Part 12

És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot. Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta:

– Gyönyörü volt, gyönyörü volt.

Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte.

– Gyönyörü volt, – mondta.

A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné odafordult a lakájhoz.

– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és hidegen.

– Felséges asszony…

– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti.

– Felség…

– Agyonlöveti. És hazamegy.

A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé, felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott:

– Jöjjön, főhadnagy.

Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá, hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az ajtón.

Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két lovat. Egészen este lett.

… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza.

Egy lakáj sietett elébe.

– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat.

A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a kezében.

– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a felséges asszonynak a hazatérést.

A főhadnagy nem válaszolt.

– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak hasznavehető tagja maradhat-e.

A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan és büszkén indult kifelé a várkapun.

Julcsa.

– Egy jó férj története. –

I.

Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit:

– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… Tésztát ne egyél…

Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, fátyolt kötött, a karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a keztyűjét, körülnézett, és azt mondta:

– Indulhatunk.

A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony vigyázott rájuk. Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton belefüzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.

A váróteremben könyörögve mondta az asszony:

– Gyere le minél előbb.

– Az első szabad napomon.

– Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre…

– Nem lehet. Idén nem enged az üzlet.

– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent vagyunk a jó tenger mellett…

– Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van szükségük.

Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.

– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen hosszu időre.

Vajda meg volt hatva.

– Hermin! – mondta melegen és szeretettel.

A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar kedvvel visszament a városba.

II.

Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá, egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül.

A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel, akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban földerítette a társaságot.

– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit.

A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre. Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott.

A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott, kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának:

– Magatokra hagyunk.

Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki:

– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a Csengery-utcában.

Vajda még mindig tiltakozott.

– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult.

Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán, undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a homloka.

Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta:

– Menjünk.

– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz?

– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek.

A lány csodálkozva nézett rá.

– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve.

– Nem.

A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan kérdezte:

– Miért?

Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és veszekedést provokálva mondta:

– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak…

Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván mentegetőzött:

– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok.

A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyult a zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni.

– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány.

– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.

Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát, nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott, otromba lányokban.

Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.

Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött feléje. Vajda elámulva állott meg.

– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve.

– Igen. Én vagyok.

– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?

– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.

– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.

Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva mélyen aludt.

III.

Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd.

– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.

– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak.

– De nem…

A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután kisietett és vizet hozott be.

– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a jégről.

Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.

– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán lefekhetik.

Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a rend és a tisztaság.

– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem? Nem is csengettem.

– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány.

Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját, azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot.

Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát.

– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok írni.

Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána. Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?

Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt a hálószoba ajtaja és kijött a lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána, nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a hálószoba felé tartott; mosolygott.

– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen.

– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és kiment.

Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába?

Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja csalni a feleségét.

És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét, aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában.

Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról. Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…

Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután visszautazott Budapestre.

IV.

Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani.

Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és már észre sem vette.

Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.

Augusztus közepén egy délután, amint hazament aludni, álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér gallér.

– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos.

Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.

– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz belőle… Szobalány akar lenni…

Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodtak…

Mikor lefeküdt, kinevette magát.

– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak én nézem más szemmel…

Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és elaludt.

Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe.

– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van…

Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.

– Igen, – mondta, – nagyon meleg van.

A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és alázatosan mondta:

– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a gyerekek is…

Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.

– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így…

A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor megszólalt.

– Hová való maga Julcsa…?

– Losoncra, nagyságos úr.

Megint hallgattak.

– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda.

– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány…

Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében arról, mit kell most mondani.

– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva.

– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány.

Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.

– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát.

Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy…

V.

Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.

– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.

Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.

– Még két hét, – mondta boldogan.

Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki:

– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.

A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.

– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen.

A lány odaadta a ruhát.

– Kimehet, – mondta Vajda.

Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz…

Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.

Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap… két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott.

Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála…

Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:

– Végre is mi közöm hozzá?

De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.

Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.

– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki nála.

Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.

Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellét is. A lábai is meztelenek voltak.

A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:

– Mit tetszik parancsolni?

– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet adni…

A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.

Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.

VI.