Part 2

– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van, kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent: Géza, Géza, mon amour!

A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást. Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok! Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.

Két hét mulva azt mondtam Olgának:

– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a gyerekeknek való társaság.

Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt:

– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen dolgok számára.

Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten mondta:

– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint én.

Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. És nagyon hasonlított a maga gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti.

Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben találtam Olgát a férjével.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– A kisasszony…

– Mi baj van a kisasszonnyal?

– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre. Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom, egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg valami pénzt gyüjt.

Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot.

– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek meg neki, hadd maradjon itt még három hónapig.

– De a gyerekek! – mondta Olga.

– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem is látják ezt.

– Ez igaz, – mondta Olga.

Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony sorsát, hogy hallgattam.

A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb, elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot.

A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket.

Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra a fejét.

Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből és letette az ölébe.

– Ezt hoztam, – mondta.

A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe, megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe.

Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az ajkába harapott és letolta a kis lányt.

– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad mindig.

– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan szemekkel.

– Mert megüthetsz valakit.

– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök.

A kisasszony visszaküldte Lilit festeni.

Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis lánnyal is közölte.

– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a gólya.

A két kis pofácska kiragyogott.

– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik?

– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili kiváncsian.

Az anyjuk elnézően mosolygott.

– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie…

Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.

Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.

– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat szegény magának, mint amilyenben itt van része.

Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor nagy elcsodálkozás jött:

– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.

Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem, de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik.

Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.

A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt, állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön.

Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt. Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután odasímult hozzá:

– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve.

A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott, kínos jajgatásba fogott.

Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony félig ájultan feküdt a karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam – félreismerhetetlen.

A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért. Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért.

– Hogy történt ez? – kérdezte Géza.

Elmondtam neki.

– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan csinálta?

Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset, ránéztem, nem válaszoltam semmit.

– Gyere csak, – mondtam azután neki.

Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt ránk. Megfogtam a kezét.

– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába.

A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben. Beértünk a szobába.

– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál?

– Nem, – válaszolta remegő szájjal.

– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá.

Sírni kezdett. Ráordítottam:

– Akkor te ölted meg!

– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva.

Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos kegyetlenséggel, hogy a kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába:

– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az ölébe?

A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan, meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:

– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne nem hitte, hogy kis babája lesz…

Hanna grófnő.

Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért, aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő alatt. Szeretem a pincéreket.

Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház terraszán egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani – látván, hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen szivarozom – odatámaszkodott az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát.

*

– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a Centrál-hotelben, vakmerő fickó voltam, nem féltem az ördögtől sem és bolondultam az asszonyokért.

Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; nagyon tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és méltóságos asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie.

Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá. Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt:

– Egy hordárt.

Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába tetszett ő nekem.

Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a reggelijét akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok az ajtóban, erre nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Ugy vett, mintha én nem is volnék férfi. De bennem akkor már amúgy is főtt-forrott minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét… Meg még semmibe is vesz? No hát majd meglássuk!

Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik rá. – Törje csak a fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – De kinek? – Azt már nem tudja.

Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.

– Jó napot, főhadnagy úr, – mondja neki a portás.

Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert főhadnagy, mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyiregyházán.

Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné, ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem könnyü.

Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam a folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az első emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a főhadnagy.

November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy. Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban, februárban, márciusban… Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvü volt, beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt, becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve sírtam, ha magam voltam.

Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap alatt, mint azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófné.

Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam… Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. Hallottam, hogy öreg ember a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné. Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének, hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön fel. Az öreg ezt megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap mulva lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Igy kényelmes és biztos ez a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes találkozás.

Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez?

Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. Március óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a pesti utazást. Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában ledobálta a kalapját és a kabátját.

– Hordárt! – kiáltotta nekem. – Gyorsan egy hordárt.

Egy percre megálltam és rábámultam.

– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök hozzátok. Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.

Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom… És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban, egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele, hogy mit kell csinálnom.

Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk. Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot:

– Siessen vele, – mondta, – a legközelebbi postahivatalba.

A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom.

– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell feladni.

– Nem? – kérdezi ő.

– Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide.

A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam vissza a hotelbe.

Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy szó volt az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt: _arrivée_. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. Jól van, mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a Duna felé.

Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem birta ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez nagyon jól.

Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól.

Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A főhadnagyot keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett.

– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a kilencórás gyorsvonattal.

Lementem, feljöttem, jelentettem:

– Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos Nyir-Adonyból.

Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem; a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc mulva csengetett.

– Küldd el ezt a táviratot azonnal! – kiáltott rám.

Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is vigyázott.

– Igenis, méltóságos asszony, – mondtam.

Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne: _je vous attends_. Lefordíttattam a Kairó-kávéház főpincérével, aki tud franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és elküldtem a Dunába.

Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port kért, másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van ez jól.

Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az ágyában és sírt. Este új távirat ment:

_Jes suis désesperée. Qu’avez’vous?_

A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment.

Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül, a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt.

– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a kilencórással.

Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten fordult be a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a nyakát. Azután kimentem.

Negyedóra mulva becsengetett. Megint távirat:

– _Demain je pars_.

A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre magamban, akkor itt az én időm.

A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a karosszékben.

Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem beléje.

– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a tea jót fog tenni.

– Köszönöm, Jani fiam, – mondta szomorúan.

Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte.

– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. Nagyon fáradtnak látszik.

– Igen, Jani fiam.

Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam a paplant.

– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos grófnénak.

– Menj le, Jani fiam.

Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már ágyban volt.

– Van valami?

– Nincs semmi.

Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam.

– Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? – kérdeztem.

– Semmit. Elmehetsz.

Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem lesz semmi.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – nem tud aludni…

– Bizony nem.

– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán valami olvasmány.

Vonogatta a vállát.

– Talán az esti lapok? – kérdeztem.

– Az nem! – mondta idegesen. – Inkább hozzál valami könyvet.

– Igenis.

Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek… haj milyen képek. Akkor csak ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott, csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra, aki elárusító volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia Mulatóban énekelt.

Rohantam vissza a grófnéhoz.

– Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony.

Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, hogy mehetek.

Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik. Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most nyúl a könyvekért.

Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem birtam tovább. Bementem hozzá.

– A méltóságos grófné csengetett?

Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a paplant magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt.

– A méltóságos grófné csengetett?

– Nem.

A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:

– A… méltóságos… grófné… nem… parancsol valamit?

Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját. Engedte.