Part 7

Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon szomoru arccal jelent meg.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némi habozás után bevallotta:

– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni.

– Miért?

– Mert én visszautasítottam.

– De miért?

Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak visszautasította.

– De miért? – kérdeztem. – Hát miért?

Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal suttogta:

– Én nem mertem vállalni.

Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta:

– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek.

Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. Sajnáltam.

– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni? Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.

Lehajtotta a fejét.

– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap a szíve.

Egészen az asztalra hajolt.

– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az abroszra.

Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig, amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“ fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát.

Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.

– Gyere velem, – mondta.

Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon felé, onnan le a Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám.

– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha megtudnád, hogy _ez_ volt a dédapám?

Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett hozzám, karon fogott és elindult.

– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, – mondta rekedten.

– Mi? Mi történt?

Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta:

– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert, akit a dédapámnak hínak…

Nevetni kezdtem.

– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik. Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken. És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült a vérem, ha zugni kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz. Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám _ez_ volt.

Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a szoborra.

– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A dédanyád…

Megszorította a karomat:

– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton!

Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg.

– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790 novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban. Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?… Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton. Akkor kezdett ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük. Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele…

Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra, összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék hozzá.

– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen.

Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu, nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt.

A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta, miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést…

Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal, egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett.

Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni. Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök unokáit…

Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a harctéren.

A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!… A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták; a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék meg legalább egy bizalommal jött kisebbség megtámadásával a francia lovagiasság legszebb tradicióit…

És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.

Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg:

– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.

Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal, fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe.

– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam, hogy beteg vagy. Mi bajod?

Nem válaszolt.

– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod?

Elfordította a fejét.

– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább megyek.

– Maradj.

Leültem egy székre.

– Csak egy percig maradok, – mondtam. – Megnyugtatást akartam, hogy nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is.

– De nagy bajom van, – válaszolta halkan.

– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél.

Elhuzta a száját, mintha görcse lenne.

– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között.

– Miért! Ugyan!

Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét:

– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan.

– Hát mondd el. Mi az?

Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg:

– Az egész dolog nem igaz.

– Mi?

– Az. Az egész. Danton.

Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:

– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek. Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, kinek szólott. Egy posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a… dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok.

Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni.

– Mit csináljak most? – kérdezte.

– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült, hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.

Kínosan nevetett.

– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni. Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.

Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat.

– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt kihevered.

– Soha. Hivatalnok leszek.

– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.

Rám nézett.

– A dédanyám! – szólt megvetően.

Megcsikorgatta a fogát.

– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé és eltakarta a fejét.

A mama.

Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve benyitott a nagy művésznő hálószobájába.

Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte, Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:

– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van.

Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán. Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult.

– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva.

– Miért? – mondta Lovász ártatlanul.

– Micsoda történetet akart maga elbeszélni?

– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája…

– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról beszélni?

Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős meggyőződéssel mondta:

– Maga meg van őrülve.

Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le a fejét.

– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok őrülve.

Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani, a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe.

– Nem is kérdezi, miért?

– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát meg vagyok őrülve.

Az asszony nevetett.

– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós?

– Nem.

– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a lányom… Maga nem tudta?

– Azt sem tudtam, hogy lánya van.

– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos.

– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam.

– Az. Ugy-e milyen szép?

– Igen, – felelte sietve Lovász.

– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves már.

Lovász megnézte az asszonyt.

– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker koronázza majd. Ámbár magát _nem_ anyósnak kívánja az ember…

Az asszony fölemelte a kezét.

– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél, azt kidobom. Érti?

– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan unalom…

– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem, mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni akarnak…

– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?…

– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele. És általában viselkedjék tisztességesen.

Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta, hogyan intéződik el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött.

Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé. Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon unatkozott.

Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel.

Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:

– Zsuzsó!

A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához.

– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó. Zsuzsika…

Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a helyéről és odament Lovászhoz.

– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve.

– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul.

– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is veheti…

Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és kihivóan felelte neki:

– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el?

Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan folytatta:

– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr…

Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket.

Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott; mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé, meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig. Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja…

Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra.

– Utaznak? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Egész nyáron lent maradnak?

– Igen.

Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és megint elhallgatott.

– Mit akar? – kérdezte végre az asszony.

– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász.

– Mit?

Lovász fanyarul mosolygott.

– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét.

Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá, a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán, odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből.

– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga lesz az anyósom…

– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy szeretem magát.

– Tegeződnünk kell…

– Persze.

– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul.

– Természetesen, – felelte boldogan az asszony.

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett.

– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna.

– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva.

Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét és a férje szereti őt.

Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz.

– A mama így gondolja…

Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb vezetője:

– A mama ezt akarja…

Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások, vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált.

– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban.

– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt akarom csinálni, amit a mama mond.

– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni…

A fiatal asszony reszketett a haragtól.

– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról így beszélsz.

Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve támadt neki a férjének.

– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az: előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…

Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett, csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta; honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg ez ennyi rossz tulajdonságot benne?

Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását. Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy, a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől elkábulva, hevesen, gyorsan, mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza, oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát:

– A mama egy…

Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott, eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt:

– Nem látta a nagyságos asszonyt?

– De igen. Elment.

– Elment?

– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és elment.

Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta, hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak itthon volna…

Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot keres.

Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább. Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek – egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor fölmehet.

– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.

Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel büntetni, végre is ők szeretik egymást…

Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután gyorsan visszajött.

– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül. Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt.

– Minden nap vártam. Hiszen imádom.

– Majd meglátom, mit tehetek.

Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz.

– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te dolgodról.

– Milyen dolgomról, mamám?

– A házasságodról. A férjedről.

– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle.

Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni.

– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit mondott!

– Mit mondott?

– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki.

Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok.

– De hiszen nem is szeret engem.

– De szeret.

– Nem jött utánam.

– Jött. Itt volt nálam.