Part 10

A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő szemmel nézett bele a sötétségbe.

Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett.

– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek.

– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna komolyan.

A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta:

– Nem úgy… én nem úgy…

Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe:

– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg, amíg mérnök leszek…

Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal fölállott és kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára.

– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással, – öreg vagyok én már hozzád.

A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De milyen szörnyü dolog ez…

Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.

Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot:

– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának.

A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a három fiútól.

Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és lelkifurdalásban.

Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben bejelentette:

– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök haza.

A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora után megszólalt Géza:

– Anna kérlek, most mi is elmegyünk.

– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve.

– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele.

Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt:

– Ezt nem engedhetem meg.

– De igen…

– Papa nem engedné meg, ha itthon volna.

– De igen… Anna… kérlek.

– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen maradt:

– Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el Annától.

Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és ujra teljes csend lett.

Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát:

– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón.

De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni.

Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.

Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és hallgatózott. Itt is csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem hallani.

Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába. Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.

A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak…

Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult, teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve. Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal sírt.

Szentpáli Iza.

A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.

– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák…

Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába és megfogta a bal kezét.

– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan.

– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony.

Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi bosszankodva nézett utána.

Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony kibontakozott az öleléséből.

– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem valamit?

– És ha akarnék? – válaszolta Halasi.

– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően.

Halasi dühbe jött.

– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem?

– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól.

Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer végignézte sértően és megvetően, azután elment.

Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán.

– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a báróhoz?

– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint kezded?

– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.

– Hát mit akarsz?

– Velem kivételt tehetnél…

Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit.

– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…

Halasi vonogatta a vállát és mosolygott.

– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám.

– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha!

– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted?

Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután gondolkozva tekintett maga elé.

– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz.

Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a térdét.

– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette!

Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan és bizonytalanul kérdezte:

– Mikor? Vidéken?

– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a kórusban voltál, akkor…

Legyintett a kezével.

– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra.

– Hát mikor? – kérdezte az asszony.

– Itt. Itt fent. A Király-utcában.

Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva maradt a csodálkozástól.

– Itt?… A Király-utcában?

– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven. Második emelet.

Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta:

– Az nem igaz. Az piszkos hazugság.

Halasi ujra hangosan nevetett.

– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már akkor is?…

Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította és felindultan és reszketve mondta:

– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor… menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…

Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte:

– Kitünő! Elfelejtette!…

Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután kiegyenesedett.

– Piszok! – mondta halkan.

És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit.

– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén: ugy-e nem igaz?

– Mi?

– Az: a Király-utcában…

– Az? Dehogy nem igaz. Miért?

Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és zavarodottan folytatta:

– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem igaz?

– De igaz.

– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e?

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta.

– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek. Fölemeltetem a fizetésedet.

– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi.

– Mondd, hogy nem igaz.

– Mondhatom. De igaz.

Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt előre:

– Hazug disznó vagy – mondta lihegve.

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább:

– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.

Halasi nyugodtan bólintgatott.

– Ez igaz – mondta.

– No hát!

– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi asszonnyal dolgom, mint neked férfival.

Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a két kezét és csendesen mondta:

– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott, újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:

– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben mondd.

– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment. Déltájban újra félrevonta a férfit.

– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett volna?…

– Mi?

– Az… hogy… én… hogy én… veled…

– Akarod, hogy elmondjam?

– Igen.

– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám?

– Nem. Szavamra mondom.

Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan beszélni kezdett:

– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második emeleten. Igaz?

– Ez igaz…

– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve. Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a másikat Juliskának. Igaz?

– Ez igaz…

– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam. Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk, gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is…

Az asszony végigsímogatta a homlokát:

– Erre… mintha… emlékezném…

– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban megcsókoltalak. Azután néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám. Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes.

Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét.

– Én nem tudom… Én nem értem…

A halántékát szorította.

– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak… Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…

Halasi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű.

– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem hagyott…

Megrázta a fejét.

– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen.

Halasi nyugodtan válaszolt:

– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék flanell-blúzod.

– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem.

– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb voltál, amikor felgomboltad.

Az asszony kétségbeesve mondta:

– Lehetetlen. Lehetetlen.

Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.

Harmadnap újra félrehúzta a férfit.

– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy nem.

– Mondom, hogy nem.

– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem. Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges voltam…

– Hát az voltál.

– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá… egészen jól visszaemlékezni…

– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az emlékezetedet…

Az asszony undorodva legyintett a kezével.

– Áh! – mondta haragosan.

Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és megsímogatta az arcát.

– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz?

– Ha akarod: nem igaz.

Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan, udvariasan és engedelmesen válaszolta:

– Ha akarod: nem igaz.

A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony:

– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak.

– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod, igaz-e.

Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után. Halasi megjelent.

– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony.

Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul, teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve megkérdezte az asszony:

– Ugy-e nem igaz?

Halasi nevetve integetett:

– De igen.

Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi megfogta a kezét.

– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.

Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a fejét.

– Nem emlékszem.

– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak. Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg. Itt, a füled mögött.

Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit akar.

… Reggel újra megkérdezte Halasi:

– Még mindig nem emlékszel?

– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan.

Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:

– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen. Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz.

Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá.

– Esküszöl? – kérdezte izgatottan.

– Esküszöm.

Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan ismételte:

– Üss pofon.

Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek – mondta.

A férfi bámulva nézett rá.

– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?… Bánlak is téged! Hála Istennek!

Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan mosolygott.

Apoll.

Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába, a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni kezdett.

– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz: végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük, amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri lányok.

Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az öregeket azután otthagytuk, bementünk a két leány szobájába. Öt óra tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.

Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember, semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában? Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük illatával…

Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben, a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem.

Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák vannak, amelyeknek ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések, bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le, idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben…

Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól.

Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá.

– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok.

Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges türelmetlenségtől.

– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen?

– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre lódítottam.

– Hát menjünk – kiáltottam rá.

Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam magamban, amit csinálok, förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk.

A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni, gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:

– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal, parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga…

A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem, volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom, nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz, hogy mellettem megy és föl-föl néz rám.

Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni.

– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte.

– Igen – mondottam.

Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk, fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.

– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre.

Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami szemétdombon gázoltunk át.

– Itt vagyunk! – mondta.

Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem után nyúltam.

– Tessék – mondta.

Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.

– Majd én vezetem – mondta halkan.

Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet.

Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös, csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok és mindjárt itt lesz az a lány is, az a friss parasztlány…