Part 11

Egy másik névtelen emlékérem fiatalon, idealizálva mutatja be (Lásd Müntz, _Histoire de l’Art pendant la Renaissance_, III. 248 _l’Oeuvre et la Vie de Michel-Ange_, kiad. _Gazette des Beaux-Arts_). Felfelé fésült haját szalag tartja össze a homlok fölött, egy hajfürt az arcra hull, finom fürtöcskék a nyakra. Homloka magas és egyenes, szeme kissé súlyos figyelemmel néz, orra hosszú és szabályos, cimpája vastag, arca telt, füle széles és formás, álla egyenes és erős, meztelen nyakát könnyű fátyol veszi körül, keble födetlen. Kifejezése közömbös, inkább rosszkedvű.

E két emlékérem, amelyek különböző életkorokban keletkeztek, a következő közös vonásokat tünteti fel: az orrcimpa és a felső ajk duzzadtsága, ami kissé mogorva kifejezést ad, – a hallgatag, megvető kis száj. Az alak nyugodtságra vall, de illuziók, öröm nélkül.

Frey, kissé merészen, Vittoria képmását látja Michelangelo egy sajátságos rajzában, amely egy szonett kéziratának hátlapján található. Michelangelo ez esetben alig engedte volna, hogy a szép, szomorú rajzot más is lássa. – Az ábrázolt nő öreg, derékig mezitelen, üres emlői lelógnak, arca, melyet nem érintett az öregség, egyenes, gondolatokba merült és büszke. Hosszú, karcsú nyakát gyöngysor veszi körül, fölfelé fésült haját sapkába rejti el, amely az áll alatt sisak módjára van megkötve és a füleket eltakarja. Vele szemben egy öreg ember feje, mely Michelangelóhoz hasonlít, nézi őt, – utoljára. – Kevéssel Vittoria halála után készitette Michelangelo ezt a rajzot. A másik oldalon levő szonett a Vittoria halálára írt szép költemény: _Quand’ el ministro de sospir mie tanti_… A rajzot közzétette Frey, Michelangelo költeményeinek kiadásában, 385. l.]

[Note 243: Lelki tanácsadója akkor Matteo Giberti veronai püspök volt, az elsők egyike, akik a katholikus egyház reformálását megkísérlették. Giberti titkára Francesco Berni, a költő volt.]

[Note 244: Juan de Valdes, V. Károly császár egyik titkos tanácsosának fia, 1534-ben Nápolyban telepedett le és ott a reformmozgalom feje lett. Előkelő, nemes hölgyek csoportosultak körülötte. Sokat írt; főmunkái: _Cento e dieci divine considerazioni_ (Basel, 1550) és _Aviso sobre los interpretes de la Sagrada Escritura_. Csak a hit által való igazulást ismerte el és a Szentírás által való okulást alárendelte a Szentháromság ihletének. 1541-ben halt meg. Nápolyban állitólag több mint háromezren csatlakoztak hozzá.]

[Note 245: Bernardino Ochino, a nagy hitszónok, a kapucinusok generálisa, 1539-ben barátja lett Valdesnak, aki az ő befolyása alá került; a besúgások ellenére is folytatta vakmerő szónoklatait Nápolyban, Rómában, Velencében. A nép az egyházi tilalom ellenére melléje állott, 1542-ig, midőn mint lutheránust majdnem elitélték és ő Firenzéből Ferrarába, innen Genuába menekült, ahol a protestantizmusra tért át. Meghitt barátja volt Vittoria Colonnának és mielőtt Itáliát elhagyta, elhatározását bizalmas levélben közölte vele.]

[Note 246: A firenzei Pietro Carnesecchit, VII. Kelemen protonotariusát, Valdes barátját és tanítványát első ízben 1546-ban idézték az inkvizició elé, 1567-ben pedig Rómában megégették. Vittoria Colonna haláláig összeköttetésben maradt vele.]

[Note 247: Gasparo Contarini főrangú velencei családból származott és először Velence követe volt V. Károlynál Németalföldön, Németországban és Spanyolországban, majd – 1528-tól 1530-ig – VII. Kelemennél. III. Pál 1535-ben biborossá nevezte ki és 1541-ben a regensburgi birodalmi gyűlésre küldte ki. De nem sikerült a protestánsokkal megegyezésre jutnia, a katholikusok előtt pedig gyanússá vált. Elcsüggedve tért vissza és Bolognában halt meg 1542 augusztus havában. Sokat írt, művei: _De immortalitate animae. – Compendium primae philosophiae_ és értekezés az _Igazulásról_, amelyben igen közel állott a kegyelemről való protestáns eszmékhez.]

[Note 248: Thode idézete szerint.]

[Note 249: Giampietro Caraffa, chiesi püspök, 1524-ben alapította a theatinusok rendjét és 1528-tól kezdve Velencében megkezdte az ellenreformáció munkáját, amelyet mint biboros, majd miután 1555-ben IV. Pál néven pápa lett, kérlelhetetlen szigorúsággal folytatott. A jezsuiták rendje 1540-ben nyert megerősítést, 1542 júliusában pedig Itáliában felállították az inkvizició törvényszékét, teljes hatalommal az eretnekek ellen. 1545-ben nyílt meg a trienti zsinat. Ez volt a vége a szabad katholicizmusnak, amelyről a Contariniak, Gibertiek és Pole-ok álmodoztak.]

[Note 250: Carnesecchi vallomása az inkvizició előtt 1566-ban.]

[Note 251: Reginald Pole, a York-ház sarjadéka, Angliába volt kénytelen menekülni, ahol VIII. Henrikkel viszályba keveredett; 1532-ben Velencébe ment és itt Contarini lelkes barátja lett. III. Pál pápa biborossá és Szt. Péter patrimoniumának legatusává nevezte ki. Az egyénileg igen vonzó és békülékeny szellemű férfiú alávetette magát az ellenreformációnak és engedelmességre bírt sok szabadgondolkodót Contarini csoportjából, akik készek voltak arra, hogy a protestantizmusra térjenek át. Viterbóban, 1541-től 1544-ig Vittoria Colonna teljesen az ő vezetésére bízta magát. – 1554-ben Pole mint legátus Angliába tért vissza, Canterbury érseke lett és 1558-ban halt meg.]

[Note 252: Vittoria Colonna levele Morone biboroshoz (1543 december 22.-én). – Vittoria Colonnára nézve lásd Alfred von Reumont művét és Thode _Michelangelo_jának második kötetét.]

[Note 253: A négy beszélgetést, amelyeket Francisco d’Ollanda 1548-ban írt, német fordítással kiadta Joaquim de Vasconcellos (Bécs, 1899). – Francia fordítása A. Raczynski: _Les Arts en Portugal_ (Páris, 1846) c. művében.]

[Note 254: A _Beszélgetések_ első része.]

[Note 255: _Ugyanott_, harmadik rész. – E beszélgetés napján vette el Ottavio Farnese, III. Pál unokaöccse, Margheritát, Alessandro de’ Medici özvegyét. Ez alkalomból tizenkét, klasszikus alkatú szekérből álló diadalmenet vonult a Piazza Navonára, ahol nagy tömeg tolongott. Michelangelo barátaival a San Silvestro magányába, a város fölé menekült.]

[Note 256: Condivi. – A Vittoriától reánk maradt levelek voltaképen nem ilyenek; kétségkívül nemesek, de kissé hidegek. – Meggondolandó azonban, hogy ebből az egész levelezésből csak öt levél maradt meg, öt Orvietóból és Viterbóból és három Rómából, 1539 és 1541 között.]

[Note 257: A. Grenier kimutatta, hogy ez a rajz volt alapja a különböző _Pietàk_-nak, amelyeket Michelangelo később faragott: a firenzeinek (1550–1555), a Rondanini-féle _Pietà_-nak (1563) és annak, amelyet legújabban fedeztek fel Palestrinában (1555 és 1560 között). – Ehhez a kompozicióhoz csatlakoznak még az oxfordi könyvtárban levő vázlatok és a londoni National-Gallery-ben levő _Sirbatétel_. – Lásd A. Grenier: _Une Pietà inconnue de Michel-Ange à Palestrina_, Gazette des Beaux-Arts, 1907 március, a különböző _Pietà_-k képeivel. (V. Wallerstein szerint is – Die Pietà des Michelangelo zu Palestrina, Zeitschrift für bildende Kunst 1914, 325. köv. II. – a palestrinai csoport a firenzei Pietà után és a Rondanini-féle Pietà előtt keletkezett. – A fordító).]

[Note 258: Ekkor gondolt Michelangelo összegyüjtött költeményeinek kiadására, amire barátai, Luigi del Riccio és Donato Giannotti beszélték reá. Addig nem nagy jelentőséget tulajdonított annak, amit írt. Giannotti foglalkozott e kiadványnyal, 1545 táján. A Michelangelo által kiválasztott költeményeket barátai lemásolták. De Riccio halála, 1546-ban és Vittoriáé, 1547-ben eltérítette e szándékától, amely immár hiúságnak tünt fel előtte. Költeményeit nem is adták ki az ő életében, nehányat kivéve, amelyek Varchi, Giannotti, Vasari munkáiban jelentek meg, de másolatokban kézről-kézre jártak. A legnagyobb zeneszerzők, Archadelt, Tromboncino, Consilium, Costanzo Festa zenésítették meg őket. A szonettek egyikét Varchi olvasta fel és magyarázta 1546-ban a firenzei akadémia előtt. „Dante klasszikus tisztaságát és gondolatainak gazdagságát“ találta meg benne.

Dante teljesen áthatotta Michelangelót. „Senki sem ismerte jobban“ – mondja Giannotti – „és senki sem sajátította el tökéletesebben az ő művét.“ Senki sem hódolt neki nagyszerübben, mint Michelangelo a „_Dal ciel discese_…“ (_Költemények_, CIX, 37) kezdetű szép szonettel. – Nem kevésbbé ismerte Petrarcát, Cavalcantit, Cino da Pistoját és az olasz költészet klasszikusait. Azokon edződött stilusa, de a mindent megelevenítő érzés izzó platói idealizmusa volt.]

[Note 259: _Rime con giunta di XVI Sonetti spirituali_, 1539.

_Rime con giunta di XXIV Sonetti spirituali e Trionfo della Croce_, 1544. Velence.]

[Note 260: „Van egy pergamen könyvecském, amelyet a marchesa di Pescara ajándékozott nekem körülbelül tíz évvel ezelőtt“ – írja Michelangelo 1551 március 7.-én unokaöccsének Lionardónak – „Százhárom szonett van benne, azokon kívül, amelyeket utóbb Viterbóból küldött nekem. Ezt a negyven költeményt, amelyek rongypapirra vannak írva, ugyanabba a könyvecskébe köttettem be… Van azonkívül sok levelem, amelyeket Orvietóból és Viterbóból írt nekem.“]

[Note 261: _Költemények_, LXXXVIII.]

[Note 262: Vasari. – Egy időre meghasonlott legkedvesebb barátainak egyikével, Luigi del Riccióval, mert ez, akarata ellenére, megajándékozta: „Rendkívüli jóságod jobban bánt“ – írja neki – „mintha meglopnál. Barátok között egyenlőségre van szükség: ha az egyik győz, a másik nem bocsájtja meg.“]

[Note 263: Condivi.]

[Note 264: _Költemények_, CI. – Michelangelo ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „Ő (a kalapács: Vittoria) a földön egymaga emelte föl az erényeket az ő nagy erényével; nem volt senkije, aki a tüzet szította volna. Most az égben sok társa lesz, mert ott csak olyanok vannak, akik szerették az erényt. Ezért azt reménylem, hogy az én kalapácsom oda föl fog kerülni. – Most majd az égben lesz, aki neki szítsa a tüzet, míg idelenn nem volt segítő társa műhelyében, ahol az erényeket fölemelik.“]

[Note 265: _Költemények_, C. – E szonett kézíratának hátlapján van az a tollrajz, amelyben – a fonnyadt keblű női alakban – Vittoriát vélték felismerni.]

[Note 266: Michelangelo barátsága Vittoria Colonna iránt nem zárt ki egyéb érzéseket. Nem töltötte be egészen lelkét. Óvakodtak ezt kimondani, mert azt hitték, hogy Michelangelót „idealizálni“ kell. Mintha Michelangelónak szüksége lett volna reá, hogy „idealizálják!“ – Vittoriával való barátsága idején, 1535 és 1546 között. Michelangelo szeretett egy „szép és kegyetlen“ nőt, _donna aspra e bella_ (Költ., CIX, 89), – _lucente e fera stella, iniqua e fella, dolce pieta con dispietato core_ (CIX. 9). – _cruda e fera stella_ (CIX. 14). – _belezza e gratia equalmente infinita_ (CIX. 3), – „ellenséges hölgyem“ _la donna mia nemica_ (CIX, 54), ahogy nevezi. – Szenvedélyesen szerette, megalázkodott előtte, majdnem feláldozta volna neki örök üdvösségét:

_Godo gl’inganni d’una donna bella_… (CIX, 90)

_Porgo umilmente al’aspro giogo il colla_… (CIX, 54)

_Dolce mi saria l’inferno teco_… (CIX, 55)

Ez a szerelem gyötörte őt. Hölgye mulatott rajta:

Oly csintalan s merész a kedvesem, Meggyilkol engem s hozzá még kacsint, Sok jót igérve, ád is valamit, Holott tőrétől vérzik még sebem. (CIX, 15).

Féltékenységet keltett benne és másokkal kacérkodott. Michelangelo végül is meggyülölte. Kérte a sorsot, bár lenne kedvese csunya és szeresse őt, – míg ő már nem szeretné és igy megtorolná a szenvedéseket, amelyeket neki okozott:

Ámor, miért is engeded, Hogy a te legnagyobb kegyed Kegyetlen szépség elragadja Attól, aki méltó lehet S jutalmul a bambáknak adja? Bár volna Ámor akaratja, Hogy lenne rút s szerelmes ő belém S nem kéne nékem, – mint most néki én.

(_Költemények_, CIX, 63.)]

[Note 267: Vasari.]

[Note 268: Condivi.]

[Note 269: Ennek az óriási, a Sixtus-kápolna bejárati falát a pápa oltára fölött teljesen elborító freskónak eszméje még VII. Kelemen pápa idejébe, 1533-ra vezethető vissza.]

[Note 270: Vasari.]

[Note 271: Vasari.]

[Note 272: Ugyanott.]

[Note 273: 1573 július havában. – Paolo Veronese nem mulasztotta el, hogy az _Utolsó itélet_ példájára ne hivatkozzék:

„Elismerem, hogy helytelen, de most is azt mondom, amit már mondtam, hogy kötelességem azokat a példákat követnem, amelyeket mestereim adtak nekem.

– Hát mit csináltak azok a mesterek? Talán valami hasonló dolgokat?

– Michelangelo Rómában, a pápa kápolnájában Krisztus Urunkat, a Szűzanyát, Szent Jánost, Pétert és a szenteket ábrázolta, valamennyit meztelenül, még Szűz Máriát is és olyan helyzetekben, amelyeket nem sugallt a legszigorúbb vallásosság.“ – (A. Baschet: _Paul Véronèse devant le Saint-Office_, 1880).]

[Note 274: Ez bosszú műve volt. Aretino – szokása szerint – műalkotásokat akart tőle kicsikarni, sőt oly orcátlan volt, hogy programmot készített az Utolsó itélethez. Michelangelo udvariasan elhárította magától e különös közreműködési ajánlatot és nem vett tudomást kéregetéséről. Aretino meg akarta mutatni Michelangelónak, hogy milyen ára van vele szemben az előzékenység hiányának.]

[Note 275: Aretino egyik vígjátéka, a _Hipocrito_, volt a _Tartuffe_ forrása (P. Gauthier: _l’Arétin_, 1895).]

[Note 276: Gyalázatos célzást tett „Gherardi és Tomai“-ra (Gherardo Perini és Tommaso dei Cavalieri).]

[Note 277: Ez a zsaroló szemtelenül pöffeszkedik. E fenyegető levélhez, miután Michelangelo eszébe juttatta, hogy mit vár tőle, – vagyis ajándékokat – Aretino még ezt az utóiratot fűzi: „Most, hogy kissé kiadtam mérgemet és megmutattam kegyelmednek, hogy ha kegyelmed _isteni_, én sem vagyok kutya (szójáték: _divino – di vino – acqua_), tépje össze ezt a levelet, mint én és határozza el magát…“]

[Note 278: Egy firenzei, 1549-ben (Gaye, _Carteggio_, II. 500)]

[Note 279: 1596-ban VIII. Kelemen pápa is meg akarta semmisíttetni.]

[Note 280: 1559-ben. – E művelet miatt Daniele da Volterrára reáragadt a „nadrágszabó“ (_braghettone_) név. Daniele Michelangelo barátja volt. Egy másik barátja, Ammanati szobrász, botrányosoknak ítélte meztelen ábrázolásait. Ez alkalomból tehát még tanítványai sem álltak Michelangelo mellé.]

[Note 281: Az _Utolsó itélet_-et rá 1541 december 25.-én avatták fel, az egész Itáliából, sőt Franciaországból, Angliából és Flandriából is egybesereglettek jelenlétében. – Lásd a mű leírását a _Maitres de l’art_ sorozat kötetében, 90–93. ll.]

[Note 282: Ezeken a freskókon (_Szent Pál megtérése, Szent Péter vértanúsága_) Michelangelo 1542 óta dolgozott, de két betegsége miatt 1544-ben és 1546-ban félbe kellett szakítania munkáját, amelyet csak nagynehezen fejezhetett be 154-ben. Ezek voltak „az utolsó festmények, amelyeket alkotott“ – írja Vasari – „még pedig nagy erőfeszítéssel, mert a festészet, főleg a freskófestés, nem öregeknek való művészet.“]

[Note 283: A _Mózesen_ kívül készen volt a két _Rabszolga_, de Michelangelo úgy vélte, hogy a _Rabszolgák_ már nem illenének az összezsugorodott emlékre, miért is két más szobrot faragott helyettük: a _Tevékeny életet_ és a _Szemlélődő életet (Lea és Ráchel)_.]

[Note 284: Levél egy ismeretlen _Monsignore_-hoz (1542 október; _Levelek_, Milanesi kiad., CDXXXV).]

[Note 285: _Költemények_, CXXIII.]

[Note 286: Michelangelo levele Vasarihoz (1554 szeptember 19).]

[Note 287: Michelangelo levele unokaöccséhez, Lionardóhoz (1557 julius 1).]

[Note 288: Antonio da Sangallóról van itt szó, aki a Szent Péter-templom vezérépítésze volt 1537-től 1546 októberében bekövetkezett haláláig. Mindig ellensége volt Michelangelónak, aki nem kimélte őt. Mint ellenfelek állottak egymással szemben a borgói (vatikáni városrész) erődítési munkák alkalmából, 1545-ben, midőn Michelangelo mellőztette Sangallo terveit és a Farnese palota építésekor, amelyet a második emeletig Sangallo vezetett, de amelyet Michelangelo fejezett be. 1549-ben a főpárkányhoz készített saját tervét vette alapul és vetélytársának tervét kiküszöbölte. – (Lásd Thode: _Michelangelo_.)]

[Note 289: Később II. Marcellus pápa.]

[Note 290: Vasari.]

[Note 291: Bottari.]

[Note 292: Az 1551. évi vizsgálat végén Michelangelo az elnöklő III. Julius pápához fordulva így szólt: „Szent atyám, látja, mi az én nyereségem! Ha fáradalmaim nem szolgálnak lelkem javára, elvesztem időmet és fáradságomat.“ A pápa, aki szerette őt, két vállára tette kezeit és így válaszolt neki: „Te mindkettőnek dolgozol, testednek is, lelkednek is. Ne félj!“ (Vasari).]

[Note 293: III. Pál pápa 1549 november 10.-én halt meg. III. Julius, aki, mint elődje, szerette Michelangelót, 1550 február 8.-tól 1555 március 23.-ig uralkodott. Cervini biborost 1555 április 9.-én választották meg pápának III. Marcellus néven, de csak nehány napig uralkodott és már 1555 május 23.-án IV. Pál pápa (Caraffa) követte őt.]

[Note 294: Michelangelo levele Vasarihoz (1555 május 11.-én) – Barátainak bírálatai mégis oly hatást gyakoroltak reá, hogy 1560-ban kérte, „mentenék fel ez alól a teher alól, amelyet tizenkét év óta ingyen, a pápák parancsára hordott.“ De nem fogadták el lemondását és IV. Pius brevével megújította megbízását. – Akkor határozta el végre Cavalieri sürgetéseire, hogy elkészítteti a kupola famintáját, míg addig fejében őrízte meg minden tervét és senkinek sem akart semmit elárulni.]

[Note 295: Nanni mégis, a Michelangelo halálát követő napon, arra kérte Cosimo herceget, hogy juttassa neki Michelangelo helyét a Szent Péter-templomnál.]

[Note 296: Michelangelo csak a lépcsők és tér építését élte meg. A Capitolium épületeit csak a tizenhetedik században fejezték be.]

[Note 297: Michelangelo templomából semmi sem maradt. A tizennyolcadik században teljesen újjáépítették.]

[Note 298: A mintát kőből készítették, nem fából, mint Michelangelo akarta.]

[Note 299: 1559–1560-ban.]

[Note 300: Vasari.]

[Note 301: Ugyanott. – 1553-ban kezdte meg ezt a művet, amely a legmegkapóbb valamennyi műve közül, mert a legbensőbb: érezzük, hogy csak saját magához szól benne, szenved és átengedi magát szenvedésének. Úgy látszik egyébiránt, hogy saját magát ábrázolta a fájdalmas arcú aggastyánban, aki Krisztus holttestét támogatja.]

[Note 302: 1555-ben.]

[Note 303: Tiberio Calcagni visszavásárolta Antoniótól és engedélyt kért Michelangelótól, hogy kijavíthassa. Michelangelo beleegyezett, Calcagni helyrehozta a csoportot, de meghalt és a mű befejezetlen maradt.]

[Note 304: _Költemények_, LXXXI. (1550 körül). – Nehány költeménye azonban, amelyek nyilván élete legvégéről valók, elárulja, hogy a láng nem aludt ki annyira, mint ahogy hitte és hogy „a régi üszök“ – mint mondá – akkor még tüzet fogott.

Mi lesz velem? Feléleszted-e újra Az üszkös fát és bánatos szívet? Hadd Ámor! Vajj’ minek?

(_Költemények_, CX.)

Ámor. . . . . . . . . . Fáradt öregben nem lesz örömed:

Már-már a túlsó partra szálla lelkem És hév sugáridnak pajzsot szegez; A fa kiégett, – nem fog több tüzet.

(_Költemények_, CXIX.)]

[Note 305: 1538-ban Michele di Niccoló Guicciardinihoz ment férjhez.]

[Note 306: Pozzolaticóban.]

[Note 307: Ez a levelezés 1540-ben kezdődik.]

[Note 308: … _Stare a spasimare intorno alle tue lettere_. (_Levelek_, 1536–1548).]

[Note 309: Levél, 1544 julius 11.-ről.]

[Note 310: Betegsége alatt, 1549-ben, Michelangelo siet unokaöccsét értesíteni, hogy örökölni fog utána. „A végrendelet szerint neked és Gismondónak hagyom, olyképen, hogy öcsém, Gismondo ugyanannyit kapjon, mint te, unokaöcsém, és hogy vagyonomból egyikőtök se vehessen el semmit a másiknak beleegyezése nélkül.“]

[Note 311: _L’amore del tarlo!_]

[Note 312: 1546 február 16.-án. – Végül még: „Igaz, hogy mult évben addig beszéltem a fejeddel, míg csak elszégyelted magad és egy akó trebbianóit küldtél nekem, – bár ne küldted volna!“]

[Note 313: 1547-től 1553-ig.]

[Note 314: És máshol: „Ne nézz a pénzre, csak a jóságra és jó hírnévre… Olyan asszony kell neked, aki veled él és akinek parancsolhatsz, aki nem fújja fel magát és nem akar minden nap lakomákra, lakodalmakra menni, mert ha udvarolnak neki, könnyen rossz útra térhet _(diventar puttana)_, kivált ha nincsenek szülei.“ (_Levelek_, 1549 február 1).]

[Note 315: … _storpiata o schifa_ (_Levelek_, 1547–1552).]

[Note 316: _Ugyanott_,1551 december 19.]

[Note 317: Mégis megjegyzi: „… de ha úgy éreznéd, hogy nem vagy elég egészséges a házasélethez, inkább élj magadban, semhogy kinlódva másoknak adj létet“ (_Levelek_, 1552 junius 24).]

[Note 318: 1553 május 16.-án.]

[Note 319: _Levelek_, 1553 május 20.-án.]

[Note 320: _Levelek_, 1553 augusztus 5.-én.]

[Note 321: 1554-ben.]

[Note 322: 1555-ben.]

[Note 323: Különbséget kell azonban tenni életének egyes korszakai között. Hosszú pályafutásában vannak szakaszok, amelyeket sivár egyedüllét, de olyanok is, amelyeket barátságok jellemeznek. 1515 körül Rómában a firenzeieknek kis köre él, – mindannyian szabadok, az életet élvezők: – Domenico Buoninsegni, Lionardo sellajo, Giovanni Spetiale, Bartolommeo Verazzano, Giovanni Gellesi, Canigiani. – Valamivel utóbb, VII. Kelemen pápasága alatt, Francesco Berni és Fra Sebastiano del Piombo szellemes társasága. Az utóbbi odaadó, de veszedelmes barátja volt Michelangelónak, akinek besúgta mindazokat a pletykákat, amelyek az ő rovására forgalomban voltak és még szította ellenséges érzését Ráfael pártja iránt. – Különösen kiemelendő azonban, Vittoria Colonna idejében, Luigi del Riccio köre. Riccio firenzei kereskedő és Michelangelónak ügyeiben tanácsadója, utóbb legbizalmasabb barátja volt, akinél Donato Giannottival, Archadelt zenészszel és a szép Cecchinóval találkozott. Mindannyian egyformán szerették a költészetet, a zenét és a jó falatokat. A Cecchino halála miatt kétségbeesett Riccio számára írta Michelangelo negyvennyolc halotti epigrammját és Riccio mindegyik epigrammot pisztrángokkal, gombákkal, dinnyékkel, galambokkal stb. viszonozza. (l. Michelangelo _költeményei_, Frey kiad. LXXIII). – Ricciónak 1546-ban bekövetkezett halála után Michelangelónak alig voltak már barátai, inkább tanítványai: Vasari, Condivi, Daniele da Volterra, Bronzino, Leone Leoni, Benvenuto Cellini, akik rajongón tisztelték őt, míg Michelangelo megható jóindulatot tanusított irántuk.]

[Note 324: A Vatikánban kifejtett tevékenysége és nem kevésbbé vallásos szellemének emelkedettsége révén Michelangelo különösen az egyházi főméltóságokkal érintkezett.]

[Note 325: Talán érdemes az említésre, hogy Michelangelo ismerte Machiavellit. Biagio Buonaccorsi 1508 szeptember 6.-án kelt levelében értesíti Machiavellit, hogy Michelangelo útján pénzt küldött neki egy nő részéről, akit nem nevez meg.]

[Note 326: Kétségtelen, hogy legkevesebb barátja a művészek közt akadt, kivéve élete végén, midőn tanítványok vették körül, akik bálványozták őt. – A legtöbbet közülök nem kedvelte és ezt nem is titkolta előttük. Igen rossz viszonyban volt Leonardo da Vincivel, Franciával, Peruginóval, Signorellivel, Ráfaellel, Bramantéval, Sangallóval. „Legyen átkozott a nap, midőn jót mondott valakiről!“ – írta neki Jacopo Sansovino 1517 junius 30.-án. Ez azonban nem akadályozta meg Michelangelót abban, hogy utóbb (1524-ben) Sansovinónak szivességet ne tegyen, amint sok másnak is. De szelleme sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy a magáén kívül más ideált szerethessen és sokkal őszintébb volt, semhogy szeretetet színlelt volna, midőn nem szeretett. Tiziano iránt különben igen udvarias volt, midőn az 1545-ben Rómában járt. – Általában jobban szerette az írók és a tett embereinek társaságát, mint a művészekét, akiknek műveltsége gyakran fogyatékos volt.]

[Note 327: Baráti és tréfás hangú verses leveleket váltottak (_Költemények_, LVII. és CLXXII). _Capitolo a fra Sebastiano del Piombó_-jában Berni ékes szavakkal magasztalja Michelangelót: „Ő magában a szobrászat és építészet Eszméje volt, mint Astraea az igazságé, csupa jóság és értelem.“ Második Platónak nevezi és e szellemes, gyakran idézett szavakkal fordul a többi költőhöz: „Hallgassatok, zengzetes hangszerek! Ti szókat mondtok, csak ő mond lényeget… _Ei dice cose, et voi dite parole_.“]

[Note 328: Dona Argentina Malaspina, 1516-ban.]

[Note 329: Kivált 1546 április 26.-án I. Ferenchez intézett levele.]