Part 13

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében egy kanapéra és elaludt.

Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.

– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:

– Üljön le Julcsa.

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:

– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.

A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.

– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:

– Hogyne…

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.

– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa.

– Igen, – mondta a lány.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte magát.

– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben…

VII.

Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!… Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?

Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?

Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?

Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…

Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.

Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajjon itt van-e még?

Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát.

– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.

Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.

– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.

Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.

– Behoztam a vizet, – mondta.

Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.

Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:

– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…

A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.

– De én akartam, – mondta csendesen.

Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?

Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.

– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.

– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány.

VIII.

Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és bevitte magának.

És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés… Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor…

Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:

– Három nap múlva el kell menned.

– Igen, – mondta a lány.

– Nem sajnálod?

– Nem.

Vajda ránézett.

– Nem? – kérdezte.

– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám.

– Én? – kérdezte csodálkozva.

A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:

– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.

Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.

– Ezért akartad! – mondta kiáltva.

A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.

IX.

Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.

– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.

Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.

Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki:

– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár…

Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.

– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt.

Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:

– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig tetszeni fogok magának…

Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:

– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.

– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam.

– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt.

A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:

– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édesanyám.

– Az anyád?

– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.

– Ő is csak parasztasszony.

– Mindegy. De volt ő itt Pesten is.

– Mit csinált itt? Hol volt?

A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta:

– Egy olyan házban…

– Milyen házban?

– Egy olyanban… Egy rossz házban…

X.

Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.

Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.

A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:

– Hermin!

Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.

Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.

– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj!

A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:

– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!

Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.

– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé.

Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:

– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.

– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?

Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.

Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.

– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.

A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.

– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda.

A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:

– Még… nem… vett… nekem… lakást…

Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan fölnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába ordított:

– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.

A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:

– De nekem kell.

Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította rá:

– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…

– Nem kell más, – mondta a lány.

– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak. Kiruglak.

A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt…

Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:

– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.

A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.

– No igen? – kérdezte Vajda.

A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.

– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben.

A lány nem válaszolt.

– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb? Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?

A lány hallgatott.

– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már…

A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.

Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:

– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?

A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:

– Mert gyerekem lesz.

XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.

– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.

– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony.

– Nem lehet. Sok a munka.

– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

Az ebéd végén megszólalt az asszony.

– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:

– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen alávalóság…

Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?

Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá.

– Mi bajod? – kérdezte.

– Nem tudom… Rosszul vagyok…

Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.

– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?

– Nem tudom… Talán a hőség.

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.

XII.

Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.

– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve.