Part 14

Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba.

– Fenét, – mondta magában haragosan.

A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.

Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a hivatalba…

Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.

Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket.

Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.

– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt.

– Nem? – kérdezte Vajda bámulva.

– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.

Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.

Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a lakásba.

Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.

– No? – kérdezte Vajda.

A lány nem válaszolt.

– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan.

A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolnia, nyugodtan mondta:

– Hogy tetszik a lakás?

Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:

– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.

Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:

– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.

– De igen.

– De nem.

– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez…

Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.

– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.

– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.

Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra.

– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos?

– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos.

Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.

Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:

– Most pénz kell.

Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:

– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.

– Azt elköltöttem bútorra.

Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes csinosságu lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.

– Egy pohár vizet, – mondta azután.

A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.

– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány.

Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: – ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.

Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget érzett.

– Minek kell a pénz? – kérdezte.

– A gyereknek… Gyerekholmira…

Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután fölkelt és menni akart.

– Nem marad itt? – kérdezte a lány.

– Nem!

– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba…

– Nem! – kiáltotta Vajda.

A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.

– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány.

– Nem tudom. Nem jövök.

– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány.

Azután még halkabban hozzátette:

– A nagyságához…

Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?

Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.

Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében – ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is…

Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik…

Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hivják.

XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:

– Tudod: nem lennék többé a feleséged.

– Elválnál?

– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért hűséget kiván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.

– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik.

Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.

– Mi kell? – kérdezte haragosan.

A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:

– Ugyan üljön már le.

– Nem.

– Itthon van…

Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután odaállt a lány elé és rákiáltott:

– Mit akarsz tőlem?

– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten kétszer kell jönni.

– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó!

– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy maga az az úr…

Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan magához akarja őt kötözni.

– Nem, – ordította, – nem.

A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:

– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem.

Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva kiáltotta:

– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. Megmondom a feleségének.

Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott körülötte.

XIV.

– Nekem pénz kell, – mondta a lány.

– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.

– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.

Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.

– Mennyi pénz van itt, – mondta.

Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt.

– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.

– Igen. Majd gondoskodom róla.

A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. Hizelegve mondta:

– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.

Vajda rábámult.

– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.

– Tudok róla.

Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.

– Nem, – mondta halkan.

– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.

Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.

A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos asszonnyal.

– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.

– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.

Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba, leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.

– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt…

Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.

– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.

Vajda dadogott.

– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.

Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.

Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.

– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?

XV.

Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.

– Micsoda lány?

– Valami cseléd.

– Jőjjön be.

Bejött. Köszönt.

– Kezét csókolom nagyságos úr.

Megismerte.

– Az én cselédem, – gondolta keserűen.

A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.

– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.

A cseléd habozott:

– Igen, – mondta azután.

Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.

– Egyedül van?

A lány beszédes lett:

– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.

Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.

– Na vigye el italra, – mondta.

A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.

Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.

– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?

– Semmi…

Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.

– Mi bajod? Mondd, mi bajod?

– Semmi.

Az asszony fölsóhajtott.

– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?

Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, fölugrott.

– Semmi bajom nincs, – mondta.

Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.

– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd beszélünk… Most ne…

Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.

– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.

– Hát jó, – mondta az asszony.

Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.

– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.

– Micsoda kisasszony?

– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.

Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.

– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.

– Miért? Minek?

– A kisasszony beteg. Doktor van nála.

Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.

– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.

– Mi? Mi? Mit?

– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.

Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.

XVI.

Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.

– Jól van, hogy így történt, – mondta.

Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.

– Most, – mondta, – most végzek vele.

Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.

Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.

– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?

A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:

– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.

Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.

– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.

– Mert nem jött be hozzám.

– Eredj haza.

– Ha megigéri, hogy eljön.

– Nem. Nem igérem.

– Addig nem megyek el innen.

Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.

– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.

– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…

– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.

– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.

Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:

– Becsukják. Majd sírhat a felesége.

Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.

E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:

– Meg fogom ölni.

Rögtön utána egy másik gondolat:

– Vagy magamat ölöm meg.

Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.

– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.

Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.

– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.

– Igen.

– Miért nem jöttél előbb hozzám?

– Féltem, hogy a feleségem megtudja.

– Hát aztán?

– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.

– De miért?

– Ő nem bocsát meg.

– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?

– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.

Az ügyvéd fölkelt.

– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.

Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.

Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.

– No? – kérdezte. – No?

Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:

– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.

– Igazán? Igazán?

– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.

Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.

– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.

Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.

– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?

Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.

A lány ott ült az irodájában.

– Ki! – ordította rá. – Ki innen!

A lány nem mozdult.

– Ki! – ordította Vajda.

A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.

– Meghalok, – mondta sóhajtva.

– Ki! – ordította Vajda.

Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.

TARTALOM.

Marie 3 Kis lányok 19 Hanna grófnő 30 A Tassy anyja 42 A fekete asszony 53 Regina kisasszony 74 A harmincnégyéves asszony 82 Vilma 92 Adrienne 103 Az ősanya 115 A mama 126 A temesvári asszony 138 Suzanne 149 Anna 171 Szentpáli Iza 181 Apoll 191 A királyné 200 Julcsa 217

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39 |Ha egv |Ha egy

159 |Kiróban már |Kairóban már

187 |igaz – modta |igaz – mondta

196 |rám moslygott |rám mosolygott]