Part 3

Hadd legyek megint rossz ujságiró, hadd nyulok vissza ismét az elmult hónapok eseményei közé. Bocsássák meg, nem tudok szó nélkül elmenni az Endrei Zalán sápadt és szőkeszakállas holtteste mellett, nem tudom csak ugy egyszerüen tudomásul venni, hogy Zalánt, a barátomat, Zürichben elfogták a rendőrök és táviratoztak haza Pestre, hogy fogtak egy szőke magyart, mit csináljanak vele; mire hazulról azt sürgönyözték a zürichieknek, hogy csak küldjék haza Zalánt, mert itthon ‚eljárás folyik ellene.‘ Nem, nem, ezt nem lehet csak ugy szimplán elolvasni, mert most már Zalán az istentudja-hanyadik barátom, akit lefognak és becsuknak s ha ez igy megy tovább, akkor egyetlenegy barátom sem marad, valamennyit a börtönben látogathatom csak meg. Mert az utóbbi évek erkölcsi halottjai mind a barátaim voltak; ne ugy tessék érteni, hogy a magánéletben, mert magánéletük nem volt nekik, se a jó Zalánnak, se a kövér Gauzernek, se a sovány Lombos Arturnak. Csak kártyáztam velük, az Otthon-körben, az irók és a hirlapirók körében.

Kártyáztam, hazárdot, nagy pénzben, vagy aránylag nagy pénzben. Én csak a pénzemet veszitettem el annak idején, ami nem is olyan nagy tragédia, hiszen mi pénzem volt nekem? De ők utóbb a becsületüket is elveszitették, s erre nem szabad azt mondani, hogy nem volt nekik, mert igenis volt, mielőtt az Otthon-körben, ahol én is iró és hirlapiró vagyok, le nem ültek a kártyaasztal mellé. Igenis volt becsületük, mert a jó Zalán például az én időmben minden olyan kölcsönpénzt megfizetett, amit játékos-kollégák adtak neki. Most is biztosan nem a játékosok pénzével ment el Zürichbe, hanem valamiféle vállalkozókéval. S ha volna az Otthon-körben, irók és hirlapirók közt, valaki, akinek Zalán még tartozik tiz koronájával, nyugodt lehet, Zalán, mihelyt kiszabadul – mert hiszen a halálnak ez a fajtája nem tart örökké – meg fogja fizetni a tiz koronát, meg, még akkor is, ha száz.

Én itt most nyugodtan irhatom ki, hogy az Otthon-körbeli játékot tartom erkölcsi halottaim halál-okának, nyugodtan, mert tagja vagyok a körnek és nem fizetek tagsági dijat, amit a magam dicséretére kell fölemlitenem. Az Otthon-körben, bizony, játszanak hazárdot, sőt bakkot játszanak, de ez nem följelentés, nehogy félreértse valaki. Mert ott szabályosan szabályos a játék s annak, hogy az Otthon-körben ne játsszanak bakkot, annak igazán legföljebb erkölcsi akadályai lehetnének. _Csak_ erkölcsiek és én nem mondom, hogy ilyen erkölcsi akadályok, bolondságok, megszivlelendők. Nem vagyok én erkölcsprédikátor. Játszszanak csak tovább – és fognak is játszani – mert becsuknivaló ember már olyan igen kevés van s aki van még, azt ugyis egész biztosan becsukják. Az ember név szerint meg tudná nevezni szegényeket. Mert boldogult játékos-karriérem alatt én – csakugy mint a többi társam – megtanultam annak a fölismerését, hogy ki játszik a maga pénzével, ki játssza el a másét. Ezt már négy-öt méterről diagnosztizálni lehet. Az arcára van irva az áldozatnak. Az Otthon-körben legalább. Mert ott mi vagyunk együtt, irók és hirlapirók, civil elemekkel. A sikkasztót mindig a civil-elemek közt kell keresni, mert az iró és hirlapiró – haj, be szomoru! – sohase kerülhet abban a helyzetbe, hogy más ember pénzét játssza el. Az iró és hirlapiró mindig csak azt a pénzt játssza el, amit vagy keservesen megszolgált már, vagy még keservesebben meg fog szolgálni, mert előleg volt. Másféle pénze az irónak és hirlapirónak nincsen. Ennek következtében az iró és hirlapiró nyugodtan, vagy legalább is aránylagos nyugodtsággal, az utolsó koronáját is eljátszhatja, el is játssza, isten segitségével, mert legföljebb csak az a kinos kérdés merül föl lelkében, hogy hogyan fog vacsorázni és honnan szerez majd öt korona kölcsönt, amivel holnap ujra játszhatik. Ha közben nem nyer, akkor biztos, hogy nagyobb tőkéje, amit elveszithet, csak elseje után lesz néki. Minden baj, ami érheti, az, hogy eladósodik, már amennyire egy iró és hirlapiró, a mai hitelviszonyok és a tőke szükkeblüsége mellett, eladósodhatik. Ezért az irók és hirlapirók bakkjátéka az Otthon-körben a legvidámabb dolgok közé tartozott, hiszen csak anyagi veszedelmek lebegtek a zöld asztal fölött, erkölcsiek nem.

Más klubokban a bakk vidámsága, ha van ilyen, csak _macabre_, a halál-tánc vidámsága. Az Otthon-körben, az irók és hirlapirók közt, nem volt az. S ez volt a legvészesebb. Itt kedvelték meg a játékot, ezt a másokra halálos játékot, az én elhunyt barátaim, a Lombos, a Gauzer, a Zalán. Élvezet volt nekik játszani ott, ahol honunk legjobbjai tréfálkoztak az asztal körül. De mikor ők elveszitették az utolsó koronájukat, velük baj volt, mert ők a kis kölcsönön tul, még ott álltak annak a lehetősége előtt is, hogy a mások pénzéhez nyuljanak. Nyultak is. És, nem bánom, belemegyek abba, hogy a mások pénzét már nem az Otthon irók és hirlapirók körében játszották el – ámbár ez nem igaz – tény, hogy játékosokká, kártyaszagot lélegző s minden más levegőben magukat rosszul érző játékosokká ott lettek, az Otthon-körben, az irók és hirlapirók körében, velem és a többiekkel kártyázgatván.

Zalán is… a derék jó Zalán; mily sárga volt az arca, mily sárga a szakálla, mily üveges a szeme és mily hegyes a ceruzája. Mert reggelig lehetne beszélni arról, hogy Zalán milyen érdekes és furcsa ember volt és kedves és jó, és a halálra mily régen kiszemelt. De nincs hely… abba kell hagynom. Meghalt az én barátom, isten nyugosztalja.

DÓPING

– Csöndes beszélgetés. –

(A beszélgetést két előkelő ló folytatja egy gyönyörü istállónak két egymás mellett fekvő boxában. E lovak már megették az esti abrakporciójukat, megitták a maguk vödröcske vizét s miközben a lovászgyerek, aki távolról sem olyan intelligens, mint ők, horkol és szerelemről álmodik, e két lovak megbeszélik a napi-eseményeket. Hogy én megértem, amit beszélnek? E pillanatban nem jut eszembe, hogy hijják a magyar népmeséknek azt a füvét, amelynek az a csudatékony ereje van, hogy aki a birtokába jutott: érti állatok és növények szavát. Tehát nem hazudom azt, hogy e fü nálam van. Hanem csak annyit mondok, hogy napközben annyi szamár beszédet hallok és megértem őket, mért ne érteném meg este, amit okos lovak csevegnek. Ne tessék haragudni, hogy a banális _Első Ló_ és _Második Ló_ vinyettáju megszólitást alkalmazom, de az olvasónak nem szabad elfelejtenie egy percig sem, hogy lovak beszélnek egymással. Mert a lovak esetleg egy-egy egyszerübb ostobaságot is fognak mondani és akkor azt lehetne hinni, hogy mégis csak emberek intézik egymáshoz a szót.)

_Első ló:_ Most rájöttek a dópingra és most nagy kavarodás lesz miatta. A trénerünket elkergetik, a lovászfiuknak kihuzzák a fülét s egy állatorvos fog molesztálni bennünket állandó jelenlétével, egy állatorvos, aki inkább állat, mint orvos s akit már régen fel kellett volna ruházni a doktori cimmel, mert éppugy nem ért a mesterségéhez, mint az emberek orvosai.

_Második ló:_ Hagyjuk az orvos-problémát, amit majd más alkalommal intézhetünk el, maradjunk meg a dópingnál és mondja meg ön nékem, hogy valóban megbotránkozik-e rajta?

_Első ló:_ Meg. A lapok is azt irják, hogy botrány, hogy felháboritó skandalum, hogy…

_Második ló:_ Ne folytassa. Nem kell mindent készpénznek venni, amit a lapok irnak, ámbár, amit irnak, valóban majdnem mindig készpénz. De nem az olvasónak, hanem a kiadónak. Kérdem én öntől, mint józan és belátásos lótól: mi a dóping?

_Első ló:_ A dóping nem egyéb, mint a bennünk lovakban lévő képességek mesterséges felfokozása.

_Második ló:_ Az. Csakugyan az. Vajjon az a képesség, amit mesterségesen felfokoztak: nem a mi képességünk-e? Ki futja azt, amit én futok, ha izgatószereket kaptam? A szomszéd? Nem. Hanem én. Tud-e ön ugy futni, ha izgatószereket kap, mint én? Nem tud. Vagy jobban tud. Egyformán futni semmi esetre sem fogunk, ha pontosan ugyanannyi izgatószert adnak is be önnek, mint nekem. Ha pezsgőt iszom, én egészen másforma ló vagyok, mint ön. Az emberek sem egyformák, mikor isznak. Az egyik röpülni szeretne ilyenkor, a másik egyetemi tanár akarna lenni, a harmadik népdalokat dalol, a negyedikből harapófogóval sem lehetne egyetlen szót kihuzni. De ezt csak ugy mellékesen jegyeztem meg. A lényeg a következő: Vannak képességek, amiket csak az izgatószerek kényszeritenek ki az emberekből. Ön ismeri nyilván Poe Edgar poézisét? Nagyon sok ló ismeri. Ime, abban nincs egyetlen sor sem, amit irójuk józan fővel vetett volna papirra. De a nevezett költő értékének megitélésénél ez a szempont sohasem játszott szerepet. Mert a versek szépek. Ki mondaná, hogy nem Poe irta őket, hanem az izgatószerek? És aki mondaná, helyesen beszélne-e? Nem kell-e örvendenie az emberiségnek, amikor olyan kincsekhez jut, amiknek alkohol, ópium, morfium vagy hasis a bányászaik? Amit az ember álmodik alkoholtól, ópiumtól és morfiumtól: az alkohol, az ópium, a morfium álmodta-e? Továbbá minden ember ugyanazt álmodja-e ugyanattól az izgató ágenstől?

_Első ló:_ Ágens az ügynök, mi?

_Második ló:_ Ez esetben nem ügynök.

_Első ló:_ Egyszer ügynök, egyszer nem?

_Második ló:_ Különben, ha akarja: ügynök. Az az ügynök, aki elmegy az agyhoz és megköt vele egy olyan üzletet, amit e személyes érintkezés nélkül megkötni lehetetlen lett volna. Rábeszéli az agyat valamely olyan termelésre, ami különben esze ágában vagy esze tekervényében sem lett volna. És ebből olyan nagyszerü dolgok támadnak, amiket az emberiség még egyetlen esetben sem utasitott vissza. Honoré Balsac feketekávéja, Edgar Poe szilvóriuma, Oscar Wilde morfinja: csupa dóping. Hol jelentettek be óvást ellenük?

_Első ló:_ Igazságnak látszik.

_Második ló:_ Nemcsak látszik, hanem az is. Már most vannak emberek, akiknek nincs szükségük izgatószerekre ahhoz, hogy alkossanak. Nagyon örvendek. De vannak olyanok is, akik az izgatószerek nélkül megmozdulni sem tudnak. De tessék várni. Megkapják a dópingot s akkor repül az elméjük. Ohó! Ne gondolja, hogy mindegyiké! A szegény riporterkuli magába-spriccelheti Arábia minden füszerét, felöntheti egész Epernay városát, összes gyárhelyiségeivel és pincéivel együtt, fantáziája mégse lesz, csak hazudni fog, két méterrel a tenger szine fölött. S valamely generálisból akkor sem lesz Moltke, ha lelegel egy egész kert zöld mákot, amely tudvalevőleg ópiumtartalmu. És vannak hires magyar politikusok, akikbe az egyesült európai orvostudomány sem tudná beleizgatni, hogy minden mondatban alanyt is, állitmányt is mondjanak. Ön tudja a francia közmondást: _Ou il n’y a rien, le roi perd son royaume._ Ez magyarul is megvan, noha nem ilyen érdekesen. _Ahol nincs, ott ne keress._ A dóping nem olt bele képességeket senkibe, csak megmutatja őket, ha vannak. Mit mondjak önnek: a mikroszkóp a természettudomány dópingja, a távcső a csillagászaté. Amikor kitalálták őket, voltak is, akik csalást emlegettek. És dóping a gőz, amely hatvan kilométerrel viszi az embert, és a benzin, amely százhuszszal rántja tova _ma_, holnap talán kétszázzal.

_Első ló:_ Tehát mit gondol ön?

_Második ló:_ Én a következőket gondolom. Az, hogy mi futunk, fölösleges. De csak ugy fölösleges, ahogy fölösleges regényt irni, szinpadon szindarabokat játszani, ebédközben ötleteket mondani. Mindezeket az emberek mégis gyakorolják, mert hozzátartozik az embervoltukhoz. Nos, mi futunk, mert mi lovak vagyunk, azt mondják, hogyha megyés-püspökök volnánk, akkor nem futnánk. Ha futunk, akkor fussunk minél sebesebben.

_Első ló:_ Vagyis?

_Második ló:_ Nagyon egyszerü. Tessék minden lovat dópolni. Lesznek, akik nem birják ki; ezek dóping nélkül tudnak kitünően futni és lesznek, akik a dópinggal ragyogó eredményeket futnak bele a történet évlapjaiba.

_Első ló:_ De kedves jó uram, mi lesz a fogadásokkal?

_Második ló:_ Ezt ne emlitse, mert dühbe ugrom. Ki mondta az embereknek, hogy fogadjanak? Ki áll oda a költő mellé, mikor a tollat kezébe veszi, hogy fogadjon: hosszu novellát ir-e, vagy rövidet, bárgyu történetet, vagy ostobát, vagy esetleg társadalmi regényt, amitől az isten mentsen meg bennünket. És aztán ön azt hiszi, hogy amikor nem dópolnak bennünket, akkor mi ugy futunk, ahogy tudunk, ahogy a lábunk tehetségéből telik. Tudja ön, mi a zsoké csizmája? Tudja ön, mit suttog a bokor, ha megrezzenti a szellő és mit suttog az _owner_ a trénernek, a tréner a zsokénak, mikor a mázsálónál harangoznak? Tudja ön, mit izent Kossuth Lajos és tudja-e, hogy mit izen a bukméker, ha egy-egy ló tul van terhelve nála? Mindezt ön nem tudja, tehát semmit sem tud. A dópinggal a ló csalja meg a publikumot, de hányszor csalják meg a lovat? A szügyem elfacsarodik, ha rágondolok, hányszor lehettem volna első, egy deci spriccer és egy deka morfin nélkül, amikor jó utolsónak kellett lennem. És akkor olvasnom kellett, amit a sporttudósitók összeirtak rólam. Pedig keserves az!

_Első ló:_ Miért, miért?

_Második ló:_ Mert én ló vagyok és megtanultam olvasni, de azok ugy lovak, hogy még irni sem tudtak megtanulni.

KÖZGAZDASÁG

APOKALIPSZIS

– Gazdasági életünk…

– Ugyan, hagyjon békén gazdasági életünkkel. Csak nem gondolja, hogy az, hogy mindennap meghal tizenhárom cég, az gazdasági élet? Ha ez csakugyan gazdasági élet, akkor kiváncsi vagyok a gazdasági halálra. A bécsi hitelezők védegylete, azt hiszem, igy hijják, átalakult pomp-fünéberré, amely nem foglalkozik egyébbel, csak magyar kereskedők ravatalozásával. A börzén minden délelőtt ekzekutálnak s a pénzemberek csodálkozva néznek egymásra. Azon csodálkozik az egyik, hogy a másik él még, de a másik még jobban csodálkozik rajt, hogy az egyik is él. Ha valaki az utcán nagyon siet, meg se kérdezze tőle, hogy hova, hova, mert biztos, hogy csődbe megy az illető. Á, megszüntek azok a szép idők, mikor minden ember pénz után szaladgált, a hitelezőit kapacitálta, a váltóit prolongálta, szóval küzdött a létért.

Budapesten Darwin hagyatékának egyik felét megütötte a guta. Mit, létért való küzdelem? Ez nincs. Most, ha lejár a váltó, ha kong a határidő, az emberek szépen lehajtják a fejüket és mennek a gilotin alá. Emlékszik maga a francia forradalomnak azokra a képeire, amiken kurta kis szekerek vitték a szép hosszunyaku mágnásokat Samson mester plein-air mühelye felé? Ha emlékszik, vegye tudomásul, hogy ez játszódik le minden reggel városunkban. Csak éppen az emberek nem tudnak róla, vagy nem akarják tudomásul venni. Itt a rémuralom, de nem veszszük észre, mert a rémurakat sem ismerjük. Azelőtt hirtelen jött az ilyesmi. Krahhnak hivták és a magyar gazdasági életnek körülbelül minden tizedik esztendőben volt egy ilyen krahhja, amely után a cselédszerzők ismét cselédeket szereztek, a hordárok hordtak, a pertliárusok ismét pertliztek. Mert a krahh előtt mindegyik egy-egy sarokházra tett szert, ki az Andrássy-uton, ki a köruton. A krahh aztán visszarugta őket, ahogy mondják, az élet mélységeibe.

De most már krahh nincs, illetve nincs egy nagy krahh, amely után kezdődik a romok eltakaritása és az ujabb épitkezés, hanem, mint a rosszindulatu földrengéseknél, egy év óta mindennap ludbőröz a föld háta és lerázza magáról a legszebb és legrégibb cégeket. Angliában van főpecsétőr, de a magyar kereskedelemben és iparban már van egy nagy fekete tábla, a táblán kis szegek – mint a hotelek portási fülkéjében – és jönnek a kereskedők és iparnokok s halkan beadják a kulcsot a kis ablakon át a főkulcs-őr kezébe. Aki nem halt meg tegnap, az meghal holnap, de biztosan nem éli tul a holnaputánt. Vannak akik a világ végéről beszélnek a magyar glóbusz számára, s a tatárjárás és a mohácsi vész csak jelentéktelen incidensek ahhoz képest, ami most történőben van.

Hogy is mondják a történetirók, mikor XV. Lajos uralkodása alatt a népről beszélnek? ‚A nép nyomora már minden elképzelhetőt felülmult!‘ Igen, ma is felülmul. A nép már ott tart, hogy nem iszik annyi pálinkát, amennyire az államnak szüksége volna. Tudja-e, mit jelent ez? A nép már régen lemondott az emberséges élet összes feltételeiről. Rosszul lakott, rosszul ruházkodott, rosszul táplálkozott, de az utolsó percekig jól ivott. Most ennek is vége, s talán nem tévednek, akik azt hiszik, hogy 1915. január elsején a nap már föl sem kél a keleti égboltozaton. Minek sütne egy végképp kijózanodott nép ráncosbőrü hasára, minek sütne egy országra, amelyben a _nincs_ már annyira konszolidálódott, hogy csak ő _van_, minden egyéb tengődik csupán? A nép nem iszik pálinkát s a magyar államvasut harmadosztályu kocsikat járat az ő gyorsvonatain. Mit gondol, miért? Mert az utóbbi hónapokban csak az első osztályban utaztak az emberek, kizárólag szabadjegyesek, főispánok, képviselők és ujságirók, s a második osztályt a fene se vette igénybe. Gyorsan el kellett tehát rendelni a harmadik osztályt, nehogy be kelljen szüntetni a forgalmat. Az idők jelének vegye azt is, hogy a balatoni vendéglősök összeültek és kimondták, hogy jövőre már olcsóbbak lesznek. Érezték, hogy a bőr, ami az idén a kezükben maradt, visszavonhatatlanul az utolsó, s hogyha valamit nem csinálnak, jövőre akár ki is ihatják a Balatont, senkisem akar majd megfürödni benne.

Ah, ami pénzük még szeptember elsején volt az embereknek, azt kiadták iskoláskönyvekre, s ami még azonfelül maradt, azon egy pikolót ittak abban a legujabb ragyogó pesti kávéházban, amely sietett kinyitni kapuit, mielőtt a magyar világegyetem bemondaná a nagy fajeramtot. Ez a pikoló éppen akkor érte el a maximumot, mikor a gazdasági hőmérő a minimumra zuhant. Tudja, mit mondanak? Hogy a szinházak pénztárosnői nem ismerik már az embert, s az igazgatók állandóan Brehm Emlősök cimü kötetéből mutogatják nekik, hogy milyen az ember (homo sapiens), hogy ha véletlenül mégis eljönne jegyért _egy_, a pénztárosnő segitségért ne kiabáljon. Primadonnák táncolnak és énekelnek s a jegyszedők méla undorral tapsintanak egyet a felvonás végén. Ők is érzik, hogy nemsokára vége a komédiának, a függöny utoljára megy össze, s hogy amikor egészen-egészen vége lesz az előadásnak, akkor a páholyokból a koporsóba tolongó elegáns emberek már borravalót sem fognak adni kabátjuk fölsegitőjének. Csak én örülök, mert én végignéztem az egész hatalmas temetést, s mikor a nagy kocsin már mindenki el lesz helyezve, felülök a bakra, pattantok az ostorral és kikocogtatom az egész társaságot a kellemes fekvésü rákosi temetőbe. Parancsol még valamit gazdasági életünkről?

– Köszönöm. Majd feltámadás után.

A 3 IDEGENEK

Három idegenek jöttek napjainkban Budapestre, közülük kettő milliomos francia, aki azért jött, mert azt hitte, hogy üzletet fog kötni itt, s velük egy magyar, aki már husz év óta van Párisban s jobban tud franciául, mint magyarul. Idegennek számit. Az első estéjük történetét fogom elmondani. Okulásul. A három idegenek a nyugoti pályaudvaron érkeztek, a bécsi gyorsvonattal, első osztályon, előkelő podgyászszal. Mert franciául beszéltek, azonnal gyanusaknak látszottak, minek következtében a pályaudvari fináncok a három idegenek összesen tizenkét darab kofferjét egytől-egyig nemcsak kinyittatták, hanem kipakkolták, s a bennük-levő külön holmikat, mint parfőm-neszeszert, esernyőtokot, extra kiüritették. A két igazi idegen csodálkozott ugyan ezen, de azt hitte, hogy csak szigoru vámvizsgálattal van dolga, noha sok országhatáron át utazván, megszokta már, hogy a vámvizsgálat udvarias formaságok közt perdül le a határon, a finánc legföljebb ha belenéz a kofferbe; ha belenyul, az már nagy ritkaság, de az összes csomagok teljes kipakkolása – hát ez nem igen szokott előfordulni. A harmadik, a magyar-francia csak nézte és hallgatott, mert tudta, hogy nem vámvizsgálat van, hanem csak fogyasztási adó alá eső cikkeket kereshetnek a budapesti fináncok. Bort, sört, sonkát pedig nem igen szállitanak az emberek, ha még olyan idegenek is, rézveretü, nagyszerü kofferekben. Mikor az eljárásnak vége volt, a három idegenek felültek egy taxiautóra s elgördültek Budapest egyik legelőkelőbb hotele elé, s mikor kiszálltak, örömmel állapitották meg, hogy a taxi-óra podgyászpótdijakkal együtt négy korona nyolcvan fillért mutatott. Mégis megkérdezték azonban a soffőrt, hogy mi jár neki.

– _Kilenc_ korona – felelte a soffőr.

A három idegenek kaptak három szobát, jó szobát a hotelben, bár, igaz, hogy a három szoba napi ára _százhatvanöt_ korona volt, s a három idegenek ugy vélték, hogy ez talán mégsem olcsó. Mert éhesek voltak s mert este volt, s mert nem akartak szmókingba öltözni, elhatározták, hogy nem a hotelben vacsoráznak, hanem a hotelen kivül, szerényebb helyen. Bementek tehát egy középfinom resztoranba és ott középfinom vacsorát fogyasztottak, melynek az ára fizetéskor _negyvennyolc_ korona lett volna. A három idegenek sokallották egy kicsit ezt az összeget, revizió alá vették a számlát s tételről-tételre menvén kiderült, hogy a számlájuk a legjobb akarattal sem tud harminckét koronán tulmenni; ami – tekintettel arra, hogy nagyon szerényen és igen rosszul vacsoráztak – még mindig tiszteséges összegnek mondható.

A három idegeneknek kicsit elkomorult a kedvük, de azért mentek tovább. Ugy vélték, rossz a ruhájuk, azért történik velük ilyesmi. Visszamentek a hotelbe, átöltöztek és ugy indultak ki az éjszakába. A portással egy autótaxit füttyenttettek elő, az autótaxiba beültek, s mikor beültek, látták, hogy az ugrifüles óra máris három korona ötven filléren áll. Kiszálltak tehát az autóból, mert már kezdték a dolgot nehezményezni s gyalog sétáltak a városban vagy másfél órát. Nagyon tetszett nekik minden. Éjféltájban, hogy megnézzék a hires budapesti éjszakát, fölmentek a legelőkelőbb budapesti mulatóhelyek egyikébe, s mert látták, hogy a közönség válogatott, a környezet elegáns, azt hitték, kötelességük egy üveg francia pezsgőt rendelni. Franciául beszéltek közben. A pezsgőt megkapták, de felbontva, dugó és vinyetta nélkül, persze nem franciát, hanem valami savanyu löttyöt, de azért nem haragudtak, mert ugysem akartak inni. Szépen letették a ki nem ivott pezsgőt a székük alá. Félóra mulva fizetni akartak.

– Két üveg francia – mondta a közeg.

– Egy volt – mondták a három idegenek és elhallgatták, hogy az sem volt francia.

– Kettő volt – mondta a közeg és a szék alá mutatott, ahol ekkor már valóban két üveg állott. Az egyik csakugyan üres volt.

A három idegenek kifizették a számlájukat, mely ötvenegynehány koronát tett ki borravalóstul, és hazamentek lefeküdni.

Másnap fölkeltek.

De nemcsak fölkeltek, hanem el is utaztak. Ketten; azok a ketten, akik üzletet kötni jöttek ide. Nem is szóltak semmit, nem is mondták, hogy nem kötnek üzletet ebben a városban, amelyben mindenki, akivel negyedfél órán belül dolguk volt, meg akarta csalni őket. A harmadik még ittmaradt egy napig, mert okvetlen elintézendő dolga volt. A másik kettő Bécsben várta meg. Ezt az _egy_ várási napot sem akarták kedves körünkben tölteni.

Ez a három idegenek szomoru nótája.

A HORTOBÁGY

Parcellázzák a Hortobágyot. Még nem sokat lehetett olvasni róla, még keveset kellett boszankodni miatta. A lirai költő, a kis bárgyu, még nem látta az ujsághirt, még nem jelentkezhetett az ő méla gügyögésével, mely a Hortobágy poézisét siratja el, a végtelen rónát, a végtelen kanászszal, ki csürhéje nyelére támaszkodva néz bele a délibáb tündérvárosokat ringató vizébe. Még nem akadt a szemembe ez a szó, hogy _puszta_, még nem idézték a fejemre sem Petőfit sem Tompát, akik annyi szépet tudtak e sikságról s akiket olyan hangulatosan lehet idézni egy-egy _kopf_-ban, azaz fejcikkben, amit legjobban akkor tud megirni mélabura kiküldött munkatársunk, ha előbb teljesen elvesztette a fejét.

Ma még pőrén áll itt a tény, hogy a Hortobágyot parcellázzák. Hogy láttam-e a Hortobágyot? Valószinüleg láttam, hisz átutaztam már Debreczenen s aki átutazott Debreczenen, az látta a Hortobágyot, mert látta, hogy semmitse lát, kutágason, cserényen, karámon, ménesen, gulyán kivül. Bevallom, hogy én még délibábot sem láttam, pedig ez nagyon-nagyon szép lehet, amint kiváló magyar szerzők irásai tanusitják. Olyan szép, hogy e mai nemzedéknek már nem adatott látnia.