Part 10

Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik. Neveket soroltak fel s meghittségük növekedett minden új személlyel, akiről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki.

A nőnek férje volt; három gyerekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.

Aztán elhallgattak.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, szinte megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

A két utitárs újra elaludt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét a szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral világítva ki. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez.

A legény nem felelt, nem tudván mit mondani.

A menyecske újra kezdte:

– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefele a szívemet; lélekzeni se tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

A férfi is megszólalt:

– Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta:

– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casale-ban minden szomszéd átjött megnézni.

– Csakugyan? – mondta a férfi.

– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

És az asszony elhallgatott.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt.

A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:

– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a familiánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbejönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

– Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött:

– Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható illatát lélekzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.

A fiatalember zavartan dadogott:

– De… asszonyom… hátha én… könnyíthetnék a baján…

A nő töredezve felelte:

– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom…

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajka-mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyujtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.

A menyecske hirtelen megszólalt:

– Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.

És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára és most erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a mozgó vonatban szétcsapódó légáramlattal.

– Milyen jó szag van errefelé, – mondta.

A férfi nem válaszolt, – még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva a szemeit, mintha úgy jobban érezné a jóízt.

A nő azonban szelíden eltolta magától:

– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe.

A fiatalember felkelt, kezefejével törölve meg a száját.

Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát, – hálálkodott:

– Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram…

És a férfi nemkevésbé hálásan felelte:

– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy egy falatot se ettem!…

A zsineg.

Goderville környékén a parasztok és parasztasszonyok valamennyi úton a község felé igyekeztek; tudniillik hetivásár volt Goderville-ben. A férfiak csöndesen mendegéltek, egész testük előrehajlításával mozdítva arrább elgörbült lábaikat, melyeket a sok kemény munka vett ki a formájukból: az eke szarvára való ránehézkedés, amitől a bal váll is feljebb szokik, meg az ember dereka is elferdül, – aztán az a sok kaszálás, aratáskor, amikor szét kell vetni a térdeket, hogy biztosabb legyen a megállás, – meg minden egyéb lassú és nehéz bajlódása a paraszti életnek. Kék zubbonyuk, kikeményítve, szinte kisuvikszolva, a nyak táján meg a csuklókon kis fehércérna-díszítésekkel, úgy buggyosodott szét a csontos csípők táján, mint holmi elröpülésre kész léggömb, amelyből egy emberi fej, két kar és két láb nyúlik ki.

Némelyek egy-egy tehenet vagy borjút rángattak maguk után, kötélen. A feleségük hátulról ösztökélte az állatot, levelestül letört faággal csapkodva a jószág farát. Az asszonyok nagy kosarakat vittek a karjukra fűzve, a kosarakból itt egy csirke-fej, ott egy kacsa-csőr kandikált ki. A nők rövidebb és szaporább lépésekkel jártak férjeiknél, a derekuk száraz és egyenes volt, feszesen becsavarva egy-egy kendőbe, amelyet lapos mellükön tű erősített össze, a hajuk körül fehér vászondarab volt szoritva, fölül lenyomtatva a főkötővel.

Odább szekér zörgött, – ugráló kis ló húzta, – elül két férfi ült egymás mellett, a szekér belsejében egy asszony. Furcsán zötykölődtek s a nő a szekér oldalába kapaszkodott, hogy enyhítse a vad rázódást.

Goderville főterén nagy sereglés folyt, emberek és állatok össze-vissza keveredése. Az ökrök szarva, a gazdag parasztok hosszúszőrű magas kalapjai, meg az asszonyok fejdíszei kiemelkedtek a tömeg színe fölé. A kiabáló, éles, rikácsoló hangok állandó, vad zajjá folytak össze, amelyet olykor elnyomott egy-egy vidéki, hatalmas mellkas jókedvű kirobbanása, vagy egy-egy házfalhoz kötött tehén elnyujtott bőgése.

És ennek mind istálló-szaga volt, tej- és trágya-, széna- meg izzadság-szaga, azzal a savanyú, kegyetlen, félemberi és félállati zamattal, ami oly jellegzetes a szántóföld gyermekeire.

Hauchecorne uram, aki Bréauté-ből jött, éppen megérkezett Goderville-be és a vásártér felé igyekezett, mikor a földön észrevett egy kis madzagvéget. Hauchecorne uram igazi normand gazda volt, tehát úgy gondolta, hogy mindent érdemes fölvenni, aminek hasznát veheti az ember. Lehajolt tehát, noha kínnal, mert a köszvény bántotta. Fölszedte a földről a kis zsineg-maradékot és szépen, gondosan össze akarta tekergetni, mikor észrevette Malandain uramat, a nyergest, aki portája küszöbén állt és őt nézte. Annak idején volt egymással egy kis összeakaszkodásuk valami kötőfék miatt, azóta nem is voltak jóban, mind a ketten haragtartó emberek lévén. Hauchecorne uram szégyenfélét érzett, hogy az ellensége most így rajtakapta, amint a sárban egy ilyen semmi madzag után nyúlkál. Hirtelen elrejtette a zsákmányát a zubbonya alá, aztán a nadrágzsebbe; majd úgy tett, mintha még keresgélne a földön valamit, amit sehogyse talál meg; azzal elindult a piac felé, előre hajtott fejjel, kétrét görnyedve a fájdalomtól.

Azonnal el is tűnt a kiabáló, lassú tömegben, amelyet a végtelen alkudozások izgalma járt át. A parasztok tapogatták a teheneket, elmentek, visszajöttek, ötölve-hatolva, örökös félelemben, hogy rászedik őket, – nem mertek dönteni, egyre az eladó szemét fürkészve: mikor leplezhetnék le az emberük ravaszságát vagy a jószág hibáját.

Az asszonyok, miután lerakták a lábaik elé nagy kosaraikat, előhúzták belőlük a szárnyasokat, amelyek azután ott hevertek előttük a földön, összekötött lábakkal, rémült szemmel, vörös taréjjal. A vevők megmondták, mennyit fizetnek, – az asszonyok meghallgatták, ragaszkodtak a saját áraikhoz, foghegyről beszélve, szenvtelen arccal, majd hirtelen, elszánva magukat a kínált kisebb összegre, utánakiáltottak a lassan odábbállónak:

– Jó’ van na, Anthime gazda. Odaadom annyiér!

Aztán, lassan-lassan, elnéptelenült a tér s mikorra megszólalt a déli harangszó, azok, akik nagyon messzi laktak, szétszóródtak a kocsmákban.

Jourdain-nél a nagy szoba tele volt falatozókkal, ahogy a tágas udvar is megtelt mindenféle járművel, talyigákkal, kiskocsikkal, oldalas szekerekkel, homokfutókkal, a leglehetetlenebb bricskákkal, amik sárgák voltak az agyagos sártól, meg vedlettek, toldottak-foldottak voltak, úgy emelve dupla rúdjaikat az égnek, mint két kart, vagy orral előre bukva, farukkal a levegőben.

Mingyárt az asztalnál ülők közvetlen szomszédságában, a roppant kemence, tele vígan lobogó lánggal, melegítette a jobboldalon húzódó sor hátát. Három nyárs forgott, a ráhúzott csirkékkel, galambokkal és ürücombokkal; s kellemes szagok szálltak, a sült húsé, meg az aranyosra pirult bőrön végigcsorduló leveké, amitől szerte jókedv gyúlt és megeredt a szájakban a nyál.

Az egész szántó-vető arisztokrácia itt ebédelt, Jourdain uramnál, aki kocsmásgazda és lókupec volt egyszemélyben, ravasz paraszt, aki sok tallért rakott már élire.

A tálak egymást érték, sorra ürültek, mint a sárga almabor kupái. Mindenki a maga üzletét mesélte, mit adott, mit vett. A termést is meghányták-vetették. Az idő jó vóna a zöldfélékre, de a gabonára egy kicsit nedves.

Hirtelen dobszó perdült meg, az udvaron, a ház előtt. Rögtön, mindenki felugrott, egy-két közönyös alakot kivéve, – odafordultak az ajtóba, az ablakokhoz, még le sem nyelve a falatot, asztalkendővel a kezükben.

A kisbíró, mikor elkészült a dobolással, szaggatott, éneklésbe felcsapó hangon kezdte rá:

– Adatik tudtára Goderville lakosainak és egyátaljába mindenkinek, aki megjelent a vásáron, hogy ma reggel, a beuzeville-i úton, kilenc és tíz óra közt, elveszett egy fekete bőrtárca, amibe ötszáz frank vót, meg üzleti írások. A becsületes megtaláló vigye a tárcát haladéktalanul az előljáróságra, vagy pedig Fortuné Houlbrèque manneville-i lakoshoz, akitől húsz frank jutalmat kap.

A kisbíró azzal elment. A dob süket pergését és az ember elhalkult szavát még egyszer hallani lehetett a távolból.

Megindult a beszélgetés az esetről, latolgatták az eshetőségeket, megkapja-e vagy sem Houlbrèque gazda a tárcáját?

Az étkezés is bevégződött.

Éppen elkészültek a feketével, mikor a csendőrőrs vezetője jelent meg a küszöbön.

– Hauchecorne gazda, bréauté-i lakos, itt tartózkodik? – kérdezte.

Hauchecorne, aki a túlsó asztalvégen ült, felelt:

– Itt vagyok!

Az örsvezető tovább beszélt:

– Hauchecorne gazda lesz olyan szíves és követni fog az előljáróságra. A maire szeretne egy szót szólni magával!

A paraszt meglepődve, nyugtalanul hajtotta fel a pálinkáját, felkelt s még görnyedtebben, mint reggel, – mert az első lépések estek leginkább a nehezére minden pihenő után, – elindult, egyre ismételgetve:

– Itt vagyok, itt vagyok!

És ment az örsvezető után.

A maire már várta, karosszékében ülve. Egyébként a helység jegyzője volt, nagy darab, nehézkes ember, aki szerette a cikornyás beszédet.

– Hauchecorne gazda, – kezdte a maire, – magát ma reggel látták, mikor a beuzeville-i országúton felszedte azon pénztárcát, amit Houlbrèque gazda, manneville-i lakos, elveszített volt.

A paraszt zavartan meredt rá a maire-re, – megfélemlítette már a puszta gyanú is, amelyről sejtelme sem volt, miért nehezedik rá.

– Má’ hogy én felszedtem vóna aztat a pénztárcát?

– Úgy ám, személyesen!

– Becsületistenemre azt se tudom, vót-e a világon olyan tárca.

– De ha látták magát!

– Láttak? Má’ ki láthatott vóna?

– Hát Malandain uram, a nyerges!

Az öregnek most minden eszébe jutott, megértette a helyzetet és elvörösödött dühében:

– Az a büdös dög látott? Há’ mit látott? Azt látta, hogy felszedtem ezt a koszos madzagot, la, – tessék, maire uram!

Azzal mélyen belekotort a zsebébe és előhalászta a kis zsinegvéget.

A maire azonban hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Csak nem akarja elhitetni velem, Hauchecorne gazda, hogy Malandain uram, aki pedig szavahihető személyiség, ezt a zsineget pénztárcának nézte?

A paraszt dühösen emelte fel a kezét, félre köpött egyet, hogy nagyobb nyomatékot adjon a becsületének, úgy ismételgette:

– De ha eccer ez az isteni szent igazság, maire uram! Testi-lelki üdvösségemre mondom, hogy így vót.

A maire újra kezdte:

– Miután pedig felvette az illető tárgyat, azután még sokáig keresgélt a sárban, – hogy vajjon nem gurult-e ki a tárcából egynémely pénzdarab?…

Szegény gazduram, fulladozott a méltatlankodástól és a félelemtől.

– Hogy lehet ilyesmit csak ki is tanálni!… ilyen hazudságokkal sárba silányítani a becsületes embert… De még ilyet!

Hiába protestált, nem hittek neki.

Szembesítették Malandain urammal, aki megismételte és fentartotta állítását. Vagy egy órahosszat gyalázkodott egymásra a két ember. Akkor, saját kérelmére, megmotozták Hauchecorne-t. Nem találtak nála semmit.

Végül is a maire, maga is nagy zavarban, hazaengedte, tudtára adván, hogy értesíteni fogja az ügyészséget és majd az fog intézkedni.

A dolognak híre ment. Mikor az előljáróságról előkerült, egész tömeg vette körül az öreget, kikérdezték, komoly meg gúnyolódó kíváncsisággal, amelybe azonban nem vegyült semmi méltatlankodás. Ő pedig újra előadta a zsineg történetét. Egy szót se hitt el belőle senki. Nevettek.

Az öreget aztán lépten-nyomon megállították vagy ő állította meg az ismerőseit s vég nélkül újra kezdődött a történet és a vén paraszt tiltakozása: kiforgatta a zsebeit, úgy mutatta, hogy nincs nála semmi.

Erre azt mondták:

– Vén kujon, beszélhetsz!

Ő pedig mérgelődött, vad és lázas dühbe jött, kétségbeesve, hogy nem hisznek neki. De nem tudott mit csinálni, csak újra rákezdte a históriáját.

Leszállt az alkony, indulni kellett. Hauchecorne három szomszédjával ment, akiknek megmutatta a helyet, ahol fölszedte a zsinegdarabot. És az egész úton csak az esetéről beszélt.

Az este még körbejárta Bréauté falvát, hogy mindenki tudja meg a dolgot. Mindenütt csak hitetlenkedőket talált.

Egész éjszaka ennek a betege volt.

Másnap, déli egy óra tájban, Marius Paumelle béres, aki Breton uramnál szolgált az ymauville-i tanyán, hazavitte a pénztárcát és tartalmát Houlbrèque manneville-i gazdának.

A béres azt beszélte, hogy a holmit csakugyan az országúton találta meg, de mivel olvasni nem tud, a talált tárgyat hazavitte és a gazdájának adta oda.

A környéken ennek is hamar híre ment. Hauchecorne gazdával közölték a dolgot. Rögtön fölkerekedett és újra elkezdte története elmondását, persze kiegészítve a megoldással. Úszott a diadalban.

– Ami a legjobban zokul esett, – mondta, – az nem maga ez az izé vót, elhihetitek. De a hazudság! Nem rágja az ember szívit semmise úgy, mint ha hazug szó mián esik csúfságba.

Egész nap az esetét beszélte, úton-útfélen azzal tartotta a járókelőket, a korcsmában az iddogálókat, a templom kapujában a kijövőket a legközelebbi vasárnapon. Ismeretleneket is megállított, hogy előadjon nekik. Most már nyugodt volt, de valami mégis motoszkált az érzéseiben, anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi az? Az emberek mintha tréfás képpel hallgatták volna. Mintha azok nem volnának meggyőződve az igazáról. Néha mintha összesúgtak volna a háta megett.

A következő hét keddjén megint elment a goderville-i vásárra, csupán azért, mert a vágy hajtotta, újra elbeszélni a történetét.

Malandain, aki ott állt a kapujában, röhögött, mikor elment előtte. Miért?

Megszólított egy criquetot-i majorost, aki be sem várta, hogy befejezze a mondókáját, hanem hason legyintette és az arcába kiáltott:

– Nagy huncut vagy öreg, beszélhetsz!

Azzal a majoros hátat fordított.

Hauchecorne gazdának elállt a szava. Egyre nyughatatlanabb lett. Miért mondják rá, hogy »nagy huncut«?

Mikor a Jourdain korcsmájában az asztalhoz ült, újra belefogott a históriájába.

Egy montivilliers-i lókupec rákiáltott:

– Eriggy má’, vén csutora, tudjuk, tudjuk, most gyün a madzag!

Hauchecorne dadogott:

– De ha eccer megtanálták azt az izét, azt a pénztárcát!

A másik azonban visszavágott:

– Csak hallgassunk, apókám, – úgy van a’: az egyik megtanálja, a másik meg visszaviszi. Kéz kezet mos, igaz-e?

A parasztnak torkán akadt a lélekzet. Végre megértette, miről van szó. Azzal gyanusítják, hogy cinkosa van és az vitte vissza a pénztárcát.

Tiltakozni akart. Az egész asztal az arcába röhögött.

Nem tudta befejezni az ebédjét, elment, gúnyos szavak szóltak utána.

Hazatért, teli szégyennel és méltatlankodással, elfúlva a dühtől, a megaláztatástól, – és annál is inkább lesujtva, mert a maga srófos, normand eszével csakugyan képes is lett volna olyasmire, mint amivel most vádolták, sőt el is tudott volna hencegni vele, mint valami jó csínnyel. Ártatlansága most valahogy bebizonyíthatatlannak ködlött saját maga előtt is, hiszen mindig nagy kópé-híre volt! És a gyanú igazságtalansága csak jobban rágta a szívét.

Újra elkezdte a kalandja elbeszélését, minden nap megtoldva a történetet új érvekkel, erélyesebb tiltakozásokkal, ünnepélyesebb esküdözésekkel, amiket előre kifundált és előkészített, magánya óráiban, mert agyát már nem foglalkoztatta más, csak a zsineg históriája. Persze, annál kevésbé hittek neki, minél szövevényesebb lett a védekezése és agyafurtabb az érvelése.

– Hazug ember cifrán beszél, – mondták a háta mögött.

És ő érezte ezt, de csak folytatta a vad harcot, a reménytelen erőlködést.

Szemlátomást pusztult.

Az ugrató természetűek most csak azért is elmondatták vele »a madzagot«, hogy mulassanak rajta, mint ahogy a háryjánosokkal mondatják el a hőstetteket. Hauchecorne, elméjében rendülve meg, eszelőssé vált.

December vége felé ágynak dőlt.

Január első napjaiban halt meg, – és, az agónia révületében is ártatlanságát erősítgette, újra meg újra rákezdve:

– Csak egy kis madzag… egy pici kis madzag… itt van ni, maire uram…

Pincér, egy pohár sört!…

Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani. Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, – átlátszó köddel fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és a járó-kelők csatakos lábait.

Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg egypár más uccán. Hirtelen egy nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.

Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és garasos cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj volt előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy már hány pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat. Egyetlen szempillantás elég volt; láttam: régi sörivó, a megrögzöttek közül, akik reggel – nyitáskor – jönnek, és este – záráskor – mennek el. Tisztátalan jelenség volt, a fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő ruházatán látszott, hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen körmeinek a szegélye.

És alighogy leültem mellé, ez az alak nyugodt hangon megszólított:

– Hogy vagy? Jól?

Megrezzenve fordultam felé és az arcába néztem. Újra megszólalt:

– Nem ismersz rám?

– Nem!

– Des Barrets vagyok.

Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori gimnázista-társam.

Megszorítottam a kezét, de olyan zavartan, hogy meg sem tudtam szólalni.

Végre kinyögtem:

– No, és te, te hogy vagy?

Nyugodtan válaszolt:

– Hát megvagyok, ahogy lehet.

Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék valami rendeset?

– És… és mit csinálsz?…

Rezignáltan felelte:

– Láthatod.

Éreztem, hogy elpirulok. Arrább feszegettem a kérdést:

– De amúgy,… állandóan… mit szoktál csinálni?

Barátom nagy füstfelhőket fújt maga elé:

– Mindig csak ezt.

Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot és elkiáltotta magát:

– Pincér, két pohár sört!

Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi hang felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga italt a homokozott padlóra.

Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.

– Na, és egyébként, mi ujság? – kérdezte azután.

Igazán nem tudtam mondani neki semmi különöset. Dadogtam:

– Semmi, öregem, semmi a világon. Én kereskedő lettem.

Des Barrets ugyanazzal az egyforma hanggal kérdezte:

– Na… és az olyan mulatságos?

– Dehogy! Mért volna az? De elvégre csak kell valamit csinálni!

– Mi a csudának?

– Hát… az embernek kell valami foglalkozás.

– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha, semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és jól esik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.

Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta magát:

– Pincér, még egy pohárral!

Azzal folytatta:

– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.

Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.

Bambán néztem rá. Megkérdeztem:

– Nem voltál te mindig ilyen, úgy-e?

– Pardon, mindig ilyen voltam, már gimnázista-korom óta.

– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid…

– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán, hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban, – és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.

– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak csináltál valamit?

– Jogászkodtam… a Médicis-kávéházban.

– De azután?

– Azután?… átkeltem a Szajnán és idejöttem.

– És erre miért szántad el magad?

– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latin-ben. A diákok nagyon zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy pohárral!