Part 5

A csendben elkezdett égni az arca a szégyentől, hogy az apja igy rápiritott. Még tán azt hiszik róla, hogy ő szerelmes a Buchtába!

Kiment a kertbe s duzzogott.

Hát jól van! Ha szerelmes is volna bele! Nem is akar vén lány maradni, mint a nénjei.

Járkált a szilvafától a körtefáig, onnan az almafa alá ment s leszakított egy édes almát, mert azt nagyon szerette. Mérgesen megette vacsora helyett s ujra meg ujra elmondta magában, hogy ő bizony nem is marad vén lány. Őrá ne piritson rá az apja.

Csak akkor ment be a sötétből, míkor már ágyat kellett vetni. Az ő dolga. Megvetette, a gyerekeket lefektette, s kapta magát ő is lefeküdt.

Az anyja csendesen, beteges nesztelenül odament hozzá:

– Van valami bajod?

– Eh, – rántotta meg a vállát Gizike, befordult a falnak s elhatározta magát, hogy nem alszik reggelig.

Két perc mulva aludt.

Másnap reggel már mintha mi sem történt volna. Minden rendesen folyt. Az ebéd is megvolt. Senki sem beszélt a vizitről. Csak Gizike csodálkozott, hogy hát mi lesz a vizittel? Senki sem gondol rá? Azután valami gyanusat vett észre.

Az apja nagyon bölcsen és igen halkan magyarázott valamit az anyjának. Tudta, miről beszélnek. Nem baj, hadd beszéljenek. Ő már ugy sem bocsátja meg az apjának, hogy tegnap ugy rápirított.

Ebéd után elkezdte az utcaajtót lesni.

Az anyja pokrócokat szedett össze a gyerekekkel és fölvitte a zöld füre a kertbe, ott heveredett le az egész család, csak az apjuk maradt a tornácon, a félliter bora mellett, amit ebédre nem ivott meg, hogy ha vendég jön, legyen.

Gizike szakadatlanul ugy érezte, hogy a nénjei folyvást őt fikszirozzák, s lesik az arcán, hogy várja a Buchtát. Ezek a vén lányok. Az egyik huszonegy esztendős, a másik huszonhárom. Az a fiatalember csak nem bolond, hogy az ő kedvükért jőjjön. Kinek kell vén lány! Bezzeg neki mindig milyen szépen köszön, ahányszor csak találkoznak, pedig be sincsenek mutatva egymásnak. De hát szomszéd s szomszédnak csak szabad köszönni.

Nem állotta sokáig, egyszer csak felállott és gyorsan, mintha valamiért menne, besietett a házba. Ki akart nézni az ablakon az utcára, nem jön-e.

Jó szimatja volt. Abban a percben ahogy belépett a szobába, valaki idegen jött be a kapun, már itt is volt a tornácon s megismerte a hangot, amelytől ijedtében majdnem elállott a lélekzete. Buchta ur köszönt.

– Alásszolgája Barthos ur! Bocsánatot kérek, hogy vasárnap délutáni szórakozottságában háborgatom.

Gizike szivében igazán elállott a vér, ugy figyelt.

– Szót sem érdemel, – mondta az apja, – semmi különös elfoglaltatásom.

Buchta ur erre azt mondta:

– Csupán szomszédi jogon vagyok bátor egy kis vizittet tenni.

– Kérem, örvendek. Lesz szives helyet foglalni!

Gizike szegény, hol pirulva, hol sápadva várta, mi minden fog itt ma kisülni.

A két férfi leült. Gizike megértette a nagy raffinériát, amivel kijátszották a szülei a Buchta urat. A család fent volt a kertben. Azért volt fent, hogy az apjuk hamarosan kiadhassa a vendégnek az utat. Istenem, milyen raffinéria! Szabad egy szülőnek így áskálódni a lánya boldogsága ellen.

– Az idő elég szép, – mondta a fiatalember.

– Óh szépen mutatkozik! – engedte meg fölényesen az apa.

Bort töltött, koccintott.

– Legyen szerencsém! – mondta.

– Részemről a szerencse! – szólt szerényen Buchta ur és felemelte a poharat.

Amint ivott, kissé elevenebben szólalt meg a fiatalember.

– Honnan tetszettek ide jönni ami városunkba Barthos úr.

– Hja kérem az nagy kérdés, – szólt az apa szokott nagyképü módján.

Gizikének kezdett nagyon nem tetszeni ez az ellenséges modor. Összevonta a szemöldökét s s úgy megkeményedett a szive, hogy az többet már csak ennek az idegen ismeretlen fiatalembernek fog mindent megbocsátani. Az apjának semmit. Amért ugy rápirított az este s amért ilyen ellenséges ezzel a tisztességes fiatal emberrel szemben. S haragosan leült az ajtóhoz közel egy székre.

– Miért nagy kérdés? – kérdezte a fiatalember.

– Hát kérem, mert először is mindenesetre nagyobb városból jöttünk ide, mint az önök ugynevezett városa. És azután kérem, hát város ez a szomoru fészek egyáltalán? Mindenesetre nem város.

– Hát hiszen, hát bizony, – habozott Buchta úr, – kicsike város az igaz, de azért nem falu, polgármesterünk van kérem alássan, és mi akik ide valók vagyunk, nagyon jól érezzük magunkat benne.

– Hja kérem, aki a kályha mellett születik és a kályha mellett hal meg, az nem tudhatja minő másutt az élet.

Buchta ur is megérezte végre, hogy egyenesen ő ellene irányul itt minden szó. S azt mondta vissza a maga csendes módján.

– Hát igaz kérem Barthos úr, hogy én még nem voltam nagyon messze. Rozsnyón voltam és Rimaszombatban is és Miskolcon is. De akkor haza kellett jönnöm, mert meghalt az anyám s át kellett vennem a műhelyt és gazdaságot, és az, ha nem nagy is de a mai viszonyok mellett megér legalább is egy tiz-tizenkétezer forintot… És ahol voltam is mindig első mestereknél, ugy hogy az egész megyében senki sincs ilyen fiatal mester jobb a szakmájában, mint én is a magaméban, a suszterájban.

– Hja kérem a suszterájban lehet! De vannak sokkal felettesebb foglalkozások.

– Hát kérem – vágott vissza már igazán megsértve Buchta úr, – a suszterség az egy iparág, de a bányai munka, az csak olyan mindenféle emberekből van.

Gizike majd leszédült, olyan váratlan volt ez. A legelső pillanatban azt hitte, most mindjárt emberhalál lesz, de a másikban már imponált neki a fiatal ember. Ha olyan csendes is, de férfi ez. Nem enged ez magával sokat packázni. Szinte látta, hogy elvörösödött az apja, hogy fujja fel az arcát, mig gőgösen mondja:

– Nemes ember vagyok tisztelt ur, az apám is, az öregapám is mind kardos nemes volt.

Elhallgatott és kifelé nézett a kertbe. A fiatal ember békülékenyen folytatta.

– Nem kétlem kérem szépen egy szóval sem.

– Az csak a sors szeszélyétől van, hogy én bányában dolgozom. Különben is nincs semmi panaszom, mert mondjuk, ha nem volnék megelégedve a jelenbeli állapotommal, akkor nemde mindenesetre megfelelőbb izé után néznék. Mondjuk máskép keresném boldogulásom kenyerét. Mert mégis első vagyok a magam resszortjában s nekem senki sem parancsol ebben a városban, mindössze hogy a mérnök urnak van joga velem megtárgyalni, hogy hogyan és miképen ezt vagy azt?

– Kérem szépen én nem kifogásolom…

– De fiatal barátom, ha abban itéletet akar, hogy ez vagy amaz ki és ki legyen, azt kell kutatni, kik voltak a szülei!

– Kérem szépen én semmiképen nem…

– És aztán, az én családom neve betükkel van beirva az ország történetébe. S ha én ma egészen egyszerü embernek látszom is, azt nem úgy kell tekinteni, hanem úgy, hogy ha a sors játéka közbe nem jön, akkor most én volnék a Sitzenbacher vagyon, mondjuk: tulajdonosa s nem a báró Sitzenbacher család; mert az én szépapám tette őket urrá, azzal, hogy potyán átengedte nekik a vagyonát, amelyben az öreg Sitzenbacher, aki akkor csak egy egyszerü cseh ember volt, vasbányát fedezett fel és abból lettek az ő gyerekei urak és bárók: Tudja barátom, ki a Sitzenbacher?

– Nem tudom kérem szépen én…

– Na persze, aki nem ment tovább egy Rimaszombatnál!… de azonban a Sitzenbacherek ma is legalább negyvennyolc millió forinttal birnak! De ők azért nem voltak hálátlanok, mert maig ugy tekintik a családot, mintegy rokonokat. Tudják ők, hogy a mi földünkből vették a báróságot! Levelezésben is állunk, csak most is nem régen megküldték a gyászlevelet, mikor meghalt az öreg méltóságos.

Adhattak volna részt abból a vagyonból, ha tisztességes emberek.

– Hja barátom, az nem ugy van a ma világban. Én adtam volna magának, és maga is nekem, nemde! Ám azonban a mai világban nem lehet erkölcsöt tapasztalni. Csak a szociálizmus rontja az embereket, hát hogy lehetne valamit várni a magasabb polcon ülőktől is. Mindenki csak magának él és magának hal.

Töltött a pohárba és koccintott. Kiitták.

– Mindazáltal nekem nincs panaszom rájuk, mert az apám is, mondjuk: igazgatója volt az ő vasbányáiknak és teljhatalmu megbizottjuk mindenféle ügyes-bajos dolgukban. És valóban az öreg méltóságos is mikor el akartam jönni tőlük, mert én is ott kezdtem, de bizonyos kényes dolgok történtek, már mint az elő szokott adódni, és én leköszöntem az állásomról. Csak harminc esztendeig voltam náluk. Az öreg méltóságos három hónapig nem fogadta el a lemondásomat, akkor bementem hozzá az irodába, azt mondom neki: Hogy vagy elfogadja az ur és elereszt, vagy innen addig nem megyünk ki, míg alá nem irja a bizonyítványomat.

Barthos úr nevetett a visszaemlékezéstől. Gizike is nevetett odabenn, hogy az apja ilyen ember!

– Akkor azt mondta az öreg méltóságos… Hej de borzasztóan káromkodott, egyre csak az apám istene körül járt, de én azt mondtam neki, egész csendesen, hogy ne nagyon emlegesse a méltóságos úr az apám istenit, mert ha az én boldogult szépapám olyan marha nem lett volna, akkor most úgy hiszem, én mondanám a cifrákat.

Barthos úr egészen átengedte magát az emlékezés gyönyörűségének.

– No hát azt mondja az öreg méltóságos, egyen meg a fene, tudod hány emberrel tettem jót, idegennel, hanem megérem még, hogy sírva fogsz visszajönni, hogy egy darab kenyeret kérj. Akkor aztán kimondtam a bolond szót, csak azt az egy szót ne mondtam volna. Hogy: azt nem éri meg!

– Bizony az nagy kár volt! – szólt csendesen Buchta úr. S ebben a percben Gizike is észrevette, mekkora könnyelmüség és a családja ellen való vétek volt az apjának ez a tette s elszomorodott.

– Hát bizony nagy kár – mondta csendesen bólintva Barthos úr, – de hiába, olyan a nemes ember, hogy kimondja a bolondot, de rögtön megbánja! Hanem az már hiába van, sose veszi vissza többet.

Buchta úr nem mert sértegetni, pedig a nyelvén forgott, hogy kimondja, hogy elég baj. Nem okosság.

– Más a nemes ember, mint maguk polgári eredetü egyének. Tisztelem, becsülöm, de nem fér meg a gyomrommal. Bennem mindig csak az a buta gőg dolgozott. Azért most is úgy vagyok, hogy most se tennék máskép.

Újra töltött, újra kiiták fenékig a poharat.

– Üsse meg a guta, ha már ide vetett az Isten haragja ebbe az utálatos kis tót fészekbe, hát élek a családomnak. Ki van ebben a városban, akivel érintkezni lehetne. Aki van, csak a nagy flanc! Én egyszerüen akarok élni. És aztán olyan emberekkel legyek, akik hivatalból élnek. Az egy nulla. Az nem úr. Részemről legalább semmiesetre sem. Valami rongyos kis tanító akart a lányomhoz járni…

– Melyik kisasszonykához, – kérdezte Buchta úr.

– A Juliska lányomhoz, de természetesen nem engedhettem meg a közeledést.

Gizike hirtelen felállott. A szive hevesen és ijedten kezdett el dobogni. Most jön a rettenetes dolog. A bolond szó. Ha most kikergeti az apja a fiatalembert, akkor vége a világnak.

– Hogy én nem tudom megadni a lányaimnak a kellő dolgokat!… és temészetesen a lányomban sem tapasztaltam valami nagy szerelmet, mert akkor mégis, na! Így azonban én itt nem…

Ebben a percben Gizike kirepült a szobából. Egy mártirnak, vagy egy hősnőnek az elszántságával. A halálra szántak bátorságával, a Barthos vér vakmerésével.

– A kisasszonyka! – ugrott fel udvariasan és valóságos örömmel Buchta úr. Olyan tiszta ragyogás volt egyszerü becsületes arcán, amiből lehetetlen volt nem látni, hogy csakugyan neki szól a vizit.

– Alásszolgája Buchta úr! – köszöntötte elragadó kedvességgel Gizike is a vendéget s kezet nyujtott a fiatal embernek.

Barthos úrnak hirtelen minden vér a fejébe tódult. A szeme ködös lett s annál jobban elborult, minél tisztábban látta, hogy a harmadik lánya már elfajult… Szerelmesen mosolyog a suszterre, aki zavarában és örömében el sem akarja ereszteni a lányka kezét.

– Na maga is szép szomszéd, tisztelem! – mondta merészen Gizike, – csaknem egy éve lakunk egymás mellett és csak most teszi tiszteletét.

– Óh dehogy, kisasszonyka, dehogy, instállom kisasszonyka, csak nem mertem, azazhogy…

Barthos úr uralkodott az arcizmain és mereven nézett a szomszéd házra. Eszébe jutott, hogy tizezer forintot mindenesetre meg kell érnie a vagyonnak, ámbár ez a komisz kis város, ez nagyon satnya fészek s nincs semmi jövője.

Aztán felállott s egy szó nélkül végig ment a tornácon. A vakolat lehullott egy helyen. Elhatározta, hogy meg fogja csináltatni s levonja a házbérből.

– Hát te miért jöttél el? Mért hagytad azokat magukban? – kérdezte a felesége csendesen, mikor felment a családjához a hegyoldalra nyuló kertbe. Az asszony mindenben megegyezett az urával, mert egy unokabátyja az aradi tizenhárom között van…

– Kijöttem, – szólt rekedten Barthos úr, – mert nem akartam valami bolondot mondani. Mert aztán ha egyszer kimondom, többet az Isten se veszi vissza a nemesi parolámat.

A két fiatal pedig olyan hangosan kacagott, olyan boldogan ott lent a tornácon, hogy mindnyájan csudálkozva s irigykedve néztek össze:

– No ez a Giza! Hát csakugyan ő kapta a vizittet!

FÜSTI FECSKÉK

Az ilosvai Kubo, a meghalt kéményseprő helyettese, sorra elvitte a környékre az új segédet, hogy bevezesse a munkába. Sehová sem ereszthette magában, mert Máté az Alföldről került vándorútján Ilosvára s egy szót sem tudott tótul.

A két fiatal kéményseprő vidáman ballagott a hegyoldalakon. Kubo, a csöndes tót fiú, nagyon tanulékony volt és mindenről kikérdezte a kollegáját. Ha valami okosat hallott, komolyan mondta rá:

– Ez praktikus. Tényleg.

Vagy, ha valami csinos tárgyat, vagy szokást tanult el vándor társától, megilletődve mondogatta a furcsa ilosvai hangsúllyal:

– Ez elegáns: de igázán.

Hamar megbarátkoztak, mert mind a ketten fiatalok voltak, s bár a hosszu Kubo komolyan viselte magát, mint egy leendő mesterhez illik, hiába, ő is kéményseprő volt. Már pedig, ahogy Máté mondta, szomoru kéményseprőt még senki sem látott.

Az igaz, hogy ő olyan volt, mint az ördögfiók. Úgy megkacagtatta Kubót, ha a lányokról beszélt, hogy a hosszú tót fiú megállott és fulásig hahotázott. Különösen mikor azt magyarázta el, micsoda fogásai vannak neki. Ha ő egy lányra ránéz, annak már „kámpec“. Borzasztó történeteket mondott el, s volt egy esete, mikor az oltár előtt csábította el egy vőlegénytől a menyasszonyát. Csak ránézett a menyasszonyra s az nem merte kimondani az igent!

Roppant mulatságosan tudta ezeket a históriákat elmondani, de azért a jó Kubo, mikor kikacagta magát, megcsóválta a fejét s azt mondta:

– De bárátocskám, az nem elég, mi lette a lánnyal?

– Mi lette? – kiáltott fel Máté s kacagott a furcsa magyarságon, – az lette barátocskám, hogy ma is él, ha meg nem halt. Mit gondolsz, csak nem vehetek el minden lányt, akit megölelgetek.

– Ez praktikus felfogás! – mondta Kubo és nevetett.

Hegytetőre értek fel, ahonnan távoli szép kilátás nyilt előttük. Máté megállott pihenni, nem igen szívelte a hegymászást s mikor kifujta magát, kegyetlen nagy hangon beledalolta a messziségbe az alföldi kéményseprő nótát:

Én vagyok a füsti fecske, Hej! Szeret engem a menyecske! Hej de! Szeret engem amikor mos! Hej, mert! Szereti ű ami kormos!…

– Ez elegáns nóta, – mondta Kubo, mert ő csak ezzel a két jelzővel tudta kellően kifejezni magát, hogy elegáns vagy praktikus.

Máté felbukfenceztette a nagy tót fiút, aki lehemperedett a kövér hegyi fűbe. Akkor neki szaladt s hosszában átugrotta.

– No pajtás! Nem nősz nagyobbra! – kiáltott rá.

Kubo elhasalt a fűben s úgy nevetett, hogy még a véknya is megfájult.

– Ez praktikus kivánság! – nyögte végül szemét törülgetve.

Kubot állítólag azért szuperálták ki a katonaságtól, mert nem volt elég hosszú nadrág a számára.

Egy kicsit pihentek. Csönd volt az erdőségben, csak a lomb susogott, a madarak énekeltek és a sodronypálya vaskutyái csikorogtak a fejük felett.

Máté elnézte, hogy repülnek a kifeszített hosszu dróton a kis vastargoncák, amelyek a hegyről leszállítják a völgybe, a város végén levő vasgyárba az ércet.

– Még ilyet sem láttak mifelénk, – mondta. – Hej, ha elmesélem eccer otthon, hogy egy szál dróton ezer mázsa vasat lehet elvinni akár a világ végire!

– Hát bizony! – szólt Kubo.

Máté tovább nézelődött.

– Azon kellett volna feljönnünk a bányába! – mondta. – Vagy azon kéne hazamenni!

Kubo nagyot nevetett.

– Hogy az embert csak megbüntetik, csak becsukják!

– Csak!? – nevetett Máté, – az nem nagy baj.

– Nem bizony! Csak egy kicsit! – vidámodott el Kubo – De siessünk, – tette hozzá, – mert mindjárt dél lesz. Nem tudunk estig végezni, pedig az szabály, hogy a bányatelepen pünkösd előtt végezni kell, mert levonják. Így is nem jöhetünk vissza csak regel, mert écaka nem jön fel a hold és sötétbe ilyen hosszú úton nem lehet meni erdőbe, mert megesznek a medvék.

– Az bizony nem volna praktikus! – viccelt Máté.

Kubo felkacagott.

– Nem bizony! De az praktikus, hogy telepen van fürdő, bányászoké. Jól meg lehet fürdeni este. Megborotválkozni, van borbély, csak öt krajcár egyszer borotválni. Bizony, barátocskám. Regel aztán, mihelyt virad, jönni visza. Elegánsan. Aja!

Felállott s hallgatva mentek tovább. Máté türelmetlenül várta, mikor lesz már vége a hosszu útnak, Kubo nyugodtan, egyenletesen lépegetett a szép völgy oldalán, mint az öszvér.

– Holnap lesz nekem boldogság, – szólalt meg végre s egész arca elérzékenyedett. A menyasszonyára gondolt s nem birta megállani, hogy ne beszéljen róla.

Máté hallgatott. Szinte megcsillant a szeme előtt a Kubo menyasszonyának lenszőke haja, kék szeme, üde piros arca.

– Hogy botlott beléd az a lány? – kérdezte s elkedvetlenedve pillantott a társára.

– Ilyen kicsi óta ismerem! – szólt Kubo s megmutatta, mekkorácska volt a lány, mikor ő megismerte.

– Szép lány, – mondta Máté.

– Szip, – szólt meggyőződéssel Kubo.

Hallgattak, aztán Kubo beszélni kezdett:

– Bárátocskám, én csak egy kis kominyár inasocská voltam, az ő papája meg a mester. Nagyon komisz ember volt. Ajaj. Én mindjárt megszerettem az Evelinkát, mikor még csak ojan kicsike volt. De nem is mertem kérni az apjától, nem adta volna nekem… Ajaj. De csak maratam neki segéd, mindig. Nem mentem sehova, még csak Szombatba se, Miskolcra se, Kassára se, Budapestre se, pedig szerettem volna mindig, mert az nagyon praktikus, utazni és tanulni sokat. Ajaj, én csak maradtam és mindig csak akartam, hogy megkérek kezét, de nem mertem, mert nem adta volna nekem. Tizennégy esztendő óta csak mindig várok, mikor szabad megkérni Evelinka kezét. Akor tavaj pünkösdkor meghalt mester, akor monta mesteraszonka; Kubo, csak te maradj it, csináld továb dolgot, ha téged megválasztanak ujesztendőbe kominyárnak, neked adom Evelinkát. Én mondtam; jó kérem, maradok itt. Újévkor nem választottak meg, csak helyettesnek, azt mondta a polgármester, mihelyt meglesz esküvő, megválasztanak, mert azt akarják, hogy az Evelinka férje legyen a kéményseprő mester, osztán ha engem megválasztanak, akor én nem veszem el az Evelinkát. Ajaj! Hogy én nem!… Mondtam mesteraszonkának, akor ű mondta: te csak maradj itt Kubo, ha letelik a gyászév, neked adom az Evelinkát. Mert addig ő kapja a fizetést. Én csak helyettes vagyok, de az nekem mindegy.

Előre hajolva neki dült a hegyoldalnak, amelyre felkanyarodott az út. A Máté homlokán kidagadt minden ér s villogott a szeme.

– Holnap, pünkösdkor letelik a gyászév barátocskám, – mondta Kubo – megtartjuk az eljegyzést, az lesz elegáns barátocskám!

Máté forrt és tüzelt. Szerette volna mellbe taszítani ezt a nagy lapos tót fiút, hogy hetet hemperedjen lefelé a hegyen. Ennek jut az a remek kis lány? Meg az a jó állás!

Neki is jó lenne az!

Most egyszerre tudta, hogy sohasem látott olyan fehér bőrt. Olyan szőke hajat, kék szemet…

Jó lehet azt az arcot megcsókolgatni!…

Oldalt pillantott a társára, ki fejlesütve vágta a hegyet sarkával s ment mint egy állat. Ez a medve, ez tappadjon rá a nagy nyávvadt szájával arra a barackvirágszin arcra!…

Mit! Ennek a kezéről ne tudná elütni azt a lányt! Hiszen most is jobban kedveli, mint a Kubo komát. Hátha még egyszer egy este megölelgethetné a kapuban, mint otthon szokás! Otthon, ahol a szép kéménykotrót úgy emlegették, mint az ördögöt…

Milyen fehér a lába… Mint a hó… A teste is bizonyosan!…

Hogy is vón az, ha ő nem menne haza. Hanem itt felcsapna kominyárnak! Készen várja egy gyönyörűséges asszonynak való, meg egy jó állás… Otthon legfeljebb asszonyt kapna ilyen könnyen.

Mikor Kubóval bement a bányatelepen az irodába, hogy az ellenőrző könyvet bemutassák, már úgy figyelt, mintha a maga üzletébe akarna beletanulni.

Csak akkor kedvetlenedett el, mikor látta, hogy az urakon kivül senki sem tud magyarul, hát ő egész életében idegenek közt legyen? Súlyos gonddal bírálta a jővőt… Hátha otthon is lehetne kapni állást. Ott is halandók az emberek, kidülnek az öreg mesterek és mostanában kevés a kéményseprő… Pláne a világlátott! aki annyit hazudik, amennyi kell.

Nem is volna bolondság, valahogy becsempészni magát egy vastaligába a sodronypályán s még ma este visszamenni a városba. Úgy elcsavarná a lány fejét, hogy sohase igazodna helyre…

Ettől kezdve vígan fütyörészett és hamisan kötődött a tót asszonyokkal, akik egy cseppet se haragudtak a magyar csipkelődésekért. Ha a szavát nem értették, a kezét megérezték s ezen a nyelven is el lehet diskurálni.

Mért ne vihetném haza a menyecskét!… Ej, hogy megcsudálnák a fehér asszonyt! Milyen híre lenne a fehér kéményseprőnének! El is viszem… Hadd repedjen a szíve az otthoni lányoknak!

Csak egy dolog nem tetszett neki. Nem látott sehol szép asszonyt. Ezek a tót asszonyok hamar vénülnek – mondta magában s nagyot gondolt rá.

– Legokosabb lesz leszakítani, oszt meg van. Hadd kösse be a fejét a bolond tót fiú, éljen vele hóttig… Van neki babája otthon, Jászbaráton! Az nem ilyen cukrászkisasszony, de tűzről pattant menyecske lesz még hatvan éves korában is… Ej mit! Haza kell ma jutni a fehérlányhoz… A mai este az övé…

Pompásan galád tervek és ötletek jártak a fejében… Lánynak szabad hazudni! Vőlegénytől a menyasszonyt elcsábítani virtus! Ha nem is igaz, amit Kubónak füllentett, itt az alkalom, hogy ezt is megpróbálja.

Mikor dolgát alkonyatra elvégezte, látta, hogy jön a Kubo érte. Kapta magát, elbújt, megszökött. Bokrok mögött lappangva, a házak sarkában kezdődő erdőben suttyongva elillant s megkereste a sodronypálya vonalát. Magas oszlopok tartották a drótkötelet, amelyen a vastargoncák surlódva futottak. Felmászott egy ilyen létraforma oszlopon s belelopta magát egyik csillébe. Örömmel látta, hogy üres a targonca, csak néhány téglát talált benne, meg egy csomó zsákot. Gyönyörüség lesz ezen repülni Ilosváig! Kellemes ringással repült ki a csille a legveszedelmesebb szakaszon. A völgy fölött olyan magasan járt, hogy már nem építhettek alá támaszt. Két hegycsúcs közt úgy úszott fenn a levegőben, mint a sólyom.

– Ha elmondom el sem hiszik, hogy repülve mentem a tót babámhoz! – kacagott Máté, s lenézett a völgybe.

Ebben a percben a telepről hatalmas búgást hallott. A gépek fütyöltek. Este volt, megállott a munka.

A csille elkezdett megcsendesülni.

– Tyhű Atyaisten! – ordított fel Máté, – még megáll!

Eltalálta. Megállott az egész sor csille. Úgy lógtak a levegőben, mint a feltűzött gombok a zsinóron.

Máté megdermedve kapaszkodott meg a csille vasában.

– Hát én most már mit csinálok!

Nem volt aki feleljen rá. A völgy husz öl mélyen feküdt alatta, a legközelebbi láb, amely a földről felnyúlt a sodronykötélig, rettenetes távol, oda egy szál dróton elmenni nem lehet.

– És holnap vasárnap! – kiáltott Máté észbekapva. – Dehogy! Pünkösd!… Kettős ünnep!… Segítség! Segítség!

A hangja berikoltotta a hegyoldalt, távoli sziklákról gyenge visszhangja is hallatszott.

Mit ér. Bánatosan dült a csille fogantyújának: itt ünnepel már ő!

Gyorsan sötétedett. Lenn az úton bányászok jöttek lefelé a hegyről, égő kahanyecet lóbáltak a kezükben. Valamelyik észrevette Mátét a csillében s elkiáltotta magát:

– Csert!… Ördög!

Csoportokba verődtek, úgy bámulták az ördögöt fenn a vaskutyában, s borzadva mentek át alatta, sűrűn hányva a keresztet, bár mind luteránusok voltak, hogy valamelyiknek nyakába ne vesse magát.

De Máté nem vigasztalódott ezen.

Azon sem, mikor a keserves, hosszú hüvös éjszaka után a friss, dermesztően harmatos hajnalban a madarak énekére feleszmélt és lenézett a földre, egy másik fekete ördögöt látott szaporán ballagni; a társát.