Part 5

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan.

Éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – mondtam.

Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem, leült és ráhajolt az írógépre.

Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott. Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy harcot vivtam a sikerért.

Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem; végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak, ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek szokás nevezni… Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba, hadd lássák, mi lett a praktikánsukból.

Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam, bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az ember…

Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán.

Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány, szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá. Nagyon kedves akartam lenni.

– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy látom. Hogy van?

– Köszönöm, – mondta – jól…

Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény, fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy nem tudtam többet szólni.

Regina kisasszony szólalt meg:

– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén…

– Igazán? És nem bánta meg?

Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt:

– Nem.

Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem eseményeiről. Az övének nincsenek…

Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle.

– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és leült.

Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is; negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről.

A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat. Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem hozzájuk a büróba.

Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr jóindulatu és még mindig sokra tartja a jó modort… És a negyedik szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina kisasszony.

Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel, az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru, gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre…

Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon, elaszottan, meddőn.

Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem, hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok, – ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott – keserü lesz a szám és eltorzul az arcom.

A harmincnégyéves asszony.

Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni. Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve köszönt az asszonynak:

– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide?

– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e?

– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom természetesnek.

Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek látszott nála.

– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék.

– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek örülök.

Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:

– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt. Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem és eljöttem.

Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme csillogott.

– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni.

– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted.

– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony.

Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan friss és hamvasan üde asszonyszépség állt eléje. Zavarodott volt, mert nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:

– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép asszonyt.

A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek találta és ekkor elhatározta:

– Udvarolni fogok neki.

Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül. Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette; szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne. Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb, műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely, amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy elutazik.

Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement a szobába; a szoba sötét volt.

– Marika, – kérdezte, – itt vagy?

A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott.

– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra van?

– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak.

– Istenem, hogy elaludtam.

Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a karját és megölelte az asszonyt.

Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat. Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje?

Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül való.

– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes vagyok.

Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem pirult el. Dobó elképpedve nézett rá.

Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit jelent ez a viselkedés. Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak. Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most.

Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában. Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz.

A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára a kezét.

Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá, minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony, kiszabadította a kezét és otthagyta.

Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe; végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb feleség lesz belőle.

– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád. Őrültül szeret.

Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony bejelentette:

– Holnap utazom.

Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte. A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.

Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt, amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga, segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.

Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon mondta:

– Marika… hát így válunk el mi egymástól?

Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és megzavarodott. Nem tudott szólni.

– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről beszélek?

Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta:

– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről beszélni… Hogy nem szabad beszélni.

Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta:

– Marika, gyere hozzám feleségül.

Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett, gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta:

– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül.

Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt; elpirult és hebegett:

– Marika… nem értem… nem értelek…

Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben, azután megfordult.

– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz.

Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment utána és később mellette.

– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna. Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így szeretném. De te egy kicsit félreértettél.

Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias mozdulattal elvágta a szavát.

– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél. Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled.

– Nem, nem, – tiltakozott Dobó.

– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.

Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen, csendesen és nyugodtan beszélt:

– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé a két idő közé, amelyet én munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…

Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá, maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden szégyenkezés nélkül mondta tovább:

– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit…

Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte:

– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik… mert… mert…

Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta:

– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak.

Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően mondta:

– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt szabad egy szót sem szólni.

Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment az asszony mellett. Eszébe jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte magát, hogy szinte fájt.

Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony ekkor hozzáfordult.

– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az életem utolsó örömét.

Ott volt a vonat.

– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám.

Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti kézszorítással.

– Köszönöm, – mondta még egyszer.

Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána.

Vilma.

Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát, csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a cukrászdába.

Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna, az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő, langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra volt elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott volna a boldog elragadtatástól.

A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette.

Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül és bosszankodva fizetett.

– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség. Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele.

Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog csinálni.

– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz.

Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt. Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment.

Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány. Hosszu, férfias szabásu kabát volt rajta, a termetét csak sejteni lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.

A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért; be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:

– Hát így hagy itt?

A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet, villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.

Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak. Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett egy kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte összevonta a szemöldökét, azután mosolygott.

– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy – boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.

A lány megreszketett.

– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott hangon.

Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne.

– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája mindennap tiszteletét fogja tenni nála.

A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta csókolni a kezét.

– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten szerelmére…

– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány.

Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt.

Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van.

– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy.

A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit; végre kimondta:

– Én szeretnék egy cukrászdát…

Dormándy elámult.

– Mit? – kérdezte meglepetve.

A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet, amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne a gazdája…

– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy sértődötten.

A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék…

Dormándy hahotázott.