Part 2

Szereplő személyek: _apa_ (vidéki ügyvéd, aki semmit se tud megtagadni az ő bájos kis leányától), _mama_ (aki jókedvü és még egészen szemrevaló asszony, de nagyon hirtelen eljár a keze), _a felnőtt kisasszony_ (a kinek két hónap mulva lesz az esküvője, már a lakás is megvan) s a _vőlegény_ (állami mérnök s a Dunántul legszebb angol bajuszának a tulajdonosa.)

Ezek a probléma szereplői. A dráma maga a következő:

A kisasszony e pillanatban élete legboldogabb korszakát éli, amennyiben rövid hatvan nap mulva ahhoz az urhoz fog feleségül menni, akibe tizennégyéves kora óta halálosan szerelmes. A szülők szivesen adják áldásukat a készülő frigyre, mert a vőlegény szorgalmas, talentumos és derék fiu, aki bizonyosan épp ugy fogja kényeztetni a leányukat, ahogy ők – a mama egy-két pofonjától eltekintve – a gyerekkora óta kényeztették. A fiatalok nagyon meg vannak elégedve sorsukkal, csupán két megváltozhatatlan tény ellen van kifogásuk: az ellen, hogy a nap mindössze csak huszonnégy órából áll, s hogy az állami mérnöki hivatal oly kegyetlen és kőszivü, hogy ebből a nyomorult huszonnégy órából is ötöt naponkint elrabol tőlük. Vegyük tekintetbe azt is, hogy az ember az alvásra is kénytelen forditani hét órát s hogy kora reggel nem szokásos a vizitelés; marad tehát összesen vagy kilenc óra, melyet a két szerelmes együtt tölthet. Kilenc óra, amikor kilenc teljes esztendő se lenne elég ahhoz, hogy a legsürgősebb mondanivalóikat közöljék egymással. Ugyebár, ily körülmények között el lehet képzelni, hogy ezt a kilenc órát akkor is egymásnak szentelnék, ha a háborgó Vezuv tövében várnák azt a pillanatot, mikor mindörökké az egymáséi lesznek?…

Eddig tehát rendben lenne a dolog, de most jön a bökkenő: a két szerelmes kilencórás boldogságának is megvannak a sötétlelkü irigyei… Még pedig nem a menyasszony barátnői, a vőlegény kollégái, s a kisváros pletykázó kávénénikéi, hanem azok, akik a legközelebb állanak hozzájuk: a szülők. Ez hihetetlen és vérfagylaló dolog, de igy van. Legalább a szerencsétlen jegyespárnak ez a véleménye. És hogy ez a vélemény nagyon is megokolt, az kitetszik a következő szimptomákból:

A vőlegény és a menyasszony egyedül ülnek az ebédlő félhomályában. Hogy mivel töltik az időt, azt ne kutassuk (valószinüleg a régi spanyol költők tájszólásairól beszélgetnek), de annyi bizonyos, hogy nem élvezhetik sokáig az egyedüllétet; öt perc mulva ugyanis kinyilik az ajtó s a mama mosolygó arccal lép az ebédlőbe.

– Nem láttad, kis lányom, a huskönyvet? – kérdezi a pironkodó menyasszonytól.

E szavak után tiz percig lázasan keresgél a szobában s csak akkor távozik, amikor a jegyesek már olyan arccal néznek rá, amilyent szegény Dózsa György vághatott, mikor a tüzes széken helyet kináltak neki. De alig maradnak ismét három percig egyedül, már apa ront be hozzájuk hangos szóval az irodából.

– Holnapra jegyeket vettem a szinházba, – ujságolja oly diadalmasan, mintha legalább is megütötte volna az osztálysorsjáték főnyereményét.

Az apa is ott marad egy negyedórán át, s mikor nagynehezen eszébe jut, hogy az irodában a peres felek már várakoznak rá, akkor a kisebbik lány, a szakácsnő, a kárpitos, a varrókisasszony lép be hozzájuk valami kifogással az ebédlőbe. Szóval: nincs olyan tiz percük, hogy háborithatatlanul beszélgethetnének egymással s a szimptomák határozottan arra vallanak, hogy mindez nem puszta véletlenség: a szülők direkte ugy intézik a dolgokat, hogy valaki minduntalan megzavarja őket.

„Hitted volna-e, oh, bölcs kádi, – kérdi hozzám intézett levelében a vőlegény, – hogy ily tigrisanyák is élhetnek a világon, s hogy akadhat szülő, aki egyenesen gyönyörüséget talál abban, ha a leánya idegrendszerét ennyire fölborzolhatja?“

Édes fiam, én megértem a te szomoruságodat, s a helyedben magam is azt mondanám, hogy a vérszomjas tigris szelid galamb e rettentő anyához képest, de mivel, fájdalom, már tul vagyok azon a koron, amikor az embernek sürgős beszélni valója van egy szép leánynyal, hát azt mondom: hogy az a tigris-anya okosan cselekszik, sőt egyenesen az anyai kötelességét hanyagolná el, ha nem keresné az ebédlőben a huskönyvet. És az apa is, a kisebbik leány is, sőt a szakácsnő is, meg a kárpitos is helyesen cselekszik, mikor a tárgyalásaitokat öt percenkint megszakitja. Hogy miért, azt hiába magyaráznám neked és hiába magyarázom a bájos kis menyasszonyodnak is, mert ti ugy se fogtok igazat adni nekem és ha igazat adnátok, meg se érdemelnétek, hogy a jó isten ilyen boldogokká tett benneteket. Vannak izgalmak, melyekből a kevés is sok, s vannak gyönyörüségek, melyeknek az adja meg az igazi értéküket, hogy csak ritkán és akadályokon keresztül lehet hozzájuk jutni. Égő gyufával nem szabad ott járni a puskaporos torony körül, s aki a toronynál őrt áll, csak a kötelességét teljesiti, ha minden közeledő gyujtószálra ügyel. Mindez csak képletes beszéd, de ha buksi, szerelmes fejedet kissé töröd rajta, hamar rá fogsz jönni, édes fiam, hogy annak a tigrisanyának igaza van. Már azért is, mert e rövid földi életben tulajdonképpen a boldogság reménye a legnagyobb boldogság. Aki a holnapi ezresbankóját ma kisértékü aprópénzre eszkomptáltatja, az még a szerelem terén se mondható kiváló szakembernek. Várd meg a holnapot, mikor a nagy pénzedet teljes értékben beváltják, – és gondolj arra, hogy az ember – már az ismert kép szerint is – csak akkor van „végre egyedül“, mikor az oltár elől eltávozott. Addig bele kell nyugodni abba a fájdalmas tudatba, hogy apák, mamák, szakácsnék és kárpitosok is vannak e nyomorult földtekén.

A szökevények

– T. problémagyártó uram, irja ma egy uriember, akinek minden során meglátszik, hogy nagyon meg van botránkozva. Ön előszeretettel adja a csalhatatlan római pápát minden illendőségi kérdésben, hát döntse el most azt az érdekes vitát, mely köztem és egy barátom közt felmerült. Mind a ketten hivatalosak voltunk egy esküvőre s nagy gálában meg is jelentünk a lakodalmas asztalnál, mely csak ugy görnyedezett a virágoktól és az ezüsttől. Ott volt minden notabilitás, akiket állitólag egy notabilitás-szállitó vállalattól szoktak kibérelni az örömszülők, egy sereg szép asszony ült a kényelmes karosszékekben, az asztalfőn pedig a fiatal pár foglalt helyet, akiket félórával azelőtt kötöttek össze egy hosszu életre az oltár előtt. A hangulat természetesen lelkes volt, a pincérek sürögve jártak nagy ezüst tálaikkal az asztal körül, a pezsgő durrogott, a napsugár bekandikált a selyemfüggönyökön át, szóval érezni lehetett, hogy itt valami édes mámor lebeg a levegőben. Engem általában száraz legénynek tartanak, aki egykönnyen nem vesziti el a fejét, de most az én lelkem is megtelt azzal a lázzal, mely a teremben mindenkit elfogott s a pecsenyénél felálltam, hogy a fiatal párt felköszöntsem. Már bele is fogtam a beszédembe, amikor hirtelen az asztalfőre esett a pillantásom s nagy bámulatomra azt láttam, hogy a fiatal párt egyáltalában nem látom. Eltüntek, vagyis helyesebben: megszöktek. Gondolhatja, hogy majdnem a torkomon akadt a szó, mert a legnagyobb mértékben illetlennek találtam, hogy azok, akiknek ünneplésére az égész nagy társaság összegyült, egyszerüen kereket oldanak és elpárolognak. Miért huztunk mi akkor frakkot, miért vették magukra a hölgyek a legszebb ruhájukat? A beszédemet azért, ugy ahogy befejeztem – csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam botrányt okozni, – de a lakodalmas ebéd után élénken kikeltem az ellen a csuf szokás ellen, hogy az uj házaspár ilyen neveletlenül faképnél hagyja a tiszteletére összegyülekezett társaságot. Voltak, akik nekem adtak igazat, de a jelenlévők legnagyobb része frivol mosolylyal hallgatta a vitát s amellett kardoskodott, hogy ezt az édes kis illetlenséget nem szabad tulságosan rossz néven venni… Szóval nagy többséggel leszavaztak, de én nem nyugszom meg ebben a verdiktben, hanem Csalhatatlanságodhoz fordulok azzal a kérdéssel: vajjon van-e joguk az uj pároknak ahhoz, hogy az etikett törvényeit ennyire lábbal tapodják?

Mielőtt Csalhatatlanságom erre a sulyos kérdésre válaszolna, előbb szives engedelmükkel megállapitok egy tényállást: azt, hogy ez a megbotránkozott uriember jóval tulhaladta az ötvenedik évét, hogy elvileg sohase gondolt a házasságra, szóval: hogy tizenhárompróbás, megsavanyodott agglegény. Minderről egy szót se ir a levelében, de szivesen felajánlok száz forintot egy ellen, hogy ez a jellemzés megfelel a valóságnak. Mert csak egy agglegény beszáradt szive képes arra, hogy ezeknek a mohó, szerelmes kis csacsiknak a viselkedését az illem rideg paragrafusai szerint itélje meg…

De hagyjuk ezt, hiszen nem jellemzést kiván tőlem Savanyuságod, hanem komoly és humor nélkül való döntvényt, melylyel barátai előtt az igazát megvédheti. Hogy lojalitásomról teljes bizonyságot adjak, ime, készséggel kijelentem: az a vadonatuj házaspár igenis, illetlenül viselkedett. Oly illetlenül, hogy a összes német divatlapok szerkesztői postája jogosan elitélné őket, mert teringettét, az már csakugyan több a soknál, hogy az ünnepeltek angolosan távozzanak el attól az asztaltól, ahol az ő tiszteletükre gyült össze egy tekintélyes vendégsereg. Az illemtanból ezek a könnyelmü fiatalok feltétlenül megérdemelnék a szekundát. Önnek tehát minden bizonynyal igaza van, – és lássa, én mégis azt mondom, hogy az a másfélórás férj, aki nem szöktetné meg hasonló módon a feleségét, bizvást megérdemelné, hogy a világ összes illemkodexeit végig kelljen olvasnia, mielőtt a pironkodó asszonyával egyedül marad…

Mert a dolog, tisztelt komolykodó uram, akként áll, hogy kétféle szempont szerint lehet megitélni a földi emberek cselekedeteit: az illem és a természetes ösztönök szempontjából. Az illemet a kétkoronás kézikönyvekből tanuljuk meg, a természetes ösztönt pedig, dijtalan podgyászként, magunkkal hozzuk erre a gyönyörüséges világra. És az egyiknek épp ugy hasznát vesszük, mint a másiknak; csakhogy az elsőnek akkor, a midőn zsurokra és five o’clock teákra megyünk, a másiknak akkor, amidőn minden vércsöppünk lángolni kezd arra a gondolatra, hogy egy drága, kicsike teremtést a karjainkba szoritsunk…

Az a fiatal pár, amelyik az esküvői lakomáról ilyen rövid uton megszökött, kétségtelenül megérdemli a szekundát az etikettből s én habozás nélkül ki is mondom a verdiktet, hogy itt nagy és sulyos illetlenség történt. De ez a verdikt egyuttal azt jelenti, hogy a két szökevény százezerszer bölcsebb volt, mint a világ összes agglegényei, mert a szerelemben – emlékezzék csak vissza a régmult időkre! – az illetlenség a legnagyobb bölcseségek közé tartozik. Aki az üres etikettet még az esküvője napján se rugdossa félre, az vagy olyan öreg, mint ön, vagy olyan szédületes smokk, mint az a német tanár, aki egy könyvében komolyan megirja, hogy egy előkelő ur csak délelőtt tizenegy és tizenkét óra között hunyhatja örök álomra a szemeit.

A flirtelés határai

Erős a gyanum, hogy a kérdést, mely ma, döntés céljából, hozzám érkezett, viharos jelenet előzte meg: afféle ebédutáni, vagy vacsoraközi jelenet, mely a házasok életében nem ritka, s mely az agglegényekben mindig azt a hitet költi föl, hogy mégis csak ők a legokosabb emberek. Ugy képzelem, hogy egy bájos asszony, aki a szoknyáját feszesebbre fogja össze, mint ahogy az a filiszter férjeknek tetszeni szokott, a korzón, a dunaparti étteremben, a szinházban vagy a váci-utcán kissé többet mosolygott egy raglános urra, mint a mennyit a feleségek illemkodexe megenged s hogy e mosolygás következésképp egy derék nyárspolgár magából kikelve rohant el este az intimus ebédlőből, hogy az alsós, vagy a baccarat izgalmaiban keressen kárpótlást családi boldogtalanságáért…

A kérdés, melyet a meghasonlott lélek kissé zavaros levelében elibém terjeszt, a fölösleges frázisokat elhagyva, oda konkludál: hol van és meddig terjed az a határ, amelyen tul már a lojális és nagyvilági férj se türheti meg, hogy szép feleségének udvaroljanak? Vagyis: meddig köteles szemet hunyni az idegen férfiak bizalmaskodása fölött és mikor érkezik el az a pillanat, amidőn az udvarlás ellen joggal és teljes méltósággal tiltakozhatik?

A probléma nem olyan könnyü, mint amilyennek látszik, mert általánosságban nem lehet rá megadni a helyes választ. Itt minden a férj társadalmi helyzetétől függ, – legalább hosszu csatangolásaim közben állandóan igy tapasztaltam. Egy nagykövet bátran megengedheti, hogy a felesége idegen urakkal üljön a szinházi páholyban, Marlborough hercegnő nyugodtan automobilozhat a barátaival, de egy pesti ügyvéd felesége rosszul tenné, ha az ura nélkül, idegen férfiak társaságában menne az előkelő étterembe, a szolid iparosné pedig már azzal is gyanut kelt, ha a fiatal szomszédjával sétálgat tulsokat a külvárosi utcán. Helyes-e, nem helyes-e, más kérdés, de bizonyos, hogy a mai társadalom fölfogása szerint az előkelőbb pozicióju hölgy a flirtelés tekintetében több szabadságra tarthat jogot, mint a kevésbé előkelő. Ez azonban inkább csak a látszat dolga: ami a lényeget illeti, bizvást el lehet mondani, hogy az angol peerek, az amerikai vasutkirályok, a francia vicomte-ok épp oly kevéssé örülnek annak, ha fiatal feleségük más férfiakkal kacérkodik, mint a pesti orvosok, hivatalnokok és napidijasok. Ez nem a társadalmi helyzettől függ, hanem attól: ki mennyire szereti azt a csinos asszonyt, akivel az ebédlőjét, a szalonját és a hálószobáját megosztja. A legtöbb férj – valljuk meg az igazat – akkor érezné magát legnyugodtabbnak, ha ő nagysága egyáltalában nem érintkeznék idegen urakkal; de mivel a nyugoti konvenció a háremszerü elzárást, fájdalom, nem engedi meg, kénytelen-kelletlen tesz bizonyos koncessziókat a társadalomnak s büszke, melanchólikus, vagy ostoba arcot vág, amikor a felesége decolletage-ára tapadó, éhes és csillogó szemeket megpillantja…

Nem beszélek azokról a férjekről, akik ezt a hermetikus elzárást gyakorlatban is megvalósitják, – hiszen az ilyen nem igen tudna megélni a mai önző és liberális társadalomban – de bizonyos, hogy még a leglojálisabb férj is elérkezik némelykor ahhoz a határhoz, a mikor teljes joggal juthat már az eszébe, hogy nem a más számára házasodott. A modern asszonyt, aki forradalmi eszméket hordoz a fejecskéjében, nem lehet eltiltani attól, hogy olykor kellemes és ártatlan flirtekkel izgassa az idegeit, annál inkább se, mert ennek a könnyü bizsergésnek legutolsó felvonását ugyis csak a törvényes férj élvezi. Az idegen férfiakkal való ingerkedést, a pajkos és talán pikáns szinezetü tréfát, mely az asszonyok és férfiak társaságbeli érintkezését oly vonzóvá teszi, a mai kor teljesen akceptálta, s a morózus férj, aki az ilyen ártatlan mulatságot rossz néven veszi, voltaképp csak maga alatt vágja a fát, mert a gyanakvó hitvestársak felszarvazása már a bibliai kortól kezdve megszokott dolog. De a pillanatnak, amelytől kezdve a két nem érintkezése veszedelmessé válik, épp ugy meg vannak a bizonyos szimptómái, mint akármelyik testi betegségnek, s az okos férj már a legelső szimptómánál sietve megteszi az óvóintézkedéseket. Mikor az asszony már a legyezőjével csap az idegen férfi kezére, nagy társaságban is suttogva beszél, s a férjet, aki gyanutlanul közeledik hozzá, az udvarlója előtt tulságos gyöngédséggel kezeli: az okos ember – anélkül, hogy a gyanujának bármily külső jellel is kifejezést adna – tapintatosan, szinte az öntudatlanság látszatával vágja ketté azt a fejlődőben levő bizalmaskodást, melynek csak a különböző stádiumai mások, de a vége többnyira ugyanaz. A comme il faut férj a felesége száz udvarlójától se ijed meg, de föltétlenül alapos oka van a tünődésre, a mikor ugyanaz a barátja tulságosan kezd ragaszkodni hozzá, szivesen föláldozza érte az estéjét, s a szinházba, az étterembe is elkiséri, mert, „ugyse tudna egyebet tenni az idejével“. Persze a kirándulásokon ő nagysága is résztvesz, ő nagysága, aki jókedvü lenézéssel beszél az ostoba, de jó fiuról.

Arra, hogy az összes aggasztó szimptómákat felsoroljam, valószinüleg nem reflektál a mai levél irója, – hiszen a férjek idegzete épp ugy megérzi a házaséleti változásokat, mint a leveli békáé az időjárás fordulásait. De a legtöbb férj – bár valami homályos sejtelem ott motoszkál a lelke mélyén – egyszerüen abszurdnak tartja azt a gondolatot, hogy őt a felesége megcsalhatná. És ez a gondolat tényleg abszurd, még maguk az érdekelt felek: az asszonyok előtt is. De istenem, hát van-e édesebb és pikánsabb élvezet, mint egy abszurdumot megvalósitani?

A mama lánya

Egy derék, komoly és szimpatikus fiatal ember szerelmes egy bájos, fiatal leányba. A leány viszonozza az érzelmeit: neki is fölragyognak a szemei, ha véletlenül összetalálkoznak valahol. A férfinak jó állása van, évek óta sokat keres, nincs tehát semmi kétség az iránt, hogy a leendő családját tisztsségesen eltarthatja. A leány jómódu szülők gyermeke; az apa is, a biztositó társaság is csinos összeget fog kifizetni annak a szerencsés urnak, akivel majd az anyakönyvvezető előtt megjelenik. Mindketten szépek, egészségesek, jókedvüek. A leány szülei is, a férfi szülei is örömmel látnák, ha a kedves vonzalomból örökös frigykötés lenne. Szóval: minden kellék megvan ahhoz, hogy egy boldog, példaszerü, harmonikus házasság keletkezzék.

És ime, ahelyett, hogy a jegyváltás expressz uton megtörténnék, a fiatal ur aggódó arccal ül le az iróasztalához, s hosszu, töprenkedő levelet ir nekem, az ismeretlen, vén globetrotternek, s a levélben szinte esdeklően arra kér: adjak neki, az isten szerelmére, lelkiismeretes tanácsot arra nézve, vajjon ezt a bájos, kékszemü, barnahaju gyermeket csakugyan elveheti-e feleségül? És minden egyes sorából az látszik, hogy komoly és izgatott lelki tusák előzték meg ennek a furcsa levélnek az elküldését…

Miért ez az érthetetlen aggódás? Nem azt kell-e hinnünk, hogy ennek a fiatal urnak a nagy boldogság hirtelen megzavarta az eszét?

Nem. A töprenkedésnek megvan az alapja. Száz házasulandó férfi közül legalább kilencven szakasztottan ugy cselekednék, mint ez az én különös levelezőm.

A leánynak ugyanis, akiben minden kellék megvan ahhoz, hogy egy derék embert magába bolonditson, nemcsak apja van, hanem anyja is. Még pedig olyan anyja, aki ma is a legszebb asszonyok egyike. Harminchét éves, de nem igen látszik többnek harminckettőnél. Karcsu és mégis telt, csillogó szemü, csábitó, szép asszony. És ezenkivül pikáns, jókedvü és jólelkü asszony is. Már menyecske korában is szivesen vette, ha udvaroltak neki és még ma se érezné jól magát, ha nem venné körül az udvarlók és a bámulók serege. A kis városban hire van a kacérságának; és a rossz nyelvek azt beszélik, hogy nem igen elégszik meg az elméleti kacérsággal. Több olyan urról beszéltek, akik szerencsével udvaroltak neki. A szép asszony gyakran fölrándul Budapestre, s ilyenkor az aranyifjuság egyik-másik tagja is eltünik néhány napra a kisvárosból. Ezt mindenki tudja, beszéli, terjeszti, csupán a férj nem vesz róla tudomást. A férj szorgalmasan dolgozik reggeltől estig a hivatalában, s nagyon boldog, mikor a feleségének egy-egy szenzációs uj toilletje a fővárosból megérkezik. A pletykák nem érdeklik, talán nem is hisz bennük. Pedig aligha lehet rideg ember, hiszen a kis leányával bizalmasan összebujva szokott sétálgatni esténkint a kisváros korzóján.

Értik-e most már, hogy miért habozik az a fiatal ur?

Ha nem értenék, ide irok néhány sort a hozzám intézett leveléből:

„Tisztelt uram, ön azt mondja, hogy öreg, tapasztalt és világlátott ember, aki mindenütt járt, mindent megfigyelt és az a szenvedélye, hogy a lelki problémákkal foglalkozzék. Bizalommal és szeretettel fordulok tehát önhöz azzal a kérdéssel: vajjon elvehetem-e feleségül ennek a léha és haszontalan asszonynak a leányát? Nem kell-e attól tartanom, hogy a szerény és egyszerü gyermekben is az édesanyja nyughatatlan vére lobog? Ki biztosit róla, hogy nem egy kacér, rossz és felületes asszony fog kigubózkodni ebből a finom és ártatlan kisleányból? Hiszen a közvélemény is azt mondja, hogy az ilyen lépés előtt az édesanyát kell megnézni… Mindenre kérem, adjon nekem valami jó tanácsot, mert a magam temperamentumát ismerve, bizonyos vagyok benne, hogy borzasztó katasztrófa lenne abból, ha az én feleségem is olyan asszonynyá lenne, amilyen az édesanyja.“

Kedves, ismeretlen barátom, aki e percben valószinüleg dobogó szivvel és sötét kétségekkel a lelkében kóborol egy vidéki ház ablaka alatt, – melyen belül a szép mama talán éppen a legfrissebb udvarlójával flirtel – én értem, nagyon is értem azokat a motivumokat, melyek önt arra birhatták, hogy hozzám forduljon… Nem ön az első és nem ön az egyetlen, aki ebben a csunya és embertelen babonában hisz… Az átöröklésről annyit beszélnek a mi korunkban, hogy nem csoda, ha valaki e jelszó örve alatt egy szegény és ártatlan gyermeket ilyen kegyetlenül meggyanusit… Örülök, hogy hozzám fordult, mert igy elmondhatom önnek, hogy amit gondol, az érthetetlen barbárság. Hosszu bolyongásaim közben mindig ugy láttam, hogy a rossz és erkölcstelen anyáknak éppen felnőtt leányaik, a szerencsétlen kis mártirok, a legszigorubb kritikusai… Az ő gyermekszivük mindig megérzi, hogy az a lény, akit legjobban kellene tisztelniök a világon, a romlottság és alávalóság utját járja… Nézze meg a serdülő leányt, akinek anyja a korrektség ösvényéről letért: valamennyi szinte beteges ragaszkodással csügg a szomoru és hallgatag férfiun: az édesapján… Ezek a sajnálatraméltó gyermekek nem a léhaságot viszik magukkal abba az uj világba, ahova a szerelmesük elvezeti őket, hanem a természetes undorodást mindattól, ami piszkos, alávaló és erkölcstelen… Csupán a férjtől függ, hogy ez az uj világ mindazért a sok fájdalomért kárpótolja őket, amit gyermekszivük mélyében oly sokáig és oly mérhetetlen kínok közt rejtegettek…

Ha ön becsületes és jó ember – és a levele után itélve, bizonyosan az – akkor gondolkodás nélkül megkéri annak az édes kis teremtésnek a kezét és a lehető legrövidebb idő alatt kiragadja abból a milieuből, melybe egy gonosz és mostoha véletlen helyezte…

A szerelem sportsmanjei

Az eset, amelyről egyik, ma hozzám intézett levélben szó van, egyáltalában nem tartozik a rendkivüliek közé, de mivel a tipust, amelyik ennek a vidéki kis regénynek a hőse, még nem méltányolták eléggé, szivesen megállok mellette egy pillanatra. Érdemes, mert a férfiaknak ez a fajtája épp ugy feltalálható a legkisebb pusztai tanyán, mint a budapesti kávéházakban.

Aki a mai levélben szerepel, az nagyon csinos és szeretetreméltó fiu. Jól öltözködik, elolvassa az ujságok művészi és irodalmi rovatát, elmésen cseveg s kitünően tud beszélni az asszonyok nyelvén. Azok közé a férfiak közé tartozik, akiket a francia _homme à femmes_-oknak nevez. Az az élet-eleme, ha leányok és férjes nők társaságában lehet. Udvarol, tréfál, ezer apró szolgálatot tesz, szóval: kellemes, szinte nélkülözhetetlen ember. És mégis: egyike a legveszedelmesebb kalandoroknak, a mint a következőkből kitetszik.

Egy fiatal ur – irja a levél, melyről föntebb szólottam – naponként eljár egy uri házba, ahol csinos, felnőtt leány van. Majdnem mindennap ott iszsza meg a teáját, de néha ebédre és vacsorára is ott tartják. A szülők azon a véleményen vannak, hogy a kedves, fiatal ember a felnőtt kisasszony kezére pályázik. És mivel jó és biztos állása van, s a leány is láthatólag rokonszenvez vele, a mama nagyon szivesen venné, ha az elmés causeurt hamarosan a vejének mondhatná. De mulik az idő, fogy a tea és a sandwich, a fiatal ur azonban nem nyilatkozik érdemlegesen. Végre a gondos anya megkérdezi a leányát:

– Még mindig nem szólt?

Mire a komoly leány, akinek nincs titka az édesanyja előtt, igy válaszol:

– Arról, hogy feleségül akar venni, még nem szólott. De minden jel arra mutat, hogy mégis csak ez a szándéka. Amikor elválunk, mindig megszoritja a kezemet, százszor elmondja, hogy szerelmes belém, s néha órákon át zaklat, vajjon én is szeretem-e? Már meg is mondtam neki, hogy szeretem, mire hálásan és elérzékenyülve szoritotta meg ujra a kezemet…