Part 6

– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle.

A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött, megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett rá.

– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.

Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a lány.

– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan.

– És ez így lesz ezentúl mindennap?

– Igen.

Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány egyedül állott a süteményei között.

– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem lesz vevőd.

A lány nyugodtan és biztosan válaszolta:

– Majd lesz.

– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled.

– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány.

Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig, különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága, kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, idegen szép asszony, akit még csak most kell majd meghódítani.

Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő héten kiköltözik a lakásból.

– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott kell lennem az üzlet mellett.

Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe. Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához.

– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta Dormándy halkan.

A lány hálásan mosolygott.

– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy.

– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész üzletet. Idevettem…

Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott, számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem akart elmenni.

Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához.

– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a lakásodat.

– Nem lehet… A testvérem…

– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki.

– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik.

Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott le rá.

– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem mehetek ezentúl hozzád?

A leány szeliden válaszolt:

– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e ez.

Dormándy elvörösödött.

– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el. Vagy gyere te hozzám.

– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet…

Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét; idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan gondolkozott.

– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge nyomást érzett a szíve tájékán.

– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért eresztettem ki a kezeim közül!…

Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte.

– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett?

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó és kedves hozzá.

Másnap este megint ott ült a cukrászdában.

– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is szerettél.

A leány könnyes szemmel nézett rá.

– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni és a lába porát tudnám megcsókolni.

Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond.

– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan.

– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most már szégyen volna…

Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott vele és elment.

– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis leány volt, valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne…

Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta:

– Most társadalmi állás kell majd neki…

Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt.

– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van…

Dormándy bosszankodva tiltakozott:

– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem. Egészen másképpen.

A leány szótlanul csóválta meg a fejét.

Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem is teljes öntudattal mormogta oda neki:

– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek?

A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje szomoruan lehajlott.

– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva.

– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta Dormándy csufolódva.

Mikor hazament, ezt mondta magában:

– Dormándy Péterné Krausz Vilma…

Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor. Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.

Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött, szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.

Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal fogadta.

– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat, azután a feleségem leszel.

Adrienne.

– Hol van Adrienne? – kérdezte Laci.

– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket megvárni. Mindjárt itt lesz.

Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta:

– Az üvegháznál akartalak fogadni benneteket. Elkéstem.

Laci kifejtette magát a karjaiból.

– Adrienne, – mondta – bemutatom neked Kurcz Pétert.

Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, fölfelé fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta ki a kezét:

– _Nagyon_ örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat beszélt magáról…

Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és meghajtotta magát. A leány nyugodtan állott előtte és áhitattal, naivul, nagy szemmel nézett az arcába.

Csend lett.

– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. Azután majd lejövünk.

Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a verandán. Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik a legutóbbi élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék mellett és nem tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány.

– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A gazdaságot is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó?

– Nagyon hálás volnék érte, – felelte Kurcz.

Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. Kurcz kissé feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint kellett volna és érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene.

– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon unatkozni? Négy hét hosszu idő.

Kurcz tiltakozott:

– _Én_ semmiesetre sem fogok unatkozni.

– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci annyit beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát.

Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen mosolygott rá. Végre megszólalt:

– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok mulatságos társaság.

A leány elkomolyodott.

– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot várunk magától. Én nem szeretem a mulatságos fiatalembereket.

Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva mentek egy ideig, azután a leány megszólalt:

– Tudja, hogy én már nagyon vártam magát?

– Igazán? Miért?

– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem fárasztaná – magát kérném meg, magyarázza meg nekem.

– Kérem… nagyon szívesen.

– Igazán? Nem haragszik érte?

– De kérem… Parancsoljon…

– Arra akarom megkérni, magyarázza meg nekem, mi a felsőbb matematika.

A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és becsületesen mondta:

– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, egészen más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel kifejezhető matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a matematika miért egész különálló tudomány. Hogy nagy matematikai fölfedezések vannak. És nagy megfejtetlen problémák… És mert Laci azt mondja, hogy maga… geniális matematikus… hogy ez az erőssége… magától akartam megkérdezni…

A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni akart, azután megállott s kételkedve kérdezte:

– És ez igazán érdekli magát?

– _Nagyon_ érdekel, – felelte a leány. – Nagyon érdekel. Soha senki sem volt, aki megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok. Úgy vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért terhelem…

– De kérem, kérem, – felelte Kurcz izgatottan.

– Hát akkor mondja meg.

Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón kezdett magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal nézte az ajkát.

Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány néha fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és tisztelettel. Délután egyedül voltak a verandán.

– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – Délelőtt megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük ezeknek a kutatásoknak?

Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta.

Laci a negyedik napon megkérdezte Kurczot:

– Öregem, nem unatkozol nálunk nagyon?

– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek ezek a tieid mindnyájan.

– Az apám… ugy-e? Kedves öreg úr. Tudtam, hogy szeretni fogod.

– És az édesanyád! És a testvéred!

– Adrienne?

– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen csodálatosan intelligens. És milyen művelt.

– Művelt?

– Igen. Bámulatos, hogy érti a mesterségemet.

– A tiedet?

– Igen. A matematikát. Hihetetlen, mennyit tud.

– Ah! Dehogy tud. Tőlem hallott néhány szót.

– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány ilyen komoly tud lenni.

– Komoly? Adrienne?

– Igen.

– Hm!

Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek jöttek egy délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. Délután érkeztek és még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után cigány jött és a fiatalság asztalbontás után rögtön táncolni kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen és sokat.

Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, azután kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá Adrienne. Ki volt pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. Kurcz zavarodottan fordult feléje és nem tudott szólni.

– Utálatos ugy-e? – kérdezte a leány szelid melankóliával.

– Mi?

– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le kell néznie bennünket.

– Oh dehogy, szó sincs róla.

– De igen. Én ezt nagyon jól megértem. Én is lenézem.

Hallgatott egy kicsit, azután szomoruan sóhajtotta:

– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A háziasszony vagyok!

Halkan hozzátette még:

– Az ember nem lehet mindig olyan társaságban, amelyet szeret.

Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután fölkelt, kezet nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és naivul, őszintén és bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és hálásan pillantott rá. A leány szomoru mosolygással ment vissza a táncolókhoz és hajnalig táncolt.

Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. Várták a vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz rágta az ajkát és izgatott volt.

– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide hozzátok.

– Öregem, – felelte Laci, – nekem volt öröm. Nekünk volt élvezet.

– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. Megismerkedtem a testvéreddel. Jól megismertem őt.

– Hm!

– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A legintelligensebb és legkomolyabb teremtés.

– Hm!

– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek neked. Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, akiben ennyi érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt.

– Hm!

Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. Laci kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre bosszankodva kérdezte:

– Édes, jó öregem, bizonyos az, hogy te csakugyan megismerted Adriennet?

– Igen.

– Alaposan?

– Igen.

– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan érdeklődik a matematika iránt?

– Hogyne. Bizonyos, hiszen…

– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések. Adrienne meg éppen nagyon furcsa.

– Hogy? Hogy érted ezt?

– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a lovak iránt és az akadályversenyek iránt, mint…

Kurcz meghökkent, gondolkozott, azután komolyan mondta:

– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… Senkit nem akar megbántani…

– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar kábítani. Az írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így beszél irodalomról és a festőkkel képekről… És semmihez sem ért igazában… És semmi iránt nem érdeklődik őszintén…

Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült és nyugodtan mondta:

– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, hogy éppen testvérek nem értik egymást… Ő tudja ezt különben rólad… És különben előre is meghivott, hogy ősszel, ha Budapesten lesztek, gyakran menjek hozzátok…

Laci elcsüggedve nézett maga elé és megvakargatta a fejét.

– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz azért. A nők nagyon furcsa teremtések.

– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz bizalommal.

A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste a testvérét.

– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit akarsz; ezt az egyet hagyd ki…

– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én bolonddá?

– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika iránt és az ő munkái iránt?

– Én nem hazudtam – felelte a leány halkan, de energikusan.

– Nem? Úgy? Hát talán…

– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. Nem magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy egy-két év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le fogod tagadni.

Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány azonban halkan és méltatlankodva mondta:

– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy velem máskor ily hangon beszélj.

Megfordult és elment.

Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a testvérébe. Laci sajnálkozva és zavarodottan fordult el.

– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok hozzád: nem érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd.

– Nem? Miért? Hogy mondhatod ezt?

– Léha.

– Léha!… Istenem, hogy félreismered.

– Kacér!

– Kacér?!… A legkomolyabb leány, akit ismerek.

– Sok pénz kell neki. Nagy vagyont akar.

– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és legegyszerübb nő a világon.

Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután fölkereste testvérét.

– Adrienne, – mondta neki komolyan, – ne folytasd ezt a dolgot Péterrel.

– Micsoda dolgot!

– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább folytatod ezt a dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol vele, becsületszavamra kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom neki, hogy félig-meddig el vagy már jegyezve Harissal.

A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk Kurcz. Behivta a szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött.

– Ugy-e, – mondta halkan, – maga jó barátom?

– Igen, igen, – felelte Kurcz nyomatékosan.

– Én a legjobb barátomnak tartom. Most a tanácsára van szükségem.

Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a szemét és halkan és remegő hangon mondta:

– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság volna hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy bizonytalan jövőre.

Felnézett, azután lesütötte a szemét.

– Magának mi a véleménye? Hozzámenjek?

Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután felállott és hősies erőfeszítéssel mondta:

– Igen. Magának nem szabad várnia egy bizonytalan jövőre.

A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a kezét. A leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel szomoruan és lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást vetett rá, azután kiment.

Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a násznép között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett szobáról-szobára, és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. Odasurrant hozzá.

– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam kezet szorítani magával.

Kurcz bánatosan és megindultan nézett rá. A leány még halkabban mondta:

– Ugy-e, jó barátom marad ezentúl is?

Kurcz ellágyulva bólintott.

– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan suttogta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit a szíve szerint tenne…

Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet nyujtott neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, lágyan, bánatosan és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen visszavonta a kezét és elsietett.

Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött hozzá Laci.

– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy nem sokat veszítettél.

– Én mindent elveszítettem, – felelte halkan Kurcz. – De nem busulok.

– Nem busulsz? Annak örülök. Miért?

– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen ettől az egész esküvőtől.

– Hogy mondhatsz ilyent? Honnan tudod ezt?

– Tőle magától. Ő maga mondta.

– Mikor?

– Öt perccel ezelőtt.

Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan mosolygott; erre ő is elhallgatott.

Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette a lépcsőn a testvérét. A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy tömeg ember állott. A leány madonna-arccal ment el közöttük és szeliden ült be a kocsiba.

– Adrienne, – sugta neki Laci a kocsiban, – utállak…

– Miért, Laci? – kérdezte szeliden.

– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A szalónod dísze lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a menyasszonyi ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert csalsz meg így? Már meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy csomó okos emberrel, hogy te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? Nem érzed, hogy a legrútabb kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak köpni itt a fehér ruhádban és a mirtuszkoszoruddal, úgy utállak…

Adrienne hallgatott. Azután odafordult a bátyjához.

– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam talán azzal, amit mondtam neki?

– Azt nem, – felelte Laci zavarodottan.

– Nem boldogtalan?

– Nem…

– Hanem?

Laci nem tudott válaszolni.

– Hanem? – sürgette a leány a választ.

– Boldog, – felelte Laci kétségbeesve.

– Akkor mit akarsz! – mondta a leány egyszerüen.

Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a járó-kelők megfordultak a kocsi után.

Az ősanya.

A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort, meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk.

Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett, az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen, csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes piros lett. Vékony karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:

– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság!

Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.

A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott a republikánus vitéz.

A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult, zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan, egyszerűen és fenségesen mondotta:

– Köszönöm.

Karon fogott.

– Hol ebédel? – kérdezte.

– Rue Banville.

– Én is oda megyek.

Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt. Politikus akart lenni.

– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt. Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám százezer ember és millió ember lelkén.

Összehuzta a homlokát.

– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok. Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni.