Part 4

– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta. A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig ott az ő apja a legnagyobb úr.

Újra legyintett a kezével.

– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok.

… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással fogadtak.

– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka.

– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez egy szót se. És hapták!

Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból.

A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt gentlemanekhez segítségért.

A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is hivatkoztam, eldöntötte az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő gentlemannal szemben.

Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem. Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt, amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két golyót látta a füle mellett elrepülni.

A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre.

Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a fickónak…

Pándy a párbaj után karon fogott.

– Gyere, – mondta.

Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait.

– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót se.

Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott. Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva.

– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte mosolyogva.

Azután az íróasztala felé intett.

– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.

Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta, hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt. Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni.

Pándy hozzám fordult.

– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk Berlinben. Azalatt megtanult németül.

Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami ennivalót adasson.

– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy.

Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt; és tudott énekelni.

Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért.

– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt szeretni?

– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem.

Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől illatos…

A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit, mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha merészelnék – szintén nem fogadni…

Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel, kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie.

A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek. Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok… Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron körülfogták, faggatták, kicsufolták…

A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett; erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház.

Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a kaszinóba s bejelentette:

– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál. Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az valaha…

Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb ujságot is tudott.

– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik rá.

Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.

– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van.

Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.

– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki.

– Tudom, – válaszolta. – Váratom.

Csodálkozva néztem rá.

– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok majd viziteljenek itt a feleségemnél.

Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony… tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy teremtés… igazi… igazi uri hölgy.

Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a birtokát. Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a takarékpénztár részvényeit.

A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye. Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta…

Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte, hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben…

Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt érez“; és amikor a majális estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.

Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál. Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt. Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje.

– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem?

– Hogyne szeretnélek, Gyurka.

– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki akarok békülni vele.

– No, no, Gyurka…

– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.

Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta.

– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek. Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.

– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést. De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod, beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval.

Gyurka felsőbbségesen nézett rám.

– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két üveg!… De a télen rendkivüli közgyűlés lesz. Az öreg lemond. Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere…

– Jól van Gyurka. Holnap.

– Nem. Most.

Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését. Pándy mosolygott.

– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az előszobában.

De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja.

– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!…

Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi azt a hibát, amelyet elkövetett…

Pándy kezet nyujtott neki:

– Jól van Gyurka. Ülj le.

Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót. Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára; Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony egy tört magyarságu mondattal válaszolt:

– Nem tudni magyarul…

Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen. Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta, azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott…

Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:

– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén.

– Mi az Gyurka?

– Te, ez nem is csunya asszony…

– Kicsoda, Gyurka?

– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha fekete is.

Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy nyilatkozatot.

– Hogy annak micsoda termete van!…

Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az észrevételeit.

– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!…

Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel a hűvös, szép májusi hajnalban.

Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó hallatszott ki.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a szobalánytól.

– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben.

Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két lovassal találkoztam. Az egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt. Köszöntem nekik. Megállottak.

– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve.

– Huszár voltam én, – felelte Gyulka.

– De eddig nem lovagoltál.

– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom.

Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem Pándytól:

– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran hozzátok?

Pándy fanyarul legyintett.

– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak tetszik.

Megvakartam a fejemet.

– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban töltened?…

Megint bosszankodva legyintett.

– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell…

Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt. A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.

Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és nagyon nyugodtan mondta:

– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha akartok.

Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan mondta neki:

– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat. Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.

Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a Jablonszky-házba, tudta az egész város.

Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.

A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve jött hozzám Gyurka.

– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt?

– Mi?

– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt?

– Ki volt?

– Rovics Zoltán.

Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva mondtam:

– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a fejét.

Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta:

– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott?

– Nem? Hát minek?

– Az asszonynál volt.

– Ne mondd.

– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is látta már egyszer…

– No ilyet. Hallatlan.

Gyurka elkeseredve fakadt ki:

– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az asszonytól. Most ez lett belőle.

Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött:

– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki. Nem én. Majd megmutatom.

– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan.

Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt.

– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat?

– A Jablonszky-ház?

– Igen.

Bosszankodva intett.

– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is én… talán más is… Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután éjszaka is eljárnak hozzá.

Undorodva intett:

– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam.

– Minek?

– Hogy utazzon el innen.

– És?

– Nem akar.

– Miért?

Pándy fanyarul mosolygott:

– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap.

Elfordult és még egyszer intett mély undorral.

– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud ellentállni.

Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél, jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt; még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon.

Regina kisasszony.

Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg, nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt, ami itt következik:

– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt; egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket, mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege.

Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt, kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le…

Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát lapozgattam a mocskos kis asztalnál.

Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan, elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem. A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem…

Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt, alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene; amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett…

… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem… Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu; leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a gép mellett és kopogtat.

Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem.

Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem. Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem jól magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok szerencsét kívántak…

Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét.

– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon melegen.

Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka.