Part 3

És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán.

*

… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az emlékezéseit.

Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem a befejezést.

– És? És azután, Jani?

Jani sietve elmondta a végét:

– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az ujságban, hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy tesz, mintha nem ismerne meg.

A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt:

– Ide jőjjön, Hanna. Itt van asztal.

Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek a szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan mondta az arcába és a pillája se rezdült meg:

– Nekem grenadinet hozzon.

Jani elsietett a grenadinért.

A Tassy anyja.

A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt. Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén, nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott, annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele.

A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős, magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár megrémült, kiszaladt az osztályból; másnap az igazgatóval együtt jött be és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a szomszédjának:

– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik.

Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult volna, a fülébe súgta:

– Ha árulkodol, agyonverlek.

Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé.

– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled.

Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit mondani, azután megvonogatta a vállát.

– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed, ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni.

– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az osztályban.

– Én nem félek, – mondta Tassy.

Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte, csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett, hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra; azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle. Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen eleresztette.

– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom rád.

A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki:

– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt.

– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit földhöz vágnak.

Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt.

Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól:

– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember?

– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag.

– Mi a foglalkozása?

– Földbirtokos.

– Miért jöttetek Miskolcról ide?

Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt mondta:

– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk…

Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt, végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment. Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt, nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély, szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon szép, magas, szőke asszony volt.

Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony mosolygott, kedves, meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt és az asszony erre ezt mondta:

– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy olyan jó barátságban vannak.

Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott tőlük és kiment.

– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál.

– Igen, – mondta Tassy.

Azután elővette a fizikát és együtt tanultak.

Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte. Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer megmondta neki:

– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt hiszem, te se nagyon imádod.

– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az apámat.

Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával találkozott.

– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie Budára.

Pál is akart menni.

– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és várja meg Viktort.

Pál szabadkozott.

– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra, úgy, mintha Viktor itthon volna.

Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az asszonynak.

Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem tudta, mi történik vele.

Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és kiszaladt. Hazarohant. Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a maga kínos, tébolyodott zavarodottságát.

Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt. Tassy jókedvűen jött hozzá.

– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?

– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál.

– Hát gyere el ma.

– Nem tudom… talán… dolgom van…

Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni, összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek haza.

– Gyere el ma délután, – mondta Tassy.

– Igen… majd meglátom…

Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött most már a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott és nagy étvággyal megreggelizett.

– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy.

– Dolgom volt… nem mehettem…

– De ma eljösz…

– Talán… nem tudom még…

Korán délután eljött hozzá Tassy.

– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd.

– Maradj inkább itt nálam.

– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.

Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek, beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt, végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki.

– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam.

Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca sötétvörösre pirult.

– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned.

Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta:

– Minek? Hová? Miért nekem?

– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni. Senkire se bízhatom, csak rád.

Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az asszony ekkor azt mondta:

– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy negyedóra alatt itt vagy.

– Megvársz? – kérdezte Tassy.

– Igen, – mondta száraz torokkal Pál.

Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult és mosolyogva ment Pál felé.

Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak:

– Ma délután elmegyek hozzád.

Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan válaszolta:

– Ne gyere ma délután. Dolgom van.

Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:

– Elmenjek ma hozzád?

Tassy súgva és röviden válaszolta:

– Ne.

Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt? Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte otthonról valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit kell csinálni?

Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól, hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az egész dologtól.

Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna.

Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki tovább. Elindult a Tassyék háza felé.

Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor.

– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára.

Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:

– Gyerünk.

Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott szólni.

– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél?

Pál nem tudott válaszolni.

– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere hozzám.

Pál lehajtott fővel hallgatta.

– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten.

Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek, megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek, keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett.

Tassy ijedten nézett rá.

– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj…

Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött neki:

– No… no, hát ne sírjál…

Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült, felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:

– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!…

Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan, izgatottan suttogta a fülébe:

– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön? Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra…

A fekete asszony.

Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a szolgabíró.

Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.

– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött.

A kártyázók fölnéztek.

– Mikor? – kérdezte valaki.

– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza Amerikából.

– No, – mondta a doktor – és szép?

Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes torokkal kiabált:

– Szép? Az semmi. _Néger!_

A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg igazán, egy másodpercig teljes csend volt.

– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró.

– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra, becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy megnézze.

– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő.

– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva. – Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna.

– Beszéltél vele? – kérdeztem.

– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.

A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés, hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek, nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.

– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal. Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut. Készpénzzel fizetett. Rögtön. A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért, kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám?

– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató.

– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban.

Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az asszonyoknak.

Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak; Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:

– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a Felvégen. Hátha meglátjuk őket.

Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön ajánlkozott:

– Én majd vezetlek benneteket.

Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások történtek, nagy nevetések, elámulások: – „hallotta már“, „hihetetlen“, „no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:

– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle.

A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta:

– Pándyéktól, nagyságos úr.

Geigerné összecsapta a kezét.

– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen asszonyt?

– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak, azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist, új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám. Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak.

A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni.

Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.

– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit.

Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott:

– Hahó, ott jönnek ni…

A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok lökdösték egymást és vihogtak.

Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, a rácsra rátette a kezét és dühtől reszkető hangon mondta:

– Minek köszönhetem ezt a szerencsét?

A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.

– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen.

Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt meg:

– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak.

Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:

– Ezért majd számolunk.

Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult. Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé elfogódva kocogtunk Gyurka után.

Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját.

– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen gyerekek. No majd megmutatom én neki.

… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, mindazonáltal kissé nyomott hangulatban oszlott szét.

Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt, nagyon udvarias, de hideg.

– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.

– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele neked.

Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta magát egy székbe.

– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem csalódtam.

Csikorgatta a fogát.

– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd megmutatom nekik.

Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával, nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn…

– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb, okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám. Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.

– De Pista: Amerika és Kunszállás.

Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott.