Part 4

– Hát mit csináljak én itt tovább? Még hogy rám jöjjön valamék vaskalapos, hogy nem jól tanítok. Mit kell itt tanítani tovább? Írni, olvasni minden gyerek tud, a vásáron se csapják be, én bizony nem fogok nekik nyavalyákat, csillagászatot, meg természettant tanítani. A krumplit tanítsam nekik könyvből? Elég ha meg tudja kapálni. Megyek én oda, Jesztrebbe. Az egy olyan kis falu, hogy oda nem kerül tanító soha. Vótam mellette eccer Imregen, valami húsz esztendeje. Ismerem.

El voltunk szörnyedve. És mindezt olyan természetesen, olyan egyszerüen mondta el, mintha a világ legrendesebb dolgáról lenne szó.

– De ha elmegy, nem kapja meg az államsegélyt! – kiáltott rá a pap.

– Nem kell nekem alamizsna – intett türelmetlenül az öreg. – Ugy se tanítok én fizikusnak egy parasztgyereket se, nekem ne parancsoljon a miniszter.

A pap vállat vont s kétségbeesetten nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy: bolond, hát bolond!

Csöndben ittunk egyet, aztán szótlanul ültünk egymás mellett jó ideig.

– Tizenkét forintot kért Katona? – kérdezte a pap. Talán csak azért szólt, hogy jelezze, megéreztesse, hogy ő azért nem fordul el haraggal tőle.

A tanító megmozdult s szaporán szipogatta a pipát. Apró szókkal mondta.

– Hát tulajdonképen tizet kért, de hát azt mondtam neki, hogy: nézze barátom, magának vissza is kell ám onnan jönni, hát adok még két forintot visszafelé útra.

A pap nem bírta tovább, felállott. Csaknem szétpattant. Fújt. Járkálni kezdett.

Nagysokára a tanitó még egyszer megszólalt.

– Meg osztán… a feleségem…

Elhallgatott s még szaporábban, pislogva szivogatta a pipát.

– Mi baj a feleségével?

– Hát hogy én még csak maradtam volna, mer mán egészen elfelejtkeztem arrul, hogy el is kell innen menni eccer, de a feleségemmel összekaptunk az este, osztán azt mondta az asszony, hogy mán nem szeretem űtet, mán a falut szeretem, nem űtet! Azér nem megyek el innen. Bezzeg, mikor még űtet szerettem, akkor tudtam minden esztendőbe költözni, pedig akkor tele voltunk pulyával…

Mint villámlobbanásban, úgy látszott meg ennek az embernek az igazi képe… S mint valami csodalényre bámultam a konokfejű öregre, aki furcsa, bamba daccal nézett maga elé a pohárba, az üres pohárba.

A pap is leült, lekönyökölt, maga elé meredt, aztán megszólalt.

– Beszéljen vele valaki!… Na hát! Egy hetven esztendős vén ember! Aki egy hatvanhat esztendős öreg asszonynak egy bolondos szavára felszedi a sátorfát és megyen tovább világgá, mikor már megpihenhetne a negyvenesztendős bujdosás után…

Félve és féltve néztem az öreg tanító arcába. Semmi sem volt azon. A könny nyoma is úgy elpárolgott, mintha a nap felszárítja a vízcsöppet.

Végre megszólalt:

– Én nem egy hatvanhat esztendős vén asszony szavára indulok meg… hanem a feleségem szavára!… Ha neki így jó, nekem még jobb!…

Fölvetette a fejét s fölbiggyesztette az ajkát.

Kétség és remény közt néztem. Minden ember valami nagy, nagy titok. És a legszimplább is megfejthetetlen. Emberészszel elérhetetlen.

KI A TANYÁRA!

Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera épen elszürte a tejet s az orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatal asszony nagyot kacagott rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem beleütődött az urába, aki épen belépett kivülről.

– No, – mordult egyet Lukács.

Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba kemény keze volt. Még mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az embertől, hogy még rászól.

Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna.

A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a szokása, hogy legelébb is a csizmát rugta le a lábáról, de most talán éhes, várja a vacsorát.

Sietett hát a köcsög aludttejel s a félkenyeret is levette a tálasról, odarakta az ura elé az asztalra.

Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt húzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad.

Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s elkezdett enni.

– Gyujtsak lámpát? – kérdezte az asszony.

– No. Még mit, – morgott Lukács s tovább evett.

A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a tárgyakat.

Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál gyufa elaludt, mire ijedten megállott s várta, hogy az ura rákiált. De Lukács ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az asszony még bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával játszani.

– No csak hajrá! – rivalt rá bentről az ura, megsokallva a feleség lármáját. – Add ide a fakulát. De szilajon!

Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóizűen enni, csak ha azzal vágott magának falatot a kenyérből.

Megállott az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az ura. Azt érdemes volt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret megeszik.

– No szegeletre gyüttem mán a takarékkal, – szólt a gazda.

– Ugyan mifelől! – csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott beavatni a dolgaiba.

– Majd a magunk szegénységin leszünk mán, – szólt az ember titokzatos önérzettel.

– Hogy?

– Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán letették a betüt az én javamra.

Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura valamiben sántikál.

– Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára.

– Miféle tanyára?

– Magunkéba.

Terával megfordult a ház.

– Csak tán nem! – mondta csendesen, ijedten.

Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa.

– Á, nincsen abbul semmi! – biztatta magát Tera.

– Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni!

– Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj!

– Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz forintot, megépítjük a tanyát, oszt akkor isten álgya a lapos várost!

– Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára!

– Ne tempózz, mint a hasadt fazék! – vetette oda foghegyről az ember.

– Nem bíz én!

– Nem?

– Nem én.

– Osztán mír nem?

– Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én még; akarok én még emberhez is szólani!

Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen, kérődzve, komoran, mint a bika.

– A főd nípe mind oda számít, ki a tanyára. A kevi úton mán alig lakik benn valaki, mindenki odaki van a fődgyén; éngem nem csufolnak több idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.

– Hát eriggy ki, nem sirok utánad, – kiabált be nagyobb bátorsággal kivülről az asszony. – Én nem akarok elevenen eltemetkezni.

– De a szádba van az ize a pletykának! – mondta az ura. – Mán csak azír is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.

Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér porcelláncsuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura szavára elkeseredett a szíve s könnye fakadt. A kövér könnycseppek leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.

– Én pletykálok valaha, – mondta s elfult torkán alig jött ki a hang.

– Hát akkor mír nem akarsz kijönni a tanyára?

– Mer nem akarok! – csattant fel az asszony. – Nem azír adott engem férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azír hogy éljek!

– Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed!… Ott lesz nekem a lú, neked a tehén… Lesz disztó is. Tyúk is.

Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép jövőt.

– Osztán lesz mán gyerek is ha nem hazuttál! – folytatta a férj. – Mi? Mit szipogsz?!

– Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!

– Orvos! – mordult fel az ember, – nem vagy te személy, hogy orvos kelljen hozzád! Bába nem is jó?

– A sincs ott.

– Ne szájongj! Csorbaszájú Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is kint laknak a Vasaskútlaposon.

– Hun van az a mi fődünkhő!

– Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.

Az asszony letörűlte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej nem folyt le a torkán.

Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s gondolkodott.

– A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk magunk a vályogot.

– Mán nincsen cigány?

– Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.

– Jó élet lesz a, – pityergett az asszony. – Ott mán igazán hogy vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy anyám.

– Hát milyenre?

– Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy sárt… Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac… Azt is el fogom felejteni, amit tudok, nemhogy ujat hallanék a világba… Kár vót akkor énnekem olvasni tanulni, ha mán ezután nem látok más betüt, csak aki a tehenem farára van ütve… Jóra nevelem a gyerekemet, annyit mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyerekem, ha az Isten megvér vele…

– Ne szipogj mán, mer odatörülök… Iskolát. Min jár az esze. Arra kell nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá, ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.

– Tudom. Olyanok lesznek mint a bornyúk. Ha bejönnek a városba, csak eltátják a szájukat.

– Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.

– Igen majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze sincs.

Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejét s a macska boldogan kezdte szürcsölni.

– Én nem bánom, én nem megyek, – tört ki aztán.

Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott fiatal fekete kun képe.

– Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár, – mondta a maga módján tréfálkozva.

Az asszony felpillantott rá, s elfordult:

– Nem tudlak ugye itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni, meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tom hová jársz.

Az ember elmosolyodott.

– Felülök a lúra, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.

Az asszonynak ujra elfacsarodott a szive.

– Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinek!

– Hát!… még menyecskézni is lehet ha kedvem szottyan…

– De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.

– Eszünk habartlét, meg kölest.

Az asszony sürűn törülgette könnyeit.

– Meg honnan tudom én ott, mi a divat?

– Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosan rongyba is.

– Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz, tudom.

– Jobb a szabad tüzhely, bográcsétel a legjobb étel.

– Jaj teremtőistenem, – tört ki jajveszékelve az asszony, – gulyásné lesz én belőlem!

Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, ugy jajongott, mint a halottsirató:

– Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak, – tördelte jajszóval, – hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.

– Elhallgass már, – rivalt rá az ura, – mert úgy szájon törüllek, minden fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik, tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni, mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis fődbül soha ki nem vájnál hatszáz forintot, ha idebe lakunk a városba, de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire kőteni, nem kell időt vesztegetni a jövés-mennéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz pengőt.

– Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek építesz ott a világ végin tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt… Hogy annak a királynak nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti farkasok, akinek nincs se országa, se hazája.

– Ne karatyolj már, – kiáltott mérgesen az ember. – Még egy szót szólj, tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum!

Evvel sarkon fordult és bement a szobába.

Az asszonyka lefojtotta a sirását és szívdobbanással hallotta, hogy vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba.

Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni visznek ki a tanyára.

A NEMES KOCSIS.

Szép meleg, nyári délután volt s mi élveztük a kertben, hintaágyon heverve a kilátást, a semmitevést, a jó levegőt a pompás felföldi kis városban.

A feleségem felsóhajtott.

– De jó volna egyet kocsikázni.

Rögtön előkiáltottam Marit.

– Jöjjön csak, Mari… Van maguknál fiakkeres?

– Hoát vanni van. Hásze tetszik tudni, hogy Klajn a fiakkeros.

– No hát szaladjon el hozzá, mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön, megyünk kocsikázni.

– Kucsirozni! – hagyta helyben Mari s ment öltözni.

Kicsipte magát takarosan, mint mindig, ha a „városba“ kellett mennie.

Mikor kellő „tisztában“ volt, előállott szemérmesen és azt mondta.

– Tekintetes uram, az Isten aaldja meg aztat a Klajnt, ne tessék avval menni…

– Hát kivel, Mari?

– Haasze itt van Vidra ’Stván bátyám, van annak olyan két lova, hogy a Klajn a szemivel se látott olyat.

– De van-e kocsija?

– Ugyan mán honne vóna! – botránkozott meg Mari, – hásze tetszik tudni, hogy megvette a Pergelt hintóját.

– Nem tudom én.

– Aannye, iszen megmondtam a tekintetes asszonykának.

A feleségem nevetett. De Mari szemrehányóan pillantott rá, amért előttem elhallgatta a dolgot.

– Jól van Mari, – mondom, azért ne aprehendáljon, még csak egy hete vagyunk itt, nem tudhatunk mindent. No majd nyár végére mindent tudunk, amit csak akar.

– Hát átugorgyak?

– Csak ugorgyon.

– Énnye, ha tudtam vóna nem őtöztem vón fel így.

– Miért?

– Csak nem megyek így Vidra Stván bátyámékhoz, még azt hinnék hivogatni járok.

– Menjen, a hogy akar. Csak siessen, siessen.

Mari visszament a konyhába s visszaöltözködött féltisztába.

Alkonyodott mire elindult.

– Szaladok mán, – mondta s elszaladt.

Vártunk, vártunk soká, nem jött. Sötétben került elő.

– Tekintetes asszonyka, ne tessen haragudni, de nem vót otthon Vidra ’Stván bátyám, osztán meg kelletett várni…

– Mit izen, jön, nem jön? – kérdeztem.

– Hát mikor itthon van, jön, de ha nincs itthon, akkor nem jön. Most is tetszik látni, a mezőn volt.

– Eredj vissza rögtön, mondd meg neki, hogy azonnal fogjon. Gyönyörü holdvilág van, most legjobb kocsikázni.

Mari megfordult s kissé zavarodottan, de engedelmesen elment.

Készen voltunk az útra, mikor visszatért.

– Jön a kocsi?

– Hát ma mán nem jön, kezit csókolom.

– Miért nem?

– Este van mán…

– Ejnye, teringette, – fakadtam ki, – ez már mégis sok. Mi köze van neki ahhoz. Eredj vissza, mondd meg, hogy vagy jöjjön rögtön, vagy többet soha nem hivom. Majd eljön a Klein!

A lány habozott, maradt is. Egyszer kifakadt.

– Á tekintetes uram, – nem jön az, ha soha nem is tetszik hijni. Mer azt mondta, hogy nem jön ű még az Istennek se. Örül ha lefekhet. Ki is csapta a lovakat már a mezőre.

Bosszusak voltunk. Jó izelítőt kaptunk a kocsikázásból.

Másnap elhivattam Vidra ’Stván uramat, megbeszélni a kocsizást.

El is jött. Úgyis otthon hevert, nem mehetett a mezőre, mert egy kis eső volt. Derék, piros arcú, jóizű magyar ember volt.

A pohár bort elfogadta s a jóllakott emberek önérzetével ült le.

– Hát Vidra uram, szeretném, ha megegyeznénk arra, hogy minden délután megkocsikáztatna bennünket. Maga ide állana a kapu elé mindennap öt órakor, és este hét-nyolc órára hazajövünk… Mennyit kér ezért?

Vidra uram úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik, mégsem jut eszébe semmi.

– Hát hova mennénk instállom?

– A hova jól esik. Számítsuk ki a leghosszabb utat, mert tudja az úgy lesz, hogy egyszer elmegyünk a székvárosig, máskor három-négy falun végig, ha meg jól esik, megállunk, az erdőben sétálunk, vagy szalonnát sütünk… Szóval, mennyiért jár velünk naponta délután két-három órát?

– Hát instállom az úgy van, hogy a székvárosba a taksa öt korona, várakozással hat.

Na, gondoltam magamba, már ezzel nem fogunk eligazodni.

– Hát mennyiért visz el a másik oldalon, Nagypatakra és vissza?

– Hát instállom, nem tom mit mondjak, annak mán nincs olyan taksája. Mer oda nem jár senki. Négy korona nem lesz sok.

– De nézze csak, itt a térkép; Nagypatak messzebb van, mint a székváros. Hát mér kér kevesebbet. Hiszen a városba bevisz egy órával hamarabb, mint oda.

– Az az én dógom, tekintetes uram, én beviszem a tekintetes urat az én lovammal öt fertály alatt, de a Klajn, nem viszi be két óránál hamarabb, ha ott döglik is a lova.

– Jól van, jól, hát mennyi idő alatt visz el Nagypatakra?

– Instállom, a mán nem számít, mert hát ki megy arra? Csak ha épen mán Igló felé megy az ember, akkor esik utba.

– Hát nem akar óraszámra szerződni?

– Dehogy nem instállom. Mér ne?

– Hát mennyit kér egy órára?

– Egy órára! Az a fő tekintetes uram, hogy hova megyünk!

– Mennyit kér, ha erdőbe megyünk?

– Mék erdőbe? Mer annak is taksája van. A csererdőből egy szekér fa hozatal – mán csak úgy mondom, ahogy számítjuk, – hatvan krajcár, de mán a Fekete-hegyrűl, egy forint. Ha meg a Vágásba kell meni, na hát tekintetes uram, oda tengelyes szekérrel se megyek el öt pengőnél alább, mer én a lovamat meg nem szakasztom, a kocsimat össze nem töröm, ha száz pengőt fizetne se…

Nagy elszántsággal pederte meg a bajszát és kurucosan nézett a szemembe.

– Jól van, jól van Vidra uram, – mondtam, – de mégse értjük egymást. Nekem mindegy akármerre, akárhová megyünk, mondja meg kereken, mennyiért visz óra számra.

– Ugyan ne tessék azt az órát firtani. Mindegy a mán, akárhány óra. Én azért nem fogom lassabban hajtani a lovamat. Csakúgy hajtok én, akar szakmányba dolgozok, akar napszámra. Magyar ember vagyok én instállom, nemes ember.

Nevettünk a feleségemmel s összenéztünk: Itt nem lehet ződ ágra vergődni.

Vidra uram észrevette, hogy egyet gondoltunk az asszonyommal.

Hamiskásan hunyorított.

– Na, látom, hogy a tekintetes úr is jó magyar ember, hát minek az a fifikálás. A minek ára van uram, annak ára van. Én nem gondolok semmi rosszat, de hát ha nem a tekintetes úr vóna, hanem egy amolyan másmilyen ember… Hát instállom a könnyen megtehetné velem azt a teréfát, hogy napszámba mindig csak a székvárosba menne velem. Mennyit veszítenék én avval!

– De nézze jó ember. Hát magának nem mindegy, hogy merre hajtja a lovát?

– Nem bizony instállom, mer hát minden útnak más az ára.

– Jól van no, ne beszéljünk róla tovább. Mindig meg fogunk alkudni minden útra… Szépen elállott az eső. Hát legyen szives, menjen haza, fogjon be és vigyen el bennünket Nagypatakra.

– Nagypatakra!

– Oda.

– Lehetséges…

– Akkor jó.

Vidra uram elköszönt, elment. Egy félóra mulva ott volt az ablak alatt.

Gyönyörű volt az út. Szép lejtésü erdős fasor, nagyszerű megnyiló kilátások, jó levegő, amitől percenként hízik az ember.

Vidra uram néha hátra fordult, mikor felfelé baktatott a kocsi s visszaszólt.

– Tavaly vettem én ezt a lovat a losonci vásáron. Nem igen lehet meghajtani, mert a nagyboldogasszonynapi vásáron el akarom adni… Egy százast csak kell kapni rajta.

Tovább mustrálta a lovát s lefelé vígan gördült a jó kis futó kocsi.

Egészen beleszerettünk a kocsizásba s elhatároztuk, hogy mindennap kimegyünk.

Amint hazajöttünk, kifizettem Vidra uramnak a négy koronát, de megmondtam neki:

– Jó lesz, ha meggondolja a dolgot! És én kifizetem magát egyszerre, mikor már egy kis summára gyűl, legalább kapjon tíz-husz forintot együtt…

Legyintett rá:

– Mindegy a tekintetes uram! Csak minél előbb zsebibe legyen az embernek a garas.

Másnap vártuk, nem jött. Érte küldtünk; azzal a hírrel jött vissza a lány, hogy kint van a mezőn.

Este megizentem neki, hogy a következő nap el ne felejtkezzék! Itt legyen.

Akkor csakugyan meg is jött.

Vígan ültünk fel.

– Na, Vidra úr – mondta a feleségem jó kedvvel, – megint arra menjünk, amerre a multkor voltunk. Az a szép út!

– Hát instálom, hová?

– Nagypatakra.

– Nagypatakra?

– Oda.

– Hm.

Megindult. De úgy vettük észre, hogy beteg vagy mérges, mert nagyon szidta a lovait, a hasuk alá csapkodott és szörnyen lógatta az orrát. Egyszer se fordította vissza az ábrázatát hiába is kezdtünk vele beszélni, kurtán, furcsán végzett a szóval.

Az út azért gyönyörü volt s már ismerősen köszöntöttük az ujonnan feltünő részleteket.

Este, mikor megállottunk otthon a ház előtt, kivettem a négy koronát a tárcámból és kezébe adtam Vidra uramnak. Az öreg nagyon keserűen nézte meg. Egyenként megforgatta a pénzt, s tovább is a markába tartotta.

– Mi baj, Vidra uram? – mondtam neki.

– Hát uram, – szólalt meg laposat pillantva, – én csak amondó vagyok, hogy ez nem seft!

– Micsoda?… Hát nem annyit kért?

– Hát…

– Na hát!

– Az isten áldja meg! Ezér állottam én ki a munkából! Négy koronáért!… Hisz e csak két pengő.

– No látja… Azért mondom, hogy jobb lesz máskép alkudni.

– Á, nem alkuszok én máskép. Magyar ember vagyok én… Mit mennek mindig abba a rongy tót faluba, mikor nincs ott semmi keresni valójuk…

– Mi köze ahhoz magának. Arra megyünk, amerre jól esik. Örüljön, ha többet keres. Annak örüljön, minél többször megyünk…

– Örül az Isten! – fakadt ki Vidra István. – Szekeres ember vagyok én uram! – s a mellére ütött. – Az a kötelességem! Ha az úrnak menni kell, hát menni kell. Zörgesse meg éjfélkor az ablakom, elmegyek én Orsovára is? De az ég roggyon a rongy tót falujára hogy én mindennap oda járjak! Mikor az úrnak e csak passzió! Elébb való nekem a magam dóga… Vagy ha passziózik az úr, hát passziózzon!

– Hogy gondolja ezt, Vidra uram?

– Hogy? Hát jól! Eccer csak elvittem két pengőért; gondoltam: na! isten neki! Hadd örüljön a tekintetes úr is… Ha dóga vón, ha muszály vóna menni, a más! akkor nem szólanék! De így? Hát uram, minél többször kell arra menni, annál többet kell azér fizetni! Tetszik tudni! minden utért egy koronával többet!

Elnevettem magamat.

Vidra István mérgesen végignézett s megrántotta a gyeplőt. A lovak kifordultak az útra. Ő meg visszamorgott felém, de a levegőnek beszélt.

– Mer ez így nem seft!… Nekem ugyan nem!…

S dühösen elhajtott.

A VIZIT

A lányok egész délután kacagtak. Buchta úr, a szomszéd fiatal suszter azt izente nekik, hogy holnap, vasárnap délután meg fogja őket vizitelni.

Gizike majd meghalt a nevetéstől. Néha megállott, csaknem kiejtett a kezéből csuprot, fazekat, mig kikacagta magát. A szemét is behunyta, ugy nevetett. A két nénje is nevetgélt, meg a huga is, de ugy senki, mint Gizike.

Mikor hazajött az apjuk a bányából, egy kicsit elhallgattak. Mig Juliska kivitte a krumplilevest a vacsorához, azalatt Gizike a tüzet fújta, hogy a tésztát hamar be lehessen főzni s egyszerre csak rájött a kacagás ingere.

– Böske ne ábrándozz, – szólt rá a legkisebb hugára, egy tiz esztendős gyerekre, – tán már neked is Buchta uron jár az eszed. Hahaha! várja a vizitet.

Az apjuk, aki komolyan és méltósággal ette a sovány krumplilevest, beszólt a tornácról:

– Mire való az az erőszakos röhögés!…

Gizike elhallgatott, csak fojtogatta a nevetés.

– Hogyan! – szólt rá keményen az apja magyarázatért.

– A Buchta ur… – böffent ki Gizike, de olyan kacagás jött rá, hogy belefult a szó a torkába.

Böske állott elő s gyerekesen felvonva a két vállát, azt nevette ki:

– Azt mondja a Gizike, hogy azt mondja a Buchta ur…

Megállott és benézett a konyhába a nagy lányokra, csibe ésszel is megsejtette, hogy ez nem elpletykálni való.

– Hogyan! – szólt rá rendithetetlen komolysággal az apja.

A kis lány fülig veresedett és ugy állott megijedve az apja előtt, mintha a tanító előtt állana.

– Hogy a Buchta ur azt izente, hogy holnap vizitel.

– Minő Buchta! – szólt komoran az apa.

Gizike tudta, hogy az apja nagyon is tudja, kiről van szó s erre rettenetesen elkacagta magát.

– Talán te hivtad meg a Buchta urat, hogy ugy örülsz neki!

Gizike szinte sikkantva kiáltotta:

– Én nem apa kérem!

De ahogy egy percre elhallgatott s körülnézett, meghökkenve látta, hogy senki sem nevet rajta kivül, erre aztán iszonyuan elrestelte magát.