Part 1

MAGYAR IRÓK ARANYKÖNYVTÁRA

XXX. KÖTET.

SZOMAHÁZY ISTVÁN:

MINDENNAPI PROBLÉMÁK

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

MINDENNAPI PROBLÉMÁK

IRTA

SZOMAHÁZY ISTVÁN

BUDAPEST, 1909.

GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA

IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.

A NAP nyomdája, Budapest, VIII. Rökk Szilárd-utca 9.

A snájdig leány

Mivel, fájdalom, nem tartozom azok közé, akiknek nevét az ujságok a legtöbb adót fizetők listájában közölni szokták, s a jószágkormányzóm (aki a holdban él) becstelenül elhanyagolja a befolyó pénzek elküldését, viharos mult után, fehér hajjal, mint hites tanácsadó keresem a mindennapi Graham-kenyeremet. Hogy ez nem könnyü életpálya, ma is tapasztaltam, amikor egy szende, falusi kisasszony arra kér: magyarázzam meg neki, hogy mikép lehet valaki ugynevezett snájdig leánynyá, mert neki a környéken lakó fiatal urak valamennyien azt mondták, hogy a huszadik században csak a snájdig leányok hatnak a serdültebb ifjuságra. Akármi a véleményem erről a különös kérdésről, köteles vagyok eleget tenni az óhajtásnak, mert ha valaki – mint e sorok szerény irója – tanácsadásból él, hát nem szabad fitymálnia semmiféle problémát se. A kisasszony tudni akarja, hogy mik a snájdig leány kellékei, – nincs hát jogom hozzá, hogy holmi unalmas morálprédikációkkal hozakodjam elő, hanem rezonirozás nélkül eleget kell tennem a nyájas olvasó parancsának. Ezennel pontozatokba foglalom tehát azokat a kellékeket, amelyekkel a huszadik századbeli kisasszony a snájdig jelzőt megszerezheti magának.

_A)_ A snájdig leány ugy viselkedik a társaságban, mintha kabaré-énekesnő lenne, s a pódiumon énekelne valami kétértelmü, vagy nagyon is egyértelmü kuplét. Vagyis: a szemei állandóan körutazást tesznek a férfiak arcán, a kezeivel feltünő gesztusokat csinál, s mindig olyan hangon beszél, hogy a távolabb ülők is kényelmesen meghallhassák.

_B)_ A snájdig leány, ha ülő helyzetben van, az egyik lábát mindig átveti a másik lábán. Ez ugynevezett fius fesztelenséget kölcsönöz neki.

_C)_ A férfiakat a snájdig leány mindig a keresztnevükön szólitja, akkor is, ha először látja őket életükben.

_D)_ Szenvedélylyel használja a budapesti, kávéházi tolvajnyelvet. A beszélgetésében tehát sürün fordulnak elő az eféle kifejezések: „Maga nekem ilyen fiatal!“ – „Ezt a froclit jól beszopta, öregem!“ – „Maga is Montiba rulettezne most, ha elegendő dohánya lenne!“

_E)_ Olyan szük szoknyát hord, hogy az összes járókelők megfordulnak utána.

_F)_ Merészen szakit azokkal a régi hagyományokkal, amelyek a fiatal leányoktól holmi szüzies szemérmetességet követelnek. Lehetőleg ugy beszél, hogy a fiatal urak – mint a snájdig leányok mondani szokták – minél jobban „ugorjanak“. Tehát abszolute nem riad vissza attól, hogy az udvarlóinak eféle elmésségeket mondjon: „Hány évig vállalkoznék értem a juhászkutyuska szerepére?“ – „Mit gondol: lenne-e bennem bizonyos helyzetekben elég temperamentum?“ – „Nem haragudnék, ha egy kicsikét megbolondulnék, ugy-e?“ Stb. stb.

_G)_ Kijelenti, hogy ha férjhez megy, teljes szabadságot ad az urának, de viszont teljes szabadságot is követel tőle.

_H)_ Légyottokat ad, de nem megy el, hanem egy barátnőjével titokban kilesi a türelmetlenül föl- s alájáró fiatal urat.

_I)_ Tüntet vele, hogy mindenről ép ugy informálva van, mint a vele egykoru férfiak.

_J)_ Kijelenti, hogy ha egyszer férjhez megy, okvetetlenül a két gyermek-rendszer hive lesz.

_K)_ Szenvedélyesen cigarettáz és pezsgőzik, s a szupé-csárdást ugy járja, hogy a legöregebb botokudnégerek is bizonyára elszédülnének, ha meglátnák.

Ime körülbelül ezek a kellékek szükségesek ahhoz, hogy valaki a snájdig leány cimét és jellegét megkapja. Aki buzgón és ambicióval fog a dologhoz, bizonyára hamarosan elsajátithatja a felsorolt kvalifikációkat.

A falusi kisasszony remélhetőleg meg lesz elégedve az előzékeny felvilágositással. Ha szerény szolgálataim révén sikerül most már snájdig leánynyá lennie, én szivemből gratulálok neki, de egyet óvatosságból kijelentek: ha nekem egy leányom lenne, aki a snájdig jelzőre pályáznék, én bizonyisten gondolkozás nélkül leütném a derekát.

Házasságközvetitők

A kérdés, melyet ma döntés céljából elibém terjesztettek, annyira kényes, hogy még én is, aki nem tartozom épen a gyáva legények közé, egy pillanatig szinte habozom a válaszszal… Egy fiatal leány titokban levelet ir nekem (ceruzával, mert minden pillanatban rajtakaphatják) s a felől kéri nagybecsü véleményemet, vajjon egy uri kisasszony, aki gyermekkorától fogva comme il faut-nevelésben részesült, férjhezmehet-e házasságközvetitő utján? Az apropos-t az adta meg ehhez a kérdéshez, hogy ő, a gyöngéd és érzékeny fiatal leány, a minap kihallgatta titokban a szülői beszélgetését, s rájött, hogy az a nagyszakállu, öreg bácsi, aki több izben megfordult a házukban, tulajdonképpen azért olyan gyakori vendég, mert őt végre hozzá akarja juttatni a főkötőhöz. A tiszteletreméltó aggastyán ugyanis közönséges házasságközvetitő. „Elképzelheti – irja az én bájos ismeretlenem – mennyire lesujt engem a szülőim összeesküvése; hiszen mindeddig csillogó álmokat szőttem arról, hogy egyszer, ha későn is, csakugyan megérkezik az a mesebeli lovag, aki engem a fehér leányszobámból elrabol… Hogy ugy adjanak el, mint egy mángorlót, vagy egy parádés lovat, ez a gondolat egyszerüen kétségbeejt.“

Szivesen kacérkodom a vénségemmel, gyakran hivatkozom hófehér szakállamra, de annyira mégsem vagyok öreg, hogy ennek a szép és melegszivü kisleánynak a nagy bubánatát meg ne érteném. Hiszen talán az egész világ kifordulna sarkaiból, ha még ezeknek a naiv fiatal teremtéseknek a szive se nyujtana édes otthont a mindenünnen kiüldözött romantikának. Egy házasság, mely közvetitő utján jön létre: ugyan, hol az az álmodozó leány, akit ez a gondolat meg ne borzongatna? A házasság az égben köttetik, – mondja a régi közmondás – mily iszonyu lehet hát az a tudat, hogy az ő napfényes szőke hajkoronáját, csillogó, fekete szemét egy öreg, kiszáradtszivü üzletember veszi az ajkára valamelyik kávéházban?

Beismerem, hogy ez a csunya próza engem is felháborit, – és mégis azt mondom: szép kisasszonyom, ne haragudjék azokra a jótékony tündérekre, akik magukat ridegen házasságközvetitőknek nevezik. Mert ha jobban meggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy ez a mesterség már talán a bibliai korban is a népszerüek közé tartozott, hogy ne is szóljak ősapáinkról és ősanyáinkról, akik – igaz, hogy iparjogositvány nélkül – mindannyian szivesen foglalkoztak a házasságközvetités mesterségével. Az asszonyok, főképp az öregasszonyok, minden időben valami perverzus gyönyörüséget találtak abban, hogy a fiatalokat egymás karjaiba vezessék, s ha a régi házasságokat megvizsgáljuk, akárhány olyat találunk közöttük, mely a Miska bácsi, vagy a Cenci néni atyafiságos gondosságának köszönheti a létrejöttét. De ma már se a Miska bácsik, se a Cenci nénik, nem érnek rá arra, hogy az Ámor istenke dolgaiba kontárkodjanak; Miska bácsi uj jelzálog-kölcsönökön töri a fejét, Cenci néni pedig a cselédszerző kifutójának udvarol, hogy a derék Samu egy jó mindenesleányt szerezzen neki. A dilettáns házasságközvetitő helyébe tehát a hivatásos házasságközvetitő lépett, vagyis az a férfiu, aki józan kenyérkereset céljából vette föl a törvényes szerelmet az ügykörébe. A mestersége tehát prózaibb, mint a régi urabácsiké és néniké, de annyiból talán megbizhatóbb, hogy – mivel az ő üzleti renomméja is kockán forog – ő jobban és alaposabban belemélyed a házassági ügyletet kötő fiatalok egyéniségébe. És van még egy, bizonyára nem kicsinylendő előnye: száz és száz olyan urat és hölgyet ismer, aki mind készen áll arra, hogy a házasság sulyos keresztjét magára vegye. Vagyis: minden módja megvan hozzá, hogy az egymáshoz illő karaktereket kiválaszsza. Igaz, hogy mindennek kissé üzleti ize van, de ki biztositja Kegyedet afelől, hogy ő nélküle rá fog találni az igazira, s hogy tisztán a romantika alapján nem lesz százszorta boldogtalanabb, mint igy, hogy köhögő öreg bácsi veszi a kezébe a sorsa intézését? Hány fiatal teremtés van, akinek a vénleánysága határáig sincs alkalma ahhoz, hogy hozzáillő urakkal megismerkedjék, s hogy azt a tökéletes férfi-ideált feltalálja, akiről leányszobájában álmodott? Hiszen a mai házasság kizárólag a véletlen alapján áll, a vak és szeszélyes véletlen alapján, mely néha, zsarnoki kegyetlenségében, épp azokat boronálja össze, akik örökös és elviselhetetlen gyötrelmeket okoznak egymásnak. Az a vén bácsi tulajdonképpen egy merész ujitást képvisel: ő háborut üzen a vak és megbizhatatlan véletlennek, s a logika, a pszikhologia és az emberismeret alalpjára helyezi az emberi intézmények leghatalmasabbját: a szent házasságot. Hátha éppen ő fogja megtalálni a Kegyed számára azt a csinos, derék és szerelmes legényt, akit az égiek már ötezer évvel ezelőtt arra szántak, hogy Kegyedet boldoggá tegye? A pajkos Ámortól – igy olvassuk a mitologiában – minden huncutság kitelik, miért ne telnék hát az is ki, hogy kopottcilinderes, tubákoló öregekkel képviseltesse magát ebben a kései évezredben?

Levelezés

A nagy svájci, olasz és egyéb nemzetközi hotelekben könnyen megy az ismerkedés. Diner után, amikor a hall fényes csillárai kigyuladnak, s a sok dekolletált, estélyruhás szép asszony és a sok jókedvü, viruló, fiatal leány a frakkok tömegében elvegyül, a hangulat villamos szikrái gyorsan lángra lobbantják a kezdődő barátságot, sőt a parázs módjára pislogó szerelmet is. A bájos és nyilttekintetü amerikai hölgyek, utazásaik közben, nem ellenségei a könnyed flirtnek és a fiatal ladyk és fraulein-ok kedves és mulatságos epizódnak tekintik, ha a pálmagruppok közt minél több olyan gavallérjuk akad, akivel, lefekvés előtt, pompásan agyon tudnak ütni egy órácskát… De nem csak itt, a szállodák milieujében, kedves ez a rohamosan fejlődő barátság, hanem mindenütt, ahol gondtalan, vidám és előkelő emberek kerülnek együvé. A nagy, óceánjáró hajók fedélzetén, mikor a stewardok elszedték a virágbokrétákat az étterem asztalairól, odafenn, a kormányos bódéja körül, néha késő éjfélig se szünik meg a terefere és a kacagás… A hallgató, csillagfényes tenger közepén száz vonzalom és barátság születik meg, melynek néha akkor is folytatásuk van, amikor a hajó már rég befutott a kikötőbe. Nem mindig komoly folytatásuk – ezek a női globetrotterek nem gondolnak folyton a házasságra, mint a mi fiatal hölgyeink, – hanem olyan, mely nálunk csak az egynemüek közt szokásos: meleg és gyakran évekig tartó jó pajtásság… Az amerikai leány, amikor a gőzös Plymouthban kiköt, férfiasan megrázza a gavallérja kezét és igy szól hozzá, minden furfangos mellékgondolat nélkül:

– Nagyon megörvendeztet, ha ir nekem Londonba, a Carlton-szállodába… Majd én is megirom, hogy hol találhat meg bennünket juliusban vagy augusztusban…

A nagy kulturnemzetek hölgyei ugyanis nem találnak semmi különöset abban, ha idegen férfiakkal leveleznek. Sőt ez a szokás mindjobban tért hódit: a hall-, hajó- és fürdőbeli barátkozásnak rendesen nincs vége az elválás után, mert mindkét fél szükségét érzi annak, hogy még ezután is hirt halljon egymásról. Azok a boldog emberek, akik nem a hétköznapi élet ördögmalmában töltik az idejüket, hanem a világ minden szép taván hajóznak, minden valamirevaló hegyét megmászszák és minden előkelő szállodájában végigülnek nehány dinert: többnyire állandó levelezésben állanak azokkal a fiatal leányokkal, akikkel utazásaik közben megbarátkoztak… Az ilyen levélváltás kedves és pikáns füszere e szomoru életnek, s igazán nincs reá semmi ok, hogy holmi hazug és affektált illendőségi smokkságok miatt az okos emberek lemondjanak róla. Miért ne beszélnénk szivesebben egy bájos és frisslelkü fiatal leánynyal – ha csak levélileg is – mint egy unalmas és nagyképü férfivel? Föltéve, hogy nem üres és frivol léhaságok kerülnek szóba köztük, még a legóvatosabb mama se találhat kivetőt abban, ha a jólnevelt leánya egy komoly és értékes emberrel levelez. Annak a fiatal teremtésnek tehát, aki ma kérdésével hozzám fordul, bizvást azt válaszolnám, hogy semmi oka sincs megvonni magától ezt az ártatlan élvezetet, – és mégis azt mondom: hogy a mi viszonyaink között az ilyen intimitást nem helyeslem. Én, mint apa, nem engedném meg, hogy a leányom idegen férfiaktól levelet kapjon, de nem azért, mintha általánosságban helytelennek tartanám ezt a szokást, hanem azért, mert a mi fiatal uraink még nem érték el azt a műveltségi szinvonalat, mely e kiváltságra kvalifikálná őket. Az a férfi, aki nálunk egy fiatal leánynyal levelez, már a harmadik levelében okvetetlen szerelmi célzásokkal hozakodik elő, mert valami különös virtust lát abban, hogy minden nőt, aki a barátságával kitünteti, hamarosan magába bolonditson. Önzetlenül, jó pajtás módjára egyáltalában nem tud beszélni egy fiatal leánynyal, s igazi elemében csak akkor érzi magát, ha léha, kétértelmü és haszontalan megjegyzésekkel hozakodik elő. Ez, fájdalom, annak a jele, hogy a nyugateurópai, internacionális műveltség még meglehetősen ritka vendég nálunk. A mi ifju gavallérjaink nem a kedves, finomlelkü, diszkrét jó barátot látják a fiatal hölgyben, hanem a szerelmi hóditásaikra alkalmas médiumot. És ezért: a leghatározottabban ellene vagyok annak, hogy a mi hajadon leányaink egy idegen ur levelét elfogadhassák. Ennek az ideje csak akkor fog elérkezni, ha az általános gondolkodás nálunk is nemesebbé és magasabbrendüvé lesz. Sajnos, nincs reményem hozzá, hogy én, a fehérhaju öreg, ezt a boldog időt megérhetem.

Vőlegényjelöltek

Egy névtelen levél ma – sok száz, sőt több ezer anya nevében – olyan kérdést vet föl, melynek megoldása bizonyára nagyon népszerü lenne, nem csupán a Kárpátoktól az Adriáig, hanem Skandinávia legszélső csucsától kezdve egész a sziciliai partokig, sőt talán még azokban az idegen világrészekben is, melyeknek társadalmi életét csak a tudósok leirásából ismerjük. Az Anonymus, vagy talán helyesebben: az Anonyma azt kérdezi ugyanis tőlem, mik azok a módok, melyek egy jó és gondos anyának a rendelkezésére állanak, amikor a leánya udvarlóját rá akarja birni arra, hogy értelmesen és világosan beszéljen. „Mert a férfiak közt – irja a levél – nagyon sokan vannak, akik állandóan kitüntetik leányainkat az érdeklődésükkel, megeszik az összes kompótot, ami az éléstárunk polcain található, néha egy-egy ibolyabokrétával is kifejezést adnak leányunk iránt táplált rokonszenvüknek, de ne adj’ isten, hogy végre magukra huznák azt a bizonyos szalonkabátot, melyben a felnőtt kisasszonyok kezét az uriemberek megkérni szokták. Mit tegyen ilyen körülmények között a gondos anya? Azt mégse lehet kivánni tőlünk, hogy egyenesen fölkináljuk a leányainkat egy idegen férfinak, sőt még célzásokat se szabad tennünk arra, hogy már nagyon is vágyakozunk az anyósi méltóságra, – hol van hát az a módszer, amelylyel ezeket a néma és nyakig begombolkozott csukákat megszólaltathatjuk?“

Konstatálnom kell, hogy az aggódó anya a hasonlatok terén nem müködik valami nagy szerencsével, mert a nyakig begombolkozott csukák meglehetősen ismeretlenek a természetrajzban. De én – mint gavallér ember – nem ragaszkodom tulságosan a szavakhoz s értem és méltányolom a tiszteletreméltó hölgy fájdalmát, akinek ölelő karjaiból szive drága gyermekét abszolute nem akarják elrabolni. Utóvégre nagyon is természetes dolog, hogy minden anya a maga leányát tartja a föld legtökéletesebb teremtésének, s igy csakugyan nem értheti meg ama rideg kompótevők lelki állapotát, akik oly nehezen akarják magukra ölteni a leánykéréshez szükséges szalonkabátot. Szivesen koncedálom, hogy ezek az emberek kőszivü vandálok, de mindenesetre van egy enyhitő körülményük: ők nem a mama gyöngéd szemével nézik azt a karcsu és mégis molett kisasszonyt, akit néha egy-egy ibolyabokréta erejéig kitüntetnek. De még ha azzal is néznék: akkor is százszor és még százszor meggondolják, amig az életbevágó nyilatkozatot megteszik, mert manapság már a leglángolóbb szerelmesek is tisztában vannak a lakásinséggel és a piaci árakkal s jól tudják, hogy a szende kicsike, aki a mama szerint önmaga szokta varrni a bluzait, asszonykorában nyomorult smuciánnak minősiti az urát, ha nem a Berkovicsné műhelyében rendelheti meg az uj tavaszi toilette-jét. A házasélet ma már olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának s ez az oka, hogy a kétezer forint jövedelemmel rendelkező fiatal ur ez idő szerint már nem a mamát nézi meg, hogy a leányát elvegye (mint a régi közmondás ajánlja), hanem a telekkönyvet vagy az édes apa folyószámláját.

Annak a körülménynek tehát, hogy a csuka nyakig begombolkozik, nem a házasulandó ifjak szemérmetességében kell keresni a magyarázatát, mert ezek az ifjak, amig nőtelenek, távolról se olyan ostobák, ahogy a tépelődő mamák hiszik. Ők nem szégyenkezésből hallgatnak, hanem abból a megokolt félelemből, hogy a drága gyermeket esetleg hozomány nélkül varrják a nyakukba. Ez az oka annak, hogy oly nemes nonchalançe-szal eszik a kompótot és a sandwicheket, anélkül, hogy beszédes ajkukat szóra nyitnák. Nem bátoritás kell hát nekik, hanem az a bizonyosság, hogy az édes kicsike az apai áldáson kivül egy olyan könyvet is hoz magával, melynek nem Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, hanem Lánczy Leó vagy Kornfeld Zsigmond a szerzője s melynek felmutatása ellenében a legzárkózottabb pénzesszekrények is készségesen széttárják az ajtajukat. Ha ez a könyv feltünik a látóhatáron, a félénk ifju azonnal bátorrá lesz, oly bátorrá, mint Hannibál vagy Leonidás. A gyöngéd és pironkodó szemérem csak perfid álarc, melynek védelme alatt teljes biztosságban lehet elpusztitani egy polgári család éléstárát.

A válasz tehát, melyet a népszerü kérdésre adhatok, nagyon egyszerü: a bátoritásnak sohase a mamától kell kiindulnia, hanem a józan, rideg és emberismerő apától. Azt a fiatal embert, aki hosszabb ismeretség után se nyilatkozik, a legravaszabb fogások se hozzák ki a sodrából, mert a csirkefogó nem szemérmetességből hallgat, hanem hitvány és alávaló taktikából. Képes hónapokon át az ostobát adni, csakhogy a függetlenségét megőrizhesse. De tessék csak hozzáküldeni a derék nagybácsit, aki az ilyen intim családi ügyeket intézni szokta, majd meglátják: mint jön meg egyszerre az esze és a bátorsága, melyet a kompótfogyasztás közben oly gondosan és sikerrel eltitkolt.

Igaz, hogy a szerelmi házasságok se pusztultak még ki egészen ebből a józan világból, de az ilyen esetekben talán még kevesebb szükség van az édes mamára, mint azokban, ahol az anyagi kérdések dominálják a helyzetet. Ha a kisasszony és az urfi anyai beavatkozás nélkül nem értik meg egymást, akkor a dolgon a legravaszabb furfang épp oly kevéssé segithet, mint a legropogósabb dinnyekompót.

Háztűznézés

– Tudja Ön, hogy miből áll voltaképen a háztüznézés? – kérdezi ma tőlem egy ismeretlen fiatal ember, aki, ugy látszik, most egyik nevezetes fordulópontja előtt áll az életének. Az ember gyönyörüen megborotválkozik, fölveszi a smokingját vagy a redingot-ját s beállit egy vadonat-idegen házba, melynek felnőtt, férjhezmenő leánya van. Mindenki tudja, hogy miért jött – nemcsak az apa, anya, a menyasszonyjelölt tudja, hanem a nevelőnő és a szobaleány is, – de mindenki oly ártatlan arcot vág, mintha sejtelme se lenne róla, hogy a látogatásnak mi a célja? Az egész ház zavarban van, a papa ostobaságokat beszél, a mama kipirul, a fiatal leány, aki a tiszteletünkre szende Gretchennek öltözött ki, elsápad, a szobalány gunyosan mosolyog, a kisebb gyerekek lopva leskelődnek az ajtó függönyén keresztül s nekünk ezer szamárságról kell beszélnünk, amelyek bennünket épp oly kevéssé érdekelnek, mint a háziakat. Mikor végre eltávozunk, oly boldogan és megkönnyebbülve lélekzünk fel, mint egy vizből kifogott öngyilkosjelölt. Lelkiállapotunk ugyanaz marad, akár tetszik a leány, akár nem tetszik, s mikor a smokingot levetjük, dühösen megfogadjuk, hogy inkább százszor agglegények maradunk, semhogy még egyszer hasonló helyzetbe keveredjünk. Persze a fogadalmat csak addig tartjuk meg, amig egy uj, fiatal hölgy föl nem tünik a látóhatáron, mert ekkor megint előlről kezdődik az egész processzus. Házasságot ilyen kinszenvedések nélkül nem lehet kötni, ha csak valami váratlan, kivételes szerencse nem ér bennünket. Helyesnek tartja Ön a mai háztüznézés rendszerét? Nem gondolja, hogy ezek nélkül a borzasztó formaságok nélkül is férjjé lehetne az ember? Ha gondolja, hát az isten szerelméért, árulja el hamar a háztüznézés diszkrétebb és kellemesebb formáját, mert elhiheti, hogy számtalan fiatal ember csak azért őrizkedik a házasságtól, mert ezek az előleges gyötrelmek idegessé teszik.

A nagy lépésre készülő, boldogtalan ifju lelki-állapotát tökéletesen megértem, mert valóban, nem kis hősiesség kell hozzá, hogy az ember egy óra hosszat a Shaw és Pinero darabjai felől csevegjen, amikor egy szerető és savanyuan hangolt család a legfürkészőbb Röntgen-pillantásokkal igyekszik belelátni a lelkébe. Mikor tudom, hogy ők tudják, hogy én egész másra gondolok, mint amit élő szóval elmondok, s mikor világosan érzem, hogy a gondos apa, a szerető anya, sőt a szendén piruló menyasszony is annyit törődik e pillanatban Shaw-al s Pineróval, mint a dalai láma reggeli papucsaival, kétségtelenül kitünő idegzetre mutat, ha mosolygó arccal és nyugateurópai biztonsággal tudom adni az elmés és gyakorlott causeurt. Hiszen én is tudom, ők is tudják, hogy nekem nem a Vigszinház repertoirja van eszemben, s őket sem a Mücsarnok tavaszi kiállitása érdekli, hanem mindnyájan arra gondolunk, hogy: istenem, milyen jó lenne immár öregebbnek lennünk egy félórával! Ők a vagyoni viszonyaim felől szeretnének kimeritő információt kapni, én pedig a keblem mélyén azt kutatom: hogy a pironkodó kisleányból, aki most a szelid mezei vadvirágot játszsza előttem, nem egy hisztérikus, bájos kis bestia fog-e kigubózkodni három hónap mulva, amikor már az a fölemelő hivatás várakozik majd rá, hogy az én hangulataimat és gallérjaimat gondozza. De azért mindnyájan édesen, elragadtatva mosolygunk, – és szenvedélyes, sőt viharos érdeklődéssel emlegetjük Morris Rosenfeldet, vagy azt a másik, barátságos idegent, akit épp ebben az időben vetnek föl az aktualitás hullámai.

Arra a kérdésre tehát, hogy helyesnek tartom-e a mai háztüznézés rendszerét, habozás nélkül azt felelem, nem tartom helyesnek. A fiatal legény komoly szándékkal csak abban az esetben jelenjék meg a leányos házban, ha már régebbről is jó ismerőse a családnak, vagy: ha már az előző formaságokon tulesett. A közeledésnek hasonlithatatlanul kellemesebb módja, ha a két fél idegen terrénumon találkozik egymással, de az istenért, ne gondoljanak a kávéházra, – ez a megjegyzés Budapesten nem fölösleges – mert ez a mód valamennyi közt a legutolsó. Ott a szinház, ott vannak a finom és előkelő éttermek, ahol csakugyan a véletlenség látszatával ismerkedhetik meg egymással két egymás után vágyakozó, fiatal teremtés. Az ilyen találkozást boszorkányos ügyességgel inszcenálhatja egy közös és jólelkü ismerős. De a szinházon, az előkelő éttermeken kivül is számtalan hely van, ahol egy disztingvált uri ember egy disztingvált leánynyal megismerkedhetik; hiszen a fiatal hölgyeket manapság már nem magáncellákban őrzik odahaza, s Budapesten is, a vidéken is alig van olyan urileány, aki néha-napján a hozzá illő társaságot föl ne keresné. Itt, az idegen társaságban, a fiatalok könnyü szerrel közelithetnek egymáshoz, hiszen a férfi, akinek frakkja és társadalmi poziciója van, mindenüvé bejuthat, ahova tetszik neki. A zsúr vagy a délutáni tea intim sokadalmában bizvást megbarátkozhatnak egymással, akiket a sors egymásnak szánt, anélkül, hogy heves szivdobogással vagy utólagos ideglázzal kellene az ismeretségért megfizetniök.

A háztüznéző-vizit, melyet a fiatal ember egy idegen családnál megtesz, csak tévedésből vagy szórakozottságból maradt ki a _Pokol_ cimü elbeszélő költeményből.

Jegyesek