Part 11

Azt hittem, hogy csúfolódik velem. Tovább faggattam:

– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors. Hány éves vagy?

– Harmincöt. De legalább is negyvenötnek látszom.

Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan, egy mosdótál víziója jelent meg előttem, – a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.

Azt mondtam a barátomnak:

– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok bánat ért.

Felelt:

– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.

Sehogyse tudtam hinni Des Barrets-nek:

– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, – csak ha sokat szeretkezett.

Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér korpával, amely maradékhajából leporzott:

– Nincs igazad, mindig jól viseltem magam.

Tekintetét a lámpakar felé emelte, amely a fejünk felett lobogott:

– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. – Pincér, egy pohár sört! – Te nem iszol?

– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van mögötte valami.

– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami, – még egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az egész élet.

– És mi volt az?

– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park közepén, a hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.

Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és »a méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett tiszteletet mutattak szüleim iránt.

Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó élni.

Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt az ágak és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a viharban.

A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors vadak.

Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.

Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.

De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:

– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van szó, hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá fogod írni!

Anyám szilárd hangon válaszolta:

– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom őrízni az ő számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a hölgyikékkel, meg a cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel tetted.

Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta anyámat, – a másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.

Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; – megpróbálta kivédeni az ütéseket, de nem sikerült neki. És apám, mint az őrült, újra és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két karja mögé bújva az ütések elől. Akkor apám visszafordította a hátára, hogy tovább üthesse, és lefeszítette anyám kezeit, amikkel eltakarta az arcát.

Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak és minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át, amilyent természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű katasztrófák, a jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem megzavarodott, az őrület csapott belé. Teljes erőmből ordítani kezdtem, azt se tudva, miért teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az iszonyú megriadástól. Apám meghallotta, felém fordult, észrevett és felkelve, arrafelé indult. Azt hittem, hogy most mingyárt megöl és elfutottam, mint az űzött vad, egyenesen neki az erdőnek.

Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit? Mikor éjszaka lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam, feldultan, gyötrő félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg tud törni egy szegény gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam. Kivirradt. De én nem mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy visszatérjek, se azért, hogy tovább meneküljek, – rettegtem, hogy találkozhatom az apámmal, akit pedig nem akartam látni többé.

Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa alatt, ha az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.

Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak annyit mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész éjszaka nem aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám nem szólt egy szót sem.

Egy héttel később visszamentem a gimnáziumba.

Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam a dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom észrevenni a jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös tünemény, ami megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé nem kívántam és nem áhitottam semmit, nem szerettem senkit, fuccs minden vágynak és ambíciónak és reménynek. Egyre csak szegény anyámat látom, ott a fasorban, a földön, ahogy az apám üti és veri. – Anyus már meghalt, jó egypár éve. Apám még él. De nem láttam viszont többé. – Pincér, még egy pohárral!

Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra felvette a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett mozdulattal mondta:

– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint szíhatok egyet vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.

És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó és söröző emberekkel, az örökös kiáltást:

– Pincér, egy pohár sört, – és egy új pipát!

A keresztelő.

A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi nap végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek gömbölyűek voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű, illatos csokrok és az egész udvart virágtetővel borították be. A fákról szüntelenül hulldogált az apró szirmok havazása, röpködött és forogva szállt alá a magas fűbe, amely közt a pitypangok lángocskái és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.

A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és dagadó emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a farkincájuk úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.

Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a templom harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge és messzi hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák fogtak közre, fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor érezni lehetett az istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és cukros lehelletével.

A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és bekiáltott:

– Gyerünk má’, Mélina, ránk harangoztak!

Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a hosszú mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett csúnyává. Egy öreg ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak, mint valami tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal, – kijelentette:

– Olyan még sose vót, hogy a fehérnép idejébe készen lett vóna!

Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a bátyjukhoz, aki az elébb bekiáltott:

– Eriggy értük, Polyte. Délig se kerülnek ezek elő!

És a fiatal férfi befordult a tanyájára.

Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül, hápogva kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az úsztatónak, lassú és himbáló tipegéssel.

Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy kéthónapos kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas főkötőjének fehér kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre, amely úgy lobogott, mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig, fehér vásznakba bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.

Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, – és üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya folytatta a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal, mint akiknek a derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű, kemény házidolog. Az egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját a nagyapának, aki megvárta az ajtóban; és élére kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük a csecsemő a tudós-asszonnyal. A család többi tagja csatlakozott hozzájuk. A legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak cukros mandulával.

Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből hívogatva a gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok szélére parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek jelentek meg; a tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették maguk elé, úgy nézték a keresztelős menetet.

A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része lehetett a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a legszívesebben táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik kicsődültek a csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban rakták a lépést, úgy mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a helyükre fog állani az életben és fentartója lesz a vidéken a nevüknek, a Dentu névnek, amelyet járásszerte jól ismer mindenki.

Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék az út nagy kanyarodóját.

Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt, pontosan a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és ebben a nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra, eltűnve meg előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely egyre csengett, mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már, leróni első látogatását a jó Isten házában.

Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé és az eb játékosan ugrált az emberek körül.

A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány, erős fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek nagybátyja, az apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És a rítus szent rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-Césarnak, miközben a csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.

Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta, amíg a lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már gyorsan haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden lurkója a nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék édességet vetettek közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó, bírkózó, hajtépő hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja a mandulaszemeket, – hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait, csökönyösebben harcolt a kis fickóknál is.

A bába, egy kissé ellankadva, odaszólt a papnak, aki mellette lépkedett:

– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az öcsikéjét, amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a gyomromba!

A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója villogó folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet, nem is igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű, furcsán feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya messziről odaszólt neki:

– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se lesz ilyen kis izéd?

A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék szemű apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a gömbölyű pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a gyereket, hosszú-hosszú csókra.

Az apa rákiáltott:

– Hé, plébános úr, ha neked is kéne egy, csak egy szavadba kerül!

És rákezdték a tréfákozást, a földmíves emberek módján…

Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira jöttek el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az eljövendő párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.

Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok pirulva vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták az öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a nagyapa malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok szintén kivették a részüket a vidámságból és ők is meg-megeresztettek némely csintalan mondást.

A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti kicsapongásokhoz, nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával meg-megcsiklandozva az újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy nevetésre ingerelje. Olyan meglepődöttnek látszott, mintha még sohase látott volna kisgyereket. Elgondolkozva figyelte, merengő komolysággal, valami gyöngédségnek a felébredésével, amit nem ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé szomorkás érzést, ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben, aki a fivérének a fia volt.

Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna újra az ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott bizsergett annak a kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a templomból jövet, ő hozta. Megilletődve révedt erre a kis ember-magocskára, mint valami kimondhatatlan misztériumra, amit még sohase gondolt végig, ezt a fenséges és szent titkot, egy új lélek testbe-szökkenését, az élet kezdetének, a szerelem kibimbózásának, a faj folytatódásának, az emberiség örök továbbhaladásának a nagy misztériumát.

A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de a kisded feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.

A pap odaszólt:

– Adja nekem a kisbabát. Én úgyse vagyok éhes.

És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden megszűnt; a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az apró test melege, átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét, lassanként a pap combjait érte, átáradt belé, mint valami nagyon könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies simogatás, édes gyönyörűség, amitől könnybe lábbadt a szeme.

A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte a kiabálás, elkezdett sírni.

Egy hang ezt kiáltotta:

– Hé, tisztelendő úr, megszoptathatnád a kicsikét!

Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban felkelt, fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány perc múlva visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a bölcsőjében.

A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek az udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús, főzelék, almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban, felpuffasztotta a hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította a fejeket.

Bealkonyodott, mire eljutottak a kávéig.

A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a távollétén.

A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a kisded? Már sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a szobában, előrenyujtott karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak. Hirtelen furcsa zaj dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki, annak a bizonyosságával, hogy odabent mozog valaki. Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan, reszketve, és elbeszélte a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak, részeg, fenyegető kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében, előreszaladt.

A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt hajtva a párnára, amelyen a gyermek feje pihent.

Késő bánat.

Saval úr, akit Mantes-ben csak _Saval apó_nak hívnak, most kelt fel. Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak az esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl már csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves! Magányosan él, igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki. Milyen szomorú így meghalni, egészen egyedül, minden odaadó érzés híjával!

Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a régmúlt időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra, amelyikben a szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a párizsi jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.

Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi többet nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen szomorú is az élet!

Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő is meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz többé. Micsoda borzalmas história! A többi ember élni fog, szeretkezni fog, nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő nem lesz sehol! Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak, jókedvűek tudnak lenni a halálnak e mellett az örök bizonyossága mellett! Még ha csupán _valószínű_ volna ez a halál, akkor még lehetne remélni; de több annál, – _kikerülhetetlen_! – olyan kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal után.

És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna valamit életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek volna, a kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben sem. Nem tett soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben evett meg lefeküdt. Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak meg se házasodott, mint más emberfia. És miért nem? Igen, miért is nem házasodott meg? Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona. Talán az alkalom hiányzott? Meglehet! De az ember maga idézi elő ezeket az alkalmakat! Ő pedig hanyag volt, ez az egész. A nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője, vétke és hibája. Hány ember rontja el az életét merő nemtörődömségből. Némely fajta embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda mozdulni, dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.

Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt volna a mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a várakozás kéjes aggodalmait, a kézszorítások isteni borzongását, a győztes szenvedély elragadtatását.

Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az ajkak először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé, két egymásba őrült emberi lényt.

Saval leült, talpait a tűz felé nyujtóztatva. Házikabátban volt.

Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De ezt is titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent. Igen, szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandresnébe, régi cimborájának, Sandresnak a feleségébe. Oh! ha fiatal leány korában ismerte volna! De későn került az útjába, már mint asszony. Pedig ezt a nőt bizonyára megkérte volna! És még így is hogy szerette, szüntelenül, az első naptól kezdve!

Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák, amikor nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.

Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel, mint ahogy este lefeküdt. Miért?

Milyen csinos nő volt valaha Sandresné, milyen helyes, szőke, bodros, kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most az asszony ötvennyolc éves és boldognak látszik. Oh! ha ez az asszony annak idején őt szerette volna, őt! És miért ne szerette volna őt ez a Sandresné, ha ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?

Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!… De hát igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette, miről van szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha szerelmet vallott volna Sandresnénak, – mi lett volna a felelet?

És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket, ezer más részletről is. Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett megragadni az emlékeknek.

Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték Sandreséknál, mikor az asszony még fiatal és olyan bájos volt.

Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak különös hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi mindent engednek sejtetni.

Eszébe jutottak a közös séták, hármasban, a Szajna mentén, a falatozások a fűben, vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt az alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett, egy délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis ligetben a folyó mellett.

Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi nap volt, azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berugatják az embert. Minden ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A madarak vígabban csicseregnek és gyorsabban csapják össze a szárnyaikat. A társaság a fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen közel a napfénytől álmos vízhez. A levegő langyos volt, tele a növényi nedvek szagával, az ember kéjesen itta magába. Milyen jó volt minden azon a napon!

A villásreggeli után Sandres elnyúlt és elaludt: »élete legjobb ízű álmát aludta« – mondta utóbb, mikor felébredt.

Sandresné belekapaszkodott Saval karjába és kettesben nekiindultak a part hosszának.

A nő rátámaszkodott Savalra. Nevetett és azt mondta:

– Barátocskám, berúgtam, teljesen be vagyok rúgva.

Saval nézte az asszonyt és még a szíve gyökere is reszketett, érezte, hogy elsápad; félt, hogy a pillantása túlságosan merész talál lenni, hogy a keze remegése elárulja a titkát.

Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízi liliomokból, és azt kérdezte Savaltól:

– Mondja csak, szeret maga engem egy kicsit?

Mikor pedig a férfi nem felelt, – mert nem jött szó az ajkára és legszívesebben térdre borult volna, – az asszony elkezdett nevetni, elégedetlen nevetéssel és a Saval arcába kiáltotta:

– Nagy mamlasz maga, tudja? Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!

És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót se tudott kinyögni.

Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az első nap. Miért mondta akkor az asszony, hogy: »Nagy mamlasz! Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!«

És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az egyik alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az ő arcához és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony azt hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.

Mikor pedig megkérdezte Sandresnét, hogy: »Nem kellene-e már visszamenni?« – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen, nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a fejébe a dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.

– Ahogy gondolja, barátocskám. Ha fáradt, visszafordulhatunk.

Ő pedig azt felelte, hogy:

– Nem a fáradtság; de Sandres esetleg már felébredt…

Az asszony akkor rándított egyet a vállán:

– Ha maga attól fél, hogy az uram felébredt, az más; forduljunk vissza!

Visszafelé az asszony hallgatott és nem támaszkodott tovább a karjára. Miért?

Ezt a »miért?«-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most úgy rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.

Lehetséges volna, hogy?…