Part 2

Az orvosnál vendégségben van egyik barátja, civil ember, talán bankár, talán báró, mindegy: azonfelül egy aviatikus is. Ez fontos. Az orvos feleségébe beleszeret a bankár (vagy báró) s mikor az orvost konzultációra hivják valahová, ahová holnap reggel kell elutaznia, a bankár bevallja szerelmét az orvos feleségének, ki is, természetesen, felháborodva visszautasitja őt. A bankár szörnyü boszura határozza magát, levelet ad át az orvos inasának azzal a parancscsal, hogy másnap, az orvos elutazása után két órával, kézbesitse urnőjének. A levélben az áll, hogy ő, a bankár, mert a nő visszautasitotta szerelmét, s kijelentette neki, a sorok irójának, hogy csak az urát szereti, ő, a bankár, a sorok irója, felrobbanttatja a vasuti hidat, melyen át a férj vonata gördülend. A bankár, a sorok irója, fel is bérel egy gonosztevőt erre a célra. A gonosztevő gonosztesz és valóban elhelyezi a dinamit-patrónt a vasuti hidon. Közben az orvos elutazik, a nő pontosan, előirás szerint, az elutazás után két órával megkapja a levelet, kétségbeesik, mert ime férjét a halál fenyegeti. Kétségbeesésében telefonálni akar a Máv. üzletvezetőségének, de a bankár, a sorok irója, elvágta a drótot. Iszonyu a helyzet. A férj rohan a halálba. De ott van a jó aviatikus, a vendég. Azonnal gépére pattan, a karcsu biplánra és versenyt száguldva a vonattal, sikerül elébe-kerülnie. Megállitja a vonatot, amelyet ilymódon, a férj életével együtt megment. Rohannak haza. A bankár, a sorok irója, éppen akkor mászik be létrán az orvos nejéhez. Elfogatik és börtönbe vettetik. Férj és neje boldogan élnek, ha meg nem haltak – s ha én a képet tovább néztem volna.

De nem néztem. Pedig, ugy-e, milyen halmozott hatások vannak itt együtt? Felrobbant vasuti hid (tényleg előttünk robban fel), röpülés, röpülőgép versenye a gőzmozdonynyal, vonat megállitása a nyilt pályán… vagy amit akartok.

Minden.

De az egész, összevéve, olyan komikusan szamár, oly hátborzongatóan ostoba és hajmeresztően unalmas, hogy azt igy, zongoraszó és gép-berregés nélkül el sem lehet képzelni. És ilyen a képek legnagyobb része ma már, mert egyik filmgyár meg akarja ölni a másikat. Közben, ugy nézem, hogy egymást ölik meg, s a mozit, amely még birja talán egy-két évig ezt a nagy feszültséget, ezt az örökös szenzációt, de hogy sokáig birná, az nem valószinü. Az amerikai pipa-béka, ha jól emlékszem, tizenhat másodperc alatt meghal a gyönyörüségtől, mikor oxigénbe teszik, pedig, különben, százharminc évig él. Szintén csak akkor, ha jól emlékszem. Ugyanigy a mozi is hosszu életre született, legalább ugy látszott eleinte, de már oxigént lélekzik, nem szükségből, hanem mert jó módjában nem tudja mit csináljon s a tizenhat másodperc esetleg tizenhat hónap alatt lepöndörödik.

Mért csinálják a filmgyárak, amit csinálnak? Gondolom, csak kapzsiságból. Egyik nem tudta elnézni a másiknak, hogy az megeresztett egy kilométeres filmet és gyorsan szerkesztett egy kétkilométereset. És igy tovább. A végtelen unalomig. A közönség, a derék jó moziközönség, nem kivánta a kilométereket, akárki mondja, nem igaz, hogy kivánta, mert még ma is, mikor az izlését, a külön mozi-izlést, félig már meggyilkolták, jobban örül annak, ha a füzfa szépen tükrözik a tóban, vagy a Prince egy nagyot rug a partnere háta alá, vagy a Maxi egy sikerült grimaszot vág, minthogyha egymást öli két szinészhadsereg a filmen.

Ugy látszik, a filmgyárosok között kevés a higgadt, stilusos üzlet-ember, ellenben annál több a tudatlan aranyásó. Tönkreteszik a mozit. Bizonyisten kár érte.

MAGYAR FILM

– Tudja-e ön, mi az: _klepp_?

– Nem tudom.

– Tudja meg hát, hogy ez az, amit a magyar ember a saját homlokára ad, mikor eszébe jut neki, hogy valamit ő is tud, amit mások már tudnak. Ilyenkor szokás a másokat nímetnek nevezni. Népies formában a mondat igy hangzik: _Hajazakutyanímet_… Magyarul: ha a dánok tudnak filmeket csinálni, miért ne tudnánk mink, akik sokkal többen vagyunk s mind a hányan vagyunk, tehetségtől csöpögünk? A dánok nagyszerü filmeket csinálnak, mi még nagyszerüebbeket fogunk csinálni, ők meghóditották Európát, mi meghóditjuk Amerikát és Afrikát, s ha kell, szállitunk filmeket a sarkcsillagra is. Ha a sarkcsillagon van szerves élet, akkor mozi is van rajta, mert a mozi szervesen hozzátartozik a szerves élethez, sőt ha tényleg van istennek kalapja, ahogy ezt Petőfi egyik versében állitja, akkor e kalapot is magyar filmmel veszszük körül piros-fehér-zöld pántlika helyett. És azonnal elkezdtünk magyar filmeket előállitani. A filmen valami ostobaság történik. Ez az alap. Ezt az alapot mi magyarok is kitünően ki tudjuk állitani. Ha a külföldi film buta, ihaj, leszünk mi még butábbak. Tyuhaj: lettünk is. Első lépésünket teljes siker koronázta. Gügyeségeket vetettünk papirra, hogy onnan a vászonra vettessenek. Ami már nem olyan egyszerü. Ugy mondják: a filmnek technikája van. Szinészek mikép játszszanak, diszlet milyen legyen, nap hogyan süssön, gép hova álljon, fölvétel mennyi ideig tartson, csupa olyan részletkérdés, amit Nordisk Film nevü néppusztitó csak bizonyosan évek hosszu során át és roppant munkával tudott megoldani. Nyilván nagyon sok viz lefolyt a Skagerrakon és a Kattegaton…

– Ezek nem folyóvizek, hanem tengeröblök…

– Ha tengeröblök, akkor is viz van bennük, nem spiritusz és nagyon sok viz párolgott el belőlük (korrigáljuk igy a mondatot); amig a Nordisk Film olyan tökéletesen állitotta ki az ő butaságait, hogy világszerte beszopták őket, mint a cipőzsinór alaku feketecukrot. Valószinüleg sok filmet el is hajigáltak s még a sikerültebbekből sem mindegyik került a butitásra váró publikum elé. Ellenben a magyar film…

– Istennek hála, hogy odaértünk!

– Ezt már nem mondhatnám. A magyar film egyszerre akart mindent tudni, s egyszerre semmitsem tud. A dráma, amit a magyar film pörget, csakugyan ostoba, de nem a szerző intenciói miatt, hanem, mert a film ostobára sikerült, s a rossz filmen keresztül látom, hogy a téma, amivel meg akartuk lepni a világot, már hatvanhatszor meg volt mozizva Pathénál, Gaumontnál, Lubinnél, Edisonnál, mindenütt; s mind a hatvanszor jobban volt megmozizva, mint a magyar filmen. A magyar filmen még a feliratok is rosszabbak, mint a külföldieken, s még ezeket a rossz feliratokat sem lehet elolvasni, mert a magyar filmes nem tudja, hány másodpercig kell a vászonra vetiteni egy fölirást, ha azt akarjuk, hogy olvasható legyen. A magyar filmen csak az ötödik percben ismerem meg az alakokat, noha valamennyien személyes ismerőseim, de a világitás olyan gyatra, hogy senkit sem sikerül megismernem, pedig Asta Nilsent, akihez még sohasem volt személyesen szerencsém, s az ő egész komparszériáját, urakat, hölgyeket, akiknek még a nevét sem tudom, azonnal megismerem, mihelyt a világot jelentő lepedőre dugják az orrukat. Mikor a tragikus magyar filmen az egyik főszereplő meghal, akkor a közönség szivből kacag egyet, s mikor a másik főszereplő agyonlövi magát, akkor a közönség szivből kacag kettőt, mert az egész dolog olyan félszegül buta, olyan bután félszeg, hogy csak nevetni lehet rajta. Igaz viszont, hogy a kacagtató filmen abszolute nem lehet nevetni, s igy az ellentétek kiegészitik egymást. Adjuk el tehát hirtelen a hazát és mondjuk ki, hogy a magyar film rossz, ami nem volna baj, ha nem hinnők róla, hogy nagyszerü. És _ezzel_ akarunk mi világot hóditani! mikor bizonyos, hogy Soroksárig nem tud elmenni a filmünk, mert már Soroksár is tudja, hogy mi a moziban egy jól sikerült butaság. És a mienk egészen rosszul sikerült. Hogy mit kellene hát cselekedni? Semmit. Meg kell tanulni a filmcsinálást. Ehhez azonban elősorban nem szinészek és diszletek kellenek, hanem az a belátás, hogy még nem tudunk filmet csinálni, s csak akkor tudunk majd, ha már megtanultuk. _Akkor_ éljen a magyar ipar, addig pedig hagyjon élni bennünket s engedje meg, hogy hörgő vágygyal vessük magunkat Asta Nielsen fényből és árnyból jól formált karjaiba. Sürgősen ajánlom, hogy a magyar film tegye le Botond bárdját, mert a résen, amit a mozi ércvásznán ütött, egyelőre csak egy nevendékborju tud kényelmesen kibujni.

MOZGÓ HALOTTAK

… Az este mozi volt, ami itt (fürdőn vagyok, pihenek, szellőcködöm, semmitse csinálok) külön mulatság számba megy. A hotel tánctermét alakitják át mozivá. Két oszlop közé lepedőt feszitenek s azzal szemben egy spanyolfalat állitanak fel, amelyiken lyuk van. A lyukon át ömlik a sugár, s a filmet kézzel hajtják, ami elég fáradságos munka lehet, mert vannak drámák, amiknek félóráig is eltart egy felvonásuk.

Szóval ez vándor-mozi, mert akármilyen fiatal ipar a kinematográfia, már vannak lecsuszottjai, akik nem épithetnek tündérpalotát valamelyik város közepére, hanem helyről-helyre cipelik mindössze egy kofferbe zárva az egész fölszerelésüket. Ha esik az eső, megélnek a mesterségükből, ha szép idő van, akkor szihatják a sós tengeri levegőt, mert a kutya se megy be mozi-nézni a meleg terembe. A vándor-mozinak a filmje is régi lehet, igy gondoltam már előre, s csakugyan, amint a fény megvillan a lepedőn, látom, hogy a kinematográfia kezdeteiből valók a felvételek. A humort még nem Pali és nem Móric és nem Duci bácsi szolgáltatják, hanem névtelen komikusok, akik, azóta, bizonyára, visszatértek az igazi szinházba. Több bolondság után egy nagyobb kép következik. Repülőverseny a cime, az elnök jelenlétében.

Ahogy az elnök bejön, hófehér szakállal, megismerem a kedves, Fallières bácsit (ejtsd: Falíresz); a kép csakugyan régi, s ahogy egymásután jönnek a repülőgépek, észreveszem, hogy nagyon primitivek, még kezdetlegesebbek amaz állapotuknál, amelyben a budapesti versenyen jelentkeztek. Tehát egészen ó a kép. Á, Blériot! De még négy szárnya van a monoplánja propellerének, vagyis a kép abból az időből való, amikor a világhirü még nem volt világhirü, mert nem röpülte át a csatornát. Tehát a rheimsi repülő-versenyt van szerencsém láthatni, a legeslegelsőt, amit rendeztek. Máris ugy érzem, hogy egy darab történetet pörgetnek elibém a vásznon. Nagyon érdekes. A gépek alacsonyan szállanak, s csak egy kis fotografáló ügyességgel lehet őket a felhőkkel összefüggésbe hozni.

De aztán még történetibbé válik a látványosság. Egy felirat ezt mondja: _Latham_. S egy másik ezt: _Curtiss_. És jönnek ők, akik már nem jönnek, mert hiszen halottak, négy-öt, egymásután, akikről tudom, hogy évekkel utóbb lezuhantak és összetörték magukat halálosan. Latham, a sasorru, sportsipkával a fején lendül be a gépe ülésébe. Mosolyog és int felém a kezével, pedig, ha jól emlékszem, Afrikában bivaly ölte meg. De ő azért vidám, friss és könnyed, nem is tudja, hogy meghalt, s mikor elvégzi a röpülést, elegánsan ugrik ki a masinából s mert tapsol a nép, szépen meghajtja magát.

Ugyanigy cselekszenek a többi halottak is, mind jól érzik magukat, mert sikerült a felszállás, mert az elnök gratulál, s a nők zsebkendőiket lobogtatják. Ahogy berreg a gép, egyre több halott röpköd a levegőben. Egy egész temető. Hazajáró lelkek, szelid kisértetek, akik most a gyerekeket mulattatják. A csontjuk porlad, mindenfelé, a világ különböző részeiben, de, számomra, még egyesültek, hogy röpüljenek egy-egy kört, mert szeretik a gyönyörü levegőt hasitani…

A vándor-mozis még évekig hurcolja körül a világon a testüket, mert a film erősebb, mint az ember és hosszabb életü. A film tuléli majd még Blériot-t is, aki e pillanatban zuhan le előttem, aztán felkötött karral és bekötött fejjel kerül a képre. Különös, hogy a többinek semmi baja nem történt, csak éppen, hogy holtak egy kicsit, ez a Blériot ellenben a szemem láttára esik le s mégis él, nemcsak él, hanem milliomos is.

Na most. Tünődjem el az ember mulandóságán? Minek? Kint ordit a tenger, az is örök; sóhajtanak a babérfák, ők is hosszabbéletüek; s az asztal is tul-él, amely mellett ülök. Vajjon, ha öntudatuk volna s tudnának az örök életükről, hogy’ éreznék magukat s nem halnának-e bele a halhatatlanságukba?

Közben vége az előadásnak. A mozis már pakolja a halottait, mert holnap is van egy nap s ő még holnap is élni akar azokból, akik tegnap éltek. Kicsit általánosabbra tágitva: ugyanez az emberi nem története. Nehéz belenyugodni.

A JÁTÉK

CSALNAK

– A Ravasz Oszkár esete…

– Hallgatni, befogni a szájat, megnémulni, mert már a hátam közepén nyől ki szegény Ravasz és még szegényebb esete…

– Miért oly hevesen, ó uram?

– Azért oly hevesen, maga négylábu, mert én tudom azt, amit maga nem tud és amit Pesten minden olyan ember tud, akinek valaha kártya volt a kezében, pedig kinek nem volt itt kártya a kezében, és kinek van egyéb a kezében, mint kártya: én tudom azt, hogy Pest összes klubjaiban, érti-e, az összesekben, mindenütt és kivétel nélkül és állandóan csalnak. Csalnak.

– Csalnak?

– Igen. Ne essen le a székről és ne is meressze rám ugy a szemét, mint két tükörtojást, hanem vegye egyszerüen tudomásul azt a tényt, hogy Budapest összes játékhelyiségeiben vannak olyan játékosok, akik ugy élnek, mint a csal a vizben.

– Ne viccelegjen.

– Nem viccelgek. Ez a legkomolyabb igazság, ha ebben a városban, vagy tágitsunk rajta: ebben az országban vannak komoly igazságok. Nézze meg a mi klubjainkat, ezeket a ragyogó helyeket, amik ugy ragyognak, ahogy Móricka a ragyogványt elképzeli. Hamis bennük a jólétnek minden ize és izéje, hamis a tapéta, a fotel, a kerevet, csak a hamisjátékos az igazi.

– És mondja, tanár ur, ezt igazán tudja mindenki?

– Tudja. De nem szól. Ezt egyrészről ugy hijják: szánalom a ligetben, másrészről ugy: ma neked, holnap lehet, hogy nekem. Vagyis a játékosok egy része azt gondolja, hogy hadd fusson szegény csaló, mikor ugyis olyan szomoru Pesten kártyázni és szomorubb csalással keresni meg azt a kis nyavalyás kenyeret, amit gipszből és poloskából sütnek a pékek, a másik része meg ugy vélekedik, hogy holnap talán már neki kell csalnia, ha szárazra kerül, hát mit csináljon skandalumot?!

– Azt hiszi?

– Nem hiszem, hanem meg vagyok győződve róla, hogy Budapesten nincs olyan ember, akinek volna mit elveszteni kártyán. S ezenfelül, akinek mégis van, az nem kártyázik. Ellenben kártyáznak a többiek, akik nyerni akarnak. És veszitenek. És hogy ne veszitsenek, vagy hogy ne veszitsenek mindig, hát csalnak-csalogatnak.

– Mit lehetne tenni ellene?

– Semmit. Mert ugyis mindegy. Ennek a városnak züllöttnek kell lennie, hát züllött. Vagy igy, vagy ugy. Mit csináljanak az emberek, mikor rendes életük ugyse lehet? Hát kártyáznak, vagy lógnak.

– Mi az: lógnak?

– Ez egy pesti foglalkozás. Az embernek nincs semmi dolga, undorodik önmagától és a többi felebarátjától, elmegy lógni. Lóg, mert ha nem lógna, kénytelen volna fölakasztani magát.

– Ezen se lehet segiteni?

– Se; ezen se. Mert itt nagyon tisztelik a közszabadságot. Öreg Schopenhauer bácsi, ha nem tetszett neki valami, nyugodtan rendőrség után kiabált. Mi nem teszszük, mert azt hiszszük, hogy ez denunciáció. Pedig hiába. A klubokat mégis erőszakosan kellene becsukni, az embereket keményen és zordonan kipofozni belőlük…

– Erős szavak.

– A tényeknek még erősebbeknek kellene lenniök. Ragaszkodom a pofonhoz és a többi szép régi testi büntetéshez, amit azért mérnék rá az emberekre, hogy megkiméljem őket a sokkal sulyosabb börtöntől. És rendesre verném őket, vagy szeretném, ha volna intelligens közegem, aki fölénynyel és finoman tudná belepofozni őket a tisztességes életbe.

– És?

– És mikor már husz esztendeig rendben éltek és ez az egész város ugy város, ahogy lennie kellene, akkor visszaadnám nekik a szabadságot, az elzüllés jogát, a klub nevü förtelmet, a monoklit, a pinkát, szóval az egész pocsolyát, amelyből hol ez a röfögés hallatszik: ‚Tessék elhinni, nincs tovább!‘, hol az a másik, amit kártyaellenes vezércikknek hivnak s ami az előbbinél butább, gonoszabb és erkölcstelenebb.

– Maga nem kártyázik?

– Nem.

– Soha?

– Most nem.

– És azelőtt?

– Azelőtt, mielőtt magával beszélni kezdtem, én is kártyáztam, de most vége.

– A kártyának, mi? Helyes.

– Nem a kártyának, hanem a pénzemnek és esküszöm magának, hogy addig nem is nyulok kártyához, amig…

– ?

– Amig vagy pénzem nem lesz, vagy nem találok valakit, aki hozomra is játszanék velem.

FINIS

Süppeteg keleti-kényelmü nagyteremben, hol minden kéjben uszik, ketten beszélgetnek. _A Krupi_ és _A Kliner_. Bemutaton őket, ámbár nagyon valószinü, hogy a fővárosban nincs egyetlen ember, aki ne tudná, mi a krupi és mi a kliner. De hátha van vidéken valahol csak _egy_ ember, aki nem tudja? Azt az egyet is föl kell világositani. Ezért bemutatom őket.

A krupi, az a krupié, francia helyesirással – mert vannak régibb müveltségü olvasók is – _croupier_, magyarul gereblyefi, az az ember, akinek mellső végtagjai a fejlődés folyamán egy gereblyével nyultak meg. Ezzel a gereblyével söpri ő be a bakkasztalról a pénzt. S nehogy idegen fogalmakkal dobálódzzam, a bakkasztal: négylábu, zöld posztóval behuzott, ellipszis-alaku asztal, mely körül tizenketten ülnek és ezernégyszázan állnak. A bakkasztalra teszik rá a pénzt.

Ráteszik; egy ember, akit bankárnak nevezünk s akit alább fogok definiálni, valamit csinál a kártyával, valamit mond s akkor a krupié a gereblyével a pénzt behuzza. Ez a bakkjáték, hosszabban: a bakkara (ejtsd: _baccarat_). Később még visszatérek rá. A kliner: a játékos. Illetve olyan ember, aki a játékból él. De azért nem játékos. Ja igaz; kliner: _cleaner_, angol szó, a vacuum cleaner származéka, szivót jelent, pénzszivót, azt az embert, aki a pénzt kiszivja onnan, ahol van. Hol van? A bankárnál van.

A bankár, hogy rátérjek a meghatározásra, az a férfiu, aki a bakkasztal egyik közepén ül, de nem az ellipszis fókuszában, hanem szemben a krupiéval. Mert az ellipszis fókuszában senki sem ül. Csak néha a tompa kétségbeesés. A bankár ül az asztal közepén, bizonyos pénzösszeget vesz ki egy dagadt bukszából, azt leteszi a bakkasztalra, a kártyát keveri, bizonyos jelmondatokat elmond s várja, hogy a krupi begereblyézze a pénzt.

Mikor a krupi már egy negyedóráig gereblyézett, mikor a bankár pénze már háromszor, hatszor, szóval – matematikailag kifejezve – _n_-szer, vagy _x_-szer több, mint eredetileg volt, akkor a bankár elegáns testtartással, sok gőggel és reszkető inakkal föláll helyéről és igy szól:

– Uraim, a bank elmegy.

Persze nem a Kereskedelmi Bank megy el, vagy az Angol-Osztrák Bank, mert azok nem mennek el, hanem az a pénzösszeg, amit a bankár letett az asztalra s amihez a krupi még _n_-szer annyit hozzágereblyézett, s amit egyszerüen banknak neveznek, megy el. Azok, akiknek a pénzét a krupi gereblyézte, a tizenkét ülő és az ezernégyszáz álló ember, kórusban ezt kiáltják (Elkárhozottak kara, Faust, II. rész):

– Kosarat a bankárnak!

Hoznak egy érckosarat s az érckosárba a bankár görcsös ujakkal belemarkolászsza azt a bankó-, arany-, ezüst- és zsetón-készletet, melyet fentebb együtt banknak neveztünk. Ad vocem: zsetón. _Jeton_, francia szó, dobbantyu, a francia _jeter_ igéből, amely egyszersmind a vizbe_veti_ magát és az el_vet_emedik igékkel is rokon.

Akinek pénze van és nem tud tőle másként szabadulni, az zsetónt vásárol a kártyabarlangban s a zsetónnal megkönnyiti a krupi munkáját. A zsetónt könnyebb gereblyézni, mint a készpénzt, mert keményebb. Nem papirra, hanem zselatinra van nyomtatva, tehát mosható. Mert gazdaság-elméletileg a bankjegy is csak zsetón, kérdés, nem volna-e okosabb, ha a különböző nemzeti bankok szintén zselatinra nyomtatnák az ötvenes, százas és ezeres számjegyeket.

De ez nem fontos.

Tény, hogy a zsetónok piros, ultrakék és sárga szinüek. E szinek semmit sem akarnak szimbolizálni. A piros nem jelenti a reményt, a kék nem az eget és a végtelenséget, a sárga nem a halált és az irigységet. A piros egyszerüen öt koronát, a kék tizet, a sárga huszat jelent. A sárgának még osztriga is a neve, mert biztos, hogy aki a sárgával játszik, életében sohasem kerül többé abba a helyzetbe, hogy osztrigát ehessen.

De ez is mellékes.

Vannak fehér zsetónok is. Ötven, száz, ötszáz és ezer korona értéküek. De, mondom, ez sem tartozik a tárgyra.

A tárgyra az tartozik, hogy a bankár visszavonul. Hová? Egyelőre nem _oda_, egyelőre még nem a börtönbe. Az csak későbbi stádium, amelyet egy paradoxonnal kell megelőznie. S a paradoxon ez: a bankár mindig nyer és addig nyer, mig végül mindenét elvesziti. Akkor kiderül, hogy időközben a nevét belügyminiszteri engedélylyel az idegenhangzásu bankárról a magyaros zamatu sikkasztóra változtatta s egy gyorsvonat menetsebességével és erejével ütközött bele a büntetőtörvénykönyvbe.

Ám ott még nem tartunk.

Egyelőre a bankár csak az egyik sarokba vonul, pénzét megolvasandó. A pénzt kiönti egy asztalra. Valaki e pillanatban igy szól:

– Majd én.

Ki mondja, hogy ‚majd én‘? A kliner mondta. S már be is nyult a pénzbe és már olvasni is kezdte. Ahogy a rotációs-gépből minden századik ujságpéldánynál egy szám, ugy ugrik ki a bankár pénzéből minden századik koronánál egy korona. Ezzel jelöli a kliner, hogy _száz_. Mert valamivel meg kell jelölni ezt. A korona nem a világürbe ugrik, hanem a kliner zsebébe.

A kliner munkája fárasztó.

Ne csodáld tehát, hogy ő e munkát szuszogva végzi. A szuszogás a kisebb papir-bankjegyeknek szól, melyek közül egyik-másik az asztalról a földre fujódik. A kliner sohasem visel hosszu, keskeny francia cipőt, hanem mindig széles és tetemes angol cipőt visel, melynek talpával rálép a lefujt bankjegyre.

Betakarja azt.

Ugy hogy annak csücske sem látszik. E bankjegy sorsán nem kell aggódni, nem marad a földön mindörökké. A bankár távozása után a kliner fölveszi a földről, megtisztogatja, megpuszikálja a rajta levő nőalakot és igy szól hozzá:

– Apád-anyád idegyöjjön.

Azonban ne siessük el a dolgot. Megelőzőleg a kliner befejezi a pénz olvasását, illetve nem gördit több akadályt annak utjába, hogy a bankár az olvasást befejezze. Megtörténvén ez, a kliner jobbtenyerét előrenyujtja a bankár felé s igy szól:

– Valamit az olvasóba.

Nem az olvasóterembe akar eljuttatni valamit, hanem a bankárt szólitja fel arra, hogy pénzt tegyen abba, aki a pénzt megolvasni segitett. A bankár erre öt koronától fölfelé menő összegeket nyujt át a klinernek. Ez a klin. Az összeg nem lehet olyan kicsi, hogy a kliner el ne fogadja, s nem lehet olyan nagy, hogy az elfogadás tényét az undor és a megvetés arcjátékával ne kisérje. Az arcjáték után a kliner még ezt is mondja:

– Na és a krupinak?

S ezzel a bankárt egy kötelességére figyelmezteti. Nem ama kötelességére, melylyel a társadalomnak tartozik, hogy tudniillik birái elé álljon, vagy a rája mért börtönbüntetést leülje, mert ez mind későbbi dolog, hanem arra, hogy a gereblyésnek a gereblyézésért pénzt adjon. Mikor ez is megvan, a kliner egy erősen személyes élü viccet mond, nem leplezvén, hogy ő tudja, hogy a bankár, aki most még az izgalomtól nedves, megszáradni végül a fegyházban fog.

Ezekután, hogy a szereplő személyeket kurtán bemutattam, elkezdhetem voltaképpeni témámat, a beszélgetést, mely egy krupi és egy kliner közt egy becsukandó pesti kaszinó pompázatos nagytermében játszódik le. A klubot a rendőrség a jövő héten csukja be, a tulajdonosra már ezen a héten opciót váltott, vagyis őrizet alá helyezte. A játékosok nem mernek feljönni, a kárpitos még nem jött fel, hogy a tulajdonjog-fentartással szállitott keleti kényelmet a boltjába visszavigye. Ezért süppedhetnek a krupi és a kliner a püffeteg bőrnyoszolyákba (fotel) s miközben rudnyi havannáikból olyan göndör füstfelhőket bocsátanak, mint egy-egy zsidógyermek (ez a göndörségre vonatkozik), lefolytathatják a következő beszélgetést:

_A krupi:_ Puah, puah, becsukunk.

_A kliner:_ Mbe! Én Kairóba megyek a jottomon.

_A krupi:_ Én Indiába, az autómon. Puah, Puah. Szevász.

ZALÁN, A BARÁTOM

– Halotti beszéd –