Part 8

A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal nézett maga elé, azután ezt mondta:

– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé.

– Miért, Zsuzsó?

– Mert téged megsértett.

– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a dolgaitokba. És én nem haragszom rá.

– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!!

– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit mondott.

– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én nem tudom azt neked mondani…

– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan.

A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban kényszerítette:

– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg!

A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, előrehajolt és remegő szájjal sugta:

– Mit? Hát ezt: „a mama…“

Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az anyja szótlanul simogatta a fejét.

A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:

– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető hangon.

Azután fölháborodva folytatta:

– Ezt mondta!… Ezt mondta!…

Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér, puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás kezdete gyanánt, halkan mondta:

– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt.

A temesvári asszony.

Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér.

– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány.

– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta.

– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint.

– Bálint után pedig én jöttem.

– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az oduban.

– Sőt Bálint is velünk lakik majd.

– Bálint is? Bálint itt van?

– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a hadtesthez.

Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük, akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének, emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban. Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter. Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony.

A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a leveleikért. A legény visszajött.

– Van levél? – kérdezte a kapitány.

– Van. A főhadnagy uraknak is van.

Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a levelek fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra.

– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre.

A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt. A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt.

Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás.

A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és felsőbbséges mosolygássá.

– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a másik kettőtől.

Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a kapitányhoz.

– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.

Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk, azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a kapitánynak:

– Ez nagyszerü. _Hát te is?_

A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte:

– Hát te is?

Azután Vetterhez fordult:

– És te is? – kérdezte tőle.

A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan nevettek.

– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig. Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni. Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát. Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.

A kapitány hangosan nevetett.

– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál vele és ő kidobott.

Bálint gunyosan kacagott.

– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta: kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu.

A kapitány hahotázott.

– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint.

– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek.

Bálint intett a kezével.

– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?…

– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta.

A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott.

– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte Bálinttól.

– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos.

– Minden héten látta kétszer.

– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni.

A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter sápadtan hallgatott.

– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit mondott?

Vetter halkan, a foga között válaszolt:

– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett.

Bálint vigasztalta:

– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel.

Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz fordult:

– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. – Egy ilyen ravasz asszony.

– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe ment, az enyém Bécsbe. A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz. Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is, hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így belébombázott a három levéllel.

– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint.

Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt javasolta:

– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.

– Pompás! – mondta Bálint.

Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe.

Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél még mindig ott hever az asztalon.

A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a kapitánytól:

– Mikor küldjük vissza a leveleket?

– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a kapitány.

A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket.

– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva.

– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint.

A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A kapitány neki is átadta a levelét.

Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral, szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult; zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze.

– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint.

A kapitány nyelt egyet és halkan mondta:

– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a rózsalevél!

Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak.

– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk föl ezeket a leveleket.

– Igaz! – kiáltotta Bálint.

– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a kapitány.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte, művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak. Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában nem volt szó a levélről.

Másnap este Bálint elsóhajtotta magát:

– De szép asszony is volt!

A kapitány sóhajtva nyujtózkodott.

– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele.

Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás előtt.

Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta, de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és örömöket adó mivoltáról.

Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány:

– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá.

A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és óvatosan magyarázott:

– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi hűek voltunk hozzá?

– Igaz, – mondta Bálint.

– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így boldogabbak?

Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta:

– Ez igaz.

A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman folytatta:

– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak nekünk tett vele szolgálatot.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta, hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt, mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek.

– Igen, – mondta halkan Vetter.

– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje mellett.

Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta:

– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, ahogyan bennünket kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!

Vetter rekedten mondta:

– Milyen nagyon jó!

Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből.

– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.

A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé:

– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.

Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.

– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.

– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint.

Vetter félénken megszólalt:

– Igen, csakhogy…

Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá.

– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk. Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.

– Úgy van! – mondta Bálint.

– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz rólunk.

Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe. Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.

Suzanne.

Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. Kiugrott a kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval találkozott.

– Jó napot Margitka, – mondotta neki izgatottan, – itthon van Gergely?

– Nincs, – válaszolta a fiatal asszony. – Miért?

– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem gondolta volna…

– És? – kérdezte az asszony izgatottan.

– Nem hagyott hátra végrendeletet.

Az asszony elsápadt és leült egy székre.

– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála Istennek.

A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak nem veszi a szívére?

A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott neki egy pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután megnedvesítette a vízzel a halántékát és a szempilláit és felnyitotta a szemét.

– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? Semmi baj? Mi?

– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi baj. De olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén voltunk.

– Tudom! Tudom! – válaszolta Csiszér.

– Hogyne tudná… Maga is pörölt bennünket…

Csiszér tiltakozva emelte föl a kezét.

– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: a kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb részvéttel és legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely dolgainak a folyását.

Az asszony intett a kezével.

– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a mészáros is csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké a végrehajtó… A főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így megy tovább, akkor a tavaszi tisztujításon nem választják meg. Képzelje el, mi lett volna belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen… én mehettem volna Pestre… tudom is én minek… talán kaszirnőnek…

– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem kerül rá a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… ezentúl nem szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint eddig; mert akkor megint hamar baj lesz…

A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, ránevetett Csiszérre.

– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem sajnálja tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak akkor tetszem, ha elegáns vagyok.

– Az igaz, az igaz, az igaz, – válaszolta Csiszér elvörösödve.

Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor meghallotta az ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot hozatott, félig teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután kétfelé törölte szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta:

– No most beszélhetünk róla.

Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész vagyon a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy félmillió forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, Tengelyéknek… Még vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet Csiszér elkészített. Zabolay megvakargatta a fejét.

– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó Isten elvehetett volna még néhányat közülünk.

Csiszér egy vonalat huzott a nevek alá.

– Nincs több? – kérdezte.

Zabolay gondolkozott.

– Nincs, – mondta végre.

– Hát Sátoryék? – kérdezte hirtelen Csiszér.

– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – még azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki?

– Sátory Suzanne, – válaszolta Csiszér.

– Mi van azzal? – kérdezte Zabolay.

– Annak csak nincs joga semmire! – kiáltotta az asszony méltatlankodva.

– Miért? – kérdezte Zabolay.

– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott olyan életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy inkább mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… senki sem fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz vagy mihez… a háremében van…

– Érdekes, – mondta Zabolay, – én ezt nem is tudtam.

– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy ki nem seprüzték…

– És miért ne lenne joga az örökségre? – kérdezte Csiszér.

– No hallja… egy háremhölgy!… – mondta az asszony méltatlankodva.

Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a ceruzáját és beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét.

Zabolaynéhoz délután berontott Miklosics Juliska, az unokatestvére.

– Margit, – kérdezte lihegve, – igaz, hogy Sütő bácsi meghalt?

– Igaz, – felelte Zabolayné.

Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen keringtek így az asztal körül.

Juliska azután levetette magát egy székbe.

– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt meghálálom neked, ezt meghálálom neked…

Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska hirtelen ezt kérdezte:

– Mit gondolsz Margit, elvesz Hellpach, ha lesz kaucióm?

– Igen, fiam, azt hiszem, igen. Szép lány vagy.

Juliska a tükör elé lépett és megnézte magát.

– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem tartott volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám?

– Fiam, – mondta az asszony – nagyon sokan vagyunk.

– Mégis.

– Hát lehet… úgy… huszonöt-harmicezer forint egyre-egyre.

– Az jó, – mondta Juliska. – Az elég.

– Tudod, hogy Sátory Suzannenak is kell belőle adni?

Juliska felháborodva válaszolta:

– Csak nem lesz pofája, hogy elfogadja.

– Attól kitelik, – mondta Zabolayné megvetően.

Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából Csiszér intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak melléje. Az első szemle mindjárt a legszomorúbb eredménnyel járt. Kiderült, hogy félmillió forintról szó sincs, a birtok az értéke feléig meg van terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, ha félmillió korona jut a rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást okozott, Érdyék egyenesen azzal vádolták Csiszért, hogy elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr helyébe új ellenőrök jöttek, ezek is hamar elveszítették a család bizalmát, Csiszér ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér rágalmazási perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására végre békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre családi gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján szótöbbséggel dönt a birtok sorsa felől.

Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. Ide tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a munkáját, utána bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe mindenki belenyugodott. Szeptember huszadikára össze is gyült az egész család. A nagyterem csak éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak azok jöttek el, akiknek joguk volt szavazni, hanem eljöttek az összes asszonyok és az egész fiatalság is. A vidékiek is mind bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és csipogó asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak, nevettek.

Tizenegy óra tájban bejött Csiszér.

– Kezdjük, kezdjük! – kiáltotta ekkor harsányan Érdy Kornél.

– Mindjárt, mindjárt, – mondta Csiszér. Olvassátok csak ezt.

Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy Kornél elolvasta a táviratot.

– Ejnye, a tulipiros rézangyalát, – mondta bámulva.

A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve elolvasták, az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi van a táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán végre harsogó hangon elolvasta:

_Csiszér Bertalan ügyvéd_

_Marosvár_.

_Tizenegy órakor megérkezem_.

_Sátory Suzanne_.

A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok sikoltoztak, mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. Csiszér végre dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá és így ordította:

– Csendet kérek!

A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné még belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a perszónának, ha ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér beszélhetett:

– Az a kérdés, mit csináljunk, ha idejön.

Viharos felzudulás válaszolt a kérdésre:

– Kinézni! Kitenni! Kidobni! Kiseprüzni! Kirugni! Eltoloncoltatni!

Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, kidobás és eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított:

– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni sem. Joga van idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. Egyet tehetünk: nem veszünk róla tudomást, ha jön.

– Kinézni, ez a helyes, – mondta Zabolayné.

A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett volt, az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, úgy hogy rövid zúgás után ez lett a megállapodás:

– Kinézni.

Ekkor bejött a fiatal Rábay báró. Elmondták neki, mi történt.

– Sátory Suzanneról van szó? – kérdezte még egyszer a báró.

– Igen.

– Biztos? Sátory Suzanneról?

– Igen.

– A kedive feleségéről?

– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A háremhölgyről.

– Azt akarjátok ti kinézni?

– Igen.

– Meg vagytok őrülve?

– De kérlek!… De Viktor!…

A fiatal báró egy kézmozdulattal elhallgattatta a felháborodást.

– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – Tudjátok ti, hogy micsoda Sátory Suzanne?

– Micsoda? Majd megmondom, micsoda – dörmögte haragosan Zabolay.