Part 2

Jégből volt a parkett alattam S én nyomba korcsolyára kaptam. Tovább! Tovább!! Szálltam tovább És csattogtattam bősz rohamban A könnyü táncos korcsolyát.

Jégkertek nyilottak előttem Fehér, fagyos, friss levegőben És ordas farkas orditott. És ködbe veszve Lenn messze-messze Csábitgatott száz uj titok. Csábitva gyulladott a lámpa Az elektromos éjszakába, Sok lámpa, gyertya, milliom, Ezer tüzelő liliom S én szálltam, szállottam tovább – Hahó, hahó! – S a gyémántos homályon át Hullt, hullt a hó.

Aztán egy bálterembe értem S táncolni kezdtem táncos éjjel. Táncoltam zengő korcsolyákkal, Torkig lakó, vak szenvedélylyel. Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma! Rogyásig-tánc, te álmok álma! Csak álmainkban táncolunk igy. Izzadt a puha lányderék. Tüzes gomolyba rám rohantak Szőkék, vörösek, feketék. Csipkés zuhatagok, brokát, Mezitlen mellek és bokák S e lány-pokolba Már fuldokolva Ugrálni kezdtem esztelen. Csiklandtak és izekre téptek, Kacagtak és fájt a fejem. S a nászra, nászra jött a gyász És elfagyott a kacagás És a legtáncosabb leányka Meghalt a bus farsangi porban – Hajnalra – tüdőgyulladásba.

Mentem tovább s a szürke utcán Temettek egy kedves halottat. Kövér papok, pohos apátok Circumdederunt-ot daloltak. Titokzatos templomok öblén Meleg gomolyba szállt a tömjén. A temetőkben orgiáztak S hol a halottra a sir-árok Tátongva várt, kártyát vetettek Dülledt szemü, részeg betyárok. Menyegző jött; sirt a menyasszony És kacagott a vőlegény. Királypalást lengett a vállán És csörgősipka volt fején. Majd vége, vége lett a násznak. Csak vén leányok vihorásztak.

Tovább, tovább! – És mentem ujra A hóba, ködbe, éjbe fulva És egy hatalmas dus terem Tárult elébem hirtelen. Torták puffadtak mézes habban, Ezüst tálcán angolna, kappan, Fekete bor és szőke pezsgő, Bünös szüzek és sok tüzes nő. Hogy merre jártam? Nem tudom már. De ott volt sok tisztes személy, Vig hercegek ópium-gőzben Lihegtek tiltott kéjekér. Ott volt a véres szemü Bacchus S sok más méltóságos alak Verejtékezve és zokogva A roskadt asztalok alatt. Mind kornyikált, ivott, dülöngött, Elmélkedett magában halkan S az asztalfőnél hosszu frakkban Ott ült az ördög.

Egy kövér kanonok megáldott, Azután csendesen továbbment. Füsttől rekedt, szálkás torokkal Nyögtem reá egy csendes áment. Vöröslő korcsmaablak alján Mentem tovább havat tiporva. Sok korhely jött, bus arcu, halvány, Már véget ért a vad tivornya És vágtattam, tovább, tovább még, És szenny tapadt a korcsmafalhoz Meggyürve csüngött le az abrosz, Csupa hamu volt és okádék.

És láttam újat, újra láttam, Jártam sötét diákszobákban És jajjal és nehéz sóhajjal volt teli És körülvettek a halál nyögései. Beteg feküdt ott; gyertya égett A téli reggel szürkesége Bucsút mondott a téli éjnek. Orvosságszag terjedt köröttem. A beteg arcán jég és kendő. Holnapra őt is sirba dugják. Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

Csak mentem ujra, szálltam egyre, Hajnalodó, kék táncterembe, Tiport rózsák közt andagoltam És hajtüket szedtem fel ottan. Az ég lassan derült felettem, Sirtam, temettem és feledtem. És szédelegve, Járkáltam egyre, De merre jártam nem tudom. A fülem csengett, Egyszerre csend lett A hamuszinü köruton. Vacogtam már a félelemtől. S csodák csodája! – Valóra válva Ott állt a kálvintéri rendőr A csendben a farsangi csendben – És én egy gázlámpát öleltem.

ÁRNYAK TALÁLKOZÓJA

Bús nyári éjjel, benn az öltözőben Halotti táncra kél a ruhatár. Valami zúg, valami félrerebben S a néma csendben, a pállott melegben Kobold, manó halkan topogva jár.

Megzizzen a szél a szines ruhák közt, Szellemkezével hárfázik a mult. Hol vannak a tapslázas, téli esték? Könnyé olvadt a tréfa és a festék, A villamosláng félve kialudt.

Lebbenve kelnek a reves fogasról A gazda-vesztett, elhagyott ruhák. A hős nehéz bibor-palástja mozdul, Árnyak nyüzsögnek a sötét sarokbul S a zongorán egy bús akkord fut át.

Sápadtan inganak a holdas éjben A rizsporos, mosolygó asszonyok. Csábitva ring a halvány primadonna, Mellette tarka fezben a bolondja S a holt komikus árnya mosolyog.

Sirnak, kacagnak átölelve egymást, A suttogásuk oly fájó, ködös. A testtelen, szegény ruhák beszélnek, Lengésük édes és rejtelmes élet… Ég a rivalda, mint az üstökös.

Egyszerre csend lesz. Mind tovább osonnak. A nyári ég künn izzó, mész-fehér. A pók szövi hálóját egy sarokban, Eltűn a hold, a tikkadt deszka roppan S riadt futással surran egy egér.

KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM

Akkor sötét volt minden ablak És hallgatott a hegedü. Azon a télen nem mulattak, A lég fagyos volt, keserü, Maró, fagyos és keserü. Isten-kivánó vágy üzött, Szemembe füst és köd csapott S alig szórták a csillagok Vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam A rémriasztó éjszakán. Nyomomban a köd-tarka árnyban Riadva koppant a magány, Decemberi, hideg magány. Bámultak a bezárt kapuk, Az ablakon lidérc gyanánt Cikázott a kék csájaláng És kialudt.

A szél ijesztve vihorászott, Fütyültek a víg jégmanók. Köd-lányok jártak fürge táncot, Csupán az égbolt hallgatott, Sötéten, árván hallgatott. Lenn vártak éhes emberek, Mikor jön el az uj csoda S a fagytól az út vándora Megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten, Egy csúf kis fát tüzött elém, Szakálla lógott kusza tincsben S eléje hemperedtem én, Eléje gémberedtem én. Kék ajkam bús imára nyilt És surranó árnyak között Imádtam az örök ködöt S a sirt, a sirt.

És felzokogtam, felnevettem, Kitárult a ködös titok: Ott voltak a fán kusza rendben Az elkopott arany diók, A bús, üres ezüst diók, Szines gyertyák tüzes bele, Rút sárga lánc, kigyófarok, Mind oly kopott, olyan balog És fekete.

Piros papir-ördög vigyorgott, Didergett a galyon a dér S hörögve sirtam összeomlott Halványuló fény-álmamér, Elsápadó fény-álmamér. Hiába kérdtem istenem, Miért az átkozó kacaj, Szivem hült vér volt, csupa jaj És förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét S röhögve mondta, este lett, Örökre este – s szörnyü emlék – Meghaltak mind az istenek, A fénykoszorus istenek. Fáztam. Azt hittem, álmodom. És eltemettem önmagam Egy fekete, csillagtalan Karácsonyon…

CHANSON

(Vidám és rettenetes középkori ballada. Énekli egy kikiáltó.)

A kis Mariska vig leány volt. A kis Maris táncolt sokat És nevetett és hahotázott. Vigyázzatok jól kisleányok – Ó jaj – A kis Mariska megrohadt.

Pünkösdkor még azt mondja: újjé S pezsgőbe tartott feredőt. Farsangba már azt mondta: ó jaj És vékonyan járt mint a sóhaj – Ó jaj – S a koldús is nevette őt.

Aztán dalolt még leesőben Vásott kerub, rossz rózsaszál. Dallal s ölelve várta végét Cipelve szent tizenöt évét – Ó jaj – Mint a becukrozott halál.

És egy éjjel kérdezte aztán: Két híres szemem hova mult? És gyertyát gyújtott s nézte-nézte És nem látta a gyertyafénybe – Ó jaj – A tükre, tükre megvakult.

És egy éjjel kérdezte ismét: Hova lett híres két karom? A két karom, mely csupa rózsa, Most rózsa, rózsa, csunya rózsa – Ó jaj – És fájdalom és borzalom.

És egy éjjel kereste búsan Fejét, a szépet, édeset S a pici, drága fej haragvón Gurult-gurult, dörgött a padlón Ó jaj – És széttörött és leesett.

És leesett a keze, lába És leesett a karja is. És máglyán, lángoló sebekkel Mint pestises szent úgy esett el – Ó jaj – A bús, a szent, a kis Maris.

Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos, Felül az ágyba, poharat kér S hideg üvegen hűti fájó újját, Sír az orvosságos-palackér És viszolyogva, fanyalogva Fanyarul fog egy ezüst kanalat És a kesernyés-édes hűs nedűvel Locsolja égett ínyét álmatag:

E forró, beteg nyári délelőtt Éppigy kerülget és szédít a bánat. Éppigy fogom meg langyos kezedet S igy csókolom meg nedves, enyhe szájad.

CSENDES, ÉDES ARANYÓRA

Csendes, édes aranyóra. Ugye mégse, mégse jőnek? Fényes álom. Az időnek Aranyos, halk koporsója.

Szőke szekrény, büszke bálvány Egyre halkabban pihegve Bámulj barna kedvesemre És vakulj meg szemsugárán.

Napsugár ő. És te alkony. Alvó arany árva hanton. A perc habján csónak.

Köss ki. Állj meg. Csendbe, lengve És szegezd a végtelenbe Szende mutatódat.

A VÁNDOR

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldús. A fejemen csörgő koszorú lesz. Vállamon szerelmem régi terhe És száraz, szikkadt szemembe bú lesz. Ugy megyek, mint legkisebb cseléded És esőbe zörgök ablakodnál És futok, ha a kezed kinyújtod, Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. Messze nézlek, messze sárga erdőn, Hogy ballagsz a bús avaron által S ott találkozol a verseimmel, Ez örökké gyászoló családdal. És alázatosan mit se kérek, Földre görnyeszt kincsem tiszta titka És nyakamba búsan ringatózik Bánatom, e nagy fakó tarisznya Súrolok és térdelek a padlón, Hogyha látlak, a szemem lehúnyom, Koplalok és verdesem a mellem A tövises kálvária-úton. Megfeledkezem egész magamról. Este egy kis kávéházba térek, Valahol a külváros zugába, Hol szerényen ténfereg az élet, Egy homályos tükrü, vak szalonba, Ahol minden rokkant, régi, foltos S koldusi filléreim kaparva Leülök a sánta asztalokhoz.

FOHÁSZ CSILLAGTALAN ÉJJEL

»Nézd, istenem, minő magam vagyok, Mily egyedül e roppant földgolyón. Úgy járok itt, mint az eltévedett S sorsom szemétdombján kiáltozom. Nézd ajkamat, mily hervatag szegény, Hisz benne senki sem találja sorsát. Micsoda gúnyfolt üres arcomon E ragadozó, gazdátlan pirosság. A végzetek piros pecsétje ez És értelmetlen disszonancia, Mely csak beszél és szótlanul eszik És nem lehet senkit csókolnia. Kiáltó szájamban pecek feszül, Szaladó lábamat köti hurok, Tele vagyok a fájdalom vizével, Mely szemem résén lassan kicsurog. Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor, E törzs, amely magába rogy le folyvást, E megcsúfolt arc hieroglife, Ha nem találja a végső megoldást? Mit szemeim, a gyönyör gödrei, Mit a fejem, ez ólmos nehezék, Ha cipelem émelygő testemet, Mint szabadult rab régi szégyenét? Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd, Mit a szivem, ha a verése kín? S csak öntözöm a rosszaság rózsáit, Bűnöm bimbóit, sajgó sebeim! Mit ér karom, ha többet nem ölel, S csak dolgozom vele és áldozok, Mit érek én, mit az egész világ?…«

Ezt mondta csendesen az átkozott.

A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY

Már tudta, mit a másik tudni nem mert S érezte, arca boldogan világit S futott elrejteni szive csodáit Az égve égö, élő ismeretlent.

Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki, Valami koldúsbús sarokba, messze Fénylő fejét az éjbe betemesse És elhihesse, hogy még most se sejti.

Ám a szoba kigyúlt a mosolyától És látta Őt, ki rá se nézett – távol – De gondolatba megölelte vágyva

És erre ő is áment mondott, áment S terhes fénynyel szivében ujra átment, Ragyogva ment át a sötét szobába.

BOSZORKÁNYOS ESTE

Ma a halállal szembeültem. Ma nem merek elmenni hozzád. Holt kertbe bolygok kimerülten.

Ruhám csupa vér s éji harmat. Ha megcsókolna most maró szám Fekete seb verné ki ajkad.

Ma nagy vagyok a fájdalomtul, Ma sírtam éjjeli tivornyán. Csókéhes ajkam jajra torzul.

Hadd fussak, átkozott kísértet. Boszorkányok közt nyögve, sirva, Seprűlovon vágok az éjnek.

Ma este megbotlok az útban S a hűvös, vékony, őszi holdfény Szétázott kalapomra csurran…

RÓZSASZÜRET

Királylánynak kötök ma csokrot, Piros, fehér és sárga rózsát, Haldoklik a bús rózsaerdő, Elvérzik a galyon a jóság, Piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kaczag fenn, Halotti árnyékok osonnak, Sápadt az éj, sápadt az arcom, Hideg szelek fújják a holdat. Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem És vérrel áztat száz hazugság. Cirógatnak virágos ágak, Alattomos, gonosz cicuskák, És vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem, A földre vág egy gúnyos ördög, Eltépi lebegő ruhámat, Karmolnak égő rózsakörmök, A földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom S megyek előre zúzva, marva Belém hasít a tearózsa, Akár a tigris szörnyű karma Megyek előre zúzva, marva

Mezítlen mellel földre fekszem S kacagva talpra ugrom újra, Egy gőgös ág reám viharzik S szegény, szegény szemem kiszúrja Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész, Vérezve és vakon tusakszom, Sebes mellem vérszínű rózsa, Halvány kamélia az arcom. Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn. De te ne félj, aludj csak, édes, – Fehér ágyban fehérlő rózsa! – A te csokrod hajnalra kész lesz. Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

Reggelre majd ajtódba botlom, Vakon, bénán és haloványon, Véres virágokkal boritlak És a te rózsalelked áldom Vakon, bénán és haloványon…

ARANY-ALAPRA ARANNYAL

Arany-alapra festeném arannyal És olyan lenne, mint egy cukros angyal, Aranyruháju és aranyszemű. És búsan búgna langyos, édes teste, Mint egy nemes és ódon hegedű. Lefesteném őt korareggel, este, Az ágyba, hogy fehéren gömbölyül, Kék árnyait a szemei körül S a kandalló mellett, mint puha macskát, Huncut mosollyal, lustán, álmodón, A vánkosok között két gyenge mellét, Két illatos és langyos vánkosom. És olyan lenne fáradt ajaka, Mint szirupédes, barna malaga, És karja, mint egy kóbor villanás És dereka, mint egy meleg kalács, És hangja álmos, bágyadt rezdülettel, Mint enyhe fürdő és mint a meleg tej, S lefesteném szeptemberi tüzét is, Lobogó testtel festeném le őt, Hogy aranyok között iszik aranysört Hó-abroszon vasárnap-délelőtt. A fanyar vonalja a bús, drága szájnak Azt mondaná: szeptember és vasárnap. Azt mondaná: én s én azt mondanám: ő És szüntelenül csak ezt mondanám én És fiatal, szemérmes szerzetes Csak festeném örök iniciálém.

CSUNYA, PISZKOS REGGELEN

Az udvaron, az udvaron, Én édes istenem, Hogy száll a köd, az unalom. Csak most maradj velem, Mert elreked alélt dalom, E csúnya reggelen.

Meghalni szépen, szenvedőn. Meghalni bölcs dolog. Álmodni messze temetőn, Hol senki sem zokog. Gyászolni messze szeretőm, A gyászban ragyogót.

Ha most lemennék. Most. Talán. A kerti fák alatt. Az idegenek udvarán, Diszkréten, hallgatag. A házmester bámulna rám S én nézném a falat.

Az ablakába mécsvilág. Tán nem is jönne ki. Szivná a reggeli pipát. Magam vágnék neki. Ó pesti udvar, pesti fák. És egyet inteni.

Vagy itt az ágyban. Csendesen. A szoba még setét. És szomorú és színtelen. Bejönne a cseléd. És le se hunyni a szemem. A gyertya égne még.

Most jőjjetek, arkangyalok, A lelkem úgy riad. S te istenem, fogd fáradott, Hulló karjaimat. Nézd, örvényeknél andalog Szegény-szegény fiad.

ANYA ARCA

Én nagyon sokakat szerettem, Én vágytam arra, vágytam erre, De aki úgy szeretett engem, Anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott, Az úton elmaradt, lekésett. Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt S a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton Mint egy menyasszony mindig-ifjan, Apám szemében kezdte nézni És nézte aztán arcainkban.

Csak a szívét hallgatta halkan Mély-kék szemekkel, megbüvölten, Csak a tűnő időt figyelte S arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott Fájó ideggel szótlan álmot. Megszentelt engemet a lelke, Az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könyezni, S könyezni nem volt soha késő. Ha ment az erdőn, ment az úton Ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán, Bölcsők között sirokra görnyedt. A képeskönyve volt az élet, Nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán, Halottjait némán temette. Én nagyon sokakat szerettem, De ő az életet szerette.

KEDVES

Te meghalsz kedves s nem tudod ki voltál, Álarcodat magadra szoritod S nem tudja senki, hogy voltál titok, Hogy voltál nékem ismeretlen oltár, Úgy mégysz el innen csendbe, lopakodva Élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, Napos, ártatlan, fáradt, graciőz, Kis fákkal és kis bárányfellegekkel És végtelen és bús, akár a tenger És megkúszálja hullámos hajad, Szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál Ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha És künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólitod a Véghetetlent S felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng És összetörsz, mint gyenge-gyenge gyöngy.

RÉGI SZERELMES LEVELE

Én úgy szeretlek. A cigarettához És a szalonkabáthoz te vagy a hit. Az én szemem most már sohase álmos És hallgatom a szíved zajait. Felrezzenek még minden kocsi-neszre, Mely tőled jő, vagy hozzád zakatol. Párnák között, arcodhoz epedezve, Te vagy az éjjel asztalán a bor. Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett És nem igazat tesz, aki örül, De szöges-örvül, vezeklő-övül Magam köré kötöm keserű tested. Te légy nekem a diadalmi ének, Hogy dárda és csók a sziven talált. Akarlak, mint egy hősi-hősi véget S akarlak, mint az élet a halált. Hisz szívem túlvilági jeleket les, A lehetetlent és halált szeretné S szemem, mint bandsal középkori szenté, Ki őrült és az istenbe szerelmes.

MÉLYEK A KUTAK

Mi lett belőle, istenem, mi lett? Én nem tudom. Hiába kérditek.

Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek, Órák peregnek, erdők zengenek.

Csak azt tudom, hogy mint a gondolat Vágtatnak az örök kerékfogak.

Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély S rengő öbölbe zeng és sír a szél.

Csak azt tudom, hogy búsak az utak, És mély az élet, mélyek a kutak.

CSENDES TISZTA VERS

Nincs semmim… Így megyek magamban – Tip-top – szelíden, csendesen S ha éjjel bántanak a rablók, Kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt. Olyan-olyan szegény vagyok, Mint kisded első fürdetőjén És mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még, Feszül az ég fejem felett S kitárom az örök egeknek Örök-mezítlen testemet.