági életből.
– Nem vadászok jöttek, hanem a te esküvői tanuid, hercegnő, – mondá Trautmannsdorf grófnő, a zárda fejedelemasszonya, amint a gondjaira bizott hercegnőkhöz belépett.
Anna elfehéredett, mint már ilyenkor a leányok szokták. Nem, nem álmodott semmit sem az éjszaka, sem az előttevalón, amely álom tudomására hozta volna neki, hogy életének mily rendkivüli eseménye előtt áll.
Mária hercegnő, aki az ablaknál eddig azzal töltötte az idejét, hogy hártyapapirosra levelet irt császári nagyapjának, most felemelte fejét:
– Hol van a bátyám, Károly vagy Ferdinánd, hogy nem jönnek az üdvözlésemre? – kérdezte elkomolyodott hangon.
A grófnő-fejedelemasszony bókolva fordult a császári unoka felé:
– A főherceg urak közül egyik sem érkezett meg, mert a házasságkötés a királykisasszonnyal az ő távollétükben fog megtörténni. Prokurátor-házasságnak mondják az ilyent, királyok engedhetik meg maguknak.
– De hát melyik bátyám veszi el Annát? – kérdezte türelmetlenül Mária hercegnő. – Ferdinánd vagy Károly?
– A császári őfelsége ugy intézkedett, hogy Ferdinánd legyen Anna királykisasszony férje, miután Károly főherceg urnak eljegyzését a francia király leányával a pápa Őszentsége nem bontotta fel.
– Ferdinánd! – rebegte Anna. – Még soha sem láttam őt, csak a nagyapját!
– Majd megismered őt, hercegnő, a husvétutáni első vasárnapon, amikor a valódi házasságkötés megtörténik Linzben, – felelé a mindentudó grófnő-fejedelemasszony, aki láthatólag örvendezett, hogy e rendkivüli zárdanövendékek, a királyi arák, végre elmennek a kolostorból. Nagy felelősség királykisasszonyokra vigyázni.
– Ferdinánd! – mondta most Mária. – Ő a szelidebbik bátyám, korántsem olyan erőszakos, mint Károly, aki gyermekkorában mindig a Karolingok történetét szerette hallgatni. Ferdinándban kasztiliai vér van, szereti a harangokat hallgatni. Nos és kit küldött Ferdinánd maga helyett követségbe?
– Szolgálatára, hercegnő, – bókolt megint a fejedelemasszony. – Mollenburgi báró Rogendorf Vilmos karján megy az oltár elé a magyar királykisasszony. A báró kiséretében vannak Dietrichstein Zsigmond és Speranzi brixeni prépost.
– Ezek az urak a nagyapám udvarából valók, kérem, fejedelemasszony, adja át nekik üdvözletemet. Remélem, most már Lajos királynak is eszébejut velem házasságra lépni!
– A magyar követeket holnapra várjuk, mert megkéstek a nagy hófuvás miatt, – kegyeskedett a fejedelemasszony. – A két esküvő együtt fog megtartatni a kolostor templomában.
– A magyarok mindig késnek, – csattant fel hirtelen Mária hercegnő.
Anna hercegnő még mindig azon a kolostori széken ült, ahová első meglepetésében letelepedett és mindig csak azt ismételgette magában:
– Ferdinánd! Sohasem láttam életemben. Ó, ha az anyám tudná!
Mária hercegnő fel és alá sietett a boltives teremben, amelynek padlókockáit egytől-egyig ismerte:
– Mért nem indultak előbb a magyarok a jövendőbeli királynéjukért? Mért késlekednek örökös tanácskozásaikkal, még örökösebb mulatságaikkal? Bizonyosan valamely vén embereket küldött a király követségbe, akik azzal kezdik, hogy a szakállukból reám szórják a havat.
Anna csendesen sirdogált a kemény faszékre borulva, mig Mária olyan léptekkel szaladgált a szobában, mint egy haragos görög istennő.
– Csak egyszer Budára kerüljek, majd összekötöm én a sarkukat azoknak a vén embereknek, akiket Ludovicus a nyakamra szokott küldözgetni? Én nem tudok ezekkel a veresbor-képü férfiakkal beszélgetni, akik már régen elfelejtették a vitézséget, a bajvivást, a tornát! Én magamhoz illő fiatal lovagokkal akarok lenni, akik tudnak élni, de tudnak habozás nélkül meghalni is, ha arra kerül a sor. Férfi legyen a férfi, mint gyermekkoromban Logus Tamás, a humanista.
Anna hercegnő könnyei között megszólalt:
– Ugyan hagyjál már fel azzal a Tamással, akit bizonyosan régen agyonvertek valahol.
… Az osztrák urak odalent a kolostor ebédlőjében ezalatt ugyancsak türelmetlenek voltak a magyar urak késlekedése miatt, mert hiszen hosszadalmas tanácskozások előzték meg a prokurácionális házasságkötés dátumának, 1520 december 11-ikének megállapitását. Értesiteni kellett erről az előzetes házasságkötésről a római pápát, akinek a beleegyezése nélkül a fejedelmek házasságot nem köthettek, ha csak elkárhozni nem akartak. Az iródeákok szép hosszu leveleket irnak Zsigmond lengyel királynak, aki távoli országából is mindig érdeklődött a kis Ulászló-fi viselt dolgai iránt. A királyok is érzékeny emberek, éppen ugy megorrolnak, mint a mindennapi emberek, amikor nem értesitik őket a családi eseményekről. Levelet vitt a követ a francia királynak, mert ez a király is az atyafisághoz tartozott azon a réven, hogy XII. Lajos leányát éppen Mária hercegnő testvére, Károly jegyezte el. És a magyar urak még mindig késnek az előzetes házasság ceremóniájától. Talán csak nem történt Magyarországon valami meglepetés a királlyal?
Az osztrák urak ellenben itt voltak és vaddisznópecsenyét ettek, mert Rogendorff báró, aki Ferdinándot helyettesiti az esküvőnél: ezt kedvelte. A vőlegény akarata döntő. Ő körülötte forog az egész ház az esküvő napján. Speranzinak, a brixeni prépostnak, bár nagyon tekintélyes ember volt, csak annyi jogosultsága volt, hogy az első ebédnél elmondja az asztali áldást, amelyet a királyi arák és a kolostor apácái is végighallgattak. Aztán, mielőtt az ételek az asztalra kerültek volna, eltávoztak.
A brixeni prépost megforgatta az ékköves pásztorgyürüt az ujján és ugy kondult fel szava, mint az esztendő utolsó éjszakáján a nagyharangé.
– Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nevezetes históriai alkalomból jöttünk össze… Mert ez a házasságkötés nemcsak két birodalom-leány és nemcsak két birodalom-ifju egybekelését jelenti, hanem örök időre dokumentálja a két birodalom, az osztrák és a magyar egyesülését is. A leghatalmasabb császár ur, I. Miksa urunk két unokája, Károly és Ferdinánd mellett harmadik fiául fogadta II. Lajos magyar királyt is, mert a hármas számban rejlik a tökély. Ez a szent házasság, amelynek ebben az ősi kolostorban meg kell történnie, jelenti, hogy Európa veszedelme, a pogány szultán, örökre eltakarodik lófarkos hadaival a horizontról, mert nincsen többé a szultánnak annyi ereje, hogy megbirhasson a házasság által egyesitett két birodalommal. Jelenti ez a szent házasságkötés, hogy a két birodalom-családnak többé nem kell aggódni azon, hogy valaha is magja veszhet, mert ha gyermektelen maradna az egyik frigy, akkor a másik család fiai öröklendik a kettős koronát. Szapolyai uram és a többi elégedetlen magyarok e szent házasság megkötése után hiába reménykednek abban, hogy egyszer csak kihuzhatják a trónust a magyar király alól: nem érnek vele semmit, mert ha el is üldöznék a kevésszámu Jagellókat, – quod Deus avertat, – a fiakban bővelkedő ausztriai házzal találnák magukat szemközt…
A brixeni prépost nagyon okos ember, de ő is csak pap volt; ha letette a garast, nem egykönnyen hagyta abba a beszédet. Kár, hogy a magyar urak, akiknek ez a beszéd szánva volt, valahol az erdőségekben késlekedtek a hófuvásban. Rogendorf báró eddig csak amolyan álvőlegény volt. Amint majd elvégzi a dolgát az oltár előtt: mehet haza a várába, senki se kérdi többet tőle, hogy mi a véleménye a török szultánról, a féktelen magyar Szapolyairól, vagy általában az egész házassági szerződésről.
Csak Anna, a magyar királyleány, zokogott fel a meghatottságtól a prépost szavainak befejeztével.
– Mondd, miért sirtál, mi közöd van neked a szerződésekhez, amelyeket királyok kötnek egymás között? – kérdezte Mária hercegnő, aki fölényesen hallgatta végig a papi orációt.
– Nekem csak megint az jutott eszembe, hogy a leghatalmasabb császárral, Miksával jegyeztek el, Károly hercegnek voltam a menyasszonya, most pedig, végezetül, Rogendorfhoz megyek férjhez, – rebegte Ulászló leánya, aki Budán, a vár ablakából, másformának látta a templomok előtt lejátszódó lakodalmakat.
A hercegnők szobáikba vonultak, mire Rogendorf báró ünnepélyesen bevágta a madárpecsenyékkel, füszerekkel, fácánnal töltött vadkanfőt. Egy ilyen vadkanfő élvezete mellett még a birodalom-szerződésekkel bibelődő prépostnak is el kell felejteni tudományát. A két hercegnő pedig a maga lakosztályában odaállott a toronyablakokhoz és nézték a menyasszonyi ruhába öltözködött országutat, amelyen a magyaroknak kell vala megérkezni.
Délutánra meg is érkeztek a magyarok és egy nagy szürke farkas holttetemét huzták maguk után a hóban. Olyan nagyságu farkas volt ez, amilyent még ezen a vidéken nem láttak. Igaz, hogy a Bakonyból néha feljövögettek a farkasok Ausztria felé, mert nagyon tolakodó állatok, különösen, ha éhesek, de Innsbruckig még nem merészkedtek.
– Egy kis bajunk volt az erdőben őkelmével, – mondá az egyik zuzmarás bajszu, szakállas magyar, amikor a kolostor kapuja előtt a lóról leszállott. – Elhoztuk a fejedelemasszonynak, csináltasson magának bundát belőle.
Hát farkasvadászat miatt késtek a magyarok a királyné esküvőjéről.
– Most már kezdem őket ismerni, – mormogta Mária, amikor a forró lehelletével mindenféle karikákat olvasztott a zuzmarás ablakra. – Egy vadászatra kerülő farkas fontosabb nekik, mint a királyuk.
– Hátha az életüket kellett megmenteni a farkastól? – vetette ellent Anna hercegnő. De Mária csak búsan intett.
A magyar urak ezalatt az ebédlőben összeismerkedtek az osztrákokkal. Könnyen megy az ilyesmi fehér asztal mellett, tartott még a vaddisznóból és töltelékéből.
– Habár ezek a németek még az anyjuknál sem ettek olyan tölteléket, amilyennel nálunk otthon Szalában töltik a kolbászt, meg a hurkát, – mondá a szomszédjának az egyik násznagy-külsejü magyar ur, miután jódarabot lehasitott a vaddisznó-sajtból.
Ez a szabadszáju magyar ur volt láthatólag a küldöttség vezére, bazsarózsaarcu, varjujárta homloku, csüngős őszbajszu és rövidrenyirt szakállu férfiu, akit táncos, kerekded, daliás külsejénél fogva az Uristen is násznagynak teremtett. Nem lehetett utolsó ember, akit a magyar király küld a maga nevében esküvőre: Sárkány Ambrus uram volt ő, a szalai főispán.
A magyar urak, mikor már kellően összebarátkoztak a hosszubajszu Rogendorffal, kupát koccintottak Dietrichsteinnal és a maguk rossznémetségével – félig latinul, – elmondanak valamely vaskos tréfát a brixeni prépostnak, amelynek hallatára nem tudta a tudós pap, hogy haragudjon-e vagy nevessen, – megtörölték a bajuszukat, leverték a szakállukról a morzsákat és összeszedelőzködtek.
– Mielőtt még a vaddisznót megemésztenénk, amelyhez még a magyargyomornak is legalább hat órára van szüksége, ha bőven öntözzük, menjünk bemutatkozni jövendőbeli királynénknak, – inditványozta a násznagy.
A kisérő ijjászokon, vadászokon, alabárdosokon kivül Sárkány uram papokat is hozott magával, sohasem lehet tudni, mily istentelen tartományba verődik az ember.
Itt volt mindjárt Balbi Ferenc uram, a pozsonyi prépost, aki ugyan származására nézve olasz volt, nem nagyon szerette a női társaságot, inkább leveleket irt Rómába, ahonnan a kis magyar király nevelésére küldték, és csintalan dalokat szeretett énekelni fiatal papnövendékekkel. Keletlen kenyér külsejü, furcsán elhizott ember volt őkegyelme, – de a tudományáról nagyon sokat tartottak.
A másik pap, akit Sárkány uram magával hozott, bizonyos erdélyi származásu Corner János esztergomi pap volt, de emellett apostoli és császári jegyző, akinek majd irásba kell foglalni és hitelesiteni a különös esküvő megtörténését. Ez a vikárius Sárkány uram szempontjából inkább használható ember volt, mert a tintával foglalkozó emberek szeretik az egyéb folyadékokat is.
A király vitézei közül itt voltak még Móré László, Batthiány Ferenc és Rétházi Lukács, akiknek a gondjaira volt bizva a királyi pecsét, amellyel majd az esküvői okiratot megerősitik.
– Mindjárt láthatsz igazi magyarokat, – sugta Anna királykisasszony Mária fülébe, amikor a kolostor kőkockás folyosóin a magyar urak sarkantyupengése felhangzott.
Rogendorfnak a bajusza állásán látszott az irigység és bosszuság, amikor a csengő daliákat Mária hercegnőnek kénytelen volt bemutatni, – mindenáron a potrohos olasz papot, mint a legelső magyarembert tologatta előre, hogy emigy is elvegye a kedvét a hercegnőnek a magyaroktól, de Ambrosio Sarkan (Sárkány Ambrus) a latinnyelvü bemutatás után nyomban a magyarok élére állott és harangszó hangon üdvözölte az ifju hercegnőt:
– Magyarország királyának üdvözletét hozzuk. Magyarország királya azt üzeni I-ső Miksa császár unokájának, hogy ne aggodalmaskodjon a tiroli parasztság lázongásai miatt, amelyek itt Innsbruck környékén már abban is megmutatkoztak, hogy a Habsburgok kastélyait is gyujtogatják. Magyarország királya kipróbált őrséget hagy a kolostorban, megvédelmezésére, azonkivül hadakat küld a parasztok megfékezésére, ha Miksa császár nem birna el a félrevezetett pórokkal. Eb ura fakó!
A magyar főispán latinul elmondott szavai után sötétpirossá válott Rogendorf arca, – utóvégre az ő császárát emlegette ez a szittya, aki valahonnan Ázsiából pottyant ide az innsbrucki kolostorba.
– Ti sohasem mondtátok nekem, hogy a környéken lázadozik a paraszt, – szólalt meg most Mária hercegnő és a felügyeletet ellátó grófnő-fejedelemasszony felé forditotta a tekintetét.
– A parasztnak mindig van valami gilisztája. Ha nem a belében, akkor a fejében, – felelt a fejedelemasszony.
– Magyarország királya azt üzeni a hercegnőnek, hogy tártkarokkal várja Budán! – hangzott a főispán csengő hangja.
Most Rogendorf szólott közbe, mintha megunta volna a magyar követ vitézkedését.
– Az én császárom, Miksa cézár rendelkezéséből az elhálási esküvő napja a jövő husvétutáni első vasárnapra van kitüzve, amely után Anna hercegnő átadatik Ferdinánd hercegnek, Mária hercegnő pedig Lajos királynak.
– Még karácsony előtt vagyunk, – rebbent fel Mária.
Miután a kihallgatásnak vége volt, a két hercegnő a megszokott szobájában maradt és a fehér éjben, miután a kályhán át hallgatozó fütő is aludni ment, sok mindenfélét beszéltek a magyar urakról.
– Milyen furcsa ember lehet a magyar király! – rebegte Mária hercegnő, amikor a fejét letette a császári koronával himzett párnákra. – Akinek ilyen követei vannak, akik, mintha egy másik világrészből jönnének: holt farkast hoznak ajándékba a menyasszonynak!…
– Már javában vigadnak odalent az ebédlőben, – felelt a másik ágyból Anna hercegnő, amint az üreges zárdafalnak szoritotta a fülét.
– Milyen bátrak, milyen követelők, milyen önérzetesek! Mint a sólymok! – folytatta Mária. – Mintha nem is a római császár unokájáért jönnének, hanem valami várgrófkisasszonyért. Vajjon Magyarországon mind ilyen bátor emberek az urak?
– Most kezdenek táncolni odalent az ebédlőben, – válaszolt Anna a másik ágyból. – A magyar urak nem szeretik azokat az illedelmes fáklyatáncokat, bókolásokat, hajladozásokat, ahogyan minket tanitottak táncolni. Ők derékon kapják egymást és az a legfőbb igyekezetük, hogy a lábukkal minél nagyobb zajt üssenek. Már hallottam Budán olyan magyar urról is, aki táncközben eltörte a lábát. Azt mondják, a tatároktól tanulták ezt a táncot.
– Láttad a párducbőr-bundáját? – folytatta ábrándozó hangon Mária. – Legalább három párducot meg kellett ölni, hogy ez a bunda kiteljen. Mi, Németalföldön értünk az állatbőrökhöz is, mert azzal is kereskedünk.
– Az én apámnak, Ulászlónak, bizony foltos volt a csizmája, de csak azért, mert nem akart vetélykedni a cifra magyar urakkal. Corvin Mátyás urasága után a magyar urak azt vették a fejükbe, hogy ezentul majd ők parancsolnak a királynak. Az apám nem is bánta, hogy rongyos a csizmája, csak legalább békében hagyják.
Mária hercegnő darabideig a falfelé fordulva hallgatott, mintha erősen gondolkozna valamin. Félálomban szólalt meg:
– Majd másképpen lesz minden husvét első vasárnapja után. Ne félj, Anna, nem lesznek ilyen hányivetiek a magyar urak, ha egyszer én leszek a királynéjuk! Ne félj, Anna, majd én is kiteszem Pesten az ablakba a kesztyümet és a papucsomat, hogy a polgárok vasárnaponként megcsókolhassák, mint a nagyanyám kirakta Kasztiliában.
– Te még nem ismered a magyar urakat, – sóhajtott a másik ágyban Anna. – Az én apámnak csak azért hoztak bort, hogy aztán borosfejjel gorombáskodhassanak vele.
Mária azonban erre már nem is felelt. Álmában ama husvét után következő vasárnap harsonáit hallotta, amelyek az égből hangzottak alá… Reggelre, mikor még az ablakokon nem is kopogtattak a hercegnők madarai, amelyek a kenyérmorzsák kedvéért szivesen eljárogattak vala a kolostor erkélyére: valóban megszólaltak a harsonások, akiket a pompakedvelő magyar urak hoztak magukkal. Lelket kell verni a bortól elázott németekbe, mondogatták a trombitások és teli tüdőből fujták a zárda udvarán.
– Itt van az esküvő napja! – serkent fel álmából Mária hercegnő.
– Vajjon, józanok lesznek-e a magyar urak? – sóhajtotta Ulászló magyar király leánya, Anna, amint kipillantott az ablakon és ott az udvari havat alaposan összetaposva látta, mintha legalább is lovagjátékot rendeztek volna ott az éjszaka a magyarok.
Most már nem sokára készülődni kellett az esküvőre is, mert karcos reggelre megérkezett Lénárt, a wiltaui premontrei apát is lóhátas szerzeteseivel, aki majd az esküvői ceremóniákat elvégzendi.
A hercegnők előzőnapon fürödtek, igy nem sok gondjuk volt a mosakodással. Mária hercegnő egyébként is csak a hazájából való szappanokat kedvelte, amelyek nem voltak feltalálhatók az innsbrucki kolostorban. Csupán kezét fehéritette, amelyet a magyar király követének kezébe kell majd elhelyeznie. Liliom-alaku volt ez a kéz. Milyen jelek voltak tenyerében? Nem lehetett tudni, hiszen a kolostorba tenyérjósokat nem engedtek be.
Mikor kellő fehérségü lett a menyasszony keze, Anna hercegnő rajongva megcsókolta:
– Nincs ennél szebb kéz Magyarországon. Lajos testvérem birja a legszebb kezet országában.
Ezután a ruhásszekrény nyilott fel, amely müveletnél már Trautmannsdorf grófnő, a fejedelemasszony is segédkezett.
Mária hercegnő és Anna hercegnő ruhái külön szekrényekbe voltak elrakva. Miután a fejedelemasszony maga is pompakedvelő volt, előbb a Mária hercegnő vasalt, boltozatig érő szekrényét nyitotta fel azzal a kolostori kulccsal, amelyet a régi zárak mintájára, hol előre, hol hátra kellett forgatni, hogy végre felnyissák a szekrényt.
Voltak ebben a szekrényben felhalmozva türkiz-kék ruhák, amelyek a nyaknál szögletesen voltak kivágva és fekete- és aranyhimzéssel voltak diszitve. Voltak füzöld ruhák, ugyanolyanszinü prémes felöltőkkel. Voltak brokátruhák, magasan álló gallérokkal, hasitott ruhaujjakkal, a vállon ráncokba rakott és lecsomózott szövettekercsekkel. Majd szétálló szoknyák és hermelin felöltők. Zárt alsóruhák, amelyek nyakig érők voltak és hol recézett, vöröses csipkéből készültek, hol meg brokátból. A finom, ráncokba hajtott ingek, keskeny fodrozataikkal ugyancsak a nyakig értek és széles nyakszakaszban végződtek, amely nyakszakaszok ezüsttel és arannyal voltak kihimezve. Voltak négyszögletesen kivágott feketeruhák és bőujju ruhák, amelyek alá ráncbaszedett, galléros patyolating dukált.
– Azt gondolnám, hogy a mai jelképes esküvőhöz feketeruhát vegyen fel a hercegnő, – szólt a fejedelemasszony a ruhásszekrény tartalma felett szemléttartva. – Sajnos, a férfiak nem értenek az ilyen dolgokhoz és Rogendorf elfelejtett magával az öltözködésre nézve utasitást hozni a császári udvartól.
– Olyan ruhát szeretnék felvenni, amelynek hirét elvinnék a magyarok hazájukba, – felelt Mária hercegnő.
– Hát vegyük akkor ezt a bibornokpiros brokátot, amelyet végtől-végig gyöngyök ékesitenek, – inditványozta a fejedelemasszony és a szekrényből kiemelt egy olyan ruhát, amire még Máriának szive is dobogni kezdett.
– Ezt a ruhámat még Löwenben kaptam, kisgyermekkoromban, a derék löweni kereskedőktől, akik már gyermekkoromban gondoskodtak az esküvői ruháimról. Ah, ha még egyszer a Lőwenstein-kastély lakója lehetnék! Ott még nem éreztem árvaságomat, mert a falakról a brabanti hercegek vigyáztak reám, mig a jobbkezemet Margit főhercegasszony, a németalföldi kormányzónő, a balt pedig Beaumont Anna, a nevelőnőm fogta. És a löweni polgárok esküvői ruhával kedveskedtek, – szólt sóhajtó hangon Mária.
– Hát próbáljuk meg akkor a ruhát, – sürgetett a fejedelemasszony.
Mária hercegnőnek olyan termete volt, hogy mindenféle ruha illett reá. Nyulánk és karcsu volt. A bölcs lőweni kereskedők előre kiszámitották, hogy milyen termetü lesz Mária tizenhatesztendős korában.
– Pedig többet álltam gyermekkoromban a könyvszekrény előtt, mint a tükör előtt, – mondá meghatott hangon Mária, amikor a ruhában megnézte magát és némileg enyhült borus lelkiállapota.
Most aztán az esküvői kalap kiválasztására került a sor.
Ebben a korban, – a reneszánszban – a nőinemen lévők éppen ugy kalapban jártak, mint a férfiak, azzal a különbséggel, hogy a kalap alatt fejkötőt is viseltek.
Hát volt bőven kalapja is Mária hercegnőnek. Volt magaskarimáju kalapja, volt lapos kalapja, reneszánszkalapja, aranyhimzésü fekete barettje és mindegyik kalap drága gyöngyökkel volt kirakva. Ékkövekből betük voltak a kalap oldalára varrva, amely betük Mária hercegnőt jelentették.
A menyasszony egy narancssárga, ezüsttel himzett barettot választott ki a sok közül, amelynek nyakfedőjén gyémántokkal kirakott _p h t_ betük fénylenek, a betük alján pedig igazgyöngyök himbálóznak.
Mária sóhajtva forgatta a barettot:
– Ezt is még gyermekkoromban kaptam ajándékba a Löwenstein-kastélyban. Küldi pedig ezt nekem esküvői kalapul, Medici bibornok Rómából, amikor nevelőm, Adorján mester, a löweni egyetem akkori tanárja, jelentette a bibornok urnak, hogy vizsgáimat kitünő eredménnyel letettem. Vajjon, tudják-e a magyar urak, hogy ki az a Medici bibornok, aki az én tanulásomra felügyelt?