Part 9

– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. – A Sátory Suzanne címe: _votre Altesse_. Tudod mit jelent ez? Fenséged. Fenséges asszony. A francia követ a lépcső aljáig megy elébe, ha az estélyére eljön. Láttam Kairóban.

Nagy csend támadt.

– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az ötvenedik felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten csudájának.

– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven között.

– Mégis csak háremhölgy, – mondta Zabolayné gőgösen.

– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna Kairóban, hogy rokonok vagyunk.

Ezt a kijelentést nagy méltatlankodás fogadta.

– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled meg, hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled.

Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe nyult, megnézte az óráját és felkiáltott:

– Tizenegy óra el is múlt már.

– Különben is szamarak vagyunk, – mondta Érdy Kornél.

– Miért? – kérdezték tőle.

– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön Budapestről vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl sem jöhet.

Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a férfiak leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig visszavonult a kopott bársonypadhoz, amely a terem körül futott. Csiszér megnyitotta a családi gyűlést és az elnöklésre felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán Sándor köszörülni kezdte a torkát.

A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról tülkölés hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, az utcáról sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók felugráltak az asztal mellől és kibámultak az utcára, az utcán pedig, a Fekete Bárány kapuja előtt egy nagy poros automobil állott meg. A hátsó ülésen köpönyegben, nagy fátyolos kalapban egy nő ült. Az automobil megállott, a soffőr mellől leugrott az inas, kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos kalapu hölgy ledobta a köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a Fekete Bárány kapuja alá.

A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután riadt zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe:

– Menjen mindenki a helyére.

Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön megértette, az asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak sietve és csörömpölve ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült a helyén, a terem olyan volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán Sándor remegő hangon kezdett beszélni.

Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory Suzanne. Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben halálos csend volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény felé, az asszonyok megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták végig, a férfiak elámulva és kínos zavarban bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele a terembe, végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az asztalt, azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta be az ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz. Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg.

– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az orrán keresztül.

– Igen… igenis, – válaszolta Csiszér dadogva.

– Megkaptam a meghivóját… Eljöttem a tanácskozásra…

Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével a bajuszához kapkodott.

– Igen… igenis, – mondta dadagva.

Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az asszonyok kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal körül megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta a homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán keresztül, de dallamosan és nyugodtan kérdezte:

– Nincs itt senki, aki nekem egy széket adjon?

Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva rugja ki a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory Suzannenak. Az asszony mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a bokáit.

– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró Rábay Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor még nem tudtam, hogy rokonok vagyunk.

Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen meghajol, széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok kétségbeesve szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az öreg Koppán Sándort lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon beszél; az asszony leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan suttog neki, azután kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel és összehuzott szemmel nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a haragtól pirosan fordítgatják el a fejüket.

Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és dadogva terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva tesz rá néhány észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e valakinek még mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán kimondja, hogy a bizottság javaslatát a jelenlévők egyhangulag elfogadták, az asztalon egy okmányt köröznek, amelyet mindenkinek alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs kezébe veszi a tollat és néhány energikus vonással odakanyarítja a nevét, Koppán Sándor hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra, Sátory Suzanne feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay mélyen meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és kimegy.

A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután felrobban. A férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek Rábayhoz, tolongás, sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz rajtuk és mosolyog.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik Rábaytól.

Rábay megvetően von vállat.

– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és sértően.

– Erre az ostoba kérdésre nem is felelek – válaszolja hidegen.

Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik el a társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek.

– Meddig marad itt? – kérdezi Miklosics Juliska.

– Egy hétig, – feleli Rábay.

A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét alatt vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével.

– Hanem szép ám a bestia, – mondja fejcsóválva.

– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha Schillerné nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni.

A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes hét alatt csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül.

– Hová mégy? – kérdezik tőle. Nem ebédelsz itt?

– Nem, – válaszolja Rábay. Vele ebédelek a Hungáriában. Meghivott.

Erre ismét nagy felzudulás támad. Rábay azonban állja a vihart.

– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt kizárjátok, hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. Hivjátok meg.

Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay vállat von, megfordul és elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb lesz, egymásnak magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, rekedtre kiabálják magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le ebédelni.

Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a Hungáriából. Hat szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az első híradás. A második hírhozó már ebédelni is látta. Lejött Rábayval az étterembe, Rábay ott bemutatta neki Götz grófot, a huszárkapitányt és még néhány huszártisztet.

Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája felől kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége nagy, nyomasztó csendben telt el.

Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét kellett volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre megszólalt Csiszér:

– Én azt hiszem, csakugyan ostobaság, amit csinálunk.

Gyenge ellenmondás hallatszott fel.

– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a kedive felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát nekünk is jó lehet.

– De a múltja! – szólt közbe egy asszony.

– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. Hátha itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni…

Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. Csiszér maga is érezte, hogy az volt, és gyorsan másról kezdett beszélni:

– Legyünk rá büszkék, hogy a mi rokonunk. Hivjuk meg estére.

Senki nem mert helyeselni. Ellenmondani sem akart senki.

– Egy háremhölgyet! – dörmögte végre Koppán Sándor.

– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e valamelyik fiad hivatalt az udvarában.

Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki hallgatott.

– Tehát meghivjuk! – kiáltotta Csiszér.

Hallgatás.

– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte Csiszér.

Hallgatás.

– Intézd el te tapintatosan, – mondta végre Zabolay.

Helyeslő mormogás.

– Én majd elintézem, – kiáltotta föllelkesülve Csiszér.

A társaság szétoszlott. Csiszér sietett a Hungáriába. Kihivatta Rábayt.

– Siess kérlek, – mondotta Rábay, – kikocsizom vele.

Csiszér elmondta a dolgot. Rábay nevetett.

– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne neveletlenkedjék nekem a büszke család, ha eljön.

Gondolkozott.

– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ és beszélünk a dologról.

Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc múlva jött Rábay.

– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem most mondd meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon kínos.

– Miért lenne kínos?

– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok egy szót se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, azután… azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos asszonyt a családban.

Csiszér vonogatta a vállát.

– Olyan nincs, – mondta nevetve. – Minek az?

– Hogy legyen kihez csatlakoznia. Hogy legyen vele valaki.

– Zabolayné, – mondta Csiszér.

Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony meghallgatta az előterjesztésüket, azután habozva nézett Rábayra.

– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses barátság lehet ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát irigyelni, hogy sárgák lesznek beléje.

– Hát jó, – mondta erre Zabolayné. – Bizza rám.

– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. Még egy asszonyt. Vagy lányt.

– Jó. Meglesz.

Zabolayné este félrehivta Miklosics Juliskát.

– Juliska, – mondta, – Suzanne idejön.

– Tudom.

– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint én. Igen?

– Igen.

Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a fiatalság táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és bejött rajta Sátory Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. Rábay a karját nyujtotta az asszonynak. Az asszony elfogadta a karját. Bejöttek a terembe és végigsétáltak rajta. Rábay ekkor észrevette Zabolaynét és feléje tartott. Zabolayné egy sarokban ült, kikereste ezt a helyet, hogy egyedül legyen. Amikor az asszony feléje jött, felállott.

Rábay megszólalt:

– Nem tudom, kell-e, hogy bemutassam a hölgyeket…

Zabolayné kitárta a karjait.

– Suzanne! – kiáltotta. – Suzanne, drágám, megismersz még?

– Margit, kedves…

Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, Zabolayné odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, suttogtak, összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és odaintette Miklosics Juliskát.

– Hát Juliskát megismered-e még? – kérdezte.

Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. Akkor Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A terem elámulva, azután felháborodva, végül kétségbeesetten nézte őket. Zabolayné egészen lefoglalta Suzannet, semmi mód nem igérkezett rá, hogy más is hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen tánc is volt már és a hármas társaság még mindig suttogott, az asszonyok végül küldték a férfiakat, hogy próbálják táncra kérni Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a Zabolayné karmai közül.

Elsőnek a fiatal Érdy Kázmér állott meg a társaság előtt.

– Margit, kérlek, – mondta merészen, – mutass be engem a rokonnak.

Zabolayné bemutatta.

– Egy táncot akarok kérni, – mondta Érdy Kázmér.

Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő mosolygással válaszolta:

– Köszönöm, most még nem táncolok. Talán később.

Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne kibeszélte magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak.

– Ha akarja, – mondta – most megkapja az első táncot.

Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy sem ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak egymásután mentek oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és fáradhatatlanul táncolt, a társaság elragadtatva nézte, hogy a csárdást milyen jól tudja még, a férfiak odavitték hozzá a többi asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid audienciákat, azután elbocsátotta a nőket, újra táncolt és mindig visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához nevetgélni egy kicsit. Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: Suzanne csak azoknak bocsátott meg a családból, akik elsőnek borultak a nyakába, az öreg Koppán Sándor a fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve elment, szidták Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne pedig egy kis társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt.

Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát egy sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. Uzsonnánál megkérdezte Juliskát:

– Juliska, mért nem mégy már férjhez?

Juliskának könnybe lábadt a szeme. Ekkor megölelte és magához vette.

– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy ilyen szép lány, mint te!…

Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü főhadnagy. Az udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt hitte, hogy az örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer forint lett az ő része, az nem elég…

– Én neked adom a magamét, – mondta Susanne. – Akkor elég lesz.

– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem vesz el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem.

– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. Majd férjhez adlak én.

Juliska félénken nézett rá.

– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen okosat, ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter ott. Az rögtön beléd szeret, ha meglát.

Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a fejét. Mind a hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg:

– De… annak… ugy-e… több felesége van?

– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az első. Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége van, az európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel cserélnék itt. Cserélnék veled?

– Velem nem! – mondta Zabolayné sóhajtva. – Azt tudom, hogy velem nem.

– Miért? – kérdezte Suzanne. – Mi bajod neked?

Zabolayné habozott egy kicsit.

– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség kiránt a bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek Budapestre… guvernántnak.

Elhallgattak.

– Én… talán… segíthetnék? – kérdezte Suzanne halkan.

Zabolayné intett:

– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg elkártyázza. Nekem pedig alig telik egy jó ruhára.

Megint hallgattak.

– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges nevetéssel, – gyere te is velem.

Ekkor idegesen nevettek mindhárman és nem beszéltek többet a dologról.

Juliska másnap megkérdezte:

– Suzanne, igazán elvinnél magaddal?

– Hogyne. Szívesen.

– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd lennék. Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja.

Suzanne tapsolt örömében, megcsókolta a lányt tízszer egymásután.

– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt férjhez adlak. És jó barátságban leszünk. Igen?

Elmentek kocsizni. Mikor beszálltak az automobilba, Suzanne ezt mondta:

– Három hónap múlva a magad automobilján jársz.

Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a Suzanne ruháját.

Egy hét múlva Suzanne megmondta:

– Juliska, holnap reggel kilenc órakor indulunk.

Juliska mosolyogva bólintott.

– Akarsz az éjszaka nálam aludni már? – kérdezte Suzanne.

– Igen, – mondta Juliska.

Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely Juliskára vár. Reggel hét óra tájban kopogtak az ajtójukon. Suzanne kiugrott az ágyból és kinyitotta az ajtót.

– Margit! – kiáltotta meglepetve.

Zabolayné jött be az ajtón.

– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt mondtad, menjek én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is magaddal?

– Mi történt?

– Elvinnél magaddal?

– Örömmel.

– Akkor megyek.

Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné közben elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják újra megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, őt, mert egy új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli ruhája mintájára, – meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; ő eljött; mire felébred, akkorra a hetedik határon is túl akar lenni.

Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, biztatta, hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat hordhat, milyen társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. Megreggeliztek. Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne toporzékolt örömében, a másik kettő nevetett rajta, azután lementek, felültek az automobilra, és az automobil a három jókedvü nővel kirobogott a városból.

Anna.

Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és csapkodások hangjával.

Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg.

– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, – üvöltötte Laci, aki a nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom.

– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő.

Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a fiúkat és szigoruan mondta:

– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak.

Azután sietve hozzátette:

– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek.

A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az anyjuknak:

– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.

Az asszony vonakodott egy kicsit.

– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög…

– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a saját gyerekeim volnának.

– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez menj.

Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit, azután Anna megszólalt:

– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk.

A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni, meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.

Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul, minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy fia.

Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét.

– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis mindegy.

– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget tudsz. Mit akarsz most csinálni?

– Beszélgetni akarok veled.

– Jó, – mondta Anna mosolyogva.

Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat.

– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.

– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól van.

– Hát csak menj el Lackó.

Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul állott.

– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.

Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával, magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta:

– Szervusz, Anna.

Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha ilyen tüzesen. Soha férfimódra.

Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét, érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga iránt.

– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent rosszra magyarázok. Pfuj.

Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának, szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot.

Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott Lacival.

– Anna, – mondta a fiu halkan.

– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan.

A fiu megzavarodott és dadogni kezdett:

– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni…

– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan.

A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta. Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá:

– Meg vagy őrülve?