Part 1

MÁGIA

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

VERSESKÖNYVE

TEVAN-KIADÁS 1912. ÉVBEN

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABÁN

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon Vén bánatot egy éjjel elveszítem És véle együtt életem s a szívem, A szívem is, és megvigasztalódom.

S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon, Melyek belőle szállottak szelíden A szám haragra többé nem feszítem, Vérezve, átkozódva és vivodón.

De nézem a sírókat és a könnyük, És gyászolom elvesztett bánatom, Ezt a nehéz és mágikus kösöntyüt.

MÉZ

A fájdalmam oly érett, mint a méz már És bölcs és mély és terhes száz titokkal És minden kincseket magába foglal És hallgat és vár, sehovase néz már.

Virágtalan bánat. De ez: a minden. Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital, Több mint a föld tünő virágaival, Ambrózia, virágok lelke, kincsem. Gyümölcs, nektár, amit imád a hívő, Minden cukrot magába édesítő. Én csak röpültem és ezt szüreteltem Kalászos rónán és szőllős hegyekben, Ezt szüreteltem, mert én csak röpültem És életem nehéz mézzé köpültem, Bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé, Egy csonk világban egy fájó egésszé. Ó lankák, ó virágok messze tája, Ti telt gyümölcsök korhadt rudakon, S ó, könny, te élet mély esszenciája, Megölt virágok méze, fájdalom.

A HOSSZÚ, HOSSZÚ, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán Ágyamra ül fásultan a magány És rámtekint és nézdeli magát És fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelid És bontja, oldja tornyos fürtjeit És oldja, bontja – percre perc enyész – És ujra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat, Álomtalan partokra hívogat. Ha szunnyadok, csörrennek fésüi, Hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen, Hogyan motoz-motoz az éjjelen. Most ujra kezdi. Végtelen haja Oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

ARCOM A TÜKÖRBEN

Igy senki sem sirt, ahogy én sirok most. A téli éjbe magam siratom. Gyertyát ide! A vajudó pityergést Hadd lássam elsápadni ajkamon. Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot! Ragyogjon az éj gyémánt-derütől És bámuló, üres üveg-szemével Nézzen rám a tükör.

Úszó alak, szegény árnyékbarátom A mély tükör titokzatos taván, Most eltemetlek, mostan elsiratlak. Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány. Hisz ugy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt, Elszállt az is ezüstös éjeken. Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek. Magam se szeretem.

Tükör visszfénye voltál, álmok árnya, Hogy is, hogy is kerülhettél ide? Fáradt kezem lassu mozdulatától Még meg se billen a tükör vize. Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett? Mindenkinek örökre idegen, Még rám is ismeretlenül meredsz most, Bámullak hidegen.

Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak. Nézlek sokáig, fázva, reszketőn. Sötét hajam te, – csókoló piros szám – Magam huzom rátok a szemfedőm. Dacos nyakam, – kemény, fiatal vállam – Isten veled – bucsúzzunk csendesen, Szegény karom – szegény fiatalságom – Szegény, szegény szemem.

GYŰLÖLÖM MAGAMAT

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én! Változva folyton s mégis változatlan. Tükörszobába járok. S száz alakban Másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én!! A Végtelen egy Én!! Kié a szirtben szunnyadó szobor-más? Arcom kacag belőle: hű – de oly más. Kié az árnyék a falon? – Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét, Hol örökös a végtelen sötét S magába rogyva ordít társtalan: – – Mint ahogy én utálom önmagam!

TAKARODÓ

Az élet arany trombitáján A búcsúzók dalát fuvom. Völgyekbe bágyad lassan, árván Bércekre zengő indulóm.

Szemem kiégett a gyönyörtül Fáradt a szám, kezem, fülem És egyre lázad, égre hördül Sok vérpiros, sötét ütem.

Tüdőm se birja. Nyomban éj lesz S mégis olyan vad: szenvedélyes A vágyam, ez a korcs titán.

Könny hull reám az alkonyégbül, Keserü szám is elfehérül És vér hörög a trombitán.

AMI ITT MARADT

Nem békülök meg, bármit is beszéltek. Az ember szent. És mi marad belőle? Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak, A földgömb szíve megreped-e tőle? Ó láttam csendbe, lassan távozót én És láttam aztán, ami itt maradt. A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját S miből ivott, az üvegpoharat. És láttam nyakkendőjét, lógva, árván A szekrény-ajtaján, egy laza spárgán És biztatóan csüngött a kalapja Könnyelmű kedvvel a fogasra csapva És várta őt pár cigaretta is, Mit az ezüsttárcában ott felejtett És várták őt aggódó, gyenge lelkek, A lélek, amely a csodákba hisz, És jöttek őszök, jöttek tavaszok És elmaradt a kedves társaságból, Mint egy bohém és vídámszívű vándor, Aki csak a szomszédba utazott. S egy bot maradt utána a sarokban, Mivel sétált tavaszi délután, Egy szó, mit kedvvel és gyakorta ejtett És lehelete a bitang ruhán…

ÓRÁK

… És egyre csak kopognak és dobognak, Ottan zokognak a szivünk alatt És a szivünk velük ver hallgatag És halk zenéje az övékbe olvad.

Regélői homályos bánatoknak, Hogy a tánc és a lánc mind elszakad. Űzött szivünk sokszor szavukba csap, De ők kopognak egyre és nyugodtak.

Éjfél-időn szavukra ébredünk. Hogy zeng ilyenkor a vad éjszaka, Hogy jajveszékel az órák szava. Rájuk mered félénk tekintetünk.

És megsiratjuk, ami messze tünt. Tik-tak, szerettünk mi is valaha? Hol van holt húgunk kacagása ma? És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj nekünk.

Mi is megyünk – velük – ha jő a holnap És a szivek lassan megállanak S ők ott dobognak a szivünk alatt Zokognak és gyászindulót dobolnak…

MÉRT NEM BESZÉLTEK ÉN HALOTTJAIM?…

Mért nem beszéltek én halottjaim?… Hisz oly sebes fekete, néma szátok. Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek, Ha férges nyár, fagyos tél csap reátok? Csak fekszetek, mint alvó gyermekek, Sötét ruhátok cafrangokra válott, Jégarcotokba szörnyű dermedet S valami őrült ismeretlen átok. Nem féltek-e egészen magatokban, Ti elhagyott, magányos gyermekek? Tág szemetekbe néma borzalom van És arcotok is oly fakó, beteg, Ti síri párnán alvó gyermekek. Futok felétek átkozódva, zordan, Ha fönn a nap parázsa kialudt, Lábam gazos sirok kövére dobban, Nagy csöndetektől fátyolos az út. Süket zugástok félve hallom ottan, Csakhogy nem értem álomszózatuk, Mert immár köztem és közöttetek, Aludni tért, kibékült gyermekek, Egy óceánnak némasága zúg.

PÁRBESZÉD MAGAMMAL

És sokszor megfogom a kezedet, Akárcsak egy idegenét, És sokszor a szemedbe meredek És a szemed egy kút, hideg, setét És mély.

És sokszor látlak ágyadon, Ha átkarol a fájdalom, S mégis márványhideg az arcom, S mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csendesen, Szivdobbanásaid busan lesem És mig a tündérek körüldalolnak, Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet, Játékaid, poros emlékeid És kérdelek, nem integetsz nekik?

Nem félsz a percektől, mik zugva jőnek És elrabolják sűrű hajadat És gőgősen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna, Hüvös szemfedő takar el És jól tudom, ez az a fej, Amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled, Fogom kezedet és olyan meleg. Mondd hogy lehet, hogy lázadozva végre Lebuksz a ravatal vak szőnyegére És bús leszel, szomorú-halovány Az éjszaka fekete vánkosán? Ó hogy lehet, ó hogy lehet Hogy egyszer lehunyod a szemedet S örökre úgy maradsz? Nem értelek.

HÓDOLAT A HALÁLNAK

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények, A háborúknak holdas éjjelén Halottas ingekben megyünk elébed.

Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod, Minket nem áltat maszlagos remény, Mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős, Karunk oly gyenge és mégis erős, Égő szemünkbe árnyak árnya van, Földnek szegett fejünk sisaktalan: Így ballagunk a holt rónákon át, Halálra szánt római katonák.

Hiába hivják néma seregünk, Fekete lobogónk a földre csügged, Ennen-kezünk vet puha sírt nekünk S lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.

MÁSOK

Az idegenek ők, kik messze tőlem Száműzve élnek, mint vad csillagok És néha hallanak csak hírt felőlem És a szemük rám lopva, eltünőben Idegenül ragyog.

Az idegenek ők s úgy élnek itten És azt mondják: fáj s azt mondják: de jó, Az arcukat csodálkozón tekintem, Nekik csak egy az, ami nekem minden És puszta szó.

*

És hogyha késeket döfnek szívembe, Nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával, Ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok Kínok alatt.

És hogyha alszom majdan síri párnán, Nem alszanak.

*

Szavuk, szavuk, Amit szegény szájuk ájulva mond, Olyan hideg És idegen az arcukon a gond S oly idegen ruhájukon a gomb.

*

És néha teljes fényben látom őket, Mind, a sírókat és a nevetőket S megdöbbenek – oly furcsa minden náluk, Szemük, szemük, akár a messze tenger, Hogy végtelenül-idegen kezekkel Lassan-lassan megsímítják az álluk.

*

És ezen Gyakran Hosszan Könnyezem. És sirok, Hogy magukba járnak, Mint a kóbor árnyak, Társtalan. Mennyi ember, mennyi élet, Mint a szobrok és a képek, Merevek. Forró szíveik, a hívek, Mint rohanó óramívek, Pergenek. S megsiratom életük, Poharukat, melyből isznak, Hangjukat, mely mint a visszhang, Alvó nyoszolyájukat. A kabátjuk, a szerelmük, Nyakkendőjükön a melltűt, Szemüket. Báljukat és lenge táncuk, Homlokukon lomha ráncuk Fejüket. Siratom kinnal-keservvel A kezük is százezerszer, Mindenüket, hogy nem az enyém S őket is, hogy nem lehetnek: Én.

GROTESZK

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe, Százezer tükör közt s hirtelen megálltam. Hirtelen megálltam s ingadozva, félve A tükrös zavarban észrevettem árnyam. És egyszerre féltem a zavart gomolyban És egyszerre furcsán ferdült légbe minden. Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben. S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül, Pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő. S messze már mint álom, a ködön keresztül, Oly magasan trónolt a kevély kaszirnő, Mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony, A színes palackok csillagkoszorúján Ugy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom Altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni És éreztem éj van, aminő sosem volt. Fönn a menny ívén is lámpa lángja, nem hold És bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi, Bujdosó királyfi, csendes éji herceg, Aki minden kedves kincsét elvetette S mostan a szemére könnyek permeteznek És csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban Elszántan ballagtak hangos éji züllők S mint a vizi árnyak himbálóztak halkan Lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők. Hullámlott az élet lassan imbolyogva, Álmatlan merengve a nap tovatüntén S némán nézegette az éj árnyas tükrén Bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók, Hollók, éji hollók pár leány beszállott, Kócos kis koboldok, sírók és mosolygók – Festett ajku, árva, sirató leányok. Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja? Kik féltek a hajnal hervadás-szagától Most bejöttek – éj volt fejükön a fátyol – És keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom, S integetve jött egy régi-régi gyermek. Láttam az anyám is messze, haloványon, Gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet. Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen, Mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy. Álmon révedeztem, multba tévedeztem, S senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyü voltam, lengő, lepke-könnyü, Mint ki életét is sírva elhajítja. A szemembe lomha, langyos éji könnyü, Arcomon a bánat fáradt, ferde csikja. S ingadozva, úszva, elterülve szépen – Széttört életemnek romjai köröttem – A bús éjszakának fekete vizében, Hullámos vizében csendesen fürödtem.

KOPORSÓ ÉS BÖLCSŐ KÖZT

Anyám, ha egyszer végre visszatérek És ottmaradok mindörökre nálad, Ha ráborulok régi küszöbünkre S megcsókolom az áldott, ősi fákat És fáradottan, könnyesen remegve Nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz. Rőt esti láz. Nagy vaskapunk mennydörgve összerendül, Hogy fázva átremeg az ősi ház A félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden, Bármily ijesztő nagy leszek s fehér, Zárj a karodba s ne keresd a szívem, Mit ellepett a csuf, fekete vér, Csak nézd kialvó, fénytelen szemem, Csak simogasd a főmet csendesen. Én sem mesélem el neked, hogy éltem Fekélyes csókok közt, világos éjben, Csak nézlek egyre, mint a multba rég, Akkor megértem majd, te vagy a kezdet S te vagy a vég. Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba, Én, szólni nem tudó öreg baba És a szivemből ajakamra reszket Az életem eltünő dallama. Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó Merengve, mosolyogva, szomorún S koporsó és bölcső közt tétovázva Fonod fehér halotti koszorúm. Mulik az est, majd vissza-visszasóhajt, Gyógyítva rebben könnyes mosolyod S könnyel, virággal, régirégi dallal Szegény fiad halálba dalolod.

AZ ISMERETLEN, VÉGTELEN TEMETŐBEN

Az ismeretlen temetőben Én, ismeretlen kósza lélek, Keresztek közt, gyászdalt dalolva Virágosan megyek az éjnek S sirok: ki tudja, miért, miért nem? Megsápadtam, mig ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán, Följajgatom a siri alvót, Véres pipacs zizeg nyomomba És szertartásosan lehajlok Az ismeretlen sirhalomra, Mint hogyha anyám sirja volna.

Valami űz, valami kerget, Hogy legyek a mult folytatója Egy ismeretlen, bús halottat Keresek már egy élet óta. Kezem elszáradt koszorút fon S az alvó gyertyát lángra gyujtom…

HETEDHÉT-ORSZÁG FELÉ

Egy csöndes éjen eljön értem Tetőtől-talpig feketében A fekete kocsis. Álarc lesz arcán, éji, gyászos, A rúdnál két fekete táltos S fekete lesz az ostor is.

Felgördül az álomba ringó, Halálszinü fekete hintó S beléje mélyedek. Szótlan repülök messze sikon S az ablakon át kihajitom Az álmokat, az életet.

Álmatlan álomban merengve Szállok, futok, ki tudja merre, Hol árnyak árnya bolyg. Arany tájak kopár mezőjén Elsápad a fehér verőfény S a nap helyett felkél a hold.

És messze Óperencián tul Egyszerre rózsaszin világ gyul Ezüstös ég alatt. Jönnek hideg tündérleányok Térdig fehér rózsákba járok S Hetedhét-ország rám kacag.

A LÁMPAGYUJTÓ ÉNEKEL

Egy szük, kicsiny botban viszem A szent tüzet felétek Én örök ujra bújtó, Én kormos lámpagyujtó. Felgyujtom a bús éjet. A rézkupaknak öblén Halkan szitál a tört fény, Ha jő az alkonyat S alélt kanócok, álmos utcalámpák Szomjuhozzák piros tüzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán Egy vad tűztenger ég benn S a gyáva pillelángban Egy lázadó világ van Bebörtönözve mélyen? Csak én tudom, ha tüzsugáros Vörös szemekkel int a város S rám hull a sűrü köd És tűzbotommal görbe utcasarkon Én kormos ember csendben eltünök.

Fejembe szállott a fekete méreg, Szemembe fürge részegség piheg. Kávén, dohányon dőzsölök s henyélek, Mint a komoly, vidám keletiek.

A földi álmok lassan elsuhannak, Búcsúzva integet felém a fény. Megyek: vonatja lettem önmagamnak S lázult erem csak azt kopogja: Én.

Szegény szobám ijesztően kitágul, Dalok suhannak át a másvilágbul, A gyertya bordó napként néz reám.

Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya, A padló életemnek szaharája És egy pohár víz a nagy óceán.

KISVÁROSI FOTOGRAFIA

A patikának üvegajtajában Búsul, búsul Egy gyógyszerészsegéd.

És fuvolája egyre fujdogálja Szegény, szegény Együgyü énekét.

Ha elmehetnék innen messze tájra, Igen, igen, Igy szól a fuvola.

Csak menni, menni, mindörökre menni, Tovább, tovább S nem tudni, hogy hova.

A temetésemen sok nefelejts lesz, Virág, virág. Virágos sir fogad.

Fiatal szája igy rikatja folyton Búsan, búsan, Az ódon sipokat.

Ki tudja mért, s ki tudja, hogy mióta? Zenél, zenél S ki tudja, hova jut?

Az ablakon lenéz egy szőke asszony. Lenéz, lenéz. De oly sötét az út.

Olajlámpája vérvörösen ég már, Lobog, lobog És künn köd és homály.

Kopott ezüstbillentyükön az ujja S az ősz, az ősz Ő véle fuvolál…

(Szabadka)

PIPACSOS ALFÖLDI ÚT FORRÓ DÉLUTÁN

Ó unalom, ó életem unalma Rángasd tovább elcsüggedt vonatom, Rángasd, ringasd ez ájult délutánon, Nem kérdezem, hogy hova utazom. Kopogj vasút. A sorsom bús dalát verd, Hogy mindegy nékem völgyek és hegyek És minden mindegy a vágy utasának És mindegy már akárhová megyek. A föld emészti délutáni álmát. Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna, Olvadt aranyba fürdő búzatenger, Neurasztheniám bús ringatója, Vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam, Én mostohám, hisztérikus cseléd, Ma is hazudsz még színnel és virággal, Hogy szép az élet, istenem de szép, Még mindig lepke száll át a mocsáron, Még mindig álom leng itt, lassú álom, A virágok mezei kékbe járnak, Mint az alföldi kislányok vasárnap És ezrivel virágzik a pipacs, Szelid füvek között véres apacs. Azt mondod Alföld, hogy szüret az élet És lázad bennem lázadást kavar, Lázadni küldesz most, hogy verekedjem Világ csárdájában részeg magyar, Hogy vérrel és pipacs-piros haraggal Kacagva nyuljak a napér, Mert szép az élet, a harag, a vadság És szép a fény és szép és szép a vér.

Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha A folyosóra mennék csendesen S én, bús fiad, sötét revolveremmel Átlőném fiatal fejem?

A VENDÉG

A nyár bedobta rózsakoszoruját Mult este a nyilt ablakon. Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs, Pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs, Ment és siratta a bus fuvalom.

Valami történt… Künn a kihülő ég Hideg könyüktől feketült, Egy idegen jött, fázva és setéten, Cselédlámpással reszkető kezében És nesztelen egy üres székre ült.

INNEN A SZOBÁMBUL

Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég. És jól belátni innen a szobámbul. Csend, béke. Kávé és lámpás idill. Egy kis gyerek olykor arcomba bámul, Mit nézek oda? És a csend kiszáll És ott lebeg riadt tekintetem, Mint a viharban turkáló sirály. A néni is leteszi a kötést, Hamuszin arca egy kicsike felleg, És hirtelen mind-mind felállanak, Nem tudni sirnak, félnek, vagy nevetnek? Reám merednek. Érzik a szemem, Mely felkavarja halk nyugalmukat És sejtelem zúg, kihül a szoba, Zöld árnyak, temetői hangulat. A lámpa is halódva fellobog Sötét szivem lesz az úr mindenütt S ők menekülnek óriás batyukkal – – Mi lesz velük?

PANOPTIKUM

Nézd: csurog hűs őszi este nyirka, Az ember most üres szobában áll. Az árnyékára bámul És a lelkében százezer halál.

Nézd: vig hegyekbe most rakéta pattog, Fürtök között kacagnak a szűzek És fojtó illatokban Mustos pincékbe gajdol a szüret.

Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok. Az élet szine fekete s bibor És a taposókádban Az ember vért és erjedt bort tipor.

Nézd: ott a betegek, hosszú menetben, Üreges szemmel, fázva, félszegen És meghalnak szüretkor, Mert végtelen a tánc, ó végtelen.

Nézd: vityillókban a temető alján Sárga halottra sárga mécs lobog, S a viaszfiguránál Zokognak a jajgató-asszonyok.

Nézd: a világ teljes panoptikumját. A bábukat, kik járnak szerteszét S szivd a fájdalmad mézét És a levegő gyógyitó tejét.

Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal, Légy, mint az élet cifra tánca künt S a lelked bánatában Az ősz mint érett aranyalma csüng.

Ó A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK

Ó a rémséges őszi éjszakák! Mikor fagyosan fojt a sűrü köd S távol boszorkányégetők gyanánt Kuksolnak a vén gesztenyesütők. Ó temetős, magányos őszi éjek! A fázó lélek önmagába réved S a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg, Mint őszutói, sápadt, lomha hold. Minden helyütt csak éj, kisértetek, Örök homály, nem ismert szörnyü tenger, Miben az ember sirva hentereg Vérző szemekkel, megkötött kezekkel. Ó elhagyottság, őrjitő magány! Árnyékcsaták a szoba vén falán, Megvert remények rongyos serege, Titokzatos, siró halálzene. Ó átkok átka, pokoli zavar, Szerelmesek halódó sóhaja. Ó szörnyü perc, mikor egymásba mar Az ember és az éjszaka.

VERS A LEÁNYRÓL, AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM

Éjfél után a Duna hidja Ó jaj be könnyes, be setét. Éjfél után a Duna hidján Egy néma lány jár szerteszét. Ki ő? mi ő? kérdeztem én is, De ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott. Sohase láttam ily szemet. Olyan szomorgó, oly mosolygó, Félig sirt, félig nevetett A haldokló galamb tekint igy, Vagy a kétéves kisgyerek.

A szivemet kezébe vette, Csókolta és nevetve hítt. Labdázott véle, földre dobta – Ó sziv, te vérző, gyenge sziv! – Aztán belétemette arcát És letörölte könnyeit.

Mondtam neki: »Kis vizi ördög!« – Reátapadt a hüs ruha. Karján örökre utrakészen Ringott szegényes batyuja. Vizes hajába csillag égett, Mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában Lassan dalolva ballagott. És sirt. És sirtam én is, én is És sirtak fönn a csillagok.

ÁPRILISI EZÜST ESŐ

Szeles, fehérlő délutánon, Mikor dalt hallasz messze, távol, A tiszta, illatterhes égből Hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben, A lomb merengő, szűz fehérség, Kis, ideges lányok kacagnak, Veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel, Agyunkba rózsaszinü láz kap, Vékony, ezüst esőfonálon Fehér angyalkák citeráznak.

Piros a siró égnek arca S a lágy eső vigan pörög le, Mint fiatal, szelid leányok Titkos szerelmü, enyhe könnye.

CIFRA HALOTTAK

Ugy fekszenek, mint a nehéz kövek Virágok közt, a rekkenő melegben S szemük üveggömb, derekuk cövek.

Alusznak ők, mint sok-sok ismeretlen A föld alatt, az édes föld alatt Feszes, elegáns haptákban, meredten.

De most virágzik mindegyik ajak És érzik, hogy mindent viola-füst föd, És csókolják az életet s nyarat.

A ballerinán aranyak, ezüstök, A bús gavallér vár, sóhajtva vár, S lila ruhában szundikál a püspök.

Künn a kalászos rónán áll a bál, Még a csigás homok is várja-várja, Fényt izzad a föld, táncol a halál.

Ők is kendőzik magukat a bálra, A nyári bálra s mindenük ragyog, Körmük violaszin s az ujjuk sárga…

És szörnyü arcuk nézi a napot.

VÉNASSZONYOK NYARÁN

Az ég törékeny, lágy üveg most. A napra tartjuk sárga arcunk. És félrebillent lógó fejjel Álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

Ma semmi sincs. Ma minden emlék. Mi földre sujtott, lengve fölszáll. Sovány kóró zörög a szélben És int a búcsuzó ökörnyál.

Vörös gyepen ülünk setéten, Megannyi nappali kisértet, Húsz éves kávénénikék és Huszonkét éves agglegények.

Hervadt krizantám gomblyukunkban. Kisirt szemünkben nyári bánat. Leégett gyertyák. Őszi csókok. Üres kupák. Halotti ágyak.

Mind itt vagyunk, mind idejöttünk. Kik zörgetünk bezárt kilincsen. Sütkérező szerelmes árnyak, Kiket nagyon megvert az isten.

SIPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban, rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket és zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem És lenge lábon, észrevétlen Vágtattam a farsangi ködben Kurjantgató, homályos éjen Fekete álarc – Bus halálarc – Fönn még álmos csillag se reszketett És sebbel-lobbal És sippal, dobbal Kisértek el aprócska szellemek.

És nádi hegedüjük pengve Belezenélt az éji csendbe, Hipp-hopp, rohantam a havon. S amerre mentem Az éji csendben, Kigyult a részeg vigalom. S amerre jártam, Játék-batárban Jött százezer ugrifüles manó. És dínom-dánom – Farsangi álom Szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Hogy merre jártam, merre mentem? Ha elmondhatnám azt tinektek. Violafényü téli kertben Villanylámpáknál énekeltek. Kávészinü s ezüst ruhában Lányok kacagtak mindenütt, Sárgás hajuk arcukba csapzott És lila volt beteg szemük.